Magyarország a II.világháborúban

A tordai harcok

Amikor 1944 augusztusában Románia váratlanul átállt az ellenség oldalára, Magyarország sorsa a második világháborúban végleg megpecsételődött. Noha a Kárpátok természetes védvonala némi esélyt adott a súlyos hiányosságokkal küzdő magyar honvédségnek arra, hogy feltartóztassa a szovjetek sokszoros túlerejét, a román kiugrással e remények is szertefoszlottak. Pár napon belül a szovjet Vörös Hadsereg elérte Magyarország határait; ám a bolsevik áradat ekkor még megtört a Keleti- és Északkeleti-Kárpátok vonulatán – különösen a természeti adottságokat, természetes akadályokat kiválóan hasznosító Árpád-vonal tartóztatta fel őket. Eközben néhányszáz fős román csapatok is próbálkoztak a Székelyföldre való behatolással, azonban a székelyek őket is visszaverték.

Csakhogy Románia átállásával a szovjet-román erők délről egyszerűen megkerülhették az Árpád-vonalat és az akkor román fennhatóság alatt lévő Déli-Kárpátokon át a magyar erők hátába kerülhettek. A Székelyföld fekvése miatt – az akkori Magyarország területéből mint egy „ormány hegye” nyúlt ki – fokozottan volt kitéve a bekerítés veszélyének, ezért onnan a magyar csapatokat a lehető leggyorsabban (még szeptember első felében) ki kellett vonni. Hogy az ellenséges csapatok ne tudják kihasználni a szerencsétlen határbeszögellést Kolozsvár és Marosvásárhely között és bekeríteni a még Székelyföldön küzdő magyarokat, ezért az erdélyi magyar hadvezetés szeptember elején támadásra szánta el magát. A támadás célja eredetileg a Déli-Kárpátok hágóinak birtokbavétele lett volna, hogy ezzel megakadályozzák a szovjet csapatok Erdélybe való behatolását. E tervet azonban hamar el kellett vetni, mivel az ehhez szükséges erő közel sem állt rendelkezésre, egyrészt; másrészt pedig a magyar támadás megindulásakor már jelentős szovjet harckocsioszlopok keltek át a Déli-Kárpátokon, melyekkel a páncéltörő fegyverekkel alig rendelkező magyar alakulatok nem vállalhatták a megütközést. A módosított haditerv célja így csak a Maros vonalának elérése és a mezőségi határbeszögellés „kiegyenesítése” lett.

Szeptember 5-én hajnalban indult meg Kolozsvár térségéből a magyar támadás, Veress Lajos vezérezredes irányítása alatt. Az offenzíva a román csapatokat szétszórta, és sikerült Torda, valamint Marosludas elfoglalásával a Maros vonaláig (és némileg azon túl is) előrenyomulni. A támadást azonban itt le kellett állítani és védelemre berendezkedni, a közeledő szovjet főerők gyors előretörése miatt. Eközben már nagyban zajlott a Székelyföld kiürítése.

Szeptember közepétől október elejéig a szovjet-román erők sorozatos támadásokat indítottak a Torda környéki, német hadosztályokkal megerősített magyar vonalak ellen. E három héten át tartó harcok mindkét oldal számára rendkívül súlyos vérveszteséget eredményeztek. Voltak napok, amelyek folyamán a harcoló felek 24 óra leforgása alatt 1000-nél is több halottat és sebesültet vesztettek. A Torda melletti Maros-Aranyos-vonalat a magyar és német alakulatok október 8-áig tudták tartani. Ekkor a szovjet csapatok már a trianoni magyar határt is átlépve, a Dél-Alföldön, a Tiszántúlon jártak.

Így az Észak-Erdélyben és Kárpátalján harcoló összes magyar és német hadsereget a bekerítés és megsemmisítés veszélye fenyegette, tehát el kellett rendelni a visszavonulást. A szovjet csapatok ezt követően néhány héten belül elfoglalták a Tiszántúlt (és persze Erdélyt), azonban a Torda és a Debrecen környéki csatáknak köszönhetően több százezer magyar és német katonának sikerült kicsusszannia az összezáródni készülő szovjet „harapófogóból”.

A szeptemberi ellentámadás reménytelen kísérlete és a tordai harcok jelentősége tehát legfőképp ebben rejlik: a magyar-német katonák egy hónapos szívós, kitartó helytállásának köszönhetően emberek százezreit sikerült megmenteni a biztos haláltól, az ellenség általi bekerítéstől és megsemmisítéstől.