Magyarország a II.világháborúban

Budavári kitörés, 1945. február 11.

Budapest ostroma, a második világháború egyik leghosszabb és legborzalmasabb városostroma, február második hetében már a végéhez közeledett. Eddigre már a szovjet Vörös Hadsereg kezén volt teljesen Pest, a Margit-sziget és Buda túlnyomó része, beleértve a budai védelem egyik legfőbb kulcspontját, a Sas-hegyet is, február 11-én pedig elfoglalták a Gellért-hegyet, elesett a Citadella is. A német és magyar védők már csak a budai Várhegyen (és a Margit körút, valamint a Duna által közrezárt utcákban) tartották magukat.
Noha a védőseregnek az ostrom során – különösen annak első felében – számos alkalommal lett volna lehetősége a kitörésre, Hitler továbbra is fenntartotta utasítását, miszerint az utolsó házig kell harcolni és nem engedélyezte sem a kapitulációt, sem a kitörést. A magyar hadvezetés februárban is javaslatot tett a várból való kitörésre, azonban a német vezetés Hitler parancsára hivatkozva ezt megtagadta. Karl Pfeffer-Wildenbruch városparancsnok is az utolsó pillanatig nem mert szembeszállni a Führer akaratával, és csak akkor gondolta meg magát, amikor már az utolsó utáni lehetőséget is elmulasztották a sikeres kitörésre. Mikor már tudni lehetett, hogy a Citadella is elesik, a Budai Vár védői teljesen reménytelen helyzetbe kerültek: az élelem elfogyott, az utolsó töltények kerültek a fegyvercsőbe. Az emberek a jéghidegben romok közt bujkáltak. Sok volt a sebesült, és a körbezártakkal szembenálló túlerő is nyomasztó volt. (Noha az ostrom során az ellenség sokkal nagyobb emberveszteséget szenvedett, mint a védősereg, a Vörös Hadsereg ígyis többszörös erőfölényben volt.) Ekkor végre Pfeffer-Wildenbruch is elszánta magát a kitörésre. A tervet azonban még közel egy napig szigorúan titokban tartották és a főbb német parancsnokokkal is csak február 11-én délután közölték. A német vezetés által megbízhatatlannak tartott magyar katonák (és parancsnokaik) pedig csak este hatkor szereztek tudomást a tervről, miután Pfeffer-Wildenbruch jelentette rádióján a főváros körüli szovjet ostromgyűrűtől nyugatra (a Gerecsénél és a Vértesnél) tartózkodó Dél Hadseregcsoportnak, hogy este ki fog törni a várból, és kéri a szovjet csapatok minden erővel való lekötését, valamint (megmaradt) csapatainak felvételét (a Komárom-Esztergom megyei) Szomor térségében. A rádiótávirat után a berendezéseket szétverték, így a döntés visszafordíthatatlanná vált.
A kitörésben csak azok vehettek részt, akik képesek voltak erőltetett menetben 25-30 km-t megtenni. A több ezer sebesültet kénytelenek voltak sorsukra hagyni. A nehézfegyverzet nagy része már elpusztult és a maradékot is hátra kellett hagyni, mivel azokat nem lehetett észrevétlenül a kitörés tervezett helyszínére csoportosítani.
Az oroszok azonban számítottak a kitörésre. Az égő város és a „Sztálin-gyertyák” fényénél utcákra szegezett fegyvercsövekkel várták a német-magyar támadást. Számítottak rá, mivel a német védőseregek a háború folyamán sosem adták meg magukat a szovjeteknek. Ennek nemcsak a kötelességteljesítés – normál esetben becsülendő – és a végsőkig való kitartás erkölcse volt az oka, hanem az ideológiai ellentétek és a – jogos – félelmek is, mivel a németek jól tudták, hogy a szovjetek nem kegyelmeznek a legyőzötteknek. A magyar katonák nagy része viszont még nem tudta, hogy a szovjet hadifogság – ami azokra vár, akiket nem mészárolnak le azonnal az oroszok – sem lesz jobb a halálnál, ezért sokan nem vállalkoztak a kitörésre, hanem inkább a várban maradtak.
A kitörési akció megkezdésére február 11-én este 8-kor érkezett a parancs. Több tízezren indultak végső rohamra a fogcsikorgató hidegben, legtöbbjük a Bécsi kapu tértől a Széll Kálmán tér és a Széna tér irányába, a Városmajor felé. A megmaradt 44 ezer német és magyar katona közül sokan még a várban visszafordultak – különösen miután már látták az akcióban résztvevők irtózatos veszteségeit – így a kitörési kísérletben körülbelül „csak” a katonák fele vagy harmada vehetett részt. A katonák közt azonban rengeteg civil is rohant előre, lefelé a Várhegyről, akik így próbáltak megmenekülni… A várból éjszaka kitörő katonákat és civileket azonban a szovjetek már várták és halomra lőtték őket. A gránátrobbanások, orosz tankok és gépfegyverek pergőtüzében az elkeseredett támadás üvöltő mészárlásba és véres zűrzavarba torkollott. Mindenütt tűz, fegyverropogás, süvítő golyózápor, ordítás, robbanások, halottakon áttaposva rohanó embertömeg…A Várból lezúdulók tömött sorokban estek össze, ahogy a halál kaszált közöttük; a véres küzdelem és a hatalmas tömeg azonban az ellenséget is megrémítette és több helyen rést ütött az orosz vonalakon.
A német és magyar főparancsnokság, nagyjából 500 fős rohamcsoport kíséretében, az Ördög-árok földalatti csatornáin keresztül igyekezett menekülni, hogy így kerüljék ki az akció messze legveszélyesebb részét. A Bolyai műszaki akadémiánál felszínre érő vagy a csatornából másutt kimászó csapatokat heves tüzérségi és géppuskatűz fogadta. A bent rekedtek közt, miután látták, hogy a kijutás lehetetlen, kitört a pánik, sokan visszafordultak, más utakat kerestek. Pfeffer-Wildenbruch egy kis csapattal egy szűk mellékcsatornán keresztül jutott ki a Budakeszi útra, ahol azonban rövidesen fogságba estek.
A kitörő emberek zöme a már említett irányban, a Széna- és Széll Kálmán téren át, a Városmajoron és Olasz fasoron keresztül, valamint a fogaskerekű vasút töltése mentén menekült a Sváb-hegy vagy a Budakeszi út felé, hogy így vessék bele magukat a Budai-hegység erdeibe. Ezen (és az Ördög-árok csatornájában menekülőkön) kívül több másik irányba is megkísérelték a kitörést kisebb csoportok, így például észak, a Mechwart liget és a Szemlőhegy, majd a Hármashatár-hegy vagy a Pilis felé. Éjfél táján egy nagyobb csoport még megpróbált a Vérmezőn keresztül kitörni. Ők váratlan sikerrel jártak, ugyanis a szovjetek eddigre csapataik többségét átcsoportosították a kitörés főcsapásának útvonalához, illetve a kijutók üldözésére, így az errefelé kitörők kisebb lövöldözés után sikeresen kijutottak a hegyekbe.
A Várból való kitörés iszonyatos veszteségekkel járt. A több mint húszezer kitörőből alig négyezren érték el a budai hegyeket. Akik nem a Vár lábánál kialakuló hullahegyeket gyarapították, hanem megadták maguk, azok sem jártak jobban, ugyanis az oroszok az elfogott katonák többségét azonnal agyonlőtték. Azonban akik kijutottak a hegyekbe, még azok sem érezhették magukat biztonságban. Noha itt legalább a szovjet páncélosoktól nem kellett tartani, rengeteg orosz katona bevetésével őrült hajtóvadászat indult a csoportokra szakadó, erdőben szétszóródott, fagyoskodó, éhezve bujkáló német és magyar katonák után. Az utolsó, döntő próbatétel az volt, amikor e kíméletlen, véres éjjeli akciót túlélt katonák a Budai-hegység nyugati szélén kiértek az erdőből. Ugyanis itt a német vonalakig még hosszú kilométereket kellett megtenni viszonylag sík vagy dimbes-dombos, néhol facsoportokkal vagy bozótosokkal tarkított, egyébként puszta terepen, szántókon keresztül. Itt viszont szovjet páncélosok és lovasok járőröztek, az erdőből kilépőket pedig aknavetőtűzzel fogadták. Sokan még itt estek fogságba, őket pedig szinte kivétel nélkül, helyben kivégezték.
Elsőként egy két tucat főből álló csapat érte el a német vonalakat a szomori templomnál. A következő öt napban még 600, az üldözéstől agyongyötört katona érte el a német csapatokat. Sokan azonban még hetekig bolyongtak a téli erdőkben, esetenként megtébolyodva, élelemért akár saját társukat is legyilkolva. A kitörés végül alig több, mint 700 katona számára ért véget sikerrel. Ennyien jutottak át, ennyien élték túl az akciót. A Vár (február 11-i) védőseregének 2%-a sem jutott ki…Tehát több mint tizenkilencezren haltak meg a kitörés résztvevői közül. A Várban maradókra, tovább harcolókra és magukat megadókra se várt jobb sors. Február 13-án Budapest elesett; az új megszállók a hadifoglyokat és sebesülten fekvőket nagyrészt állatias kegyetlenséggel kivégezték, sok tízezer nőt erőszakoltak meg és csak a fővárosból és környékéről több mint százezer (nagyrészt polgári) személyt hurcoltak el a könyörtelen halált ígérő távoli Szibériába…

