Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2012. január 5., csütörtök

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A szolnoki és ceglédi sikerek, és Hertelendy Miklós

1849 januárjának elején rosszul állt a szabadságharc szénája. A fővárost ki kellett üríteni, az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés Debrecenbe menekült. Eközben Schlik császári tábornok Kassánál vereséget mért a magyar seregre, így a Tiszántúlon lévő magyar seregeket és a szabadságharc új központját immár északról is szorongatták.
Perczel Mór, hadtestével, a főváros elhagyása után Ceglédre, Szolnokra, majd Karcagra vonult vissza. Eközben Perczel végig azt szorgalmazta, hogy a sokfelé szétdarabolt seregrészeket igyekezzenek összehangolni és egyesíteni.
A fővárosba bevonuló Windischgrätz úgy vélekedett, hogy a magyar forradalomnak heteken belül vége lesz, a honvédség feloszlik, a sorezredi csapatok pedig visszatérnek a császári zászlók alá. Ezért aztán kényelmeskedve, csupán Ottinger Ferenc dandárját küldte Perczel Mór után (Ottinger volt az, aki december 30-án már egyszer vereséget mért Perczelre), azzal a feladattal, hogy Szolnok megszállása után ellássa a Tisza-vonal megfigyelését. A január 13-án Szolnokra érkező Ottinger azonban hamar rájött, hogy a Tisza és a Zagyva összefolyása miatt a város mindenkori védőinek elég kedvezőtlen a helyzete egy esetleges támadás idején, hiszen csapatait könnyedén bekeríthetik. Főleg, hogy a január közepi nagy hidegben a befagyott folyókon minden nehézség nélkül át lehetett kelni. Ottinger jelentette Windischgrätznek a szolnoki állás veszélyét és a város védelmére gyalogosokat kért, azonban Windischgrätz nem vette komolyan a figyelmeztetést. Ottinger mindenesetre állandó készültségben maradt.
Perczel, miután tervének megvalósításához jelentős erősítéseket kapott, január 22-én több mint 17 ezer emberrel és 60 ágyúval megindította a támadást. A szolnoki Tisza-híd elfoglalásának feladatát Hertelendy Miklós alezredesre bízta, míg a Kazinczy Lajos alezredes vezette jobbszárnynak a Zagyván kellett átkelnie, hogy bekerítse az ellenséget. A rettenetes ködben azonban Kazinczy csapatai eltévedtek, így nem sikerült a bekerítés és Hertelendy csapatait is először visszaverték. Rövidesen azonban mégis a magyarok javára fordult az ütközet és Hertelendy csapatai elűzték a hídtól az osztrákokat. Eközben Szolnoktól délre a Perczel Miklós (Perczel Mór öccse) vezette tartalék dandár is átkelt a jégen, így Ottinger, vert helyzetét belátva, Ceglédig vonult vissza.
A vereség olyan pánikot keltett a császári főhadiszálláson, hogy Windischgrätz rögtön „talált” gyalogságot (amiért addig hiába könyörgött Ottinger), sőt, a Görgeit üldöző Csorich altábornagyot is arra utasította, hogy szinte egész erejével siessen a fővárosba, valamint egy lovasszázadot is kiküldött Poroszló felé, hogy a magyarok ezáltal veszélyeztetve lássák visszavonulási útvonaluk.
Perczel Mór január 25-én reggel folytatta a támadást Cegléd felé. Tervét ezúttal alaposan kidolgozta, ám az mégsem egészen úgy sikerült, ahogy ő elgondolta. Ugyanis elképzelésével szemben, az osztrákokkal nem Cegléden kellett megütköznie, hanem azok a város keleti (Abony felé eső) határában várták csapatait. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy Ottingernek még a harc közben, vasúton is érkeztek újabb erősítései. Az ütközetet végülis a tüzérség döntötte el. A magyar tüzérség komoly elismerésének tekinthető, hogy Ottinger a valóságosnál jóval nagyobb kaliberűnek és lőtávolságúnak hitte a magyar lövegeket. A tüzérségi párbaj ideje alatt Kazinczy Törtelről érkező csapatai megkerülték Ottinger jobbszárnyát, ezért az osztrákok kénytelenek voltak visszavonulni – amíg még megtehették – Ceglédbercelre, majd Albertibe. Itt egyesültek a fővárosból érkezett újabb csapatokkal és újabb erősítéseket sürgetve felkészültek a magyar sereg további előrenyomulására.
Ez azonban nem következett be. Jókai elmesélése szerint Perczel Mór azért állította le Ceglédbercelnél a további támadást, mert észrevette, hogy a település neve („Bercel”) nagyon hasonlít az ő vezetéknevéhez – márpedig a móri vereség óta nagyon figyelt az ilyen dolgokra…A támadás leállításának tényleges oka azonban inkább az volt, hogy az ütközet után Perczelnek át kellett adnia csapatai egy részét a Párizsból újonnan érkezett, és rögtön fővezéri babérokra törő Dembińskinek, ezért a két tábornok összeveszett, Perczel pedig lemondott a főparancsnokságról.
A szolnoki és ceglédi győzelmek az addig egyfolytában visszavonuló magyar sereg szempontjából fontos lélektani- és stratégiai jelentőséggel bírtak. Stratégiai jelentőségük főként abban állt, hogy olyan rémületet keltettek a császári főhadiszálláson – ahol azt hitték, hogy Perczel a fővárost készül visszafoglalni −, hogy Windischgrätz sorra küldte az erősítéseket Albertibe és kénytelen volt erőit más pontokon meggyengíteni, azaz csapatait több helyről azonnal visszavonni Pest felé.

Hertelendy Miklós, a szolnoki ütközet hőse, 1813. május 2-án született Pesten, magyar nemesi család sarjaként. Apja császári és királyi ezredes volt. Miklós is a katonai pályát választotta, a bécsújhelyi katonai akadémián végzett.
1848 szeptemberétől részt vett a Jellačić elleni harcokban, így például a pákozdi csatában is. Októbertől őrnagy, majd nemsokára alezredesi rangban folytatta a küzdelmet. 1849. január 22-én, a szolnoki támadásban tanúsított vitézségéért nyilvános dicséretben részesült. Részt vett a ceglédi ütközetben, majd – immár ezredesi rangban – számos más összecsapásban, így például Isaszegnél is hősiesen harcolt. 1849. október elején, a komáromi vár védőjeként tette le a fegyvert. A Klapka György irányítása alatt álló vár védői csak szabad elvonulás és büntetlenség fejében voltak hajlandóak átadni a várat, így Hertelendy is menlevelet kapott.
Előbb apósához költözött, majd az (akkor) Vas megyei (ma Veszprém megyei) Magyargencsen vásárolt birtokán élt. Itt érte halála is 1877. december 4-én. Magyargencsen található a gyermekei által emelt síremléke is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése