Az Árpád-házi királyok kora

Az 1030-as német támadás

I.(Szent) István (997-1038) magyar király uralkodásának első évtizedeiben szerencsésen jó viszonyt ápolt a Német-római Birodalommal. Ahogy egyébként többi szomszédjával is általában igyekezett békés kapcsolatot fenntartani. Ám szükség esetén hajlandó volt fegyveres módszerekhez is folyamodni és sikeresen megvédeni országa érdekét. Az István koronázása idején német-római császárként uralkodó III.Ottóval (983–1002) mindvégig békés volt István király viszonya. Az Ottót követő II.(Szent) Henrikkel (1002–1024) pedig méginkább nyugodt, szövetségesi kapcsolatot tudott kiépíteni, már csak azért is, mivel sógorok voltak. Nem így volt ez a Henrik halála után trónra kerülő, II.Konráddal (1024–1039). A Száli-házból származó, tehát új császári dinasztiát alapító Konrád, politikáját tekintve is élesen elütött elődjétől. Konrád a kezdetektől fogva félretolta a diplomáciát és inkább a fegyveres módszereket választotta annak elérése érdekében, hogy megvalósulhasson a német császárok régi álma: egy egységes keresztény birodalom keretében uralmuk alá hajtani egész Európát (vagy legalábbis nagy részét). Sorra hódoltatta meg és kényszerítette felsőbbségének elismerésére a szomszédos uralkodókat és a birodalmon belül önállóságra törekvőket. És hamarosan sort kerített Magyarország megtámadására is.

II.Konrád császár 1030-ban indított nagy erejű támadást a Magyar Királyság ellen, azzal a céllal, hogy az önálló magyar államot a német birodalom hűbéres területévé tegye. A császári sereg hazánk „nyugati kapuján”, a Dévényi-kapun át nyomult be Magyarországra. (Ezt a helyet, ahol a hegységek közötti alacsony „kapun” keresztül a Duna és a nyugati szelek is bejutnak a Kárpát-medencébe, nem véletlenül nevezték Porta Hungaricának is…) Szent István – bár erős hadsereget hozott létre − helyesen mérte fel, hogy a lovagi harcmodorban sokkal több tapasztalattal rendelkező és így jóval erősebb német sereggel nem veheti fel a versenyt az ilyen jellegű haditechnikával még épp csak megismerkedett magyar hadsereg. Az egyenlőtlen esélyek kiküszöbölése érdekében ezért István elkerülte a nyílt összecsapást és nomád jellegű taktikához folyamodott. A „felperzselt föld” taktikáját alkalmazva engedte az ellenséget behatolni az országba, azonban előttük minden élelmet elpusztított. (A „felperzselt föld” taktikáját bő két évtizeddel később, egy újabb nagyerejű német támadás során ismét sikerrel fogja alkalmazni az akkori király, I.András. Ekkoriban még elég gyéren lakott volt az ország ahhoz, hogy ezt a taktikát alkalmazni lehessen. Ennek ellenére természetesen e taktika ígyis sok megpróbáltatást okozott a lakosságnak.) Az országba betörő ellenségnek ugyan senki nem állta útját a gyepűnél, ám Konrád serege mégis már itt érzékeny veszteségeket szenvedett, mivel sokan a határvidék lápjaiba fulladtak. A német sereg sorra kényszerült levágni a szekérhúzó ökröket, hogy egyre súlyosabb élelmezési gondjaikat leküzdjék; miközben éjjelente a magyar, székely és besenyő könnyűlovasok rajtaütései aprították őket, így egy idő után az éjszakák is feszült őrködéssel teltek pihenés helyett. A hatalmas császári sereg a Dunától délre, már Győrön túl járt, mélyen bent a Dunántúlon, amikor a nekik okozott utánpótlási nehézségek miatt visszafordulni kényszerültek. István király így harc nélkül kényszerítette meghátrálásra a hatalmas német sereget. Amikor pedig az éhező ellenség kifelé vonult az országból, akkor végre támadásba lendülhettek a mindig jól bevált magyar könnyűlovasok, és váratlan rajtütésekkel folyamatosan aprították a nyúzott birodalmi hadat. A kezdetben legyőzhetetlenül erős német sereg egy jelentős részét így felmorzsolták, a többieket pedig jóval a magyar határon túlra, Bécsig űzték. Bécsnél pedig az agyonhajszolt, leamortizálódott németeket a magyarok utolérték, bekerítették és a teljes császári sereget fogságba ejtették! (Ez a bravúros győzelem a középkori magyar hadtörténelem egyik legnagyobb sikere volt! Dicsőséges voltát mi sem hangsúlyozza jobban, minthogy a német történészek sokáig nem is értették a történet latin leírását, mivel el sem akarták hinni, hogy a magyar könnyűlovasok fogságba ejthették a császári fősereget. Azt hitték, „csupán” Bécset foglalták el. Azóta bebizonyosodott, hogy Szent István serege valóban ilyen fényes diadalt aratott!)

Konrád így, kudarcát elismerve, a következő évben kénytelen volt békét kötni Istvánnal. És a császár, aki uralkodása alatt egyébként mindig újabb területeket csatolt birodalmához – ezúttal területi engedményeket kellett, hogy tegyen a magyar királynak. Nyugaton − ahol a németek előbb behatoltak, majd kivonultak az országból – egy hosszúkás határsávval bővült a Magyar Királyság. István a Fischa és a Lajta folyók között, valamint a Morva mentén, egy összesen közel 200 km hosszú határszakaszon, átlagosan 20-30 km széles sávval gyarapította országát. (Kis híján – az ekkoriban egyébként még kevésbé jelentékeny – Bécs is határtelepülés lett…)

Az 1030-as német birodalmi támadás a Szent István-kori Magyarország legveszélyesebb katonai erőpróbája volt. (Az Árpádok esetében „megszokott” módon kiváló hadvezérnek bizonyuló) István király azonban – ahogy egyébként összes hadi vállalkozásában – ezúttal is győzelmet aratott. A Magyar Királyság pedig e támadás visszaverésével megőrizte függetlenségét és bebizonyította a legnagyobb birodalmakkal való egyenrangúságát, méghozzá egy olyan időszakban, amikor a környező államok sorra hódoltak be a nagyhatalmaknak vagy tűntek el Európa térképéről…