A magyarság néprajzi térképe

A Göcsej

A Göcsej néven ismert kistáj egy Zala megyei anyagos, erdős dombvidék, Zalaegerszegtől délnyugatra, a Zala, a Válicka és a Kerka között; egyúttal egy különleges néprajzi táj. Neve egy Dunántúl-szerte használatos köznévből ered, mely „dimbes-dombos terület”-et jelöl.

A kora-Árpád-korban − nevezetesen a Horvátországgal való perszonálunió létrejötte előtt – határőrvidék volt, alighanem idetelepített székelyekkel. (Annyi legalábbis biztos, hogy a göcsejiek a székelyek közeli [no, nem földrajzilag…] rokonai.) Ezt támasztja alá az az érdekesség is, hogy még alig kilencven évvel ezelőtt is ismeretes volt, hogy a göcsejiek – a szomszédos tájegységektől jelentősen különböző – tájszólása a székelyekéhez hasonlított a legjobban. Bár a „modernség”, az autópályák, a média és kommunikációs eszközök által egységesülő beszédből ma már sajnos többnyire kivesztek az ilyen érdekességek; ahogy a népviseletek is az ünnepnapokra, különleges alkalmakra és a kevés hagyományőrző öltözetére szorultak vissza. A(z egykori) göcseji népviselet egyébként a híres magyarországi népviseletek közt viszonylag dísztelennek tűnik. Érdekes jellegzetessége volt viszont – csak hogy két ruhadarabot említsek – a nők viseletének a hosszú alsóruha („alsóümög”) és az úgynevezett „pacsa”, ami egy széles fakáplira hajtogatott, fehér vászon főkötő volt, mely a fej mögött és mellett sátorszerűen kiszélesedve borult viselőjének vállaira.

A Göcsej, mint földrajzi kistáj, a Zalai-dombság részét képezi. Területe nagyjából 650 km2. Érdekesség, hogy az itt lévő falvak olyan picikék, hogy ezen a viszonylag kis területen számszerűleg több település van, mint a területileg hatszor nagyobb Csongrád megyében! A vidék termékeny, mély kúttal pedig bárhonnan jó ivóvíz nyerhető. A Göcsej legmagasabb pontja a 304 méteres Kandikó.

A Göcsej piciny falvainak sajátossága az úgynevezett szeges településszerkezet. (Nem összekeverendő a szomszédos Őrség hasonló, szeres településszerkezetével.) Lényege, hogy a települések általában nem zárt szerkezetűek, hanem a völgyben lévő községek határában, a domboldalakon, öt-tíz házból álló házcsoportok, „szegek” jöttek létre, és ezek laza együttesében telepedett meg a népesség. A szegekben jellemzően ún. kerített házakat emeltek, ami azt jelenti, hogy a lakó- és gazdasági épületeket (istállók, pajták, ólak, stb.) általában egybeépítették, mégpedig úgy, hogy az épületek együttese közrezárta az udvart.

A Göcsej egyike volt hazánk elsőként református hitre tért vidékeinek, azonban a rekatolizáció itt oly jelentős sikert ért el, hogy a XVIII. század óta a göcsejiek kifejezetten, szinte egyöntetűen katolikusoknak mondhatók.

Amit pedig idén márciusban magam is megállapíthattam e vidékről: a Göcsej „a vadászlesek földje”! Akár ez is lehetne nyugodtan egyik állandó jelzője a tájnak, mert olyan sok van belőlük (és a legtöbb teljesen jó, használható állapotú), gyakran egymástól párszáz méterre. Vannak olyan helyek, ahonnan körbenézve a dombokon és völgyeken, egy pontból akár 5-6 vadászlest is láthatunk. (És ki tudja hányat takarnak még a sűrű kis erdőfoltok?) Azért nincs zavaróan sok, csak a megszokotthoz képest jóval több és jobb van, de ez nem baj. Nekem egyébként a táj egykori határőrvidéki szerepe jutott róluk eszembe, így könnyedén bele tudtam magam képzelni az egy évezreddel ezelőtti Göcsejbe, amikor e vadászlesek helyén még hasonló kis őrtornyok állhattak…

Ennyit szántam röviden a Göcsej ismertetésére; ha a kedves olvasó érdeklődését felkeltettem, akkor e tájegységről számos nagyszerű könyvből (és persze személyes tapasztalatok útján) szerezhet bővebb információkat.

Az elszakított területeken élő magyarok tiszteletére...

Magyarország északi határa a II. világháború idején

Korábbi cikkeimben röviden összefoglalva már írtam róla, hogy 1938 és 1941 között miként került vissza Magyarországhoz az I. világháború után elcsatolt területek egy része. A visszacsatolások közül az 1938-as és az 1939-es érintette közvetlenül Magyarország északi határát, melynek pontos leírását a következőkben szeretném részletesen közölni.
Hiszen az itt élők számára döntő jelentőségű volt akkoriban, hogy az új magyar határokon belülre, avagy azon kívülre kerülnek-e? De bárki számára, aki szeretné részletesen ismerni, hogy hol is húzódott Magyarország északi határszakasza ebben az időben, annak érdekes lehet, ha az alábbi felsorolás és a térképem segítségével már meg tudja állapítani, hogy az a – ma Szlovákiához vagy Ukrajnához tartozó – hely, ahol ismerőse lakik, ahova kirándulni megy, vagy bármilyen emlék, élmény, érintettség vagy érdeklődés hozzákapcsolja, meg tudja róla állapítani, hogy a XX. század közepén legalább néhány évre visszakerült-e Magyarországhoz?…
Az első bécsi döntésnek és a Kárpátalja visszafoglalásának köszönhetően tehát az új magyar határ (1945-ig) az alábbi települések határában húzódott, nyugatról kelet felé haladva:
A Dunától indulva: Somorja, Úszor, Csütörtök, Fél, Dunasáp, Szenc, Réte, Magyardiószeg, Nagymácséd, Galánta, Nemeskajal, Vágsellye, Tornóc, Tardoskedd, Komját, Nyitranagykér, Nagycétény, Verebély, Mohi, Újbars, Léva, Vámosladány, Hontfüzesgyarmat, Deménd, Egeg, Palást, Ipolynyék, Kőkeszi, Lukanénye, Zsély, Bussa, Felsőzellő, Vilke, Gács, Losonc, Losoncapátfalva, Pinc, Osgyán, Rimaszombat, Alsópokorágy, Balogpádár, Felsőbalog, Felsővály, Felsőfalu, Deresk, Jolsva, Szalóc, Berzéte, Rozsnyó, Barka, Ájfalucska, Jászó, Aranyida, Hernádtihany, Kassaújfalu, Garbócbogdány, Füzér, Alsómihályi, Bodzásújlak, Garany, Abara, Nagyráska, Deregnyő, Vaján, Nagykapos, Lakárd, Bező, Sárosmező, Szobránc, Szobráncfürdő, Felsőhalas, Remetevasgyár, Kiskolon, Takcsány, Cirókafalu, Zellő, és itt az új határ elérte a Kárpátok gerincét, tehát történelmi magyar határt, melynek mentén aztán délkelet felé húzódott tovább, egészen a Székelyföld délkeleti határáig…
A fent említett települések tehát mind visszakerültek Magyarországhoz. Ezek azonban csak az új határhoz közel került települések (abból sem az összeset soroltam föl), az általuk „körülhatárolt” területen még rengeteg jelentős magyar település, hegy, vidék tért vissza. Újra Magyarország része lett a színmagyar Csallóköz szinte teljes egésze, vagy a kevésbé magyarlakta, viszont történelmi-földrajzi szempontokból annál fontosabb Kárpátalja. Ahogy visszatért a múltkor emlegetett Krasznahorka vára, és II.Rákóczi Ferenc szülőfaluja, Borsi is. A nagyobb és jelentősebb települések közül visszakerült többek közt Dunaszerdahely, (Észak-)Komárom, Érsekújvár, Léva, Ipolyság, Losonc, Fülek, Rimaszombat, Jolsva, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős…De persze nem szabad megfeledkeznünk azokról a történelmi városainkról sem, melyek még ekkor sem térhettek vissza. Így például: Pozsony (mely Trianon előtti csekély arányú szlovák lakossága ellenére Szlovákia fővárosa lett), Nagyszombat, Nyitra, Trencsén, Zsolna, Turócszentmárton, Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya, Zólyom, Rózsahegy, Liptószentmiklós, Késmárk, Lőcse, Eperjes, Bártfa…ahogy Mikszáth vagy Madách szülőfaluja sem, és még oly sokan mások se…
A visszacsatolt területek feletti öröm azonban sajnos csak néhány évig tartott; mivel a második világháború után Magyarország 1938 előtti határait állították vissza, sőt, északnyugati csücskén még további 3 faluval csonkították meg szerencsétlen kis-Magyarországot… De az igazság szikrája legalább egy történelmi pillanatra, kicsit felvillanni látszott…

Honismeret

Krasznahorka büszke vára

Krasznahorka várának minapi tragikus leégéséhez kapcsolódva, honismereti cikk-sorozatomat e szomorú sorsú vár történetének elbeszélésével szeretném kezdeni. Noha a várban lévő műkincsek hála Istennek szinte mind megmenekültek – mintegy figyelmeztetve, hogy máskor óvatosabbnak kell lenni s hogy örülhetünk, hogy nem lett még nagyobb baj – a lángoló-füstölgő várról készült felvételek, a vár tetőzetének teljes megsemmisülése, a megrongálódott falak és kormos törmelékek képei mind-mind tudatosítják bennünk, hogy a magyar- és az egyetemes emberi kultúrát így is szörnyű veszteség érte…

Krasznahorka vára Gömör keleti szegletében, a Gömör-Tornai-karszt területén, Rozsnyótól néhány km-re keletre található.

A környezetéből bő száz méterrel kiemelkedő, ritkás növényzetű, meredek oldalú, kopár kis hegyre a Bebek család ősei építették fel várukat, 1300 körül. Ez vár még mindössze egy kb. 10 x 10 méter alapterületű öregtoronyból, valamint a torony É-ÉNy-i és D-DK-i sarkából kiinduló várfalból és az általa körülkerített várudvarból állt. Ez a masszív torony tehát a máig fennálló vár legrégebbi része. Még a XIV. század derekán tekintélyes palotaszárnnyal és újabb várfalakkal bővítették az erősséget.

A vár megépülése utáni első évtizedekben hosszas birtokjogi pereskedés tárgya volt a Bebek- és a Máriássy-családok között, míg végül a megegyezés értelmében az előbbi család tulajdonába került. A krasznahorkai uradalom és a Bebek-család egyik legmagasabb pozíciókba jutott tagja Bebek István volt, aki Nagy Lajos király idején, számos egyéb tisztsége után, egészen az 1360-1369 között általa betöltött országbírói hivatalig emelkedett.

Krasznahorka várát 1441-ben – Észak-Magyarország számos várához hasonlóan – az özvegy Erzsébet királynét támogató Jan Giskra huszitái foglalták el. Közel két évtizedig állt a cseh megszállók uralma alatt, mígnem Mátyás király hadai visszafoglalták és visszaadták jogos tulajdonosainak, a Bebek-családnak.

A család hírnevét a XVI. században – igencsak negatív módon – Bebek Ferenc öregbítette. Bebek Ferenc a mohácsi vész utáni időszak egyik legaljasabb köpönyegforgatója volt, aki hol a Habsburg-, hol a Szapolyai-uralkodó pártjára állt, aszerint, hogy éppen melyik oldaltól várhatta hatalmi- és anyagi igényeinek nagyobb mértékű kielégítését. A gátlástalan főúr gömöri tartózkodásai alatt rablólovag társával rendszeresen zsarolta és fosztogatta a vidék lakosságát, a környék ellopott harangjaiból pedig ágyúkat öntetett (e bronzágyúk közül sok ma is megtekinthető Krasznahorkán), valamint a krasznahorkai várban berendezett titkos pénzverdében hamis pénzt veretett. (A pénzhamisításért bűntársát később kivégezték – állítólag maga Bebek Ferenc gondokosodott róla, hogy bűntársát eltegyék láb alól…) A főúr hit tekintetében ugyanilyen elvtelen volt: hol a törökökhöz fordult, hol a protestánsokat védelmezte, hol pedig a katolikusokat támogatta – „természetesen” mindig mások kárára. Azonban azt sem tagadhatjuk el tőle, hogy a folyamatos átállásai miatt innen-onnan érkező támadások elhárítása érdekében ő építette ki Krasznahorka várának új védelmi rendszerét, mely a vár történetének talán legjelentősebb bővítése volt. Bebek Ferenc garázdálkodása 1558-ban ért véget: miután a török szultánnál megpróbálta elérni, hogy megtegyék Erdély kormányzójává, hazatérése után – szerintem teljes joggal – hazaárulónak nyilvánították és meggyilkolták. Fia 1567-es halálával a Bebek-család férfiága kihalt, a krasznahorkai vár pedig a koronára szállt.

