Az 1956-os forradalom és szabadságharc

Október 30.

1956 október végére a magyar demokratikus forradalom győzedelmeskedett. (Konkrétan október 28-át szokás a forradalom győzelmének tekinteni.) A kommunista pártvezetés (ami egyúttal az államvezetés volt) korábbi álláspontját radikálisan átértékelve nemzeti szabadságharcnak és demokratikus forradalomnak nyilvánította az előző napok eseményeit. Nagy Imre bejelentette a gyűlölt ÁVH (Államvédelmi Hatóság) feloszlatását, a szovjet csapatok kivonását Budapestről, tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatoknak az országból való teljes kivonásával kapcsolatban, általános amnesztiát hirdetett és ígéretet tett különféle életszínvonal-javító intézkedések valamint a nemzeti jelképek és ünnepek újbóli bevezetésére. A sztálinista vezetők többsége a Szovjetunióba menekült.
Október 30-án az egyik legfontosabb forradalmi követelésnek engedve Nagy Imre bejelentette a többpártrendszer visszaállítását. Ugyanezen a napon feloszlott az MDP, helyette – reformkommunista többségű vezetéssel – másnap létrejött az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt). Sorra alakultak újjá az 1947-1948-ban felszámolt vagy betiltott pártok, melyek megfogalmazták programjukat és megkezdték működésüket. A börtönökből kiengedték a politikai foglyokat és szintén október 30-án szabadították ki házi őrizetéből a kommunista rendszer egyik legbefolyásosabb áldozatát, Mindszenty József hercegprímást.
Október 30-a legfontosabb eseménye – a későbbi következmények szempontjából – az MDP Budapesti Pártbizottságának Köztársaság téri székházának ostroma volt. Többnyire a kormányt el nem fogadó, szervezetlen, „öntörvényű” felkelő-csoportok be akartak jutni a Köztársaság téri székházba, ahol ÁVH-s katonák, valamint Rákosi-hű kommunista vezetők tartózkodtak. Előbbiek a korábbi napokban is provokatív akciókat hajtottak végre, minden jogalap nélkül forradalmárokat tartóztattak le, többeket pedig agyon is lőttek. (Utóbbiak pedig a Nagy Imre-kormány elleni puccsot szervezgették, a legnagyobb titokban.) A székház tehát a forradalomellenes erők utolsó, főbb központja volt. Az események egyik fő mozgatórugója volt, hogy a forradalmárok közt elterjedt egy pletyka, miszerint a székház pincerendszerében ártatlan emberek tömegeit tartják bebörtönözve, illetve kínozzák és gyilkolják meg az ottani kínzókamrákban. Ez a hír később tévesnek bizonyult. A székház ostromlóinak eljárása viszont olyan szempontból teljesen jogos volt, hogy az ÁVH – feloszlatása óta – immár illegálisan működött, így az ÁVH-s katonák felkutatása teljesen érthető igény volt. Mivel a székházba a forradalmárokat nem engedték be, tűzharc alakult ki. Az ostromot végül az döntötte el, hogy a helyszínre érkező magyar tankok közül több az ostromlók oldalára állt és tüzet nyitott az épületre. A megadásról tárgyalni szándékozó ostromlottaknak az épületből kilépő küldötteit lelőtték, mire a téren elszabadultak az indulatok. A felkelők benyomultak az épületbe és több, magát megadó védőt, illetve pártfunkcionáriust lelőttek, sokakat pedig a tömeg meglincselt. A felkorbácsolt indulatok és álhírek vezettek e váratlan népítélethez. Ami azonban az igazi baj volt, hogy a felbőszült tömeg a kivégzettek, meglincseltek holttesteit meggyalázta, fejjel lefelé fákra akasztották őket, felhasogatták, összeverték, összerugdosták az agyonlőtteket. E szégyenletes bűncselekmények bemocskolták a szabadságküzdelem addigi tisztaságát, lesújtó témát adtak a külföldi sajtónak és újabb ürügyet az oroszoknak a beavatkozásra. A szabadságharc leverése utáni hatalom propagandája később sokat hivatkozott a csőcselék e rémtetteire, így próbálva a valódi szabadsághősöket és a teljes forradalmat is valamiféle vérszomjas, primitív hordák akcióiként beállítani.

A magyarság néprajzi térképe

A matyók

            Hazánk egyik jellegzetes, máig élő színes, szép kultúrával rendelkező népcsoportját alkotják a matyók.

