Az utóbbi egy évben gyakran esett szó a budapesti közterületek átnevezéséről. Emellett számos vitát is kavart, hogy vajon ezen átnevezések mennyire voltak indokoltak és fontosak? Erről valószínűleg mindenkinek meg is van a maga véleménye, vagy ha más nem, hát az a véleménye, amit valahol hallott vagy olvasott. Az átnevezések jelentőségét most mellőzzük, hiszen ezen is lehetne sokat vitázni és érveket felsorakoztatni amellett, hogy miért voltak fontosak vagy miért nem. Blogom történelmi jellegéhez igazodva, inkább a nevek némelyikét szeretném kiemelni és röviden mesélni róluk. Hogy cikkem szokásos terjedelmét ne lépjem nagyon túl, ezért ez alkalommal csak az eltávolított nevek némelyikét, történelmünk néhány negatív szereplőjének „utcanév-fosztását” szeretném megindokolni.
Sajnos új nevet nem csak az eddig névtelen közterületek és a rosszemlékű személyek neveit viselő utcák kaptak, de olyanok is, melyek átnevezése pedig nem lett volna indokolt. Például igazán nem látok semmi kivetnivalót a Lágymányosi híd, az Erdélyi utca, a Köztársaság tér vagy a Pákozdi tér nevében. Ám attól, hogy néhányan nem látjuk értelmét átnevezésüknek, e közterületek is új nevet kaptak. Annál inkább jogosnak tartom az olyan utcák átnevezését, melyek eddig Sallai Imre, Zalka Máté és társaik nevét viselték, annál inkább, mert nemcsak rossz példát sugallnak, de ráadásul úgyis temérdek van belőlük az országban. (A Lenin, Marx, Vorosilov, Kun Béla, Szamuely és efféle gyalázatos utcanevekről meg aztán ne is beszéljünk! Noha ilyen nevek is ottmaradtak még egy-két helyen [ha csak történelmi érdekességként maradnak, az nem is baj, csak hivatalos névként hoznak szégyent viselőjükre], az ilyen nyilvánvalóan elítélendő személyek neveit Budapestről már eltávolították.) Hogy miért tartom indokoltnak eltávolításuk? Lássunk néhány példát!
Ságvári Endre (1913−1944)
Budapesti zsidó családból származott, eredetileg Spitzer Endre néven. Jogot végzett és a közigazgatásban dolgozott. Előbb a szociáldemokrata, később az illegális kommunista párt tagja is volt. Emellett újságírással és előadások tartásával is „osztotta az észt”, valamint egyik vezetője volt a kommunista befolyás alatt álló baloldali ifjúsági szervezetnek, az Országos Ifjúsági Bizottságnak. 1937-ben megszervezte a Tompa utcai nyilas pártház elleni támadást, ami miatt 8 hónapi fogházbüntetést kapott. Szabadulása után további ifjúsági megmozdulások, valamint háborúellenes tiltakozások szervezése kapcsolódott nevéhez.1944 júliusában az őt letartóztatni szándékozó csendőrnyomozókra rálőtt, ám a kibontakozó tűzharcban maga is életét vesztette. (Három nyomozót megsebesített, egyikük rövidesen bele is halt sérülésébe.) Nevét országszerte több tucatnyi utca viseli.
Sallai Imre (1897−1932)
A Székelyföldön született, izraelita vallású családban. Eredetileg magántisztviselő volt. Az első világháború alatt antimilitarista, majd szélsőséges baloldali mozgalmak tagja volt. 1918-ban hazaárulást követett el; magyar katonákat röplapok útján a háború és az ország feladására, valamint forradalom kirobbantására uszított. Néhány hónapra börtönbe került, ám az őszirózsás forradalomban szabadon engedték. A proletárdiktatúra alatt a vörösterror egyik vezetőjének, Korvin Ottónak volt a helyettese. A Tanácsköztársaság bukása után elmenekült és Bécsben, majd a Szovjetunióban élt és „munkálkodott”. Illegális pártmunkára később ismét Magyarországra jött, vesztére. A biatorbágyi vasúti híd felrobbantásának következtében bevezetett statárium hatálya alatt – noha ehhez kivételesen Sallainak nem volt köze −, Fürst Sándorral (ifjú kommunista vezető) együtt kivégezték. Alighanem a kivégzését eredményező ügyben való ártatlansága miatt, ma is rengeteg utcán ragadt rajta a neve, az egész országban sok-sok helyütt.
Zalka Máté (1896−1937)
Frankl Béla néven született. Az első világháborúban orosz fogságba esett. A hadifogolytáborból megszökve partizáncsoportot alakított és a vörösök oldalán részt vett a polgárháborúban, valamint belépett a bolsevik pártba. Ezután sokáig Moszkvában élt, ahol főként irodalommal foglalkozott. A spanyol polgárháborúban már Lukács Pál néven harcolt tábornokként a falangisták ellen, míg hadosztályparancsnokként el nem esett. A hazaszeretetet valószínűleg sosem ismerő Zalka így lett az „internacionalista harcos” egyik mintapéldánya…E vörös terrorista nevét Budapesten már nem, vidéken azonban még mindig utcák sora viseli.
Régóta tudjuk, hogy a „szabadságharcost” és a „terroristát” gyakran csak egy hajszál választja el egymástól. A fenti személyeket (és kismillió hasonló társukat) a szocializmus alatt nyílván előbbinek titulálták, ma viszont már inkább utóbbinak tartjuk őket. Ami leginkább közös bennük, hogy igazából mindhárman attól váltak híres „hőssé”, hogy megölték őket. Furcsa, de lényegében mindenkinek jól jött, hogy meghaltak. Nem roncsolták tovább a magyar társadalom „szövetét” (az összetartásra és a rendre gondolok ez alatt) és nemzeti öntudatát, emellett a kommunistáknak is hasznára váltak, hiszen újabb és újabb „mártírokat” kaptak személyükben, akikre lehetett sűrűn hivatkozni, mint a gonosz ellenség áldozataira…
Henryk Dembiński (1791−1864)
E sorból kissé kilóg Dembiński, akinek nevét szintén számos utca viseli országszerte. Ő nem volt kommunista, annál jóval előbb is élt, hogy az lehetett volna, ugyanis ő az 1848-49-es szabadságharc egyik tábornoka volt (magyar oldalon). Akik utcát neveztek el róla, valószínűleg csak ilyen mélységig mentek bele Dembiński történelmi szerepébe. Tény, hogy magyar oldalon harcolt. Feltételezhetjük, hogy szándékai is jók voltak és valóban nekünk akart jót. Azt is elismerhetjük, hogy a lengyel szabadságharcban előfordult, hogy jól teljesített hadvezérként. Nade amit nálunk művelt!...Magyarországi tevékenységét áttekintve, megkockáztatom, hogy személyét a szabadságharc elvesztésének (számos) okai között is felsorolhatnánk! A Párizsból újonnan Magyarországra érkezett Dembiński rögtön fővezéri babérokra tört és hamar sikerült összevesznie több tábornokkal, amivel jelentős károkat okozott az éppen folyó hadműveletekben. 1849 februárjában, Kápolnánál, viszonylag kedvező helyzetből „sikerült” vereségbe vezetnie a magyar főerőket. A csata alapos megtervezése közben ugyanis, Dembiński valami rejtélyes okból kifolyólag úgy vélte, hogy az ellenség szépen meg fogja várni a magyar sereg felsorakozását és majd csak akkor támadnak, amikor ő szeretné…Magyarországi ténykedése elsősorban abban merült ki, hogy folyton kapkodott, a dolgokat nem gondolta végig és rendszerint visszavonulást javasolt. Hadvezéri tehetségtelenségét soha el nem ismerve ráadásul, „csakazértis” ragaszkodott ostobaságaihoz: kudarcot kudarcra halmozva. Legsúlyosabb hibáját azonban alighanem a szabadságharc döntő veresége előtt követte el. A déli magyar sereg fővezéreként a sáncokkal megerősített Szegedet harc nélkül feladta, az osztrákokat hagyta nyugodtan átkelni a Tiszán, majd egy vesztes csata után folytatta a visszavonulást. Csakhogy nem a magyarok kezén lévő Aradra – ami nyilván a logikus döntés lett volna, főleg, hogy így lehetőség lett volna Görgei erőivel egyesülni −, hanem az ellenség kezén lévő Temesvárra! Temesvárnál a fővezérséget kénytelen volt átadni Bemnek, azonban az új fővezért egyszerűen „elfelejtette” tájékoztatni arról, hogy a lőszertartalékot már továbbküldte Lugosra!... Így vált Dembiński a magyar szabadságharc döntő vereségének legfőbb okozójává…Érdekesség, hogy a Dembiński helyét „utcanévként” most átvevő Wysocki szintén lengyel tábornok volt a magyar szabadságharcban és egy alkalommal ott is átvette Dembiński helyét: akkor épp a felső-magyarországi hadsereg főparancsnokaként.
A fenti személyek megítélése még ma sem teljesen egyértelmű. Mindenki eldöntheti, hogy erről hogyan vélekedik. Ehhez próbáltam adni a saját véleményem és némi ismeretet támpontként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése