Az Erdélyi Fejedelemség

A zernyesti csata

I. Apafi Mihály fejedelem uralkodásának (1661−1690) utolsó éveire − a törökök magyarországi kiűzésével párhuzamosan − az Erdélyi Fejedelemség függetlensége a Habsburg Birodalomtól egyre inkább névlegessé vált. Apafi hasztalan próbálta minden eszközzel megőrizni Erdély függetlenségét a török alóli felszabadító háborúk utáni időkre is, az irányítás fokozatosan kicsúszott a kezei közül. Erdélyben 1687 óta császári csapatok tartózkodtak, az egykor önálló Erdélyi Fejedelemség pedig gyakorlatilag lassan Habsburg-uralom alá került. Mikor I. Apafi Mihály 1690 áprilisában meghalt, I. Lipót császár korábbi ígéretét megszegve nem ismerte el az ifjú II. Apafi Mihályt Erdély fejedelmének, hanem a hatalom tényleges gyakorlására kormányzótanácsot rendelt mellé.

Ekkor lépett színre ismét a „bujdosók fejedelme”, az elmúlt másfél évtized Habsburg-ellenes felkeléseinek vezére, Thököly Imre. Erdélyt ugyanis az oszmán uralkodó továbbra is vazallus államának tekintette, ezért 1690 júniusában II. Szulejmán szultán a kis Apafival szemben az oszmán érdekeket látszólag készségesebben kiszolgáló Thökölyt nevezte ki Erdély fejedelmévé. (Noha a Béccsel kötött korábbi megállapodás értelmében a Habsburg és az Oszmán Birodalom is II. Apafi Mihály trónigényét kellett volna, hogy támogassa.) Hogy jelöltje trónigényének gyakorlati érvényt szerezzen, török, tatár és havasalföldi román hadakat is Thököly mellé rendelt.

Thököly júliusban átkelt a Dunán, majd keresztülvonult a Havasalföldön, ahol a román vajda kénytelen volt végigvezetni és élelmezni „nem szívesen látott vendégeit”. Thököly 17-20 000 főnyi serege − mely magyar kurucokból, törökökből, tatárokból és havasalföldi románokból állt − ezután augusztus elején a Kárpátkanyar felé vette az irányt.

Donathus Heissler tábornok, Erdély császári főparancsnoka, valamint az öreg Teleki Mihály főgenerális számítottak Thököly Imre támadására, ezért júliusban nemesi felkelést hirdettek és az összegyűlt csapatokkal elzárták a Kárpátok hágóit. A két parancsnok − hadaik legnagyobb részével − a Bodzai-szorost szállta meg, mivel ezen át várták az ellenség támadását. Ebben nem is tévedtek, mivel Thököly eredetileg valóban ebből az irányból akart betörni az országba; azonban mikor értesült róla, hogy itt (a védekezők számára rendkívül kedvező stratégiai helyen) összpontosul az ellenség fő ereje, akkor ügyesen módosított tervén. Augusztus 15-én kora reggel egy kétezer fős kuruc-török-tatár sereg meglepetésszerűen lecsapott a törcsvári sáncokat védő maroknyi, mit sem sejtő helyőrségre és felkoncolták őket. Mielőtt azonban Thököly főseregével áttörhetett volna a Törcsvári-szoroson, Heissler és Teleki (csekély erőket a Bodzai-szorosban is hagyva) seregével odasietett, ahol harcba keveredtek a szoroson átvonulni készülő ellenséggel. (Az idős Teleki ekkor, a harc előtt mondta embereinek: „Hogy én rám senki ne panaszkodjék, hogy az ország generálisa lévén, elbúttam, ím ezt a fehér szakállamat ide kegyelmetek közibe hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.”)

Thököly azonban ekkor ismét sikeresen kicselezte ellenfeleit. Míg Heissler kb. 8 000 fős (ám többségében jól felszerelt és kiképzett) hada a Törcsvári-szorosban küzdött a nagyjából azonos létszámú román-török seregrésszel (melynek vezetését Thököly a havasalföldi vajdára bízta), addig maga Thököly a kurucokkal és tatárokkal, valamint a többi török csapattal (közel 10 000 fő) merész vállalkozásra szánta el magát. Mialatt a Törcsvári-szorosban váltakozó intenzitással folyt az eredménytelen harc, addig Thököly bujdosóival átkelt a havasokon és néhány nap alatt az ellenség hátába került. Seregével olyan meredek hegyi ösvényeken vonult végig a legnagyobb titokban, melyeken azelőtt lovas ember valószínűleg sosem járt, de még csak gyalogszerrel sem sokan. (Nem véletlenül nevezte el később Orbán Balázs e hadi tettéért Thökölyt a „magyar Hannibál”-nak.) A hágókat és szorosokat ugyan erősen védelmezték, azonban a magas hegyeken a bujdosók katonai ellenállásba nem ütköztek, mivel a járhatatlannak hitt havasok sűrű erdein keresztül senki nem számított támadásra. Az átkelés pontos útvonala nem ismert, de több kutató és saját véleményem szerint ez legnagyobb valószínűséggel a Királykő hegységtől nyugatra, a Fogarasi-havasok keleti nyúlványaihoz tartozó Tamás-hegyélen keresztül történhetett.