Korábbi, Budapest ostromáról írt cikkem ITT olvasható.

Hunyadi János és kora

Hunyadi 1442.évi nagy győzelmei a törökök felett

1442 kora tavaszán Mezid bég 10-17ezer fős török sereggel tört be Dél-Erdélybe. A magyarok bizonytalanságban tartására az Al-Duna vidékén vált külön a török sereg többi részétől, amely az ellenkező irányba, Szlavónia pusztítására indult. Több mint tízezer fős seregével Mezid a völgyeken és szorosokon végigvonulva Gyulafehérvárig jutott, majd a várostól keletre letáborozott, és csapatai innen indultak minden irányba a környék felprédálására.

Az országrész védelmével megbízott Lépes György nem nézhette sokáig tétlenül, hogy a portyázók kifosztják Gyulafehérvár vidékét és fogságba ejtett lakosok tömegeit viszik magukkal. Serege önmagában azonban túl kevés volt. Hunyadi János ekkor már túl volt első jelentős török-ellenes győzelmein, hiszen a korábbi években már néhány szép diadallal tette emlékezetessé nevét. Ő is Erdélybe, Gyulafehérvárra sietett. Lépes Györggyel rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy egyesített seregükkel – noha annak létszáma még így is elenyészően csekély volt a török hadhoz képest – megkísérlik a lehetetlent.

1442. március 18-án a Gyulafehérvártól észak-északkeletre lévő (Maros)Szentimrénél támadták meg a törököket. Először csak egy előhaddal találták szembe magukat, mely rögtön menekülőre vette a dolgot. Azonban míg a magyarok a török seregrészt üldözték, Mezid seregének többi része is Szentimréhez csoportosult. A magyar hadat körbevették és vereséget mértek Lépes és Hunyadi seregére, azonban maguk is súlyos veszteséget szenvedtek. A csatában maga Lépes György püspök is elesett. (A püspököt azonban nem kell különösebben sajnálnunk, hiszen éppen a hírhedt népnyúzó Lépes püspök volt az, aki az egyházi tizeddel való visszaéléseivel annakidején kiváltotta az erdélyi parasztfelkelés kirobbanását is…) Hunyadi nagy nehezen ki tudta vágni magát a véres forgatagból és serege maradékával visszahúzódott Gyulafehérvárra. Egy pillanatig sem tétlenkedett, hanem tüstént összetoborozta néhány erdélyi megye nemességét és harcba hívta a székelyeket.

A törökök eközben rablóhadjáratukat befejezettnek nyilvánítva, foglyokkal és zsákmánnyal súlyosan megrakodva, amerről jöttek, arrafelé elindultak kifelé az országból. Arra azonban számítottak, hogy Hunyadi nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, hanem megkísérel még Magyarországon belül ismét lecsapni rájuk. Hunyadinak ekkor már volt olyan félelmetes híre a törökök között, hogy tervet eszeltek ki, kifejezetten Hunyadi személyének kiiktatására. Mezid részletesen leírta a magyar hadvezér öltözetének kinézetét és megparancsolta katonáinak, hogy ha Hunyadi rajtuk ütne, akkor a harcban minden erejükkel Hunyadi személye ellen forduljanak és őt öljék meg mindenáron, mivel ezáltal legveszedelmesebb ellenfelüktől szabadulnának meg, és egy ilyen kiváló hadvezér hiányában a magyarok menthetetlenül elvesznének. A magyar táborban azonban egy kém útján tudomást szereztek a törökök tervéről. És itt következett történelmünk egy újabb, dicsőségesen szép hazafias tette. Hunyadi egyik familiárisa, egy Kemény Simon (vagy Kamonyai Simon) nevű lovag felajánlotta, hogy öltözetet, páncélt, lovat és fegyvert cserél Hunyadival, hogy így mentse meg vezérét, hazájának legfőbb reménységét! Más reális megoldás nem lévén, Hunyadi elfogadta az ajánlatot, és a „hitelesség” kedvéért az egyik seregszárny vezetését is Kemény Simonra bízta.

Hunyadi sebtében összegyűjtött hada március végén, az Erdélyi Vaskapunál érte utol a kifelé vonuló – a rabokkal és a zsákmánnyal nehezen haladó – török sereget. (Ez a Vaskapu nem a Duna közismert, gyönyörű szurdokvölgye, hanem attól jó 100 km-re északra, Hunyad megyében, a hegységek között található Vaskapu-hágó.) A csel bevált; a csatában a törökök minden erejükkel a Hunyadinak vélt Kemény Simont és az általa vezetett szárnyat támadták, míg a valódi Hunyadi a magyar sereg nagyobbik részét vezette. Kemény Simon és az őt védő csapat sokáig állta a török áradat rohamait, vágták, kaszabolták az ellenség rengeteg harcosát, ám az egy személyre összpontosított irtózatos túlerő végül legyűrte őket; Simon és a kíséretében harcolók mind hősi halált haltak. Mikor Kemény Simon ezer sebből vérezve, holtan esett le lováról, a törökök győzelmi mámorban kezdtek ujjongani. Csakhogy a valódi Hunyadi eddig a török sereg oldalába került, majd fergeteges rohamot indított a megtévesztett ellenség döbbent katonái ellen. Ráadásul eközben az őrség megcsappant létszámát és figyelmét kihasználva, kiszabadították/kiszabadultak a foglyok is, akik a kezük ügyébe kerülő kövekkel, elesettek fegyvereivel azonnal hátbatámadták a törököket. A két (vagy inkább még több) tűz közé került törökök óriási vereséget szenvedtek, seregüknek csak egy töredéke élte túl az ütközetet. Holtan maradt a csatatéren maga a vezér, Mezid bég és fia is, a többi, sok ezer török katonával együtt. Hunyadi János a maga tehetségének, katonái és a kiszabadított foglyok bátorságának, de legfőképp Kemény Simon önfeláldozásának köszönhetően hatalmas győzelmet aratott, az ellenséget megsemmisítette, az elrabolt embereket, állatokat, terményeket és tárgyakat visszaszerezte. (Kemény Simon páncél-cserés hőstette nem az első volt a magyar történelemben. 112 évvel korábban, egy másik szurdokban [nem is oly messze] Hédervári Dezső mentette meg hasonló módon a király, Károly Róbert életét.)

(Egyesek szerint az első, tehát a marosszentimrei csatában Hunyadi személyesen nem vehetett részt, mivel Temesváron kellett megvárnia, hogy kiderüljön, mi a török főcsapás célja, és csak ezután tudott Erdélybe sietni, ahol csatlakoztak hozzá az Erdélyből toborzott, illetve az előző csatát túlélt seregrészek. Ez a verzió szerint tehát Hunyadi nem utolérte, hanem szemből, nyugat felől támadta meg a kifelé vonuló török sereget. Véleményem szerint azonban az előbbi változat valószínűbb, mert Hunyadi sietve bár, de odaérhetett a szentimrei csatába.)

Hunyadi a győzelem után sem pihent. Még a tavasz folyamán egy villámhadjárat során megbüntette a törökökkel együttműködő havasalföldi vajdát, helyére pedig egy magyarbarát román uralkodót ültetett. Ezzel, ha csak rövid időre is, de helyreállította magyar befolyást Havasalföldön.

A feldühödött II.Murád szultán azonban nem hagyhatta szó nélkül se a vereséget, se a havasalföldi magyar beavatkozást. Még 1442 nyarán megindította újabb, az előzőnél azonban sokkal erősebb, nagyszabású hadjáratát. Mivel azonban Kis-Ázsiában dolga akadt, ezért a sereg vezetését Sihabeddin ruméliai beglerbégre bízta. A támadó oszmán sereg a törökök (támadásra mozgósítható) teljes európai haderejét magában foglalta, de még néhány ázsiai csapatot is hozzárendeltek. Létszámát korábban 80ezer főre becsülték, ami azonban nyilvánvaló túlzás. Valójában nagyjából 30-40ezer fős lehetett a török sereg, ami azonban még mindig gigantikus hadsereg, főleg, ha számításba vesszük, hogy Hunyadi a délkeleti védelmi vonalról legfeljebb 10ezer katonát tudott egyszerre összegyűjteni és csatasorba állítani. Ezek az adatok, valamint a tény, hogy a török seregben janicsárok is szép számmal voltak, nyilvánvalóvá tették, hogy nem valamiféle rablóhadjáratról van szó, hanem – ha nem is a szultán vezetésével – az oszmán fősereg támadásáról.

A török sereg augusztus második felében hatalmas pusztítást csapva vonult át a „hűtlenné vált” Havasalföldön. A lakosság a dél-erdélyi hegyekbe menekült, Hunyadi pedig Brassó mellett várta seregével a beglerbég támadását. Hunyadi nyilván azt szerette volna, ha Sihabeddin bejön seregével a magas hegyek közé, és a Törcsvári- vagy a Tömösi-hágóban ütközhet meg vele, hiszen ott szinte egyáltalán nem érvényesülhetne a törökök túlereje. Sihabeddin ezzel szemben délre, laposabb területre akarta csalni a magyar sereget, hogy ott nyílt mezei csatában, erőfölényét kihasználva, megsemmisíthesse őket.

Végül a két terv közötti „középút” valósult meg: Hunyadi seregével átlépte a magyar határt és kijött a szorosból, míg Sihabeddin följebb mászott seregével a hegyekbe. Így végül, ha nem is meredek hegyoldalak között, azonban még mindig elég szűk folyóvölgyben, a Jalomica felső szakaszán került sor a csatára, szeptember 6-án. Az oszmánok többszörös túlerőben voltak, viszont a magyaroknak kedvezett két tényező. Egyrészt, hogy a Kárpátok déli nyúlványai között kevésbé érvényesülhetett a törökök számbeli fölénye, másrészt pedig az, hogy Sihabeddint még a törökök is egyértelműen felkészületlen, elbizakodott, meggondolatlan embernek ismerték, aki oly vakon hitt győzelmében, hogy alapvető óvintézkedéseket is elmulasztott végrehajtatni. A csata a magyar nehézlovasság rohamával kezdődött, amit azonban a janicsárok és a segítségükre vezényelt lovasok kivédtek. Ekkor a szpáhik megpróbálták bekeríteni Hunyadi seregét, azonban a meredek folyóvölgy és a magyarok ellenállása meghiúsította tervüket. Órákon át tartó kézitusa bontakozott ki a Jalomica völgyében, amit végül a Hunyadi által bevetett huszita taktika döntött el (mely taktikát a törökök azelőtt nem nagyon ismerhettek). Az ádáz küzdelem hevében, Hunyadi a girbegurba terep fedezékében a török jobbszárny hátába tudta juttatni kisebb ágyúkkal és íjászokkal megrakodott harci szekereit. A török sereg bekerített része rövidesen megadta magát, a többiek pedig fejvesztett futásba kezdtek. Amint látszott, hogy török részről itt bajok lesznek, maga Sihabeddin is kereket oldott, hogy mentse életét. Temérdek török holtteste maradt a Jalomica keskeny folyóvölgyében. Az oszmán vereség óriási volt, hiszen közel tízezer török katona halt meg, és ötezren estek fogságba. Hunyadi hadvezéri lángelméje egy éven belül kétszer győzte le az Oszmán Birodalom irtózatos haderejét és védte meg hazáját és a keresztény világot.

1442. évi győzelmei immár egész Európa-szerte ismertté és dicsővé tették Hunyadi János nevét. E győzelmek nemcsak neki és Magyarországnak szereztek hatalmas elismerést, de új reményt is ébresztettek a keresztény Európa népeiben, hogy talán mégis van esély a terjeszkedő Oszmán Birodalom legyőzésére és a törökök Európából való végleges kiűzésére…

Az Árpád-házi királyok kora

Az 1030-as német támadás

I.(Szent) István (997-1038) magyar király uralkodásának első évtizedeiben szerencsésen jó viszonyt ápolt a Német-római Birodalommal. Ahogy egyébként többi szomszédjával is általában igyekezett békés kapcsolatot fenntartani. Ám szükség esetén hajlandó volt fegyveres módszerekhez is folyamodni és sikeresen megvédeni országa érdekét. Az István koronázása idején német-római császárként uralkodó III.Ottóval (983–1002) mindvégig békés volt István király viszonya. Az Ottót követő II.(Szent) Henrikkel (1002–1024) pedig méginkább nyugodt, szövetségesi kapcsolatot tudott kiépíteni, már csak azért is, mivel sógorok voltak. Nem így volt ez a Henrik halála után trónra kerülő, II.Konráddal (1024–1039). A Száli-házból származó, tehát új császári dinasztiát alapító Konrád, politikáját tekintve is élesen elütött elődjétől. Konrád a kezdetektől fogva félretolta a diplomáciát és inkább a fegyveres módszereket választotta annak elérése érdekében, hogy megvalósulhasson a német császárok régi álma: egy egységes keresztény birodalom keretében uralmuk alá hajtani egész Európát (vagy legalábbis nagy részét). Sorra hódoltatta meg és kényszerítette felsőbbségének elismerésére a szomszédos uralkodókat és a birodalmon belül önállóságra törekvőket. És hamarosan sort kerített Magyarország megtámadására is.

II.Konrád császár 1030-ban indított nagy erejű támadást a Magyar Királyság ellen, azzal a céllal, hogy az önálló magyar államot a német birodalom hűbéres területévé tegye. A császári sereg hazánk „nyugati kapuján”, a Dévényi-kapun át nyomult be Magyarországra. (Ezt a helyet, ahol a hegységek közötti alacsony „kapun” keresztül a Duna és a nyugati szelek is bejutnak a Kárpát-medencébe, nem véletlenül nevezték Porta Hungaricának is…) Szent István – bár erős hadsereget hozott létre − helyesen mérte fel, hogy a lovagi harcmodorban sokkal több tapasztalattal rendelkező és így jóval erősebb német sereggel nem veheti fel a versenyt az ilyen jellegű haditechnikával még épp csak megismerkedett magyar hadsereg. Az egyenlőtlen esélyek kiküszöbölése érdekében ezért István elkerülte a nyílt összecsapást és nomád jellegű taktikához folyamodott. A „felperzselt föld” taktikáját alkalmazva engedte az ellenséget behatolni az országba, azonban előttük minden élelmet elpusztított. (A „felperzselt föld” taktikáját bő két évtizeddel később, egy újabb nagyerejű német támadás során ismét sikerrel fogja alkalmazni az akkori király, I.András. Ekkoriban még elég gyéren lakott volt az ország ahhoz, hogy ezt a taktikát alkalmazni lehessen. Ennek ellenére természetesen e taktika ígyis sok megpróbáltatást okozott a lakosságnak.) Az országba betörő ellenségnek ugyan senki nem állta útját a gyepűnél, ám Konrád serege mégis már itt érzékeny veszteségeket szenvedett, mivel sokan a határvidék lápjaiba fulladtak. A német sereg sorra kényszerült levágni a szekérhúzó ökröket, hogy egyre súlyosabb élelmezési gondjaikat leküzdjék; miközben éjjelente a magyar, székely és besenyő könnyűlovasok rajtaütései aprították őket, így egy idő után az éjszakák is feszült őrködéssel teltek pihenés helyett. A hatalmas császári sereg a Dunától délre, már Győrön túl járt, mélyen bent a Dunántúlon, amikor a nekik okozott utánpótlási nehézségek miatt visszafordulni kényszerültek. István király így harc nélkül kényszerítette meghátrálásra a hatalmas német sereget. Amikor pedig az éhező ellenség kifelé vonult az országból, akkor végre támadásba lendülhettek a mindig jól bevált magyar könnyűlovasok, és váratlan rajtütésekkel folyamatosan aprították a nyúzott birodalmi hadat. A kezdetben legyőzhetetlenül erős német sereg egy jelentős részét így felmorzsolták, a többieket pedig jóval a magyar határon túlra, Bécsig űzték. Bécsnél pedig az agyonhajszolt, leamortizálódott németeket a magyarok utolérték, bekerítették és a teljes császári sereget fogságba ejtették! (Ez a bravúros győzelem a középkori magyar hadtörténelem egyik legnagyobb sikere volt! Dicsőséges voltát mi sem hangsúlyozza jobban, minthogy a német történészek sokáig nem is értették a történet latin leírását, mivel el sem akarták hinni, hogy a magyar könnyűlovasok fogságba ejthették a császári fősereget. Azt hitték, „csupán” Bécset foglalták el. Azóta bebizonyosodott, hogy Szent István serege valóban ilyen fényes diadalt aratott!)

Konrád így, kudarcát elismerve, a következő évben kénytelen volt békét kötni Istvánnal. És a császár, aki uralkodása alatt egyébként mindig újabb területeket csatolt birodalmához – ezúttal területi engedményeket kellett, hogy tegyen a magyar királynak. Nyugaton − ahol a németek előbb behatoltak, majd kivonultak az országból – egy hosszúkás határsávval bővült a Magyar Királyság. István a Fischa és a Lajta folyók között, valamint a Morva mentén, egy összesen közel 200 km hosszú határszakaszon, átlagosan 20-30 km széles sávval gyarapította országát. (Kis híján – az ekkoriban egyébként még kevésbé jelentékeny – Bécs is határtelepülés lett…)

Az 1030-as német birodalmi támadás a Szent István-kori Magyarország legveszélyesebb katonai erőpróbája volt. (Az Árpádok esetében „megszokott” módon kiváló hadvezérnek bizonyuló) István király azonban – ahogy egyébként összes hadi vállalkozásában – ezúttal is győzelmet aratott. A Magyar Királyság pedig e támadás visszaverésével megőrizte függetlenségét és bebizonyította a legnagyobb birodalmakkal való egyenrangúságát, méghozzá egy olyan időszakban, amikor a környező államok sorra hódoltak be a nagyhatalmaknak vagy tűntek el Európa térképéről…

A Rákóczi-szabadságharc

A romhányi csata

            Az 1708-as trencséni vereséggel a Rákóczi-szabadságharcban végleges fordulat következett be a függetlenségi küzdelem hanyatlása irányába, mely ekkor már visszafordíthatatlannak bizonyult. Sorra oszlottak szét a kuruc seregrészek és álltak át vezetőik a császári oldalra. A labancok előrenyomulása megállíthatatlanul szorította kelet felé a megmaradt kuruc seregeket (az ország északkeleti csücskébe). Ugyanekkor végképp megszűnt a kurucok külföldi támogatása is, mivel Rákóczi fő segítői, a franciák, több súlyos vereséget szenvedtek a spanyol örökösödési háborúban. Ennek következtében azonban nemcsak a – 1704 óta amúgyis csökkenő – francia támogatás szűnt meg, de az osztrákoknak is rengeteg olyan csapata „szabadult föl”, melyeket át tudtak csoportosítani Magyarországra. A lakosság ugyancsak belefáradt már a hosszú évek óta tartó harcokba, ráadásul ugyanekkor pestisjárvány is pusztított. 1709 végére a kurucok elveszítették a Dunántúlt és a Felvidék nyugati felét, valamint a hátukban lévő Erdély már ugyancsak újból császári ellenőrzés alatt állt. A kuruc sereg már csak egy kiválóan végrehajtott, erős ellentámadás sikerében reménykedhetett.

            Rákóczinak azonban volt még egy fontos erőssége elszigetelve a császáriak hátában. Esterházy Antal kuruc tábornagy 3000 emberével Érsekújvár kiválóan megerősített várába húzódott vissza. Ezért Rákóczi úgy döntött, hogy Nógrád megyén keresztülhaladva (Érsek)Vadkertnél megtámadja a császári hadállásokat és megpróbálja áttörni azokat, hogy ebben az irányban teremthessen összeköttetést Érsekújvárral. A császáriak azonban szintén számítottak rá, hogy Rákóczi megkísérli majd felmenteni a várat.

            1710 januárjában az Eger környékén fokozatosan összegyűlő, későbbi útja során is folyamatosan bővülő kuruc sereg a Mátra hegylánca mögött, majd a Cserháton vonult keresztül. A falvakba nem akartak betérni, mivel tartottak a pestistől, ezért kint a fagyban, a földön, erdők és dombok között, sebtében összetákolt (szél elleni) védőfalak mögött kellett megpihenniük. A kuruc sereg nagyjából 12 000 főt számlált, melyben 3000 svéd és lengyel katona is harcolt. (A svédek nagy része nem önként állt a magyar seregbe, csak az oroszok elleni vesztes poltavai csatából menekülve [tekintve, hogy az orosz cár Rákóczi szövetségese volt] Rákóczi csak ilyen feltételekkel fogadta be őket. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a külföldi katonák a csatában vitézül harcoltak.) A császáriak – noha sok ezer katonával rendelkeztek Nógrád megyében – mivel az ellenség létszámát és hollétét nem ismerték, ezért azt hitték, nem fognak velük ily korán harcba bocsátkozni, s így Sickingen altábornagy csupán 1500 katonával indult el Vadkertből az ellenség keresésére. Rákóczi január 21-ének éjjelén a Bercel melletti erdőben táborozott seregével. Másnap a Romhány nevű falu közelébe érve (Felsőbodony [ma Kétbodony része] határában vonulva) felderítőket küldött előre, hogy kiderítsék, nyugodtan letáborozhat-e Romhány mellett, hogy aztán továbbvonulhassanak Vadkert felé. Felderítői jelentették, hogy észak-északnyugat felől, a Lókos-patak melletti úton ellenséges lovasság közeledik. Rákóczi rögtön beszüntette a menetelést, csapatai egy részét az elővédje után küldte, a sereg nagyobb részét pedig csatarendbe állította Romhánytól északra, maga pedig egy kis dombtetőn lévő templomromhoz sietett, ahonnan jól beláthatta a Lókos-patak romhányi szakaszát.

            Rákóczi seregének nagy része egy vonalban állt föl, melynek bal szélén a lengyelek, mellettük a svédek, középen és jobb oldalt pedig a reguláris- és a tiszántúli had, valamint a hajdúk foglaltak helyet. A huszárság (Draguly és Sennyey vezetésével) mögöttük, a második vonalban sorakoztak fel. A sereg egy jelentős része, Károlyi Sándor vezetésével eközben még hátrébb, Felsőbodonynál tartózkodott.

Sickingen két sorban állította fel lovasságát. A sereg balszárnyát Saint-Croix tábornokra bízta, jobbszárnyát pedig maga vezényelte.

A csata még aznap (január 22-én), délután 3 óra tájban vette kezdetét, úgy, hogy egyik fél sem készült fel rá különösebb számolgatással, tervezgetéssel. Mivel a kuruc arcvonal jóval hosszabb volt, így a lelkes harci kedvtől fűtött lengyelek nemcsak első rohamukkal megtörték az ellenséget, de könnyedén át is tudták karolni oldalról az osztrák csapatokat és fokozatosan szorították be őket a Lókos-patak fagyott mocsaras árkába. A magyar-svéd középhad is lendületesen rohanta meg a szembeálló ellenséget és Sickingent csapataival együtt a mocsárba tolták. Itt esett el az ádáz küzdelemben Babocsay Ferenc kuruc brigadéros is. Közben a császári balszárny is megindította támadását a magyarok ellen. Ezt a kuruc jobbszárny megállította, azonban a kavarodásban erősen kellett ügyelnie rá, hogy a saját balszárnyuk lendületes támadása (a lengyelek) nehogy őket is beszorítsa az ellenséggel együtt a mocsaras patakszélre. A császáriaknak közben a második vonala is belekeveredett a harcba. Végül a teljes császári jobbszárny, látva, hogy a lengyelek bekerítették őket, megadták maguk és letették a fegyvert. A labancok balszárnya pedig már a jeges mocsárban félig elmerülve küzdött az életéért. A győzelem már-már Rákóczi kezében volt. Ekkor azonban a lengyelek (lefegyverzéssel éppen nem foglalatoskodó) nagy része nekiállt fosztogatni a császáriak poggyászait és ezzel kivonták magukat a további küzdelemből. (Hány csata veszett már el efféle meggondolatlan kapzsiság miatt!...) A kuruc sereg vezetői is súlyosat hibáztak, ugyanis sem Rákóczi, sem alvezérei nem rendeltek el ekkor egy mindent elsöprő támadást, ehelyett többnyire tétlenül várakoztak és megelégedtek a labanc támadások visszaverésével. Ez lehetőséget adott Saint-Croixnak, hogy csapatait kissé hátravonva rendezze sorait, a többiek pedig kikászálódjanak a mocsárból. Saint-Croix észrevette, hogy a nagy kavarodásban, harcban és fosztogatásban a kuruc had közepén, a svédek és a magyarok közt egy rés keletkezett. Ezt kihasználva, Saint-Croix ekkor egy vakmerő, de ügyes húzással lovasaival bevágtatott e résbe, majd hirtelen bal felé fordulva, a magyar jobbszárny háta mögött tűnt fel. Ez a lovasroham megfordította és a császáriak javára döntötte el a csatát. A teljes kuruc „vonal” menekülőre fogta a dolgot. Közrejátszott ebben egy szinte tragikomikus jelenet is: a csatatértől nyugatra lévő kis erdőben megbújva figyelte az összecsapást egy tucatnyi (szószerint értve, azaz 12 fő) labanc járőr – egy, a környéket jól ismerő és a császáriakat szolgáló bodonyi lakos vezetésével −, akik látván a kuruc arcvonal bomlását, nekiálltak trombitálni, dobolni és csattogni, amivel elhitették a pánikba esett kurucokkal, hogy egy erős osztrák felmentő sereg érkezik…Ezzel a rend végképp felbomlott. A jelentős kuruc túlerőnek köszönhetően itt még mindig mód lett volna a csata győzelemmé alakítására. A harc által még érintetlen huszárezredek a helyszínre érkeztek, azonban ekkor sem akadt olyan vezető, aki rohamra vezényelte volna őket, így azok társaik futását látva szintén meghátráltak. Rákóczi a dombról levágtatva igyekezett megállítani a visszavonulást, azonban Károlyi a fejedelem fogságba esésétől aggódva lebeszélte a személyes közbeavatkozásról. A kuruc sereg nagy része (mely nem széledt szét) a gázlókon és a hídon át visszavonult a Lókos-patak túlsó partjára és ott állt meg. Svéd és lengyel tisztek még ekkor is bíztatták Rákóczit, hogy támadja meg a továbbra is létszámbeli hátrányban lévő, a  harctól és a jeges vízben dagonyázástól elnyúzott ellenséget, azonban a fejedelmet úgy „elkedvetlenítette csapatainak gyenge magatartása”, hogy inkább további visszavonulást rendelt el. A császári csapatok, mivel üldözéshez vagy a harc folytatásához ugyancsak kevesen (és szintén kedvetlenül) voltak, ezért ők is lassan visszavonultak. Károlyi egy lovascsapattal utánuk ment egy kisebb labanc csapatot még szétugrasztott, parancsnokukat pedig elfogta, de komolyabb összecsapásra nem került sor. Noha a még érintetlen lovasokkal akár el is vághatta volna a teljes visszavonuló labanc sereg útját, a karizmatikus vezető és a kellő önbizalom ekkor is hiányzott a seregből, mint ahogy e csata alatt (és máskor is) már annyiszor…

A Romhánynál lezajlott csata így egyértelmű győzelmet egyik félnek sem hozott. Az egész csata egyébként alig tartott tovább fél óránál. A kurucok vesztesége 350 halott és nagyjából ugyanennyi sebesült volt. A labancok vesztesége ennek kétszeresére tehető.

A romhányi csata a Rákóczi-szabadságharc utolsó nagy csatája volt. A szabadságharc nagy csatáinak (rövid) sorában ekkor állt a legközelebb a győzelemhez a kuruc sereg. Az, hogy a jelentős létszámbeli fölény ellenére a kurucoknak nem sikerült legyőzniük a labancokat, ismét rávilágított egyik fő hátrányukra, pontosabban a császáriak előnyére, mely fegyelem, képzettség, felszereltség terén érvényesült. A csatavesztés másik fő oka szintén nem először mutatkozott meg: ez nem más volt, mint a vezetés hiányosságai a csatatéren végrehajtandó hadműveletekben, a tervek meg nem valósítása vagy éppen a nem átgondolt ötletek. Így márpedig hiába volt minden előkészület, felderítés és haditerv, ha „élesben” nem jól hajtották végre a parancsokat. Valamint többnyire maga Rákóczi sem volt elég erélyes ahhoz, hogy parancsait maradéktalanul betartassa alvezéreivel. A vereség nem volt jelentős, sőt, a csata kimenetelét sokan inkább döntetlennek tekintik, azonban olyan szempontból mégis egyértelmű volt a kudarc, hogy a háború menetét itt megfordítani már nem sikerült. A csata egyetlen eredménye az volt, hogy a figyelem elterelésével kis szünethez sikerült juttatni a szorongatott Érsekújvárt, ahova így élelmiszert tudtak bevinni a védőknek.

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Zemplén, Ung, Bereg
Magyarország egykori vármegyéinek bemutatása során immár lassan elhagyjuk a Felvidéket, és délkelet felé fordulva nekilátunk Kárpátalja s az Északkeleti-Kárpátok megismerésének. Emlékeztetőül:
1910-ben a Magyar Szent Korona Országainak:
Területe: 325 400 km2
Lakossága: 20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%

Zemplén
A Magyar Királyság északkeleti részén elhelyezkedő Zemplén vármegye nem tartozik a földrajzilag egységes vármegyék közé. Egyesek szerint nyugodtan három (két kisebb és egy közepes méretű) vármegyére is lehetett volna osztani, ez azonban alacsony népsűrűsége miatt nem valósult meg. A hosszú, furcsa, göcsörtös alakú megye északi fele az Északkeleti-Kárpátok hegyvonulataihoz tartozik, nyugati határán pedig az Eperjes-Tokaji-hegység húzódik. Többi területe az Alföld legészakibb részének tekinthető. Zemplén megye folyóvizekben gazdag; déli határát a Tisza alkotja, a megyén pedig olyan jelentősebb vizek folynak végig, mint a Laborc vagy a Bodrog. Síkvidéki területein jelentős növénytermesztés, hegyvidéki területein pedig erdőgazdálkodás zajlott. Mezőgazdaságának igazi, messze földön is nevezetes hírnevét azonban a hegyaljai szőlőtermesztés és borászat, a tokaji bor hozta meg. De nem elhanyagolható például Szerencs gazdasági szerepe sem, ahol 1889-ben az akkori Európa legnagyobb cukorgyára létesült, néhány évtizeddel később pedig híres csokoládégyár is épült a településen.
A Szent István által alapított vármegye eredeti, névadó központja a Bodrog partján, a Latorca és az Ondava összefolyásánál (ma Szlovákia) található. A török-korban többnyire a Királyi Magyarországhoz, néhány évig pedig az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Ebben az időben a megye lakosságának több mint fele áttért a protestáns hitre, melyben valószínűleg nagy szerepe lehetett a korabeli Magyarország egyik legjelentősebb oktatási intézményének, a Sárospataki Református Kollégiumnak is. (Sárospatak fénykora egyébként a XVII. század első felére tehető, mivel ekkor a magyar művelődés egyik legjelentősebb központja volt.) Zemplén megye fontos szerepet játszott a Thököly- és hegyaljai felkelésben, valamint a Rákóczi-szabadságharcban is. A XVIII. században a megye végleges székhelye Sátoraljaújhely lett. A Sátoraljaújhely melletti Széphalomon élt és dolgozott 1806-tól haláláig a magyar nyelvújítás vezetője és a korabeli irodalmi élet szervezője, (távoli, oldalági rokonom,) Kazinczy Ferenc. A trianoni békediktátum értelmében a megye közel háromnegyede Csehszlovákiához került (magából, az addigi központból, Sátoraljaújhelyből is elcsatoltak egy kis részt), kis-Magyarországnál maradt darabja pedig ma Borsod-Abaúj-Zemplén megye keleti részét alkotja.

Ung
A megye délnyugati részét alföldi síkság, északkeleti részét pedig hegységek és sűrű ősrengetegek borították. Fő folyója az Ung (a Tisza épp csak a megye déli részét érinti). Határán – és egyúttal a történelmi országhatáron – található a nevezetes Uzsoki-hágó.
A magyarok Árpád vezetésével érkeztek a későbbi Ung vármegye területére. Megyeszékhelye és legfontosabb központja mindigis Ungvár volt. A XIV. század elején – Zemplénhez hasonlóan – Aba Amádé uralta. A megye területe 3230 km2 volt. 1910-ben lakosságának éppen egyharmadát tette ki a magyarság. Trianon következtében mindössze két település (Záhony és Győröcske) maradt belőle Magyarországnál.

Bereg
Alakja, mérete és „felépítése” Ung vármegyééhez hasonló, azonban földrajzilag talán még annál is „szebb”, logikusabban indokolt. Még abban is hasonlít Ungra, hogy itt is található egy híres hegyi átjáró: északkeleti határán van a Vereckei-hágó, melyen keresztül a honfoglaló magyarok főserege Árpád fejedelem vezetésével a Kárpát-medencébe érkezett. A megye legjelentősebb folyói a Latorca, a Tisza és a Borsova.
A vármegye neve az Árpád-korban még Borsova volt. Bereg/Borsova megyében kötötték 1233-ban II.András királlyal a híres beregi egyezményt, mely a magyarországi főpapság megerősödését eredményezte. A tatárjárás után a beregi vár átvette a borsovai vár központi és „névadói” szerepét. Amikor a kiskirályokkal vívott harcok során a beregi vár is elpusztult, a megye irányításának központi szerepét Munkács vette át. (Munkács legfőbb nevezetessége, hogy várát két éven át hősiesen védte Zrínyi Ilona a császári hadakkal szemben; valamint, hogy itt született Munkácsy Mihály festőművész.) Gyakorlatilag itt, Bereg megyében kezdett el kibontakozni a Rákóczi-szabadságharc is. A kiegyezést követően – az addig is fontos szerepeket betöltő – Beregszász lett a vármegye székhelye. A második világháború utáni szovjet uralom alatt a magyar lakosság nagy részét elhurcolták kényszermunkára. Napjainkban Bereg nagy része Ukrajnához tartozik, csupán az úgynevezett Beregi-síkság maradt Magyarországnál (olyan híres falvakkal, mint Tarpa, Tákos és Csaroda), melyet több megyével egyesítve, létrehozták belőlük Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét.

