Az Anjou-házi királyok kora

A rozgonyi csata

            1301-ben az Árpád-ház férfiágának kihalásával zűrzavaros, veszélyes idők köszöntöttek a Magyar Királyságra. A tartományurak – akiket szokás kiskirályoknak vagy oligarcháknak is nevezni – gátlástalan hatalmaskodása a felbomlás szélére taszította az országot. Noha 1301-ben a Přemysl-házból származó cseh Vencel, 1305-ben pedig a Wittelsbach-házi bajor Ottó kísérelte meg a magyar trón megszerzését (leányágon mindketten IV. Béla leszármazottai voltak); végül hiába vonultak be az országba és hiába koronázták őket magyar királlyá – tényleges hatalmuk szinte egy pillanatig sem volt hazánkban, majd rövid szerencsétlenkedéseik után mindketten sikertelenül voltak kénytelenek távozni az országból.

            Rajtuk kívül volt még egy harmadik trónkövetelő is (viszont igényének bejelentését tekintve időrendben az első), aki igényt tartott a magyar trónra, és aki szintén IV. Béla király leszármazottja volt. Ő az Anjou-házból származó Caroberto volt, aki később hivatalosan I. Károlyként uralkodott Magyarországon, az utókor pedig leginkább Károly Róbert néven ismeri.

Károlyt már 1301-ben – egy alkalmi koronával − Magyarország királyává koronázták. Ez azonban még nem sokat jelentett, mert Anjou Károlyt ekkoriban „csak” horvát főurak (Subicsok, Babonicsok, Frangepánok, stb.) és a pápa támogatta. Utóbbinak köszönhetően azonban rövid időn belül a magyar egyházi főméltóságok, püspökök többsége is Károly Róberthez csatlakozott és nagy szerepük volt az Anjou jelölt hatalmának fokozatos kiépítésében. Károly a két másik trónkövetelő, Vencel és Ottó próbálkozásai idején is Magyarországon tartózkodott, majd az ő bukásuk után még jobban aktivizálódó diplomáciával (vagy esetenként pénzzel és fegyverekkel), valamint megélénkülő egyházi támogatással sikerült elérnie, hogy fokozatosan egyre többen ismerjék el uralmát belföldön és külföldön egyaránt. Károly Róbertet 1307-ben, a Rákos mezején tartott országgyűlésen királlyá választották, 1308-ban pedig már számos tartományúr is elismerte hatalmát. 1309-ben másodszorra, 1310-ben pedig harmadszorra is megkoronázták – utóbbi alkalommal már a Szent Koronával, minden tekintetben érvényes módon.

A trónért folytatott küzdelem azonban ezzel még mindig nem zárult le végérvényesen. Noha Károly Róbert immár minden kétséget kizáróan Magyarország törvényes uralkodója volt, hatalma az ország egy nagy része felett még mindig csak névleges volt. A legerősebb „kiskirályok” ugyanis továbbra is szinte teljesen önállóan, a király akaratától függetlenül folytatták kormányzásukat „saját” tartományaikban. Hiába voltak tehát sokan névleg hívei vagy szövetségesei, a legnagyobb tartományurak valójában a király ellehetetlenítésén és hatalmának korlátozásán munkálkodtak. Így aztán az egyezkedések és megállapodások részsikereit követően, az oligarchák hatalmának megtörése és behódoltatásuk érdekében, eljött a fegyveres megoldások ideje is.

Az első lépés a legnagyobb „kiskirály”, az északnyugati országrészeket uraló Csák Máté elleni 1311-es hadjárat volt. Lényeges eredményre azonban ez a hadjárat még nem vezetett.