Sűrű várkapitány-váltásokat követően, az 1570-es évek derekán az Erdélyből menekülni kényszerült Andrássy Péter kapta zálogba. Az új várkapitánnyal kezdetét vette Krasznahorka várának legendás korszaka, az Andrássyak közel négy évszázados uralma. Noha az Andrássyak gyakorlatilag ekkortól kezdve irányították a várat, sokáig még ténylegesen nem birtokolták, „csak” az öröklődő várkapitányi tisztség volt az övék. A krasznahorkai vár és a hozzá tartozó uradalom örökös tulajdonjogát a királytól végül 1642-ben kapta meg Andrássy Mátyás.

A XVI-XVII. század során az Andrássyak a várat késő reneszánsz palota-erődítménnyé alakították, újabb építményekkel és az úgynevezett alsóvárral bővítették. Az Andrássy-család azonban igazán jelentős mértékben már nem bővítette az erődítmény méretét – ezt igazából nem is tehette, mivel a hegycsúcsot már teljesen „benőtte” a vár, és a meredek lejtők megakadályozták további „terjeszkedését”.

Bocskai István és Bethlen Gábor Habsburg-önkény elleni hadjáratainak idején Krasznahorka vára – tisztességes magyar várként – önként, harc nélkül megnyitotta kapuit az érkező magyar seregek előtt. Nem így I. Rákóczi György hadjáratakor, amikor a Habsburg uralkodóhoz maradt hű – ami szintén érthető, ha belegondolunk, hogy e hadjárat idején még alig két éve volt csak ténylegesen az Andrássyak tulajdonában a vár, akik a „friss” adományért nyilván hálásak voltak a királynak.

Alighanem ezután következett Krasznahorka várának legdicsőségesebb, emlékezetes időszaka, a vár központi szerepben tündöklésének és a kuruc mozgalmaknak a kora. Mivel az Andrássy-család ebben az időszakban aktívan kivette részét a török- és protestánsellenes küzdelmekből a Habsburg császár oldalán, az uralkodó 1676-ban a család bárói rangra emelésével jutalmazta őket. Minthogy ekkoriban többnyire az Andrássy-család tagjai töltötték be Gömör vármegye főispáni tisztségét is, és Krasznahorka vára igen biztonságos helynek számított, ezért 1676 és 1719 között számos alkalommal tartották itt Gömör megye nemesi közgyűléseit.

1678-ban Thököly Imre ugyan nem tudta rávenni tulajdon sógorát, Andrássy Miklóst, hogy nyissa meg előtte a vár kapuit, néhány évvel később, az 1680-as évek derekán, rövid időre mégis kuruc kézre került az erősség.

A Rákóczi-szabadságharc − mely visszatekintve kétségtelenül Krasznahorka várának legendás időszaka volt – erősen megosztotta az Andrássy-családot. Andrássyak harcoltak kuruc és labanc oldalon is, sőt, ennek a konfliktusnak lett következménye a család két ágra szakadása is – az idősebb testvér-féle „betléri-ágra” és a fiatalabb „monoki-ágra”. Maga Krasznahorka vára a szabadságharc alatt szinte mindvégig (1703 őszétől 1710 őszéig) kuruc kézen volt. 1703-ban Krasznahorka helyőrsége örömmel csatlakozott a Habsburg-elnyomás elleni küzdelemhez, így a vár innentől kezdve a kurucok egyik fontos központja volt. A várban maga II.Rákóczi Ferenc fejedelem is eltöltött jónéhány napot és egy ideig itt tartotta házi őrizetben a parancsának ellenszegülő Forgách Simon kuruc generálist is. Krasznahorka „büszke vára” még akkor is a kurucok kezén maradt, amikor pedig tulajdonosa, Andrássy István átpártolt a labancokhoz: a várához visszatérő „várurat” ágyútűzzel zavarta el saját testvére a falak alól.

De ugyancsak ebbe az időszakba nyúlik vissza Jókai egyik híres regénye, „A lőcsei fehér asszony” története, mely a címszereplő személyen és városon kívül Krasznahorka várát és az Andrássy-család számos tagját is megjeleníti. A műben Andrássy István felesége, Serédy Zsófia is szerepel, akinek természetes módon mumifikálódott (háromszáz éves) holtteste mind a mai napig látható a várban, egy üvegkoporsóban…

Köszönhetően annak, hogy az Andrássy-család egyes tagjai mindvégig császárhűek maradtak, Krasznahorka vára szerencsére elkerülte a magyar várak legtöbbjének szomorú sorsát, és így a Rákóczi-szabadságharc után nem robbantották fel.

A XVIII. század közepétől az Andrássy-családnak már egyetlen tagja sem lakott többé életvitelszerűen a várban, csupán időnként látogattak ide, egyébként pedig csak a szolgáló személyzet lakott itt és tartotta rendben.

1817-ben egy villámcsapás következtében kigyulladt és leégett, ám mivel az Andrássyak számára a vár fontos családi jelképnek számított, ezért később helyreállították.

A XIX-XX. század fordulóján Andrássy Dénes gyönyörűen felújíttatta a várat, majd vármúzeumot rendezett be benne (melynek megvalósításához egyébként már elődei is hozzákezdtek), ami így már több mint egy évszázada tárja a látogatók elé Krasznahorka várának és az Andrássy-családnak a történetét. A vármúzeum gyűjteménye elsősorban fegyverekből áll, de rengeteg festmény, bútor, hangszer és sok egyéb tárgy és emlék is részét képezi.

A vár udvarán a Lánchíd egy láncszeme is megtalálható, mely arra emlékeztet, hogy a főváros első és legnevezetesebb hídjának elemeit egykor az Andrássyak gömöri vasgyárai szállították.

1945-ben aztán, a háború végén, az Andrássyaknak el kellett hagyniuk ősi fészküket, a várat és az egész uradalmat államosították, s ezzel az Andrássyak négyszáz éves története Krasznahorkán véget ért…

A várhegy alatt a várral egy időben kialakult kis település – Krasznahorkaváralja – birtokosai a vár mindenkori urai, tehát a Bebekek és az Andrássyak voltak. Krasznahorkaváralja hatszáz éven át szinte mindig színmagyar település volt. A nemzetiségi arányok napjainkra azonban nagyjából a következőképp alakultak: 55% magyar, 25% cigány, 20% szlovák.

A Felvidék nem szenved hiányt meredek hegyormokon őrködő lenyűgöző várakban és várromokban, azonban a Rozsnyói-medencét büszkén végigmérő Krasznahorka vára ezek közül is kiemelkedik jellegzetes, pompás formájával. Na meg azzal a kurucos múlttal és bús hangulattal, amit áraszt magából. És aki már hallott ezelőtt is Krasznahorka váráról, annak elsőként alighanem az a fájdalmas hangú, mégis gyönyörű dal jut eszébe, melyet egy Andrássy-feleség szerzett II.Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hamvainak 1906-os hazaszállítása alkalmából:

Krasznahorka büszke vára,
ráborult az éj homálya.
Magas tornyán az őszi szél
régmúlt dicsőségről mesél.
Rákóczinak dicső kora
nem jön vissza többé soha.

Harcosai rég pihennek
a bujdosó fejedelemnek.
A toronyból késő este
tárogató nem sír messze.
Olyan kihalt, olyan árva
Krasznahorka büszke vára.

Magyarország földrajza

Tengerszint feletti magasságmérés Magyarországon

            Azt bizonyára sokan tudják, hogy a Velencei-hegységben található kicsi község, melyet Nadapnak neveznek, földrajzi-térképészeti szempontból igen nagy jelentőséggel bír hazánk életében. Itt található ugyanis hazánk geodéziai magasságmérésének alappontja. Ezt nevezik nadapi főalappontnak is. Hogy pontosan miért és mi is ez a magasságmérési alappont, arról talán már kevesebben tudnak, ezért gondoltam, hogy megkísérlem fellebbenteni a fátylat ezen téma lényegéről.

Ez a nadapi főalappont tehát Magyarország magasságméréseinek legfőbb viszonyítási pontja, így nemcsak a térképészetben és földrajzban, de az építészetben is fontos szerep jut neki. Magasságméréskor ehhez viszonyítják az ország pontjait és innen kiindulva hozták létre az országos szintezési hálózatot.

Az már csak hab a tortán, hogy nekünk ilyen szintezési alappontból mindjárt kettő is van, és mindkettő Nadapnál! Ennek története a következő. A tengerparttal rendelkező országok általában a „saját” tengerük középtengerszintjében határozzák meg a 0 méter tengerszint feletti magasságot. (Mivel nyugalomban lévő tengerszint nincsen, ezért mérések sorozatát végzik el, melyek számtani közepeként kapják meg a középtengerszintet.) A tengerparttal nem rendelkező országok pedig a tengeri országok alappontjához igazodva határozzák meg saját alapszintjüket. A szárazföldi főalappont meghatározásánál azért esett a választás a főként gránitból felépülő Velencei-hegységre, mivel ez a Kárpát-medence egyik legöregebb és legstabilabb képződménye, mely geológiailag minimális mozgásoknak van kitéve. Eredetileg egyébként négy ilyen szintezési főalappontot jelöltek ki a dualizmus-kori Magyarországon; mindegyiket idős, stabil kőzetekben: Nadapnál, Ruttkánál, Terebesnél és a Vöröstorony-szorosnál. Csak hát az első világháború után ez a négy pont közül három a szomszédos országokhoz került és Magyarországnak csak Nadap maradt meg belőle. A magyar magasságmérés főalappontjának (vagy szintezési ősjegynek is nevezik) kiválasztásakor az Osztrák-Magyar Monarchiának ott volt az adriai-tengeri Trieszt, ahol lemérték a középtengerszintet és Magyarország így az Adriai-tenger szintjéhez képest határozta meg tengerszint feletti magasságait, melynek alappontját Nadapnál (és a többi említett helyen) rögzítették. A nadapi főalappont így tehát 173,8385 méteres tengerszint feletti magasságon helyezkedett el (az Adriai-tengerhez mérve). A szovjet-kommunista rendszerben persze a hagyományos (és az ország számára szerintem logikusabb) főalappont sem volt már „menő”, ezért a keleti blokk országainak új, egységes magasságot adtak meg. Ekkor találták ki, hogy inkább a Balti-tenger kronstadti középtengerszintje legyen Magyarország alapszintje. Így ugyancsak Nadapnál (a másik főalappont közelében) állítottak a balti magasságnak is egy emlékművet, mely az ország újabb főalappontja lett. Ez azonban a Balti-tengerhez képest 173,1638 méter tengerszint feletti magasságon volt. Így tehát ugyanaz a magasság Nadapnál és az országban mindenütt 67,5 cm-rel „alacsonyabbra került”. Ma már mindkét alapszint, tehát az adriai és a balti magasság is használatban van. Ez a több mint fél méteres eltérés, kerekítésekkel megspékelve persze sok zavart is okoz, és alighanem emiatt van az is, hogy egyes hegycsúcsoknak vagy épületeknek többféle „hivatalos” magassága is van. A nadapi „főalappontok” egyébként a településtől délre, egymáshoz közel, nagyon szép sziklás-erdős természeti környezetben fekszenek.

Trianon

Somoskő és Somoskőújfalu visszacsatolása

Az 1920-as trianoni békediktátum a Karancs-Medves-vidéken, Salgótarjántól északra, Somoskő és Somoskőújfalutól délre húzta meg Magyarország új határát. Tehát a döntés értelmében Somoskő és Somoskőújfalu is Csehszlovákiához került, a környék számos, jelentős szén- és bazaltbányájával együtt.

Egy különleges, egészen egyedülálló eset folytán azonban e két falu sorsa ezután kivételesen szerencsés módon alakult.

Történt ugyanis a következő évben, hogy a budapesti antant-bizottság egyik angol tagját, amikor (valami életveszélyes fül- vagy gége-problémával) megbetegedett, a legjobb pesti szakemberhez, Dr. Krepuska Gézához, a Rókus-kórház fül-orr-gégész professzorához ajánlották be. Krepuska Géza (1861−1949) pedig nemcsak hogy Nógrád vármegyében töltötte gyermekkorát, de történetesen éppen azon fővárosi befektetők közé tartozott, akiknek birtoka volt (egy kis bányával együtt) Somoskő-Somoskőújfalu környékén, ahol szerény, virágzó gazdaságot létesített, valamint ahol ásvány- és kőzetgyűjtői szenvedélyének is hódolhatott. Ezért Krepuskát érthető módon nagyon megviselte, mikor a tragikus trianoni döntés következtében még személyes sérelem is érte, hiszen ezáltal „külföldre” került kedves somoskőújfalui birtoka és kedves ismerősei is…

Visszatérve az antant-bizottság tagjára: a beteg eljutott Krepuskához, aki sikeresen meggyógyította az angol tisztet; közben pedig elpanaszolta neki is somoskőújfalui birtoka elvesztésének sajnálatos történetét, és rábeszélte páciensét, hogy jöjjön el vele a korábbi birtokra.

Az angol tiszt elfogadta a meghívást és egy antant-bizottsággal együtt Somoskőújfalura látogatott, ahol Krepuska, valamint a Rimamurányi Vasmű igazgatója (Lipthay B. Jenő) és egy jogi szakértő (dr. Auer Pál) kísérték őket körbe a faluban. Ők javasolták a bizottság tagjainak azt is, hogy próbáljanak meg bárkivel is szóba elegyedni az utcán szlovákul. Meg is próbálták, és bizony nem jártak sikerrel, mivel a lakosok közül senki nem tudott szlovákul. Az antant-bizottság tagjai ekkor döbbentek rá, hogy az elcsatolt település, melyen járnak, egy színtiszta magyar falu!

A látottak, no meg a korábbi kezelésért érzett hála, meggyőzték az antant tisztet és társait, hogy az előbb említett személyek bevonásával tárgyalásokat kezdeményezzenek az elcsatolt Somoskő és Somoskőújfalu helyzetének felülvizsgálatára.

Amilyen felelőtlenül, indokolatlan és meggondolatlan hirtelenséggel csatolták el hazánk nagy részét…nos, azzal szemben e pici területdarabka kérdésének tisztázása viszont annál tovább tartott. A szakértői vizsgálatok, tárgyalások és jogi procedúrák évekig elhúzódtak, de ami a lényeg: 1923-ban megszületett a sokak által elképzelhetetlennek gondolt döntés, miszerint Somoskőt és Somoskőújfalut, valamint a környékbéli bányákat, 1924. február 15-i hatállyal, visszacsatolják Magyarországhoz!

Somoskő és Somoskőújfalu települése bár visszakerült Magyarországhoz, a somoskői vár viszont Csehszlovákia birtokában maradt. Így állt elő az a hosszú évtizedekig tartó abszurd helyzet, hogy ha valaki Somoskőről föl akart menni a falu szélső házától alig ötven méterre lévő várba, annak a legközelebbi határátkelőn át, hatalmas és nehézkes kerülőt kellett tennie ehhez. Azt viszont sikerült még elérniük Krepuskáéknak, hogy a többi, korábban magyar tulajdonú, „csehszlovák oldalon” ragadt bazaltbányákba továbbra is átjárhassanak a magyar bányászok és vámmentesen szállíthassák Magyarországra a kitermelt követ – mindezt azzal az ügyes állítással tudták elérni, miszerint Budapest kövezésére kizárólag a határ túloldalán maradt bányák bazaltköve alkalmas…

Február 15-én megtörtént Somoskőújfalu, Somoskő és a Medves-fennsík egy részének ünnepélyes átadása. A történelem fintora, hogy a hivatalos átadási jegyzőkönyvet a napnak éppen abban a szakában (délután fél ötkor) írták alá, mint 1920. június 4-én a trianoni békediktátumot…Persze a Trianonban az újonnan létrejött csehszlovák államnak jutatott 61 631 km2-nyi magyar területhez képest, ez a kb. 15 km2, amit e két községgel visszaadtak Magyarországnak, igazán csekélységnek tűnik. Ám e falvak esete mégis szívet melengető, és a leleményesség, amellyel sikerült visszatérniük, megtanít minket az ilyen piciny elégtételek s örömök megbecsülésére, és arra, hogy sose veszítsük el a jövőbe vetett hitünket, amivel akár hihetetlennek tűnő célokat is elérhetünk…

(E boldog esemény emlékére néhány éve Somoskőújfaluban a „Hazatérés emlékművét”, Somoskőn pedig Krepuska Géza emlékművét állították föl.)

Az Erdélyi Fejedelemség

Vitéz Mihály és Giorgio Basta rémuralma Erdélyben

1599 tavaszán a mindig kiszámíthatatlan Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem immár sokadszorra forgatta fel az Erdélyi Fejedelemség életét. Hazahívta Lengyelországból unokatestvérét, Báthory András bíborost, és alig egy évvel előző lemondása után, Báthory Zsigmond harmadszor is lemondott a fejedelmi trónról, ezúttal unokatestvére javára.

A híresen Habsburg-ellenes Báthory András trónralépése igencsak összekuszálta Prágában (a császár akkori székhelyén) is a dolgokat. Senki nem értette, mi folyik Erdélyben. Bocskai István hazasietett, hogy személyesen találkozzon az új fejedelemmel és tájékozódjon annak elképzelései felől. Ellentétük azonban kibékíthetetlennek bizonyult. Báthory András rövidesen hűtlenségi pert is indított az általa Habsburg-pártinak és "a császár kiszolgálójának" tartott Bocskai ellen és elkoboztatta erdélyi birtokait.

Bocskai, akit közben hazaárulásért az országgyűlés elé idéztek, nem hagyhatta annyiban a dolgot; fegyverkezni kezdett az új fejedelem ellen. Mielőtt azonban akár harcot indított volna, akár megjelent volna bírái előtt; az Erdély nehéz helyzetét kihasználó és Báthory

Zsigmondnak tett hűbéresi esküjét feledni látszó Vitéz Mihály havasalföldi vajda (tényleges, román nevén: Mihai Viteazul) ismét fordított egy nagyot az események menetén. Fegyverrel tört a fejedelemségre és ügyesen felhasználta annak belső ellentéteit. A Báthoryakat általában gyűlölő, a császár által lefizetett, Mihály által pedig szabadságjogaik visszaadásával kecsegtetett székelyeket sikerült nagyrészt maga mellé állítania. A szászokat pedig Habsburg-pártiságát hangoztatva sikerült Mihálynak felsorakoztatnia maga mögött. Ilyen formán összegyűjtött hadával 1599 októberében, Sellenberknél (Szebentől délkeletre) legyőzte Báthory András sebtében összeszedett seregét. A vesztes csatája után a havasokban elveszetten kóborló Báthory András bíboros-fejedelmet pedig Csíkszentdomokos határában agyonverték az őt meglelő székelyek.

Egy ideig még remélni lehetett, hogy a császár nevében Báthoryt legyőző Mihály vajda "kötelességét" teljesítve, távozik Erdélyből. Vitéz Mihálynak persze eszében sem volt távozni. Erdélyt a saját országának tekintette és a császár helytartójának címezte magát. Nemsokára Moldvát is elfoglalta, így a nemrég még szövetségesek után kutató, szorult helyzetű Mihály egyszerre három ország uralkodója lett. (Éppen emiatt lett a románok nagy nemzeti hőse, noha amiért leginkább tisztelik, az valójában sosem valósult meg: a három országot nem egyesítette soha afféle "elő-romániává".) Mi több, az Erdélybe leginkább csak hataloméhsége által vezérelt Vitéz Mihály csak egyre inkább elpofátlanodott, aljasságban nem ismert határt. A székelyeket egy hamis kiváltságlevéllel "lerázta", ő maga pedig az erdélyi fejedelmek kincseinek tömegét magára aggatva, sétálgatott pökhendien a gyulafehérvári palotában. A tradíciókat, magyar emlékeket nem tisztelte; amit megunt, azt kidobta. A magyar vezetők zömét elűzte, helyükre saját, havasalföldi bojárjait ültette. Rendet tartani nem tudott katonái közt sem. Mindennapossá váltak a fosztogatások, erőszakoskodások. A magyar nemesek birtokait szintén katonáival dúlatta föl. És mintha mindez még mindig nem lenne elég, parancslevélben felszólította Bocskait is, hogy nyújtson neki segítséget az erdélyi várak elfoglalásához. Itt már Bocskai is kiakadt, pedig ő mindeddig türelmesen várta, hogy Mihály hátha megelégszik a zsákmánnyal. Megtagadta tehát a vajda parancsát, aki büntetésül katonáival dúlatta fel birtokait. A viszony köztük – érthető módon – igencsak feszültté vált ezután. Bocskai, Prágába írott leveleiben, nem győzte szidalmazni a "gyalázatos, garázdálkodó" Mihály vajdát; amit a császári udvarban meglepetéssel fogadtak, hiszen ők úgy hitték, hogy Vitéz Mihály csak jót tett Erdéllyel és Bocskaival. Meg is üzenték neki, hogy jobban tenné, "ha nem bonyolódna bele e zűrös helyzetbe, az uralkodó és a vajda elleni szervezkedésekbe". Mikor aztán mégis méltóztattak császári megfigyelőket küldeni Erdélybe, be kellett látniuk, hogy a kaotikus állapotok, amikről Bocskai írt, valóban igazak. Vitéz Mihály őket, és az általuk képviselt császárt is semmibe véve, folytatta Erdély kifosztását. Az erdélyi nemesség végül Csáky István vezetésével fogott fegyvert a zsarnoki Mihály ellen, azonban mivel seregüket nem ítélték elég erősnek, végső elkeseredettségükben a császári hadvezérhez, Giorgio Bastához fordultak segítségért. 1600. szeptember 18-án, a Habsburg zsoldosvezér serege és az erdélyi magyarok közösen, a Maros mellett, (a Nagyenyed közelében lévő) Miriszlónál súlyos vereséget mértek Vitéz Mihályra, akinek ezután távoznia kellett a fejedelemségből.

Sajnos Erdélyre ezután sem köszöntöttek szebb idők, sőt, a szenvedések "legjava" csak ezután következett… Basta a bécsi udvarból érkező parancsnak – mely arra utasította, hogy mutasson elrettentő példát és keltsen félelmet – készségesen tett eleget. Katonái a kegyetlenkedések, fosztogatások, pusztítások és erőszakoskodások terén még a havasalföldi hadakat is felülmúlták. Erdélyben megszűnt a törvény és csak Basta generális akarata és katonáinak állati brutalitása szabta meg a "rendet". Olyan borzalmas állapotok lettek úrrá Erdélyen a császári helytartó irányítása alatt, amit sokan azelőtt elképzelni sem tudtak volna. A rengeteg szenvedés elől sokan a vadonba, sokan pedig Moldvába menekültek.

Erdély népe iszonyú helyzetében ráébredt, hogy még a pazarló, szerencsétlen Báthory Zsigmond uralma is ezerszer jobb volt, mint Basta rémuralma; ezért Székely Mózes székely hadvezér felkereste a külföldön tartózkodó Báthoryt, hogy megpróbálja rávenni visszatérésre. Nem kellett őt sokat noszogatni, mert maga is erősen fontolgatta már az újabb visszatérést. Báthory Zsigmond 1601 tavaszán ismét hazatért és április elején újból fejedelemmé választották. Uralma azonban nem tarthatott túl sokáig. Vitéz Mihály vajdának ismét sikerült kimagyaráznia és behízelegnie magát a császári udvarnál; így a Habsburg-hadakat irányító Bastával együtt léphetett fel a visszatérő fejedelem ellen.

A legjelentősebb ütközetre 1601. augusztus 3-án került sor, Goroszlónál. Báthory elkeseredetten küzdő csapatait, akiket Székely Mózes és Csáky István vezetett, tönkreverte Giorgio Basta és Vitéz Mihály egyesített serege. Maga Báthori, a csata után Moldvába menekült. Kis elégtétel legalább jutott a magyarságnak is: Basta a csata után nem sokkal, a feleslegessé váló és megbízhatatlan szövetségesét, Vitéz Mihályt, – jellemzően Habsburg-módszerrel – saját vallon zsoldosaival gyilkoltatta meg.

Az Erdélyi Fejedelemségen azonban ez nem sokat segített. Erdély

megpróbáltatásai és kilátástalan szabadságharca folytatódott. Miután Báthory hadserege lassan felőrlődött, a fejedelem 1602 nyarán negyedszer – és ezúttal utoljára – is lemondott Erdély trónjáról, és örökre távozott a fejedelemségből. Az irtózatos állapotok Erdélyben pedig tovább folytatódtak. Az emberek és földi javaik borzalmas veszteségeket szenvedtek. Az országban éhínség tombolt, az igavonó állatok pedig jóformán kipusztultak. Helyettük az emberek gyakran magukat fogták az igába; innen jön a „Basta szekere” kifejezés, ami tükrözi az erdélyi emberek akkori sanyarú sorsát és kiszolgáltatottságát.

Az erdélyi nép nyomorúságos helyzetébe Székely Mózes nem volt hajlandó beletörődni. Bethlen Gáborral és más, még reménykedő erdélyi magyarokkal együtt, megszervezte Erdély felszabadítását és elnyerte hozzá a török szultán támogatását is. 1603 márciusában Székely Mózes meg is indította ellenállási mozgalmát és seregei a tavasz folyamán sorozatos sikereket értek el, lassan egyre jobban kiszorítva Basta hadait Erdélyből. Május elején, Gyulafehérvár visszafoglalása után, hivatalosan is erdélyi fejedelemmé kiáltották ki Székely Mózest (bár lényegében már áprilisban megválasztották), Erdély történetének egyetlen székely fejedelmét.

A következő közel két hónap folyamán Székely Mózes Erdély szinte egész területéről kiűzte Basta zsoldosait. A fejedelemség újjáépítését azonban sajnos már nem tudta megkezdeni, ugyanis a Habsburg-udvar által megbízott Radu havasalföldi vajda rátámadott az épp’ csak felszabadult Erdélyre. Román hadait erősítették az általa fellázított kisebb erdélyi csapatok is. Seregével hamarosan lecsapott Székely Mózes Brassó melletti táborára és egy véres csatában vereséget mért rá. A kegyetlen harcban életét vesztette az erdélyi hadsereg színe-java és maga Székely Mózes is.

A megtorlásra szomjazó Basta visszatért Erdélybe, zsoldosai pedig az eddigieket is meghaladó mértékű gyilkolást és kegyetlen pusztítást csaptak. A zsoldosvezér a történtekért kizárólag az erdélyieket tette felelőssé. A nép nyomorba taszítása és sanyargatása mellett, a nemesség vagyonának jelentős részét is elkoboztatta és protestáns vallás gyakorlását is korlátozta (a vallási toleranciájáról oly híres Erdélyben!). A pusztulás és elkeseredés a túlélők közül is sokakat távozásra kényszerített, ezzel tovább rontva Erdély etnikai viszonyait is…

Ezen a XVII. századi olasz térképen Erdély középső része látszik, a közepén Nagyenyeddel, de megtalálható rajta Kolozsvár és Gyulafehérvár is.

A fentebbi arcképek közül az első Vitéz Mihályé, a második Giorgio Bastáé. (Nem azért, mintha e két szégyentelen megérdemelné, hogy a képüket mutogassák, de mivel az ő erdélyi ámokfutásukról szólt e cikk, ezekkel próbáltam szemléletesebbé és informatívabbá tenni írásomat.)

Magyarország a II.világháborúban

Budavári kitörés, 1945. február 11.

Budapest ostroma, a második világháború egyik leghosszabb és legborzalmasabb városostroma, február második hetében már a végéhez közeledett. Eddigre már a szovjet Vörös Hadsereg kezén volt teljesen Pest, a Margit-sziget és Buda túlnyomó része, beleértve a budai védelem egyik legfőbb kulcspontját, a Sas-hegyet is, február 11-én pedig elfoglalták a Gellért-hegyet, elesett a Citadella is. A német és magyar védők már csak a budai Várhegyen (és a Margit körút, valamint a Duna által közrezárt utcákban) tartották magukat.
Noha a védőseregnek az ostrom során – különösen annak első felében – számos alkalommal lett volna lehetősége a kitörésre, Hitler továbbra is fenntartotta utasítását, miszerint az utolsó házig kell harcolni és nem engedélyezte sem a kapitulációt, sem a kitörést. A magyar hadvezetés februárban is javaslatot tett a várból való kitörésre, azonban a német vezetés Hitler parancsára hivatkozva ezt megtagadta. Karl Pfeffer-Wildenbruch városparancsnok is az utolsó pillanatig nem mert szembeszállni a Führer akaratával, és csak akkor gondolta meg magát, amikor már az utolsó utáni lehetőséget is elmulasztották a sikeres kitörésre. Mikor már tudni lehetett, hogy a Citadella is elesik, a Budai Vár védői teljesen reménytelen helyzetbe kerültek: az élelem elfogyott, az utolsó töltények kerültek a fegyvercsőbe. Az emberek a jéghidegben romok közt bujkáltak. Sok volt a sebesült, és a körbezártakkal szembenálló túlerő is nyomasztó volt. (Noha az ostrom során az ellenség sokkal nagyobb emberveszteséget szenvedett, mint a védősereg, a Vörös Hadsereg ígyis többszörös erőfölényben volt.) Ekkor végre Pfeffer-Wildenbruch is elszánta magát a kitörésre. A tervet azonban még közel egy napig szigorúan titokban tartották és a főbb német parancsnokokkal is csak február 11-én délután közölték. A német vezetés által megbízhatatlannak tartott magyar katonák (és parancsnokaik) pedig csak este hatkor szereztek tudomást a tervről, miután Pfeffer-Wildenbruch jelentette rádióján a főváros körüli szovjet ostromgyűrűtől nyugatra (a Gerecsénél és a Vértesnél) tartózkodó Dél Hadseregcsoportnak, hogy este ki fog törni a várból, és kéri a szovjet csapatok minden erővel való lekötését, valamint (megmaradt) csapatainak felvételét (a Komárom-Esztergom megyei) Szomor térségében. A rádiótávirat után a berendezéseket szétverték, így a döntés visszafordíthatatlanná vált.
A kitörésben csak azok vehettek részt, akik képesek voltak erőltetett menetben 25-30 km-t megtenni. A több ezer sebesültet kénytelenek voltak sorsukra hagyni. A nehézfegyverzet nagy része már elpusztult és a maradékot is hátra kellett hagyni, mivel azokat nem lehetett észrevétlenül a kitörés tervezett helyszínére csoportosítani.
Az oroszok azonban számítottak a kitörésre. Az égő város és a „Sztálin-gyertyák” fényénél utcákra szegezett fegyvercsövekkel várták a német-magyar támadást. Számítottak rá, mivel a német védőseregek a háború folyamán sosem adták meg magukat a szovjeteknek. Ennek nemcsak a kötelességteljesítés – normál esetben becsülendő – és a végsőkig való kitartás erkölcse volt az oka, hanem az ideológiai ellentétek és a – jogos – félelmek is, mivel a németek jól tudták, hogy a szovjetek nem kegyelmeznek a legyőzötteknek. A magyar katonák nagy része viszont még nem tudta, hogy a szovjet hadifogság – ami azokra vár, akiket nem mészárolnak le azonnal az oroszok – sem lesz jobb a halálnál, ezért sokan nem vállalkoztak a kitörésre, hanem inkább a várban maradtak.
A kitörési akció megkezdésére február 11-én este 8-kor érkezett a parancs. Több tízezren indultak végső rohamra a fogcsikorgató hidegben, legtöbbjük a Bécsi kapu tértől a Széll Kálmán tér és a Széna tér irányába, a Városmajor felé. A megmaradt 44 ezer német és magyar katona közül sokan még a várban visszafordultak – különösen miután már látták az akcióban résztvevők irtózatos veszteségeit – így a kitörési kísérletben körülbelül „csak” a katonák fele vagy harmada vehetett részt. A katonák közt azonban rengeteg civil is rohant előre, lefelé a Várhegyről, akik így próbáltak megmenekülni… A várból éjszaka kitörő katonákat és civileket azonban a szovjetek már várták és halomra lőtték őket. A gránátrobbanások, orosz tankok és gépfegyverek pergőtüzében az elkeseredett támadás üvöltő mészárlásba és véres zűrzavarba torkollott. Mindenütt tűz, fegyverropogás, süvítő golyózápor, ordítás, robbanások, halottakon áttaposva rohanó embertömeg…A Várból lezúdulók tömött sorokban estek össze, ahogy a halál kaszált közöttük; a véres küzdelem és a hatalmas tömeg azonban az ellenséget is megrémítette és több helyen rést ütött az orosz vonalakon.
A német és magyar főparancsnokság, nagyjából 500 fős rohamcsoport kíséretében, az Ördög-árok földalatti csatornáin keresztül igyekezett menekülni, hogy így kerüljék ki az akció messze legveszélyesebb részét. A Bolyai műszaki akadémiánál felszínre érő vagy a csatornából másutt kimászó csapatokat heves tüzérségi és géppuskatűz fogadta. A bent rekedtek közt, miután látták, hogy a kijutás lehetetlen, kitört a pánik, sokan visszafordultak, más utakat kerestek. Pfeffer-Wildenbruch egy kis csapattal egy szűk mellékcsatornán keresztül jutott ki a Budakeszi útra, ahol azonban rövidesen fogságba estek.
A kitörő emberek zöme a már említett irányban, a Széna- és Széll Kálmán téren át, a Városmajoron és Olasz fasoron keresztül, valamint a fogaskerekű vasút töltése mentén menekült a Sváb-hegy vagy a Budakeszi út felé, hogy így vessék bele magukat a Budai-hegység erdeibe. Ezen (és az Ördög-árok csatornájában menekülőkön) kívül több másik irányba is megkísérelték a kitörést kisebb csoportok, így például észak, a Mechwart liget és a Szemlőhegy, majd a Hármashatár-hegy vagy a Pilis felé. Éjfél táján egy nagyobb csoport még megpróbált a Vérmezőn keresztül kitörni. Ők váratlan sikerrel jártak, ugyanis a szovjetek eddigre csapataik többségét átcsoportosították a kitörés főcsapásának útvonalához, illetve a kijutók üldözésére, így az errefelé kitörők kisebb lövöldözés után sikeresen kijutottak a hegyekbe.
A Várból való kitörés iszonyatos veszteségekkel járt. A több mint húszezer kitörőből alig négyezren érték el a budai hegyeket. Akik nem a Vár lábánál kialakuló hullahegyeket gyarapították, hanem megadták maguk, azok sem jártak jobban, ugyanis az oroszok az elfogott katonák többségét azonnal agyonlőtték. Azonban akik kijutottak a hegyekbe, még azok sem érezhették magukat biztonságban. Noha itt legalább a szovjet páncélosoktól nem kellett tartani, rengeteg orosz katona bevetésével őrült hajtóvadászat indult a csoportokra szakadó, erdőben szétszóródott, fagyoskodó, éhezve bujkáló német és magyar katonák után. Az utolsó, döntő próbatétel az volt, amikor e kíméletlen, véres éjjeli akciót túlélt katonák a Budai-hegység nyugati szélén kiértek az erdőből. Ugyanis itt a német vonalakig még hosszú kilométereket kellett megtenni viszonylag sík vagy dimbes-dombos, néhol facsoportokkal vagy bozótosokkal tarkított, egyébként puszta terepen, szántókon keresztül. Itt viszont szovjet páncélosok és lovasok járőröztek, az erdőből kilépőket pedig aknavetőtűzzel fogadták. Sokan még itt estek fogságba, őket pedig szinte kivétel nélkül, helyben kivégezték.
Elsőként egy két tucat főből álló csapat érte el a német vonalakat a szomori templomnál. A következő öt napban még 600, az üldözéstől agyongyötört katona érte el a német csapatokat. Sokan azonban még hetekig bolyongtak a téli erdőkben, esetenként megtébolyodva, élelemért akár saját társukat is legyilkolva. A kitörés végül alig több, mint 700 katona számára ért véget sikerrel. Ennyien jutottak át, ennyien élték túl az akciót. A Vár (február 11-i) védőseregének 2%-a sem jutott ki…Tehát több mint tizenkilencezren haltak meg a kitörés résztvevői közül. A Várban maradókra, tovább harcolókra és magukat megadókra se várt jobb sors. Február 13-án Budapest elesett; az új megszállók a hadifoglyokat és sebesülten fekvőket nagyrészt állatias kegyetlenséggel kivégezték, sok tízezer nőt erőszakoltak meg és csak a fővárosból és környékéről több mint százezer (nagyrészt polgári) személyt hurcoltak el a könyörtelen halált ígérő távoli Szibériába…

Korábbi, Budapest ostromáról írt cikkem ITT olvasható.