Mezőkövesdet és környékét, tehát Borsod megye délnyugati részét nevezik Matyóföldnek, Mezőkövesdet pedig a „Matyóföld fővárosának”. Tágabb értelemben Mezőkövesden és szűk környezetén kívül a Matyóföldhöz sorolják a közeli Tard és Szentistván községeket is, bár ezek népviselete némileg eltér a mezőkövesditől, annak népi kulturális hatásai ezekben a falvakban is felismerhetők.

Mezőkövesd 1464-ben Mátyás királytól mezővárosi rangot kapott, pár évvel később pedig további kiváltságokkal is felruházta a király, aki személyesen is megfordult itt. Mátyás királyt az itteniek – többek közt az imént említett okokból – különben is nagyon kedvelik. Annyira, hogy az itt és a környéken élő emberek réges-régen Mátyás nevének becézett formájáról nevezték el magukat matyóknak. Más vélekedés szerint viszont, az elnevezés a környező vidékek református lakossága általi tréfás emlegetése volt a katolikus matyóknak. A matyók ugyanis hagyományosan római katolikus vallásúak, míg a környező vidékek lakossága inkább református volt (talán ma is az).

A matyók egyébként a palócokkal genetikailag majdcsak azonos népcsoport.

Főleg egyedi, színes népviseletükről és lenyűgöző hímzésükről ismertek. A matyó-hímzéshez kapcsolódik egy legenda is, miszerint egy matyó legényt egyszer elrabolt az ördög és azt a feltételt szabta, hogy csak akkor adja vissza a legényt, ha édesanyja teleszedi a kötényét virágokkal, télen! A fiáért aggódó, leleményes édesanya erre telis-tele hímezte a kötényét virágokkal és így visszakapta a fiát. Ez az eset óta a matyók rengeteg virágmintát hímeznek mindenhova, hogy távol tartsák az ördögöt. Sőt, olyan lelkesen használták/használják díszítőmintáikat, hogy gyakran még bútoraikat is a matyó motívumokkal ékesítették, manapság pedig hímző-versenyeket is rendeznek. A szép színes matyó hímzés díszítőelemei közül is elsősorban az úgynevezett „matyó rózsa” nagyon híres, melynek legtöbb változatát a leghíresebb „íróasszony”  (így hívták a mintákat megrajzoló és hímző asszonyokat), Kisjankó Bori alkotta meg. (Lakóháza ma emlékmúzeum, de a róla elnevezett hímző-verseny is az ő emléke előtt tiszteleg.)

A mezőkövesdi matyók föld nélküli vagy kis földdel rendelkező rétegéből a XIX-XX. század fordulóján sokan vállaltak summásmunkát az Alföld távoli vidékein; ennek állít emléket a Mezőkövesd városközpontjában lévő egyik emlékmű is. A szegényparaszti életmód és a gazdagon díszített ruházkodás kontrasztját fejezte ki az erre született mondás is, miszerint: „Hadd korogjon, csak ragyogjon!”. A matyó népviselet pompás színforgatagában manapság olyan felújított hagyományok, mint a matyó lakodalom vagy a matyó húsvét, és a matyó néptánc fesztivál során gyönyörködhetünk.

A mezőkövesdiek népi kultúrájáról tudománytörténeti szempontból is fontos művek születtek, a matyó népművészet pedig a világhírű magyar szecessziónak is egyik ihletője volt.

A honfoglalás kora

A Morva Fejedelemség és a honfoglaló magyarok

A morvák – merthogy ők voltak a nyugati szlávok közt az első államalapító nép – első tartós államalakulatát I. Mojmír hozta létre a 830-as évek elején, kihasználva a frankok pillanatnyi gyengeségét. Elűzte unokaöccsét, akinek az Avar Kaganátus összeomlása után létrehozott, Nyitra (Nitrava) központú, kisebb fejedelemségét saját országához csatolta, ezzel megteremtve a morva államot. Ezt az államot nevezzük a Nagymorva Birodalomnak vagy Morva Fejedelemségnek.
A Nagymorva Fejedelemséget a szlovák történetírás hajlamos erős birodalomként rekonstruálni; ami kevesebb, mint 100 éves fennállásának eseményeit vizsgálva, teljességgel érthetetlen megállapításnak tűnik. A Nagymorva Birodalom fejedelmeit ugyanis rendszerint a frankok ültették trónra, amikor elődjük megpróbálta csökkenteni a frank befolyást és önállóságra kezdett törekedni. A fejedelemség fénykorát I. Szvatopluk (870–894) alatt élte. Szvatoplukot azonban szintén a frankok segítették trónra, csupán elődeihez hasonlóan, később ő is hatalomra juttatói ellen fordult. Így nem túlzás kijelenteni, hogy a Nagymorva Fejedelemség mindössze egy frankoktól függő bábállam volt, mely belső helyzetét stabilizálva, újból és újból megpróbálkozott függetlenségének kivívásával. A Morva Fejedelemség területe valószínűleg a mai Csehország keleti felén és a mai Szlovákia nyugati felén terült el, esetleg I. Szvatopluk idején kiterjedhetett a környező szomszédos vidékekre is.
Az Árpád fejedelem vezette magyar honfoglaláshoz kapcsolódik a fehér-ló monda. Szvatopluk a magyarok segítségét kérte a bolgárok elleni harcához, amiben őseink győzelemre segítették a morva hadakat. A monda szerint ezután a magyarok az ősi keleti jogszokásnak és a szláv uralkodó rosszul megfogalmazott ígéretének megfelelően „megvásárolták” Szvatopluk országát, egy fehér lóért és az ahhoz tartozó lószerszámokért cserébe. A morvák viszont másképp értelmezték a szerződést, amit így nem voltak hajlandóak teljesíteni, illetve amit Szvatopluk 894-ben bekövetkezett halálát követően amúgyis érvénytelennek nyilvánítottak. Árpád azonban nem is erre, hanem – mint Attila örököse – ősi jussára hivatkozott, mikor seregei élén birtokba vette a Kárpát-medencét. Tény, hogy őseinknek kisebb harcok árán kellett meg-(vagy vissza)szerezni a szlávok földjét, ez azonban nem igényelt kifejezetten nagy erőfeszítést. Egyrészt azért, mert a kárpát-medencei szlávok többnyire békés, földművelő népek voltak, másrészt pedig azért, mert a következőkben leírt okoknál fogva nagyrészük önként hódolt be Árpád népének.
Az Árpád-féle honfoglalás idején a Morva Fejedelemség északnyugatról még benyúlt a Kárpát-medencébe is, tehát a rövidesen kialakuló Magyar Fejedelemség északnyugati területére. Szvatopluk halála után a Morva Birodalom déli határát a Duna képezte, míg keleti határa valahol a Garam és az Ipoly, valamint a Zólyom-erdő (későbbi Alacsony-Tátra) és a Turtur (Magas-Tátra) vidékén húzódott. 894-et követően azonban a csehek önállósodtak, a nyugat-felvidéki szlávok számára pedig megváltásként jött, amikor a darabokra hullott, trónviszályok és népfelkelések által az összeomlás szélére sodort államból, a magyar hódítás következtében „átkerültek” egy új, erős, egységes és jobban szervezett fejedelemségbe. A belső viszályok által szétzilált Nagymorva Fejedelemség maradványát – mely ekkor már nagyjából csak a Morva folyón túli, ám („szűkebb értelemben vett”) Csehország nélküli területre terjedt ki – végül a magyarok 902-es támadása elsöpörte. A felvidéki szlávok így csatlakoztak a megszülető kárpát-medencei Magyar Fejedelemséghez és közel ezer éven át nem is emelték fel a hangjukat a békés együttélés és országépítés ellen.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Móga János és Josip Jellačić

Miután a múltkor megemlékeztünk a 163 éve lezajlott pákozdi csatáról, a honvédsereg első igazán jelentős győzelméről, ennek folytatásaként ismerkedjünk meg röviden az ütközet két főparancsnokával is!

Móga János román-magyar eredetű családból származott, ő maga azonban Nyitra megyében látta meg a napvilágot 1784 végén vagy 1785 elején. 17 évesen belépett a császári-királyi hadseregbe, majd részt vett a Napóleon elleni háborúkban. Ezek során, 1809 nyarán, a híres wagrami csatában életveszélyesen meg is sebesült. Ennek következményeként 1810-ben nyugalmazták, azonban ő kérvényezte visszahelyezését, ami meg is történt s így folytatódhatott katonai karrierje. 1842-ben tábornoki rendfokozatot kapott, 1848 júniusától pedig altábornagyként pesti hadosztály-parancsnok volt.
István nádor lemondása után átvette a magyar hadsereg fővezérségét és 1848. szeptember 29-én Pákozdnál megállította Jellačić támadó hadseregét. A három napos fegyverszünet lejárta után az osztrák határig üldözte Jellačićot, azonban az uralkodóra tett esküje miatt a határt vonakodott átlépni. (Főként e tétovázása miatt tekintették magyar oldalról kortársai közül és az utókorban is sokan árulónak.) Kossuth unszolására ezt végül mégis megtette, seregének előrenyomulását azonban az október 30-i schwechati csatában megállították. A kudarc után Móga – idős korára és egészségi állapotára hivatkozva – lemondott. 1849. januárjában jelentkezett a Pestre bevonuló Windischgrätz császári főparancsnoknál, aki nyomban letartóztatta és hadbíróság elé állíttatta.
A hadbíróság Mógát a szabadságharcban betöltött – rövid ideig tartó, ám jelentős – szerepe miatt rangjától és kitüntetéseitől megfosztotta és öt év várfogságra ítélte, amit Olmützben töltött le. Szabadulása után veje erdélyi birtokán éldegélt, egészen 1861. november 10-én bekövetkezett haláláig.

A horvát-német származású Josip Jellačić (teljes nevén: Josip Jellačić von Bužim; magyarosan [a szláv névvel megbirkózni nem tudó Petőfi nyomán]: Jellasics) 1801-ben született Péterváradon. 8 éves korától a bécsi Theresianumban nevelkedett, 18 évesen pedig megkezdte tényleges katonai szolgálatát. A következő évtizedekben a katonai ranglétrán fokozatosan emelkedve, a déli határőrvidéken teljesített szolgálatot.
1848 tavaszán, a magyar forradalom kitörése után Jellačićot – aki jó viszonyban volt a horvát nacionalista mozgalommal, azonban mindenekelőtt császárhű volt – horvát bánná és altábornaggyá nevezték ki, rövidesen pedig már ő lett Horvátország és a hozzá tartozó határőrvidéki katonaság császári főparancsnoka. A magyar átalakulással mindvégig élesen szemben állt, megtagadta az együttműködést a Batthyány-féle magyar kormánnyal, engedményeiket, békülési szándékaikat Jellačić félresöpörte és minden kapcsolatot megszakított Magyarországgal, a horvát közvéleményt pedig szembefordította az új magyar hatalommal. 1848. szeptember 11-én Jellačić a Drávát átlépve megindult a magyar főváros felé (mint aki az uralkodó nevében készül a „rendet” helyreállítani), azonban Pákozdnál a magyar sereg megállította, majd Bécsig üldözte, lassan felmorzsolódó seregével együtt. Október végén ismét fordult a kocka, és Jellačić Windischgrätzcel együtt visszaverte a magyar támadást. Innentől kezdve Jellačić fél éven át Windischgrätz fővezér egyik hadtestének parancsnoka volt, katonai sikereit azonban szinte kivétel nélkül mindig alvezéreinek köszönhette. Windischgrätz távozása után, 1849 áprilisában pár napig a császári csapatok ideiglenes fővezéreként működött, ez idő alatt azonban csak a hadseregben kibontakozó zűrzavart sikerült fokoznia. Májustól a délvidéki császári és szerb erők főparancsnokaként folytatta a küzdelmet a magyar szabadságharc ellen, azonban július 14-én Kishegyesnél olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy a következő egy hónap hadműveleteiben ezután már nemigazán mert résztvenni.
A szabadságharc bukása után Jellačićot a császár kitüntetésekkel aggatta tele és grófi rangra emelte, valamint titkos belső tanácsossá, császári kamarássá és ezredtulajdonossá nevezték ki. Egyfelől köztisztelettől, másfelől gyűlölettől körülvéve halt meg 1859-ben Zágrábban, 57 éves korában.
Jellačić elsősorban mindig Habsburg-hű osztrák alattvalóként, másodsorban horvát nacionalistaként szolgálta a birodalmi centralizmust és élezte ki a horvátok magyarellenességét. Személyes stílusa, nagyhangú nyilatkozatai és ígéretei következtében a horvátok többségének körében igen népszerű volt és már életében (és mind a napig) nemzeti hősként tisztelték. Arcképe ma az egyik horvát bankjegyen is szerepel. Zágráb főterén felállított lovas szobra pedig nem véletlenül mutatott fenyegetően Magyarország felé. (A szobrot a magyar-horvát megbékélés idején, 1990-ben fordították más irányba, cserébe Magyarország pedig áthelyezte a magyar honvédség emléknapját a Jellačić vereségére emlékeztető szeptember 29-ről egy másik napra.) Jellačić egy elképesztő ambíciókkal rendelkező ügyes (és gátlástalan) politikus volt, aki hadvezérként viszont (bár ő nagy hősnek képzelte magát) nem volt túl sikeres vagy tehetséges. Megítélése horvát, magyar és osztrák szemszögből valószínűleg ezután is mindig erősen különböző lesz.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A pákozdi csata

            1848 szeptemberére a márciusi magyar forradalom és az áprilisi törvények vívmányait súlyos veszély fenyegette. A gondolkodásmódja alapján inkább császári tábornoknak tekinthető Josip Jellačić horvát bán (aki hadvezérként nem volt túl tehetséges, ám annál ügyesebb politikus volt) – a bécsi udvar támogatásával –, kihasználva a magyar-horvát viszony 1840-es évekbeli kiéleződését, nyíltan készülődött hazánk ellen; Magyarországgal szembeni fegyveres konfliktus felé terelve a horvátokat. A magyar kormány mindent megtett a feszült helyzet békés rendezéséért. Több eredménytelen próbálkozás között például maga a miniszterelnök, Batthyány Lajos és Deák Ferenc igazságügy miniszter is Bécsbe utazott, hogy az országgyűlés által elfogadott törvények szentesítését és a horvát-magyar konfliktusban való közvetítést kérjék az uralkodótól…mind hiába. A magyar kormány Horvátország számára tett bárminemű engedményeit, békülési szándékát Jellačić félresöpörte és minden kapcsolatot megszakított Magyarországgal. Magyarország épp csak kivívott szabadságát veszély fenyegette, békés megóvására a magyar fél minden kísérletet megtett, azonban a konfliktus végül így is fegyveres összecsapásba torkollott. Az igazi küzdelem csak ezután következett.

            1848. szeptember 11-én Jellačić több mint negyvenezer fős hadseregével átkelt a Dráván és a Muraköz megszállása után benyomult Dél-Dunántúlra. (A nemzethalál víziójától és a folytonos önmarcangolástól meggyötört Széchenyinek egyébként nem véletlenül ezekben a válságos napokban borult el az elméje.) Jellačić már az elején világossá tette, hogy a támadását nem a horvát-magyar viszony rendezésének tekinti, hanem a magyar „lázadás” elleni császári fellépésnek. Ezért vegyes összetételű seregét nem is horvát, hanem császári zászlók alatt vezette be Magyarországra, amivel célját el is érte, mivel rövidesen az itt tartózkodó nem magyar kiegészítésű császári és királyi alakulatok is csatlakoztak seregéhez. A magyar hadsereg egymást váltó császári tisztjei harc nélkül adták fel a Dél-Dunántúlt, többük pedig árulóvá válva csatlakozott az ellenséghez. Jellačić Nagykanizsán át, a Balaton déli partján, gond nélkül és elbizakodottan tört előre az ország fővárosa felé. A Jellačić seregének nagy részét kitevő horvát népfelkelők és második-harmadik vonalbeli határőrök a magyar határt átlépve azonnal olyan rablás-sorozatba kezdtek a parasztság körében, hogy még saját tisztjeik is csak egy kártékony rablócsordához tudták hasonlítani katonáikat. Nem csoda, hogy a Dunántúl lakossága tömegesen és futótűz gyorsaságával csatlakozott a Batthyány által szeptember 19-én meghirdetett dunántúli népfelkeléshez. Az ellenség hátában rohamos gyorsasággal terjedő népfelkelés során a magyar felkelők néhány napon belül megszakították a Jellačić serege és hátországa közti összekötetést, a bán futárait elfogták, magukra maradt kisebb csapatait, helyőrségeit megsemmisítették.

            Batthyányék éjt nappallá téve szervezték a magyar hadsereget, hogy ütőképes haderővel szállhassanak szembe Jellačićcsal (és ne feledjük, hogy eközben a Délvidéken már jó ideje dúltak a harcok). Egy utolsó békülési próbálkozást azonban még tettek. István nádort kérték fel a magyar sereg parancsnokául, aki akárcsak az uralkodó, szintén a Habsburg-családból származott. István nádor tárgyalásra hívta Jellačićot, aki azonban még azt is megengedte magának, hogy egy Habsburg főherceget megalázva ne jelenjen meg a tárgyalás színhelyén. István nádor így eredmény nélkül távozott Bécsbe, a parancsnokságot pedig a 63 éves Móga János tábornokra bízta.

            A magyar sereg Móga János vezetésével a Velencei-tónál állta útját Jellačić további előrenyomulásának. Jellačić serege a 17500 fős magyar sereghez képest 2,5-szeres túlerőben volt, hadának közel felét azonban alig felfegyverzett, kizárólag a rablásban jeleskedő horvát népfelkelők alkották, horvát huszársága pedig egyszerűen nevetséges volt. Jellačić seregének egy jelentős része ráadásul szervezési hiba miatt meg sem érkezett időben a csata helyszínére. Azt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyar sereg viszont többnyire újoncokból állt, és például a tó déli partjára vagy Velencére csoportosított csapatok itt sem vettek részt a harcban. A két hadsereg a Velencei-tó északi partján, a Velencei-hegységnél/ben nézett egymással farkasszemet. Móga ügyesen állította fel seregét: gondoskodott például arról, hogy a lóval nehezen járható dombokon elhelyezkedő jobbszárnyra főleg gyalogosokat csoportosítson, míg a Pákozd és Sukoró közti postaútnál lévő centrumra tüzérsége zömét helyeztette. A biztonság kedvéért a tó déli partjára is küldött csapatokat, ám nekik a harcban végül nem jutott szerep, mivel Jellačić itt nem is próbálkozott.

            A harc 1848. szeptember 29-én délelőtt vette kezdetét. Móga jól sejtette, hogy Jellačić hova fogja helyezni a támadás súlypontját. Először a császáriak balszárnya indított támadást a magyar jobbszárny ellen, amit a magyar csapatok visszavertek. Az itteni sikerben fontos szerepe volt az akkor 25 éves Andrássy Gyulának is, aki nemzetőrtisztként vett részt a küzdelemben. Jellačićnak a centrumban indított támadása ugyancsak kudarcot vallott, sőt, Jellačić egyik segédtisztjét is közvetlenül Jellačić mellől vitte el egy ágyúgolyó. Eközben a horvát népfelkelők egy része menekülni kezdett, csapataikat csak néhány kilométerrel odébb sikerült rendezni.

            Késő délutánra a csata lényegében befejeződött. A veszteségek viszonylag kicsik voltak: egyik oldalon sem érték el a sereg létszámának 1%-át sem. Jellačićnak nem sikerült a magyarok ellenállását megtörnie, így leállította a támadást, majd nemsokára fegyverszünetet kért. Eddigre azonban a még mindig az átkarolástól tartó magyar hadvezetés visszavonulást rendelt el és a csapatokat az esti órákban Martonvásárig vonta hátra. Emiatt egyesek néha meg is kérdőjelezik a pákozdi csata győztes voltát – igaztalanul. Tény, hogy katonailag a pákozdi csata nem volt egy nagy győzelem egyik fél számára sem (de az ellenség vesztesége valamivel nagyobb volt). Azonban a stratégiai célokat és a következményeket tekintve egyértelművé válik, hogy magyar győzelemről van szó, sőt, az is kijelenthető, hogy a pákozdi csata a szabadságharc első döntő fontosságú összecsapása volt. Hiszen Jellačić célját, a főváros bevételét nem érte el, ehelyett fegyverszünet kérésével ismerte el kudarcát, hogy aztán a fegyverszünet alatt erőltetett menetben Bécs felé vonuljon ki az országból. A menekülés szükségességét jól ismerte fel, ugyanis késlekedés esetén teljes hadereje felmorzsolódott volna a szétterjedő népfelkelés és a magyar honvédsereg szorításában. A magyar fél célja ezzel szemben az ellenséges támadás megállítása volt és ezt sikerült is elérnie, mégha a csatatérről a harcot követően vissza is vonult. A szabadságharc ezen első időszaka különös időszak volt, hiszen a felek – így Pákozdnál is – mindkét oldalon ugyanazon uralkodó nevében harcoltak és mindkét oldalon úgy vélték, hogy a parancsoknak megfelelően, esküjükhöz hűen járnak el.

A pákozdi csata tehát döntő győzelem volt Magyarország szabadságának védelmében. A fiatal magyar honvédség első nagy megpróbáltatásán jól vizsgázott. A következő napokban a lakosság, a népfelkelők sorra fegyverezték le a városokban hátrahagyott helyőrségeket. Ezeknek a sikereknek a gyönyörű betetőzése volt az október 7-i diadal, amikor Ozoránál sikerült Jellačić 9000 fős magára maradt oldalvédjét teljes egészében fogságba ejteni, méghozzá veszteség nélkül.