A főváros története

Újonnan eltávolított kommunista utcanevek

Az utóbbi egy évben gyakran esett szó a budapesti közterületek átnevezéséről. Emellett számos vitát is kavart, hogy vajon ezen átnevezések mennyire voltak indokoltak és fontosak? Erről valószínűleg mindenkinek meg is van a maga véleménye, vagy ha más nem, hát az a véleménye, amit valahol hallott vagy olvasott. Az átnevezések jelentőségét most mellőzzük, hiszen ezen is lehetne sokat vitázni és érveket felsorakoztatni amellett, hogy miért voltak fontosak vagy miért nem. Blogom történelmi jellegéhez igazodva, inkább a nevek némelyikét szeretném kiemelni és röviden mesélni róluk. Hogy cikkem szokásos terjedelmét ne lépjem nagyon túl, ezért ez alkalommal csak az eltávolított nevek némelyikét, történelmünk néhány negatív szereplőjének „utcanév-fosztását” szeretném megindokolni.
Sajnos új nevet nem csak az eddig névtelen közterületek és a rosszemlékű személyek neveit viselő utcák kaptak, de olyanok is, melyek átnevezése pedig nem lett volna indokolt. Például igazán nem látok semmi kivetnivalót a Lágymányosi híd, az Erdélyi utca, a Köztársaság tér vagy a Pákozdi tér nevében. Ám attól, hogy néhányan nem látjuk értelmét átnevezésüknek, e közterületek is új nevet kaptak. Annál inkább jogosnak tartom az olyan utcák átnevezését, melyek eddig Sallai Imre, Zalka Máté és társaik nevét viselték, annál inkább, mert nemcsak rossz példát sugallnak, de ráadásul úgyis temérdek van belőlük az országban. (A Lenin, Marx, Vorosilov, Kun Béla, Szamuely és efféle gyalázatos utcanevekről meg aztán ne is beszéljünk! Noha ilyen nevek is ottmaradtak még egy-két helyen [ha csak történelmi érdekességként maradnak, az nem is baj, csak hivatalos névként hoznak szégyent viselőjükre], az ilyen nyilvánvalóan elítélendő személyek neveit Budapestről már eltávolították.) Hogy miért tartom indokoltnak eltávolításuk? Lássunk néhány példát!

Ságvári Endre (1913−1944)
Budapesti zsidó családból származott, eredetileg Spitzer Endre néven. Jogot végzett és a közigazgatásban dolgozott. Előbb a szociáldemokrata, később az illegális kommunista párt tagja is volt. Emellett újságírással és előadások tartásával is „osztotta az észt”, valamint egyik vezetője volt a kommunista befolyás alatt álló baloldali ifjúsági szervezetnek, az Országos Ifjúsági Bizottságnak. 1937-ben megszervezte a Tompa utcai nyilas pártház elleni támadást, ami miatt 8 hónapi fogházbüntetést kapott. Szabadulása után további ifjúsági megmozdulások, valamint háborúellenes tiltakozások szervezése kapcsolódott nevéhez.1944 júliusában az őt letartóztatni szándékozó csendőrnyomozókra rálőtt, ám a kibontakozó tűzharcban maga is életét vesztette. (Három nyomozót megsebesített, egyikük rövidesen bele is halt sérülésébe.) Nevét országszerte több tucatnyi utca viseli.

Sallai Imre (1897−1932)
A Székelyföldön született, izraelita vallású családban. Eredetileg magántisztviselő volt. Az első világháború alatt antimilitarista, majd szélsőséges baloldali mozgalmak tagja volt. 1918-ban hazaárulást követett el; magyar katonákat röplapok útján a háború és az ország feladására, valamint forradalom kirobbantására uszított. Néhány hónapra börtönbe került, ám az őszirózsás forradalomban szabadon engedték. A proletárdiktatúra alatt a vörösterror egyik vezetőjének, Korvin Ottónak volt a helyettese. A Tanácsköztársaság bukása után elmenekült és Bécsben, majd a Szovjetunióban élt és „munkálkodott”. Illegális pártmunkára később ismét Magyarországra jött, vesztére. A biatorbágyi vasúti híd felrobbantásának következtében bevezetett statárium hatálya alatt – noha ehhez kivételesen Sallainak nem volt köze −, Fürst Sándorral (ifjú kommunista vezető) együtt kivégezték. Alighanem a kivégzését eredményező ügyben való ártatlansága miatt, ma is rengeteg utcán ragadt rajta a neve, az egész országban sok-sok helyütt.

Zalka Máté (1896−1937)
Frankl Béla néven született. Az első világháborúban orosz fogságba esett. A hadifogolytáborból megszökve partizáncsoportot alakított és a vörösök oldalán részt vett a polgárháborúban, valamint belépett a bolsevik pártba. Ezután sokáig Moszkvában élt, ahol főként irodalommal foglalkozott. A spanyol polgárháborúban már Lukács Pál néven harcolt tábornokként a falangisták ellen, míg hadosztályparancsnokként el nem esett. A hazaszeretetet valószínűleg sosem ismerő Zalka így lett az „internacionalista harcos” egyik mintapéldánya…E vörös terrorista nevét Budapesten már nem, vidéken azonban még mindig utcák sora viseli.

Régóta tudjuk, hogy a „szabadságharcost” és a „terroristát” gyakran csak egy hajszál választja el egymástól. A fenti személyeket (és kismillió hasonló társukat) a szocializmus alatt nyílván előbbinek titulálták, ma viszont már inkább utóbbinak tartjuk őket. Ami leginkább közös bennük, hogy igazából mindhárman attól váltak híres „hőssé”, hogy megölték őket. Furcsa, de lényegében mindenkinek jól jött, hogy meghaltak. Nem roncsolták tovább a magyar társadalom „szövetét” (az összetartásra és a rendre gondolok ez alatt) és nemzeti öntudatát, emellett a kommunistáknak is hasznára váltak, hiszen újabb és újabb „mártírokat” kaptak személyükben, akikre lehetett sűrűn hivatkozni, mint a gonosz ellenség áldozataira…

Henryk Dembiński (1791−1864)
E sorból kissé kilóg Dembiński, akinek nevét szintén számos utca viseli országszerte. Ő nem volt kommunista, annál jóval előbb is élt, hogy az lehetett volna, ugyanis ő az 1848-49-es szabadságharc egyik tábornoka volt (magyar oldalon). Akik utcát neveztek el róla, valószínűleg csak ilyen mélységig mentek bele Dembiński történelmi szerepébe. Tény, hogy magyar oldalon harcolt. Feltételezhetjük, hogy szándékai is jók voltak és valóban nekünk akart jót. Azt is elismerhetjük, hogy a lengyel szabadságharcban előfordult, hogy jól teljesített hadvezérként. Nade amit nálunk művelt!...Magyarországi tevékenységét áttekintve, megkockáztatom, hogy személyét a szabadságharc elvesztésének (számos) okai között is felsorolhatnánk! A Párizsból újonnan Magyarországra érkezett Dembiński rögtön fővezéri babérokra tört és hamar sikerült összevesznie több tábornokkal, amivel jelentős károkat okozott az éppen folyó hadműveletekben. 1849 februárjában, Kápolnánál, viszonylag kedvező helyzetből „sikerült” vereségbe vezetnie a magyar főerőket. A csata alapos megtervezése közben ugyanis, Dembiński valami rejtélyes okból kifolyólag úgy vélte, hogy az ellenség szépen meg fogja várni a magyar sereg felsorakozását és majd csak akkor támadnak, amikor ő szeretné…Magyarországi ténykedése elsősorban abban merült ki, hogy folyton kapkodott, a dolgokat nem gondolta végig és rendszerint visszavonulást javasolt. Hadvezéri tehetségtelenségét soha el nem ismerve ráadásul, „csakazértis” ragaszkodott ostobaságaihoz: kudarcot kudarcra halmozva. Legsúlyosabb hibáját azonban alighanem a szabadságharc döntő veresége előtt követte el. A déli magyar sereg fővezéreként a sáncokkal megerősített Szegedet harc nélkül feladta, az osztrákokat hagyta nyugodtan átkelni a Tiszán, majd egy vesztes csata után folytatta a visszavonulást. Csakhogy nem a magyarok kezén lévő Aradra – ami nyilván a logikus döntés lett volna, főleg, hogy így lehetőség lett volna Görgei erőivel egyesülni −, hanem az ellenség kezén lévő Temesvárra! Temesvárnál a fővezérséget kénytelen volt átadni Bemnek, azonban az új fővezért egyszerűen „elfelejtette” tájékoztatni arról, hogy a lőszertartalékot már továbbküldte Lugosra!... Így vált Dembiński a magyar szabadságharc döntő vereségének legfőbb okozójává…Érdekesség, hogy a Dembiński helyét „utcanévként” most átvevő Wysocki szintén lengyel tábornok volt a magyar szabadságharcban és egy alkalommal ott is átvette Dembiński helyét: akkor épp a felső-magyarországi hadsereg főparancsnokaként.

A fenti személyek megítélése még ma sem teljesen egyértelmű. Mindenki eldöntheti, hogy erről hogyan vélekedik. Ehhez próbáltam adni a saját véleményem és némi ismeretet támpontként.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A szolnoki és ceglédi sikerek, és Hertelendy Miklós

1849 januárjának elején rosszul állt a szabadságharc szénája. A fővárost ki kellett üríteni, az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés Debrecenbe menekült. Eközben Schlik császári tábornok Kassánál vereséget mért a magyar seregre, így a Tiszántúlon lévő magyar seregeket és a szabadságharc új központját immár északról is szorongatták.
Perczel Mór, hadtestével, a főváros elhagyása után Ceglédre, Szolnokra, majd Karcagra vonult vissza. Eközben Perczel végig azt szorgalmazta, hogy a sokfelé szétdarabolt seregrészeket igyekezzenek összehangolni és egyesíteni.
A fővárosba bevonuló Windischgrätz úgy vélekedett, hogy a magyar forradalomnak heteken belül vége lesz, a honvédség feloszlik, a sorezredi csapatok pedig visszatérnek a császári zászlók alá. Ezért aztán kényelmeskedve, csupán Ottinger Ferenc dandárját küldte Perczel Mór után (Ottinger volt az, aki december 30-án már egyszer vereséget mért Perczelre), azzal a feladattal, hogy Szolnok megszállása után ellássa a Tisza-vonal megfigyelését. A január 13-án Szolnokra érkező Ottinger azonban hamar rájött, hogy a Tisza és a Zagyva összefolyása miatt a város mindenkori védőinek elég kedvezőtlen a helyzete egy esetleges támadás idején, hiszen csapatait könnyedén bekeríthetik. Főleg, hogy a január közepi nagy hidegben a befagyott folyókon minden nehézség nélkül át lehetett kelni. Ottinger jelentette Windischgrätznek a szolnoki állás veszélyét és a város védelmére gyalogosokat kért, azonban Windischgrätz nem vette komolyan a figyelmeztetést. Ottinger mindenesetre állandó készültségben maradt.
Perczel, miután tervének megvalósításához jelentős erősítéseket kapott, január 22-én több mint 17 ezer emberrel és 60 ágyúval megindította a támadást. A szolnoki Tisza-híd elfoglalásának feladatát Hertelendy Miklós alezredesre bízta, míg a Kazinczy Lajos alezredes vezette jobbszárnynak a Zagyván kellett átkelnie, hogy bekerítse az ellenséget. A rettenetes ködben azonban Kazinczy csapatai eltévedtek, így nem sikerült a bekerítés és Hertelendy csapatait is először visszaverték. Rövidesen azonban mégis a magyarok javára fordult az ütközet és Hertelendy csapatai elűzték a hídtól az osztrákokat. Eközben Szolnoktól délre a Perczel Miklós (Perczel Mór öccse) vezette tartalék dandár is átkelt a jégen, így Ottinger, vert helyzetét belátva, Ceglédig vonult vissza.
A vereség olyan pánikot keltett a császári főhadiszálláson, hogy Windischgrätz rögtön „talált” gyalogságot (amiért addig hiába könyörgött Ottinger), sőt, a Görgeit üldöző Csorich altábornagyot is arra utasította, hogy szinte egész erejével siessen a fővárosba, valamint egy lovasszázadot is kiküldött Poroszló felé, hogy a magyarok ezáltal veszélyeztetve lássák visszavonulási útvonaluk.
Perczel Mór január 25-én reggel folytatta a támadást Cegléd felé. Tervét ezúttal alaposan kidolgozta, ám az mégsem egészen úgy sikerült, ahogy ő elgondolta. Ugyanis elképzelésével szemben, az osztrákokkal nem Cegléden kellett megütköznie, hanem azok a város keleti (Abony felé eső) határában várták csapatait. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy Ottingernek még a harc közben, vasúton is érkeztek újabb erősítései. Az ütközetet végülis a tüzérség döntötte el. A magyar tüzérség komoly elismerésének tekinthető, hogy Ottinger a valóságosnál jóval nagyobb kaliberűnek és lőtávolságúnak hitte a magyar lövegeket. A tüzérségi párbaj ideje alatt Kazinczy Törtelről érkező csapatai megkerülték Ottinger jobbszárnyát, ezért az osztrákok kénytelenek voltak visszavonulni – amíg még megtehették – Ceglédbercelre, majd Albertibe. Itt egyesültek a fővárosból érkezett újabb csapatokkal és újabb erősítéseket sürgetve felkészültek a magyar sereg további előrenyomulására.
Ez azonban nem következett be. Jókai elmesélése szerint Perczel Mór azért állította le Ceglédbercelnél a további támadást, mert észrevette, hogy a település neve („Bercel”) nagyon hasonlít az ő vezetéknevéhez – márpedig a móri vereség óta nagyon figyelt az ilyen dolgokra…A támadás leállításának tényleges oka azonban inkább az volt, hogy az ütközet után Perczelnek át kellett adnia csapatai egy részét a Párizsból újonnan érkezett, és rögtön fővezéri babérokra törő Dembińskinek, ezért a két tábornok összeveszett, Perczel pedig lemondott a főparancsnokságról.
A szolnoki és ceglédi győzelmek az addig egyfolytában visszavonuló magyar sereg szempontjából fontos lélektani- és stratégiai jelentőséggel bírtak. Stratégiai jelentőségük főként abban állt, hogy olyan rémületet keltettek a császári főhadiszálláson – ahol azt hitték, hogy Perczel a fővárost készül visszafoglalni −, hogy Windischgrätz sorra küldte az erősítéseket Albertibe és kénytelen volt erőit más pontokon meggyengíteni, azaz csapatait több helyről azonnal visszavonni Pest felé.

Hertelendy Miklós, a szolnoki ütközet hőse, 1813. május 2-án született Pesten, magyar nemesi család sarjaként. Apja császári és királyi ezredes volt. Miklós is a katonai pályát választotta, a bécsújhelyi katonai akadémián végzett.
1848 szeptemberétől részt vett a Jellačić elleni harcokban, így például a pákozdi csatában is. Októbertől őrnagy, majd nemsokára alezredesi rangban folytatta a küzdelmet. 1849. január 22-én, a szolnoki támadásban tanúsított vitézségéért nyilvános dicséretben részesült. Részt vett a ceglédi ütközetben, majd – immár ezredesi rangban – számos más összecsapásban, így például Isaszegnél is hősiesen harcolt. 1849. október elején, a komáromi vár védőjeként tette le a fegyvert. A Klapka György irányítása alatt álló vár védői csak szabad elvonulás és büntetlenség fejében voltak hajlandóak átadni a várat, így Hertelendy is menlevelet kapott.
Előbb apósához költözött, majd az (akkor) Vas megyei (ma Veszprém megyei) Magyargencsen vásárolt birtokán élt. Itt érte halála is 1877. december 4-én. Magyargencsen található a gyermekei által emelt síremléke is.