A következő fordulópont akkor következett be, mikor – a névleg a király hívének számító, valójában azonban önállóan politizáló – Aba Amádé nádor vitába keveredett Kassa városával. Az északkeleti részeket uraló Aba Amádé már régóta, különféle cselekkel próbálta hatalmába keríteni a gazdag várost, melynek polgárai akár fegyverrel is hajlandóak voltak megvédeni szabadságukat. A két fél között a feszültség végül kisebb zavargásba torkollott, ahol egy dulakodás során Aba Amádét megölték. Amádé fiai pereskedésbe kezdtek Kassával, azonban a király bírái a városnak adtak igazat. A király valószínűleg a jogi igazságtól függetlenül állt ki Kassa mellett, mivel fölismerte, hogy ellenkező esetben hatalmát veszélyeztető „szövetségesét”, lényegében saját ellenségét támogatná. Feltevése, hogy Aba Amádé és fiainak hűsége csak addig érvényes, amíg nem kerülnek ellentétbe a királlyal, helyesnek bizonyult. Az 1311 októberében kötött „megegyezés” után az Amádé-fiak rögtön Csák Mátéhoz fordultak és szövetséget kötöttek a legnagyobb tartományúrral a király ellen.

A király gyülekező seregét 1312 kora tavaszán megelőzték az ellene szövetkezők. Csák Máté a Dunától északra portyázott, az Amádé-fiak pedig rátörtek Sárospatakra. Utóbbiak támadását azonban a védők visszaverték, aminek következtében az Amádé-fiak – bár seregeik és a királyhű csapatok közt Zemplén és Abaúj területén sor került néhány kisebb összecsapásra – északra menekültek és Sáros várába húzódtak vissza.

A Károly Róbert vezette királyi had április 10-én érkezett Sáros vára alá, ahol a megadásra való felszólítás sikertelensége után hosszú ostrom vette kezdetét. A védők ugyan keményen tartották maguk, azonban május közepére már-már elfogyott az élelmük. Csakhogy ekkor a lázadók számára kedvező fordulat állt be: Károly Róbert hírt kapott Csák Máté erős, cseh páncélos zsoldosokkal is megerősített felmentő seregének közeledéséről, aminek következtében sürgősen fel kellett hagynia az ostrommal, nehogy két tűz közé szoruljon.

A király a hozzá hűséges Szepesség hegyei közé vonult félre, ahol seregéhez szepesi szászok egész sokasága csatlakozott. (A sereg ilyen mértékű kiegészítésében nagy érdemeket szerzett Görgey István szepesi ispán, akinek buzdító szavaira tömegek gyűltek a király zászlai alá.)

Csák Máté személyesen nem jött el az északkeleti országrészbe, az általa küldött segélyhadakat az Amádé-fiak távoli rokona, Aba nembeli Aba vezette, akit szép termeténél fogva általánosan Szép- vagy Nagy Abának neveztek. A király seregének elvonulása lehetővé tette, hogy Aba nembeli Nagy Aba és a Sárosba húzódott Aba nembeli Amádé-fiak seregei egyesüljenek. Az egyesített „kiskirályi” sereg a magát Lőcsére befészkelt királlyal egyelőre nem foglalkozott, hanem először Kassa városán akartak bosszú állni. Az egyesült sereg főparancsnoka Balassa Demeter lett, míg Csák Máté segélyhadát személyesen Nagy Aba, saját seregrészüket pedig az Amádé-fiúk vezették.

Míg a tartományúri seregek eredménytelenül ostromolták Kassát, a király is megindult – szepesi szászokkal kiegészített – seregével Kassa felé. A várostól még jóval északra, a királyi hadak a Hernád szűk völgyéből áttértek a közeli, jóval szélesebb Tarca-völgybe, mely a lovas seregek működéséhez sokkal alkalmasabbnak ígérkezett. Noha a király serege számbelileg még mindig alatta maradt ellenfelei hadának, számítani lehetett rá, hogy rövidesen a királyi táborba érkeznek a szintén Károly Róbertet támogató johannita lovagok is.

A királyi had közeledéséről tudomást szerezve az ellenség serege június 15-én beszüntette Kassa ostromlását és a várostól északkeletre, a Hernád és Tarca között elterülő magaslaton, a Kassai-hegyen, melyet akkoriban Furcsa-hegynek hívtak, foglalták el állásaikat. Az előnyös magaslatot ráadásul erdő borította, melynek rejtekében felfejlődhettek a harchoz és figyelemmel kísérhették a király seregének útját.

Károly Róbert hada a Tarca túlpartján, Rozgonytól északra kezdett el csatarendbe fejlődni. Demeter mester azonban nem szándékozta megvárni, míg a királyi sereg harcra teljesen kész állapotba kerül, ráadásul attól is tartott, hogy állásait esetleg délkeletről megkerülik. Ezért még Károly seregének felvonulása közben, támadásra szánta el magát.

A Kassától északkeletre lévő Rozgony melletti csatát 1312. június 15-én vívták meg. A hegyoldalról lezúduló ellenséges támadás erejének hatására Károly Róbert serege csakhamar hátrálni volt kénytelen. Bár az is lehet, hogy csak színlelt visszavonulásról volt szó, hogy aztán a király hívei váratlanul újra intenzíven harcba bocsátkozva előnyösebb harci pozíciót érjenek el. A két sereg közt rövid időn belül olyan véres öldöklés bontakozott ki, amilyenre a leírások szerint a tatárjárás óta nem volt példa Magyarországon. A főtámadást a király csapata ellen intézték, így Károly Róbert sok vitéze a vérével pecsételte meg hűségét. Súlyos személyi veszteségek érték a királypártiakat, elesett Károly Róbert zászlótartója is. A király mellett kitartók azonban még testvéreik elvesztése után, gyakran súlyos sebesülten is folytatták a véres harcot. De sűrűn hullottak az ellenség urai és harcosai is, különösen miután nemsokára megérkeztek a harcba a királyt támogató johannita lovagok is. Sőt, a keresztes lovagok beérkezése után rövidesen elesett a tartományúri sereg szinte minden vezetője is: Balassa Demeter, Aba Nagy Aba és két Amádé-fiú egymás után hullottak el. Az ellenség körében a vezéreik elvesztése miatti zűrzavart fokozta egy váratlan fordulat: az ostrom alól felmentett kassai polgárok – akik azelőtt nem számítottak Károly Róbert feltétlen híveinek – megmentőik segítségére siettek és meglepetésszerűen oldalba támadták az oligarchák seregét. Noha a király oldalán többen estek el, e váratlan esemény végképp megfordította és eldöntötte az összecsapás kimenetelét. Károly Róbert király győzelme kiteljesedett.

            Az ütközet révén az Amadé-kiskirályság hatalma végérvényesen megtört és összeomlott, Csák Máté befolyási övezetének határa pedig, ha szerény mértékben is, de hátrább húzódott, északnyugat felé – számára a rozgonyi csata inkább csak „erkölcsi veszteség” volt.

            A rozgonyi csata közel sem jelentette a tartományúri hatalom elleni fegyveres harc végét. Ez a küzdelem még bő egy évtizedig folytatódott, a rozgonyi csata csupán ennek a harcnak az első nagy, látványos lépcsőfoka volt. Azonban vitathatatlan, hogy a rozgonyi csata ennek ellenére mégis fordulópontot jelentett, mivel e hosszú harc legfontosabb összecsapása volt. Károly Róbert és fő ellenfele Csák Máté között ugyanis sosem került sor döntő összecsapásra – mindkettőjük tisztelte és tartott annyira a másiktól, hogy ilyenre ne merjen vállalkozni. Azonban a rozgonyi győzelem megnövelte annyira Károly Róbert tekintélyét, hogy az addig kétkedők közül is rengetegen az oldalára álljanak. A többiekkel pedig szépen, lassan, fokozatosan, egymást követő harcokban és tárgyalásokban számolt le. 1321-ben aztán meghalt Csák Máté, és I. Károly uralma ezután rövidesen végre az egész országra kiteljesedett és megszilárdult. Az anarchikus állapotok felszámolásával, majd okos reformokkal Magyarország egyik legszebb virágkora vette kezdetét, aminek ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, hogy Károly Róbert uralkodói teljesítménye az egyik legkiemelkedőbb volt a magyar királyok sorában.