Magyarország földrajza

A rézbányászat (rövid) története

            A réz egyike azon fémeknek, melyek a történelem és napjaink folyamán egyaránt kiemelkedően fontos szerepet töltöttek/töltenek be az emberiség életében.

            A réz vöröses színű fém, mely a természetben számos helyen és formában fordul elő: a földkéregtől kezdve, az álló- és folyóvizeken át, az emberi szervezetig. Sűrűsége szobahőmérsékleten (20 °C-on) 8,96 g/cm³ (ezzel olyan közepesen nehéznek számít a fémek között), olvadáspontja pedig 1083 °C.

            A réz körülbelül 9000-10000 éve van jelen az emberiség történetében, mi több, ez volt az első fém, amit az ember nagyobb mennyiségben kezdett el felhasználni. Először mind kifinomultabbá váló használati- és művészeti tárgyak, eszközök, fegyverek formájában; majd pénzérmeként és egyre több ötvözet részeként; később pedig hangszerek, huzalok, kábelek, víz-, gáz-, fűtéscsövek, permetszerek, autó- és számítógép alkatrészek alakjában. Napjainkban is a réz a harmadik legnagyobb mennyiségben használt fém.

            Egyik legfőbb erénye a réznek, hogy jól ötvözhető, így aztán számos különböző alkalmazási területen lehet felhasználni. Több mint 400 féle rézötvözet létezik, és mindegyik kombináció más-más egyedi tulajdonságokkal bír. A legnevezetesebb és leggyakoribb rézötvözetek közé tartozik például a bronz (réz+ón), a sárgaréz (réz+cink) vagy az újezüst – más néven alpakka – (réz+cink+nikkel).

            Emellett fontos, hogy a réz kiváló elektromos- és hővezető. Elektromos vezetőképességének köszönhetően a réz jellemzően az áramtermelést és –szállítást szolgáló kábelek legfontosabb alapanyaga; a többi fémhez képest jobb hővezető képessége miatt pedig légkondicionálókban, járművek és számítógépek hűtőberendezéseiben és számos más területen lehet hatékonyan felhasználni.

            A réz erősen korrózióálló, tehát a legtöbb fémhez képest a korróziós folyamatok csak nagyon lassan mennek végbe rajta. Viszont a légköri hatások következtében a réz felületeken az idő múlásával lassan zöld vagy sötétbarna (hogy mennyi idő alatt és milyen színű, az a környezeti viszonyoktól és a térbeli elhelyezkedéstől függ), kémiailag stabil védőréteg, úgynevezett „patina” képződik.

Antimikrobiális tulajdonságainak köszönhetően réz felületeken a baktériumok hamar elpusztulnak. E fertőtlenítő, antibakteriális hatásai miatt már évezredek óta használják a gyógyászatban vagy az ivóvíz tisztán tartására, de alkalmazása például kórházi kilincsek vagy kapaszkodók formájában is ajánlatos, hiszen a felületére került kórokozók gyorsan elpusztulnak.

Ráadásul a réz 100%-ban újrahasznosítható, tehát tulajdonságai változatlansága mellett lehet újra és újra felhasználni. Megjegyzendő, hogy a réz újrahasznosítása ráadásul hatalmas energia-megtakarítást is jelent a rézércből való kitermeléshez képest, így a réz újrahasznosításának a fenntartható fejlődésben is komoly szerep jut.

Napi átlag 1-3 mg rézre az emberi szervezetnek is szüksége van. Ezt a természetes ivóvízen kívül számos ételből fedezhetjük: például diófélékből, bizonyos magvakból, májból, mákból vagy éppen csokiból.

De ideje, hogy áttérjünk a réz bányászatára!

A földkéreg átlagos rézkoncentrációja 0,0067%. A földkéreg külső 10 km-ében ez az arány csak 0,0033%. A bányák többsége 0,2-0,8% közötti koncentrációval dolgozik, de akadnak olyan ércbányák is, melyek az 5-6%-ot is elérik. Rézásványok száznál is több variációban léteznek, bár csak néhányat dolgoznak fel széles körben rézzé. A természetben előfordulnak úgynevezett termésrezet tartalmazó ércek, melyekből olvasztással könnyen, egyszerűen lehet rezet kinyerni. Ezek azonban nagyon ritkák. Napjaink bányáira sokkal jellemzőbb, hogy szulfidos ércből (ez a gyakoribb) vagy oxidos ércből állítanak elő tiszta rezet. Gazdaságilag a legjelentősebb és leggyakoribb rézásványok a kalkopirit, a kuprit és a malachit. A rézércet külszíni fejtéssel vagy mélyműveléssel (tehát felszín alól) bányásszák. Az ércbányászat 90%-ban felszíni fejtéssel történik, iszonyatos – esetenként lenyűgöző, ám mégis nagyon ronda − sebeket ejtve a földfelszínen és az anyatermészetben. A bányászat után az ércből aprítás, őrlés, rostálás, dúsítás („lebegtetés”, ülepítés, stb.), pörkölés és más kémiai reakciók, majd elektrolízises finomítás útján nyerik a színtiszta rezet. És közben gyakran súlyosan mérgezik a környék talaját, levegőjét vagy vizét. Létezik másféle (ugyanúgy káros), például az úgynevezett „hidrometallurgiai” módszer is, azonban ezek alkalmazása kevésbé gyakori.

A világ első, helyileg is ismert nagy rézbányái a Közel-Keleten voltak, sok ezer évvel ezelőtt. A réz latin (cuprum) és így angol (copper) elnevezése is Ciprus nevéből származik, ugyanis a római korban már – sőt, már az azt megelőző évezredben is – e szigeten bányászták a legtöbb rezet.

Magyarország régen nem csak az arany és az ezüst, de a réz bányászatában is kitüntetett helyet foglalt el az országok sorában. Már a középkorban is jelentős rézbányászattal rendelkeztünk (főként Besztercebánya és vidéke), de a reformkorban például hazánk volt a világ negyedik legnagyobb réztermelője. Ekkoriban a legjelentősebb hazai réztermelő vidék kétségkívül a szomolnoki bányakerület volt, a Gömör-Szepesi-érchegység keleti részén. Ebből a térségből származott a korabeli Magyarországon kibányászott réz kétharmada. E bányakerület leggazdagabb bányái Szomolnok, Igló, Gölnicbánya, Margitfalva, Szlovenka (Szalánk), Jászó és Óvíz határában voltak. Ezeket követték a Bánsági-hegyvidék (Oravicabánya központtal) és Zólyom vármegye (Besztercebánya, Libetbánya, stb.) bányái; mindkét vidék kb. külön-külön 10-14%-át tette ki a teljes hazai rézkitermelésnek. Említésre méltóak még a fontosabb erdélyi rézbányák is: az Erdélyi-szigethegységben található Rézbánya (mely inkább a késő-középkor-kora-újkorban volt gazdag), a dél-erdélyi Obrézsa (Bisztranyíres), az észak-erdélyi Nagybánya környéke és a székelyföldi Balánbánya – bár ez utóbbi inkább csak a XIX. század közepére vált országos jelentőségű rézbányává. (Sőt, a század vége felé ez maradt a szűkebb értelemben vett Erdély egyetlen nagy rézbányája.) Könnyen elképzelhető, hogy a középkorban az erdélyi Réz-hegységben is folyt rézbányászat, ám erről biztos információkkal egyelőre nem rendelkezünk. Egykor a Kőszegi-hegység nyugati határvidéke is jelentős bányászattal bírt, hiszen a középkorban Szalónak, az újkorban pedig Borostyánkő környékén bányásztak rezet. A mai Magyarország területén lényegében Rudabánya az egyetlen, mely már a régi időkben − Rudabánya esetében főleg a késő középkorban − is nevezetes réztermelő bányásztelepülés volt. Emellett a Mátrában többször is találtak már 10 kg-ot meghaladó tömegű termésréz tömböket. Recsken még ma is jelentősebb réztartalék lelhető fel.

Napjainkban Chile a Föld legnagyobb rézérc-kitermelője: jelenleg a világon bányászott réz 32%-a innen származik. Európában Oroszország és Lengyelország áll a rézkitermelés élén. A világ jelenleg ismert réztartaléka megközelíti a 700 millió tonnát. Tudományos becslések szerint a Föld összes rézforrása – beleszámolva a mélytengeri lelőhelyeket is – akár 3000 millió tonnánál is több lehet. És nem szabad eközben megfeledkezni róla, hogy az újbóli felhasználások arányát is érdemes lenne jelentősen megnövelni. Újrahasznosíthatóságának köszönhetően Európa jelenlegi rézfogyasztásának kb. 40%-a származik újrahasznosított forrásból.

A második magyar köztársaság kora

Magyarország utoljára elveszített területei ― A „pozsonyi hídfő”

            Noha kétségtelen, hogy Magyarország mai határait alapvetően a trianoni békediktátum jelölte ki, sokan megfeledkeznek róla, hogy a jelenlegi határokat nem ez, hanem az 1947-es párizsi békeszerződés határozza meg. Bár a határok tekintetében a párizsi szerződés nagyvonalakban megegyezik a trianonival, mégis van néhány eltérés. Nézzük, melyek is ezek?

     A trianoni béke 1920. június 4-i aláírását követő években az összezsugorodott Magyarország határait még négy alkalommal módosították (1921, 1922, 1923, 1924). És bár ezek nem voltak túl jelentős határkiigazítások, de legalább mind a négy alkalommal a mi javunkra történtek. Legjelentősebb e módosítások közül Sopronnak és környékének visszaadása volt.

            1938 és 1941 között aztán minden évben jelentős revízióra került sor. Visszacsatolták a Felvidék déli (magyarlakta) részét, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Bácskát, a Drávaszöget és a Muravidéket. A 93 073 km² területű csonka-Magyarország négy év alatt 170 640 km²-re gyarapodott. (Az ország eredeti, első világháború előtti területe Horvátországgal együtt 325 400 km² volt, Horvátország nélkül 282 000 km².)

           A második világháborút hivatalosan is lezáró párizsi békeszerződésben viszont az 1938-1941 közötti határmódosításokat érvénytelennek tekintették és visszaállították az 1938 előtti határokat. A magyar félnek még a legszerényebb, etnikai alapú határmódosítási javaslatait sem vették figyelembe. Vagyis elvileg figyelembe vették, azonban a magyargyűlölő Eduard Beneš csehszlovák elnök közbenjárásán és a Szovjetunió álláspontján minden olyan magyar elképzelés megbukott, ami az 1938 előtti csehszlovák-magyar határ akár kis mértékű módosítására is irányult. Sőt, ami igazán nem túl közismert tény, hogy bár csekély mértékben, de 1947-ben tovább csonkították országunkat, még a két világháború közötti állapotokhoz képest is!

            Az újjáalakult Csehszlovákia ugyanis – stratégiai okokra hivatkozva – mindenképp meg akarta növelni Pozsony környéki területeit, ezért azt kérte a békekonferenciától, hogy ítéljenek neki további öt magyar kistelepülést (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún, Rajka, Bezenye) Pozsonnyal szemben, a Fenyér területéről. A háború utáni nem-hivatalos, illetve fél-hivatalos csehszlovák igények között egyébként egészen elborult agyú elképzelések is voltak, melyek a trianoni határok visszaállításán túl még Csehszlovákiához csatolták volna például Sopron, Győr, Vác, Salgótarján, Miskolc és Sátoraljaújhely városát is, sőt, a még vadabb tervek szerint elcsatolták volna Szombathely, Sárvár, Tokaj és Nyíregyháza vidékét is. Szerencsére ezek a kívánságok nem találtak meghallgatásra, viszont az öt fenyéri település közül hármat (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún) átcsatoltak Csehszlovákiához.  E három település területét szokás azóta a „pozsonyi hídfő” névvel is illetni. Az így elveszített három falu lakossága túlnyomórészt horvát és német volt, jelentős magyar kisebbséggel. Napjainkra már a szlovákok kerültek többségbe mindhárom településen.

            Az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésben tehát Magyarország 1938. január 1-i állapotok szerinti határait állították vissza, azzal a különbséggel, hogy még további három mosoni falut – és ezzel 43 km²-t − csatoltak el Csehszlovákia javára. A korábbi területi veszteségek rögzítése és az új, kicsiny területveszteség – valamint az előírt katonai korlátozások és jóvétel-fizetés − mellett a párizsi béke olyan szempontból még kedvezőtlenebb volt Magyarország számára, mint a trianoni béke, hogy nem biztosította a határon túl rekedt kisebbségek jogait sem, ráadásul az itt hagyott szovjet csapatok jóvoltából az ország önállósága sem állt helyre ténylegesen.

Egy korábbi cikkemhez új térképet készítettem: A tordai harcok

Minden kedves olvasómnak áldott, békés karácsonyt kívánok!

                                                                                                                         Ádám

A magyarság néprajzi térképe

Báródság

            Magyarország néprajzi szempontú felosztásában Báródságnak nevezzük Bihar megye keleti szélén, a Sebes-Körös jobb partján, a Réz-hegység aljában, Élesd és a Király-hágó között elterülő kistájat.

            A magyar államalapítás után a vidéket (mely egyébként már a honfoglalás óta magyarok által lakott volt) az Erdélybe/ből vezető hadi- és kereskedelmi út őrzésére rendelt várjobbágyok népesítették be, s így egyike lett a középkori Magyarország kiváltságos területeinek. Az itteni falvak még az Árpád-korban a sólyomkői királyi uradalom részévé váltak.

A kistérség központjának Nagybáród (régi nevén Magyarbáród) és Kisbáród számított. A Báródság egyes települései, különösképp Rév (más néven Körösrév vagy Biharrév), illetve részint Nagybáród igen híresek voltak fazekasságukról is. (Rév fazekasmestersége még az utóbbi évtizedekben is jelentős volt, az itt használt jellegzetes fehér agyag pedig egyesek szerint a világon egyedülálló…)

A XVI. század közepén, az Erdélyi Fejedelemség megalakulásakor a Báródság területe ismét katonai feladatokat kapott: az újonnan megszervezett báródsági nemesi kerület már nem csak a Nagyvárad-Kolozsvár országutat őrizte, hanem a báródsági nemesek dolga volt a Király-hágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főurak fegyveres kíséretének és szolgálatának ellátása is. A Báródságot ekkoriban hivatalosan a Sólyomkőn lakó várkapitány által kormányozták, a gyakorlatban azonban a nemesi kerület közvetlen katonai vezetője a nagybáródi hadnagy volt.

A Rákóczi-szabadságharc után (és Sólyomkő felrobbantásával) a báródsági kerület katonai jelentősége megszűnt, noha autonóm törvénykezése és gyűlései, valamint kapitányi címe formálisan még sokáig fennmaradtak.

            A Báródságba már viszonylag korán, a XIV. században megkezdődött a románok betelepülése, azonban az etnikai arányok jelentősebb megváltozása csak a török-kor vége felé (szászfenesi csata, Várad eleste, stb. események eredményeképp) következett be. A környéken jelentékenyebb létszámú magyar népesség ma már csak a Báródság peremén, Élesden és Réven lakik.

Az Erdélyi Fejedelemség

A zernyesti csata

I. Apafi Mihály fejedelem uralkodásának (1661−1690) utolsó éveire − a törökök magyarországi kiűzésével párhuzamosan − az Erdélyi Fejedelemség függetlensége a Habsburg Birodalomtól egyre inkább névlegessé vált. Apafi hasztalan próbálta minden eszközzel megőrizni Erdély függetlenségét a török alóli felszabadító háborúk utáni időkre is, az irányítás fokozatosan kicsúszott a kezei közül. Erdélyben 1687 óta császári csapatok tartózkodtak, az egykor önálló Erdélyi Fejedelemség pedig gyakorlatilag lassan Habsburg-uralom alá került. Mikor I. Apafi Mihály 1690 áprilisában meghalt, I. Lipót császár korábbi ígéretét megszegve nem ismerte el az ifjú II. Apafi Mihályt Erdély fejedelmének, hanem a hatalom tényleges gyakorlására kormányzótanácsot rendelt mellé.

Ekkor lépett színre ismét a „bujdosók fejedelme”, az elmúlt másfél évtized Habsburg-ellenes felkeléseinek vezére, Thököly Imre. Erdélyt ugyanis az oszmán uralkodó továbbra is vazallus államának tekintette, ezért 1690 júniusában II. Szulejmán szultán a kis Apafival szemben az oszmán érdekeket látszólag készségesebben kiszolgáló Thökölyt nevezte ki Erdély fejedelmévé. (Noha a Béccsel kötött korábbi megállapodás értelmében a Habsburg és az Oszmán Birodalom is II. Apafi Mihály trónigényét kellett volna, hogy támogassa.) Hogy jelöltje trónigényének gyakorlati érvényt szerezzen, török, tatár és havasalföldi román hadakat is Thököly mellé rendelt.

Thököly júliusban átkelt a Dunán, majd keresztülvonult a Havasalföldön, ahol a román vajda kénytelen volt végigvezetni és élelmezni „nem szívesen látott vendégeit”. Thököly 17-20 000 főnyi serege − mely magyar kurucokból, törökökből, tatárokból és havasalföldi románokból állt − ezután augusztus elején a Kárpátkanyar felé vette az irányt.

Donathus Heissler tábornok, Erdély császári főparancsnoka, valamint az öreg Teleki Mihály főgenerális számítottak Thököly Imre támadására, ezért júliusban nemesi felkelést hirdettek és az összegyűlt csapatokkal elzárták a Kárpátok hágóit. A két parancsnok − hadaik legnagyobb részével − a Bodzai-szorost szállta meg, mivel ezen át várták az ellenség támadását. Ebben nem is tévedtek, mivel Thököly eredetileg valóban ebből az irányból akart betörni az országba; azonban mikor értesült róla, hogy itt (a védekezők számára rendkívül kedvező stratégiai helyen) összpontosul az ellenség fő ereje, akkor ügyesen módosított tervén. Augusztus 15-én kora reggel egy kétezer fős kuruc-török-tatár sereg meglepetésszerűen lecsapott a törcsvári sáncokat védő maroknyi, mit sem sejtő helyőrségre és felkoncolták őket. Mielőtt azonban Thököly főseregével áttörhetett volna a Törcsvári-szoroson, Heissler és Teleki (csekély erőket a Bodzai-szorosban is hagyva) seregével odasietett, ahol harcba keveredtek a szoroson átvonulni készülő ellenséggel. (Az idős Teleki ekkor, a harc előtt mondta embereinek: „Hogy én rám senki ne panaszkodjék, hogy az ország generálisa lévén, elbúttam, ím ezt a fehér szakállamat ide kegyelmetek közibe hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.”)

Thököly azonban ekkor ismét sikeresen kicselezte ellenfeleit. Míg Heissler kb. 8 000 fős (ám többségében jól felszerelt és kiképzett) hada a Törcsvári-szorosban küzdött a nagyjából azonos létszámú román-török seregrésszel (melynek vezetését Thököly a havasalföldi vajdára bízta), addig maga Thököly a kurucokkal és tatárokkal, valamint a többi török csapattal (közel 10 000 fő) merész vállalkozásra szánta el magát. Mialatt a Törcsvári-szorosban váltakozó intenzitással folyt az eredménytelen harc, addig Thököly bujdosóival átkelt a havasokon és néhány nap alatt az ellenség hátába került. Seregével olyan meredek hegyi ösvényeken vonult végig a legnagyobb titokban, melyeken azelőtt lovas ember valószínűleg sosem járt, de még csak gyalogszerrel sem sokan. (Nem véletlenül nevezte el később Orbán Balázs e hadi tettéért Thökölyt a „magyar Hannibál”-nak.) A hágókat és szorosokat ugyan erősen védelmezték, azonban a magas hegyeken a bujdosók katonai ellenállásba nem ütköztek, mivel a járhatatlannak hitt havasok sűrű erdein keresztül senki nem számított támadásra. Az átkelés pontos útvonala nem ismert, de több kutató és saját véleményem szerint ez legnagyobb valószínűséggel a Királykő hegységtől nyugatra, a Fogarasi-havasok keleti nyúlványaihoz tartozó Tamás-hegyélen keresztül történhetett.

A Törcsvári-szorosban ellenálló Heissler tehát augusztus 21-én meglepetten vette észre, hogy Thököly seregének nagyobbik fele a „semmiből előtűnve”, immár a háta mögött, Zernyest falu mellett tartózkodik. A császári főparancsnok még nem egészen értette, mi történt, ezért első lépésben csak 3 székely és 6 osztrák lovas századot küldött (Henter Mihály és Doria ezredes vezetésével) Thököly ellen. A székelyek egy része − talán a túlerőt látva, talán mert nem akartak a Habsburgokért meghalni − hamar futásnak is eredt, a többiek viszont rávetették magukat a Thököly által megtámadásukra küldött tatárokra. Azok látszólag menekülve hátráltak a császári lovasok rohama elől, azonban rövidesen kiderült, hogy ez csupán színjáték volt, és kelepcébe csalták Henter és Doria csapatait. A tatárok váratlanul ismét ellenük fordultak és ekkor vágott közbe Thököly is a többi, addig megbúvó csapatával. Heissler lassan felismerte, hogy a csata immár nem is a szorosban, hanem Zernyestnél dől el, ezért serege nagy részével a gyűrűbe fogott lovas századok után sietett. Vesztére. A bujdosók meginduló ellentámadása minden oldalról körülfogta és rázúdult Heissler és Teleki seregére. Az 1690. augusztus 21-én lezajlott zernyesti csata a császáriak (és császár-párti erdélyiek) teljes vereségével végződött. Heissler tábornok, Doria ezredes és számos tiszt a kurucok fogságába esett, a katonák jelentős része pedig holtan maradt a csatatéren. Az idős Teleki Mihály is, mikor már látta, hogy a csata végérvényesen elveszett, menekülni próbált, azonban a török lovasok utolérték és megölték.

A zernyesti győzelem következtében Thököly néhány hétre Erdély urának tudhatta magát, sőt, szeptember 22-én a keresztényszigeti országgyűlésen hivatalosan is megválasztották Erdély fejedelmévé. Azt, hogy Thökölyt nem öncélú hatalomvágy vezérelte, hanem az ország sorsának jobbra fordítása, szerintem mi sem bizonyítja jobban, hogy győztes hadjárata után sem szállt fejébe a dicsőség, hanem esélyeit reálisan mérlegelve megpróbálta felvenni a kapcsolatot I. Lipót császárral, hogy frissen megszerzett kedvező helyzetére támaszkodva sikerrel egyezkedhessen Erdély és a magyarság önállóságának megvédése érdekében. Uralma azonban egészen rövid ideig tartott csupán, mivel I. Lipót fegyverekkel válaszolt neki: a Badeni Lajos vezetésével érkező császári fősereg október végére kiszorította Erdélyből, s Thököly így kénytelen volt ismét Törökországba menekülni. Rövid fejedelemsége és dicsősége mellett a zernyesti diadallal annyi személyes eredményt legalább elért, hogy Heissler tábornok szabadon bocsátásáért cserébe visszakapta évek óta fogságban tartott hős feleségét, Zrínyi Ilonát, valamint jelentős mennyiségű aranyat.

Hogy Thököly elképzelései és szándékai mennyire voltak helyesek, valamint hogy akciójának volt-e bármi értelme − arról a vélemények mind a mai napig erősen megoszlanak. Thököly Imrére egyesek hataloméhes áruló kalandorként tekintenek, aki céljai elérése érdekében nem átallott a törökök minden kívánságát szolgai módon teljesíteni. Mások viszont a jó szándékú vezetőt, a tragikus sorsú nemzeti hőst látják benne, aki az ekkor már veszélyesebb ellenségnek tartott Habsburgok ellen küzdve próbálta meg (talán naivan és a nem megfelelő történelmi pillanatban) helyreállítani a nemzeti királyságot, az önálló Magyar Királyságot. Akárhogy is volt, azt azonban el kell ismerni, hogy katonai vállalkozásként Thökölyék átkelése a havasokon és a bravúros zernyesti győzelem − a többszöri gyors és megfelelő terv-módosítás, az ügyes cselek, a jól alkalmazott könnyűlovas taktika, az elterelő és bekerítő hadműveletek, stb. − mindenképp zseniális hadvezéri és emberi teljesítmény volt.

   "Még ha száz esztendeig tart is a trianoni gonoszság, még akkor is csak Magyarországnak fogjuk nevezni a Kárpátok koszorújában azt a területet, ami ezer esztendeig a mienk volt s föltétlenül megint a mienk lesz a természettörvények kérlelhetetlen következetességével. Csakhogy ezt a kiegészülést nem szabad összetett kézzel várnunk, hanem szünet nélkül, szakadatlanul munkálnunk is kell. A teendők legfontosabbika, a legelső, amit minden körülmények közt tennünk kell, az a «haza» alapos megismerése. […] Magyarországot megismerni az első kötelessége minden magyar embernek.”

Cholnoky Jenő