A Törcsvári-szorosban ellenálló Heissler tehát augusztus 21-én meglepetten vette észre, hogy Thököly seregének nagyobbik fele a „semmiből előtűnve”, immár a háta mögött, Zernyest falu mellett tartózkodik. A császári főparancsnok még nem egészen értette, mi történt, ezért első lépésben csak 3 székely és 6 osztrák lovas századot küldött (Henter Mihály és Doria ezredes vezetésével) Thököly ellen. A székelyek egy része − talán a túlerőt látva, talán mert nem akartak a Habsburgokért meghalni − hamar futásnak is eredt, a többiek viszont rávetették magukat a Thököly által megtámadásukra küldött tatárokra. Azok látszólag menekülve hátráltak a császári lovasok rohama elől, azonban rövidesen kiderült, hogy ez csupán színjáték volt, és kelepcébe csalták Henter és Doria csapatait. A tatárok váratlanul ismét ellenük fordultak és ekkor vágott közbe Thököly is a többi, addig megbúvó csapatával. Heissler lassan felismerte, hogy a csata immár nem is a szorosban, hanem Zernyestnél dől el, ezért serege nagy részével a gyűrűbe fogott lovas századok után sietett. Vesztére. A bujdosók meginduló ellentámadása minden oldalról körülfogta és rázúdult Heissler és Teleki seregére. Az 1690. augusztus 21-én lezajlott zernyesti csata a császáriak (és császár-párti erdélyiek) teljes vereségével végződött. Heissler tábornok, Doria ezredes és számos tiszt a kurucok fogságába esett, a katonák jelentős része pedig holtan maradt a csatatéren. Az idős Teleki Mihály is, mikor már látta, hogy a csata végérvényesen elveszett, menekülni próbált, azonban a török lovasok utolérték és megölték.

A zernyesti győzelem következtében Thököly néhány hétre Erdély urának tudhatta magát, sőt, szeptember 22-én a keresztényszigeti országgyűlésen hivatalosan is megválasztották Erdély fejedelmévé. Azt, hogy Thökölyt nem öncélú hatalomvágy vezérelte, hanem az ország sorsának jobbra fordítása, szerintem mi sem bizonyítja jobban, hogy győztes hadjárata után sem szállt fejébe a dicsőség, hanem esélyeit reálisan mérlegelve megpróbálta felvenni a kapcsolatot I. Lipót császárral, hogy frissen megszerzett kedvező helyzetére támaszkodva sikerrel egyezkedhessen Erdély és a magyarság önállóságának megvédése érdekében. Uralma azonban egészen rövid ideig tartott csupán, mivel I. Lipót fegyverekkel válaszolt neki: a Badeni Lajos vezetésével érkező császári fősereg október végére kiszorította Erdélyből, s Thököly így kénytelen volt ismét Törökországba menekülni. Rövid fejedelemsége és dicsősége mellett a zernyesti diadallal annyi személyes eredményt legalább elért, hogy Heissler tábornok szabadon bocsátásáért cserébe visszakapta évek óta fogságban tartott hős feleségét, Zrínyi Ilonát, valamint jelentős mennyiségű aranyat.

Hogy Thököly elképzelései és szándékai mennyire voltak helyesek, valamint hogy akciójának volt-e bármi értelme − arról a vélemények mind a mai napig erősen megoszlanak. Thököly Imrére egyesek hataloméhes áruló kalandorként tekintenek, aki céljai elérése érdekében nem átallott a törökök minden kívánságát szolgai módon teljesíteni. Mások viszont a jó szándékú vezetőt, a tragikus sorsú nemzeti hőst látják benne, aki az ekkor már veszélyesebb ellenségnek tartott Habsburgok ellen küzdve próbálta meg (talán naivan és a nem megfelelő történelmi pillanatban) helyreállítani a nemzeti királyságot, az önálló Magyar Királyságot. Akárhogy is volt, azt azonban el kell ismerni, hogy katonai vállalkozásként Thökölyék átkelése a havasokon és a bravúros zernyesti győzelem − a többszöri gyors és megfelelő terv-módosítás, az ügyes cselek, a jól alkalmazott könnyűlovas taktika, az elterelő és bekerítő hadműveletek, stb. − mindenképp zseniális hadvezéri és emberi teljesítmény volt.