Buda visszafoglalása után a magyarországi törökellenes háború alakulása egyre biztatóbbnak mutatkozott. A „Magyarország megmentőjének” is nevezett XI.Ince pápa segítségével létrejött Szent Liga sorra foglalta vissza a másfél évszázada megszállás alatt lévő magyar területeket. Az 1687-ben a Dráva vonalánál lévő törökök ellen meginduló újabb hadjárat is illeszkedett a felszabadító háborúk e sorába.
A Lotharingiai Károly herceg fővezérsége alatt álló keresztény sereg nagyjából 57 000 főt számlált, míg a Dráva túloldalán várakozó, Szulejmán nagyvezír által irányított török sereg 60 000 katonával rendelkezett. Mivel a Dráva hídja bő nyolc kilométeren át vezetett keresztül a folyó és a mocsarak fölött, ezért a keresztény sereg nem mert megkockázatni egy hosszadalmas és rendkívül veszélyes átkelést, azonban az összecsapást sem akarta elkerülni. Ezért amellett döntöttek, hogy visszavonulást színlelnek, hogy így vegyék rá a török hadat a folyón való átkelésre. Tervük sikerrel járt, mivel a nagyvezír, látván, hogy a keresztények Siklós felé elvonulnak, sietősen átkelt seregével a Dráván, hogy üldözőbe vegye őket.
A továbbra is visszavonuló keresztény sereg megtámadása érdekében a török nagyvezír feladta Baranyavár környéki állásait is és továbbvonult, hogy aztán Lapáncsánál átkeljen a Karasica patakon. Míg a keresztény sereget kisebb támadásokkal zaklatta, azonnal nekilátott tábora és harcállásai megerődíttetésének. Lotharingiai Károly serege vele szemben, Nagyharsánynál, a Szársomlyó hegy lejtőjén állt hadrendbe. A keresztény sereg balszárnyát II. Miksa Emánuel választófejedelem vezette, elsősorban rájuk hárult a feladat, hogy visszaverjék az újabb és újabb török támadásokat. 1687. augusztus 12-ének déli órái főleg az elsáncolt (török) állások kiépítésével és az ellenfél „kóstolgatásával” teltek. Lotharingiai Károly, tekintve, hogy csapatai elég szerencsétlenül álltak fel – ugyanis a jobbszárnyat egy sűrű erdő választotta el a harcmezőtől, így nem tudott az összecsapásban hatékonyan részt venni –, a Siklós felé való visszavonulást fontolgatta. A balszárnyon küzdő Miksa Emánuel és Bádeni Lajos viszont éppen egy erőteljes támadás mellett kardoskodott. Lotharingiai Károly sürgősen haditanácsot hívott össze, melyen a többség a támadás mellett döntött, ezért ő is meghajolt akaratuk előtt.
A támadás délután 3 óra tájban indult, éppen akkor, amikor a Karasica bozótosaiban török janicsárok egy csoportja is megpróbált a jobbszárnyon lévő szpáhikkal egyesülve, az ellenség oldalába kerülni. A török támadást Bádeni Lajos visszaszorította, míg Rabutin és Savoyai Jenő váratlan rohammal megközelítették, majd rövidesen el is foglalták a törökök erődített állásait, amivel a csata sorsa megpecsételődött. A török gyalogosok minden lövegüket hátrahagyva fejvesztett futásba kezdtek, a szpáhik pedig az ingoványos talajon nem tudtak lóháton harcolni, gyalogosan meg már idejük nem volt hadrendbe szerveződni. A török sereg maradékát lekaszabolták, sokukat pedig a Karasica mocsaraiba szorították, ahol rengetegen megfulladtak. A török vereség totális volt: míg a keresztények néhány száz, addig a törökök több tízezer katonát veszítettek, ráadásul irtózatos mennyiségű hadizsákmányt hagytak hátra a győzteseknek. A végzet ráadásul üldözte azon a nyárvégen a törököket: a menekülő törökök alatt a Dráva hídja leszakadt és több százan a folyóba vesztek, majd minden kudarc tetejébe, a katonai szégyen hatására felkelés tört ki a szultán ellen, mely során a nagyharsányi vereséget elszenvedő Szulejmán nagyvezírt is meggyilkolták.
A nagyharsányi csatát – mivel közel zajlott a számunkra tragikus 1526-os augusztusi csata helyszínéhez – a második mohácsi csatának is nevezik. Érdekesség, hogy e két mohácsi csata szinte keretbe foglalja a magyarországi török-kort, hiszen mindkét csata döntőnek bizonyult és az egyik fél számára katasztrofális vereséget hozott. További hasonlóság a két helyszín közelsége, az, hogy mindkét csata augusztusban zajlott, sőt, még az is, hogy a török felet mindkét esetben egy Szulejmán nevű ember vezette.
Az 1687. augusztus 12-én aratott nagyharsányi győzelem elsősorban a keresztények – a hanyatló Török Birodalommal szembeni – haditechnikai fölényének, valamint egyes vezetők hadvezéri tehetségének volt köszönhető. A csata következtében lényegében megsemmisült az oszmán főhaderő, így a Dráva vidéke és csaknem egész Szlavónia jóformán további harc nélkül felszabadult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése