Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. február 26., szombat

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Trencsén, Nyitra, Pozsony

A dualizmus időszakában a középszintű magyar közigazgatás területi egységei a vármegyék voltak. A vármegyék szervezete jelentette a törvényhatóságok egyik formáját, a törvényhatósági jogú városok (pl.: Kassa, Nagyvárad, Székesfehérvár, stb.), valamint a két különleges jogállású város (Budapest és Fiume) mellett. Vármegyék azonban, ha különféle jogokkal és némileg változó területtel és nevekkel is, de mégiscsak léteztek már egészen Szent István uralkodása óta. 1950-ig hivatalos megnevezésük elvileg „vármegye” volt, azonban már ez előtt is számtalanszor emlegették a köznyelvben csak „megye”-ként e közigazgatási egységeket, sőt, a jogi-politikai nyelvezetben is gyakran csak a „megye” elnevezés szerepelt.
Nem kívánom ezúttal sem a vármegyék történeti fejlődését és átalakulását, sem bonyolult jogi szabályozásukat részletesebben kifejteni. Ehelyett új cikk-sorozatom célja az 1910 körüli Magyarország vármegyéinek egyenkénti, rövid bemutatása lesz. Kitérek majd főbb adataikra, földrajzi elhelyezkedésükre, néhány történeti érdekességükre, legjelentősebb kapcsolódó eseményeikre és legjellemzőbb (egykori vagy mai) látnivalóikra. Hogy azonban e cikkek mégse öltsenek valamiféle lexikon, szakdolgozat, vagy statisztikai elemzés jelleget, ezért talán érthető módon, igyekszem tényleg csak pár mondatot említeni egy-egy megyéről. Választásom, hogy egy megye kapcsán épp mit említek meg és mit nem, jobbára véletlenszerű lesz. Sajnos nagyon sok érdekesség és jelentős történelmi, földrajzi vagy statisztikai tény fog így kimaradni; ezért kérem a Kedves Olvasót, hogy ennek indokát tartsa szem előtt és még véletlenül se higgye, hogy a többi, le nem írt dolog nem fontos vagy kevésbé fontos a megemlítetteknél.
Mivel alapul vett térképünk az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedének állapotait tükrözi, ezért a megye-leírásoknál szereplő statisztikai adatok (népességszám, terület, stb.) és helységnevek is erre az időszakra értendők. Viszonyítási alapul mindig megadom a Magyar Szent korona Országainak (azaz Magyarország+Horvátország) három fő adatát. Tehát, nagyjából az ország akkori területe: 325 400 km2; lakossága: 20 886 000 fő; a magyarság aránya pedig 48% volt.
Fenti bevezető miatt mostani cikkem kicsit hosszabb lesz a szokásosnál.
Vármegyéinket végiglátogató körutunkat most a történelmi Magyarország északnyugati csücskéből kezdjük meg.

Trencsén
Magyarország északnyugati határa mentén helyezkedett el Trencsén vármegye, mely elnevezését azonos nevű megyeszékhelyéről kapta. Trencsén nevének őse a szláv „trnka” (kökény) szó, ebből fejlődött ki a város magyar és tót neve.
A hegyvidékes vármegye a Vág mentén terült el, a folyó egyik oldalán a Magyar-Morva-határhegységgel, másik oldalán pedig a Kis-Fátrával; így a Vág szó szerint hosszában vágta ketté a megyét.
A 310 400-as lakosságszámú Trencsén megyének 1910-ben már csupán 4,3%-a volt magyar. Noha a török-korban még rengeteg magyar menekült ide a hódítók elől, ennek háromszáz évvel később már szinte nyoma sem volt.
A XIV. század elején, az Árpád-ház férfiágának kihalása utáni „kiskirályok” uralma idején az egyik legnagyobb hatalmú oligarchának, Csák Máténak Trencsén vármegyében volt a székhelye. Bő egy évszázaddal később pedig a huszita betörések okoztak súlyos károkat a megyében.
A vármegye leghíresebb települései Trencsén, Zsolna, Beckó, Illava. Trencsén városának ősi (bár számtalanszor kibővített, átalakított és felújított) vára ma is pompás tekintéllyel emelkedik a város fölé, gyönyörű látványt nyújtva az odalátogatónak.

Nyitra
Nyitra vármegyét a térképen nem nehéz megtalálni, ugyanis igencsak jellegzetes alakja van, valami „füles formájú cucc”; középső részéből három irányba: délre, északnyugatra és északkeletre nyúlik ki belőle egy-egy „nyúlvány”. Székhelyének neve (mely a várost átszelő folyóról kapta nevét) itt is megegyezik a megye nevével. Területe 5520 km2-t tett ki, melynek főleg déli részén éltek magyarok, a vármegye lakosságának összesen 21,9%-os arányában.
Az Avar Birodalom összeomlását követően, IX. század első felében a nyugati szlávok egy csoportjának sikerült egy rövid életű fejedelemséget létrehozni a későbbi Felvidék nyugati felében, melynek központja Nyitra volt. E fejedelemség beolvasztásával jött létre a Nagymorva Birodalom, mely a század végére széthullott, és 900-ban a honfoglaló magyarok vették birtokukba a későbbi Nyitra vármegye területét. Területén – ugyancsak Nyitra központtal – Könyves Kálmán püspökséget hozott létre. Az erdélyi fejedelmek, Bocskai, Bethlen hadjáratai, valamint a Thököly-felkelés és a Rákóczi-szabadságharc idején a vidék sűrűn vált hadi események színterévé. A megye Nyitra melletti legnevezetesebb városa Érsekújvár, ahol az XVI. század végére egy olyan modern, hatágú csillag alakú, újolasz bástyás, szabályos szerkezetű várat emeltek, mely a török-kor egyik legkorszerűbb erődítményének számított.

Pozsony
Pozsony vármegye székhelye – „a változatosság kedvéért” – szintén a megyével megegyező nevű város volt. Pozsony város nevének a történelem folyamán rengeteg változata volt, még egy-egy nép körében is több volt/van használatban. A magyar „Pozsony” elnevezés a pozsonyi vár első ispánja által is viselt régi személynévből származik. Mai szlovák neve, a „Bratislava” egy XIX. századi szlovák történész hibás felfedezéséből ered.
Érdekes dolog még a mai Szlovákia fővárosával, Pozsonnyal kapcsolatban, hogy 1910-ben nemhogy a szlovákok lettek volna többségben a városban, de még csak a második helyet sem töltötték be a város nemzetiségi arányait illetően. Pozsony város lakosságának arányai a következők voltak: 42% német, 41% magyar és csupán 15% szlovák. Mellesleg, még egy érdekes véletlen, hogy a magyarok aránya megyei viszonylatban is nagyjából ennyi volt, ott azonban a német és szlovák lakosság aránya éppen fordítottan alakult, mint a városban.
A nagyrészt síkvidéki Pozsony vármegyét két hosszúkás természeti képződmény tette változatosabbá: egyrészt a Kis-Kárpátok vonulata, másrészt pedig a Kis-Duna. Utóbbi fogta közre nagy „testvérével”, a Dunával azt a sík, színtisztán magyarok lakta földterületet, melyet Csallóköznek nevezünk, és amit a középkorban természeti értékei és termékeny talaja miatt „Aranykert”-nek is hívtak. Nem véletlen, hogy az első világháború után a csehszlovákoknak feltétlen szükségük volt az újonnan létrejövő országuk éléstáraként funkcionáló Csallóközre; még az sem jelentett problémát, hogy szinte 100%-ig magyarok lakták. A második világháború után a Csallóköz etnikai, gazdasági és ökológiai viszonyait a csehszlovák kormány drasztikusan felborította.
Pozsony városa mellett – ahol a magyar sereg 907-ben világraszóló diadalt aratott új hazája védelmében, és mely város évszázadokon át magyar koronázóvárosként és az országgyűlések színhelyéül (sőt, hosszú ideig fővárosként) is szolgált – Pozsony vármegye nevezetes városai közé tartozott a csallóközi Somorja és Dunaszerdahely, a viccesen aranyos nevű Malacka, és Nagyszombat is, ahol Pázmány Péter 1635-ben Magyarország első olyan egyetemét alapította, mely (budapesti jogutódja révén) az első máig fennálló és működő magyar egyetemmé vált.

2011. február 20., vasárnap

Az Erdélyi Fejedelemség

Erdély kincsei – Kereskedelem és bányászat

Az Erdélyi Fejedelemség aranykorában – így például Bethlen Gábor uralkodása idején – a virágzó erdélyi gazdaság nemcsak a megfelelő (merkantilista jellegű) gazdaságpolitikának köszönhette fellendülését, hanem annak is, hogy Erdély alapállásban is számos természeti kinccsel rendelkezett, melyek csak arra vártak, hogy ésszerűen használják fel őket. Ezek a kincsek közt több olyan is akadt, melyekről a mai kor embere talán nem érti először, hogy miért is jelenthetett a XVII. században értéket; ezért ezek jelentőségét megpróbálom röviden elmagyarázni.
Bethlen Gábor uralkodása kezdetén azonnal beszedette a több éve nem fizetett adókat; a harmincadvámokat és a bányákat pedig fokozottabb állami ellenőrzés alá helyezte.
A harmincadvám szedése – a többi vámfajtától eltérően – kizárólag az uralkodót illette, és a kincstár bevételeinek egy jelentős részét tette ki. Harmincadhelyek létesültek például Déván, Tasnádon, vagy az erdélyi hágók és szorosok mellett. De virágzó harmincadhely volt közel negyven éven át Kolozsvár is, ahol a fejedelemség legjelentősebb kereskedelmi útjai futottak össze. A kolozsvári legfőbb távolsági kereskedelmi útvonalak közül az egyik Váradon és Debrecenen át kötötte össze Béccsel a várost, a másik az észak-magyarországi városokkal és Lengyelországgal biztosította a kereskedelem fenntartását, a harmadik pedig Moldvával, Havasalfölddel és az Oszmán Birodalommal, tehát a Balkánnal is kapcsolatot tartott.
A bányák közül a legfontosabbak az arany- és a sóbányák voltak. Hogy a só miért volt ennyire értékes? A só nem csak azért jelentett a korszakban az aranyhoz mérhető értéket, mert az ételeket lehetett vele ízesíteni, hanem mivel évezredeken keresztül ez volt az egyetlen tartósítószer, amivel hosszabb távon lehetett élelmiszereket konzerválni.
A legjelentősebb aranybányák Abrudbányán, Zalatnán és környékükön voltak, azonban a fejedelemség területén szerencsére még igen sok helyen fordultak elő további aranybányák is. A sóbányák közül a legnevesebbek Parajdon, Vízaknán, Tordán és Máramarossziget mellett létesültek, ám ezekből is volt még Erdélyben másutt is bőven.
A fejedelemség kincstárának legfőbb jövedelmei a kereskedelemből származtak, ezért az eddig említett intézkedések mellett Bethlen Gábor állami monopólium alá vette Erdély legjobban eladható árucikkeinek kereskedelmét: többek közt a méz, a viasz, a higany, a vas, a kén, a marhák és a lovak kereskedelmét tette állami monopóliummá.
A méz a legrégebben ismert, illetve a korszakban gyakorlatilag az egyetlen –és rendkívül egészséges – édesítőszer volt.
A viasz a világításhoz volt nélkülözhetetlen, emellett pecsétek készítéséhez is igen hasznosnak bizonyult.
A higany a korszakban az aranynak és az ezüstnek érceikből való kitermeléséhez volt szükséges. Higanyércet elsősorban az Erdélyi-érchegységben található Zalatnán bányásztak.
A vas jelentőségét aligha kell magyaráznom. E fém már évezredek óta értékes nyersanyag az emberiség számára. Az Erdélyi Fejedelemség főbb vasércbányái az Erdélyi-középhegységben lévő Torockón, Belényesen és Vaskohon, valamint a székelyföldi Madarason és a Hunyad vármegyei Vajdahunyadon voltak.
A kénre a XVII. században leginkább a korabeli tűzfegyverekhez használatos feketelőpor előállításához volt szükség. (Érdekesség, hogy a feketelőport egyébként hazánkban használták a világon először a bányászatban „jövesztésre”, azaz a kőzetek fellazítására, ráadásul éppen Bethlen Gábor idején, viszont nem az Erdélyi Fejedelemség, hanem a Királyi Magyarország területén.) A XVI-XVII. században főleg a székelyföldi Torja melletti – nevével is árulkodó – Büdös-hegy oldalában felhalmozódó ként bányászták puskapor gyártásához.
Az erdélyi szarvasmarhák és lovak értékét, sokrétű hasznosításukat úgy hiszem, nem kell különösebben magyarázni.
Illik megemlítenünk még, hogy Erdélyben rezet és ezüstöt is bányásztak, valamint (főleg az Erdélyi-medencében) szőlőgazdálkodással és bortermeléssel is foglalkoztak, azonban ezek jelentősége az imént említettekhez képest jóval csekélyebb.
Utoljára maradt a fejedelemség egy szintén fontos árucikke: a fa. Fakitermeléssel legnagyobb méretekben – azonban a XX. századig szinte mindig ügyelve a természet és az emberi beavatkozás egészséges egyensúlyára – a Kárpátok hegyvonulatain foglalatoskodtak.
Az Erdélyi Fejedelemség fő kiviteli cikkei jobbára az eddig említett termékekből tevődtek össze. Az oláh vajdaságokba főleg posztót, iparcikkeket és sót szállítottak, cserébe pedig rizst és halat vártak; míg a többi (északi, északnyugati, nyugati és délnyugati) irányban lévő országokba sót, fát, mézet, szarvasmarhát, higanyt, rezet, viaszt, bőrt küldtek, a külföldről (vagy a Magyar Királyságból) érkező fegyverekért, posztóért, borokért, szőnyegekért, luxuscikkekért cserébe.
A legnagyobb vásárok Debrecenben, Váradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Besztercén és Szebenben voltak.
A XVII. század első felében virágzó erdélyi gazdaság kereskedelmének és bányászatának legfőbb jellemzőit ezzel áttekintettük; az Erdélyi Fejedelemség kézművesiparának tárgyalása úgy gondolom, külön téma tárgyát fogja képezni.

2011. február 11., péntek

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A piski csata és Czetz János

            162. évfordulója alkalmából ezúttal a szabadságharc egyik fordulópontjáról és Bem apó talán leghíresebb győzelméről, a piski csatáról emlékezünk meg.
            Az 1848 decemberének elején már-már elveszettnek tűnő Erdélyben egy lengyel öregúr váratlan felbukkanása fordította meg a helyzetet. Ez az öregúr nem más volt, mint Józef Bem, – vagy magyarosan Bem József – aki miután egy hónap alatt Erdély nagy részéből kiűzte az ellenséget, Nagyszeben, az erdélyi szászok (és így az „osztrák-pártiak”) központja ellen fordult. Nagyszeben ellen indított támadása azonban kudarcot vallott, és kicsiny seregével, ádáz harcok közepette, nyugat felé kényszerült visszavonulni, hogy ott egyesülhessen az Alföld felől várt erősítésekkel. E februári napok hősies küzdelmeinek és a katonái által is mélyen tisztelt ravasz parancsoknak, Bemnek állított emléket a seregében harcoló Petőfi a „Négy nap dörgött az ágyú…” című versében.
            A négynapos visszavonulás végén, Bem seregének Dévánál sikerült egyesülnie az Aradról és Zaránd vármegyéből érkező erősítésekkel, és így ismét szembefordulhatott a közelgő ellenséggel. Puchner Antal, a császári csapatok vezére havasalföldi orosz csapatokat hívott be Nagyszeben és Brassó megszállására, hogy így minden erejét Bem ellen vethesse be.
            A két sereg Hunyad vármegyében, a Marostól délre, a sebes folyású Sztrigy folyó melletti Piskinél csapott össze. Bem és Puchner serege nagyjából azonos létszámú volt (előbbié a frissen csatlakozott erősítéseknek, utóbbié pedig az orosz segítségnek köszönhetően), mindkét sereg körülbelül 7-8000 főt tett ki, azonban Puchnernek még a segítségére voltak román felkelő szabadcsapatok is. Az ütközet 1849. február 9-én, a reggeli órákban vette kezdetét.
            Az éppen zajló és sebes folyású Sztrigyen csupán egy, közel negyven méter hosszú fahíd ívelt át. Ez a híd került az események középpontjába és vált a magyar hadtörténelem tán leghíresebb hídjává [a tápióbicskei híddal együtt]. Bem már az előző napon felhívta rá a figyelmet, hogy „Ha a híd elvész, egész Erdély is elveszett”. A csata tüzérségi párbajjal indult (az erőviszonyok ágyúk tekintetében is nagyjából kiegyenlítettek voltak), majd egymásra zúdult a két sereg. A harc folyamán a híd jópárszor gazdát cserélt a bal partról támadó magyarok és a jobb partról támadó osztrákok között. Itt hangzottak el Bem tábornok legemlékezetesebb mondatai is. Amikor a túlpartra már átjutott magyarokat több váratlan esemény és a nagy erejű osztrák általános támadás megfutamodásra késztette, jóformán csak Bem apó nem vesztette el lélekjelenlétét és elkeseredve kiabálta menekülő katonái után: „Szükségem van a hídra! A hidat visszafoglalom vagy elesem! Ne fuss, magyar! Előre magyar! Ha nincs híd, nincs haza!” A harc végkimenetele hajszálon függött. Ám végül Bem zsenialitásának, katonái kitartásának és Puchner önhittségének köszönhetően az egész napon át tartó, a fagyott saras és havas tájat véresre festő, és este véget érő ütközet a magyarok győzelmével zárult.
            A győzelem által elhárult a magyar katonai katasztrófa veszélye, Bem ismét átvette a hadi kezdeményezést, hogy aztán március végére Erdély teljes területéről (egy-két elszigetelt pont kivételével) kiűzze az ellenség maradékait is.

            Az ütközet sikerében fontos szerepet játszottak Bem alvezérei is, köztük a sereg rendezésében, a szervezésben és helyzetfelismerésben jeleskedő Czetz János is. Róla is emlékezzünk meg pár mondatban!
            Czetz János 1822. június 8-án született a székelyföldi Gidófalván. Alapos katonai és földrajzi ismereteit Kézdivásárhelyen, Bécsújhelyen és Bécsben sajátította el. Egészen fiatal korától kezdve kiállt és érvelt a magyar vezényleti nyelv alkalmazása mellett.
            1848 nyarán feladta fényesen induló karrierjét a császári hadseregben azért, hogy beállhasson a magyar honvédségbe. Először a magyar hadügyminisztériumban dolgozott, majd részt vett Mészáros Lázár oldalán a délvidéki harcokban. A Batthyány-kormány lemondását követően az Országos Honvédelmi Bizottmánynál a katonai ügyek előadója, Bem megérkezéséig pedig őrnagyként ideiglenes erdélyi parancsnok volt. A Csucsa környékére visszaszorult magyar csapatok parancsnokaként nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az erdélyi fővezérséget átvevő Bem tábornok gyors sikereket érhessen el és megfordítsa a háború állását Erdélyben. Részt vett és többször kitüntette magát Bem József téli és tavaszi hadjárataiban. Saját bevallása szerint is az 1849. február eleji keservesen elszánt és kemény harcok, valamint a példamutató Bem apó voltak azok, amik/aki a leginkább tapasztalt és jól képzett hadvezért faragtak belőle. Érdemeiért 1849 májusában vezérőrnaggyá léptették elő, és ezzel Czetz lett a honvédsereg legfiatalabb tábornoka. Május végén lovasbalesetet szenvedett, miáltal a további hadműveletekben nem vehetett részt.
         A szabadságharc bukása után kalandos úton külföldre menekült és számos országban megfordulva igyekezett kivenni részét az emigráció mozgalmaiból. Ezek sikertelensége után végül csalódottságában messzebbre költözött: Argentínában telepedett le. Az argentin katonai-műszaki-földrajzi élet meghatározó alakjává vált. Az argentin hadsereg kiemelkedő szervezője lett, feltérképezte az ország egy részét, ő alapította a Buenos Aires-i katonai akadémia térképészeti intézetét és 25 éven át volt Argentína első katonai akadémiájának az igazgatója. Időskorában, amikor már megtehette volna (és Magyarországon is sokan várták), nagyon szeretett volna hazaköltözni, azonban ezt végül egészségügyi és családi okok miatt nem tudta megvalósítani. 1904. szeptember 6-án, 82 évesen halt meg Buenos Airesben. A sors keserű fintora, hogy e magyar hazafi végül hazájától távol, egy másik kontinensen, széleskörű tisztelettel és megbecsüléssel övezve tért örök nyugovóra.

2011. február 5., szombat

Magyar történelmi emlékek a Kárpát-medencében

Híres gyógyfürdők a Dél-Dunántúlon

Új körutazásunkon ezúttal a Kárpát-medence leghíresebb gyógyfürdőit látogatjuk végig, megismerve legfőbb jellemzőiket, történetüket és érdekességeiket.
Gyógyfürdőnek azokat a természetes gyógyvizek köré települt intézményeket nevezzük, melyek akár gyógyvíz, akár egyéb forrástermék (pl.: gyógyiszap) felhasználásával nyújtanak gyógyító vagy egészségmegőrző ellátást. Hazánk – akár „tágabb értelemben” is – szerencsére rendkívül bőségesen van megáldva kiváló minőségű vizekkel, így gyógyvizekkel is.
Induljunk ezúttal a Dunántúl legdélebbi, méltán neves fürdőjétől, Harkányból. Baranya megyében, a Villányi-hegység délnyugati lábánál, Siklóstól pár kilométerrel nyugatra fekszik a ma már városi címet viselő Harkány. Termálvizének jótékony hatására a hagyomány szerint akkor derült fény, amikor 1823-ban, a környékbéli mocsarak lecsapolásán dolgozó egyik jobbágynak, Pogány Jánosnak, a mocsár felbuzgó meleg vizétől meggyógyult az addig kínzóan fájó lába. Csodálatos gyógyulásának hamar híre ment és a következő évben már el is kezdték a fürdő építését. 1866-67-ben Zsigmondy Vilmos bányamérnök fúrta az első artézi kutakat, rögzítve a források helyét, és így neki köszönhetően tör felszínre azóta is az átlagosan 62 °C-os kénes gyógyvíz. A harkányi gyógyvíz elsősorban mozgásszervi-ízületi bántalmak és nőgyógyászati betegségek kezelésére alkalmas, de számos más területen is áldásos a hatása. Állítólag csupán három olyan hely van a világon, ahol fürdőkúra által kezelhető a pikkelysömör nevű bőrbetegség, és ezen helyek egyike Harkány. Így tett szert világhírnévre a 200 éve még jelentéktelen, sáros, pici falu.
A következő sikertörténet Zalakaros. Utóbbi 50 éve legalábbis mindenesetre igazi sikertörténet. Nem mindig volt ez így. Az Árpád-kori kis település igen sokat szenvedett a történelem folyamán, különösen a török-kor viselte meg, ami alatt gyakorlatilag teljesen kipusztult. Az újratelepült, tengődő apró falu életében akkor következett be drasztikus fordulat, amikor 1962-ben, kőolaj után kutatva, több mint 90 °C-os, ásványi anyagokban gazdag termálvizet találtak. Rövidesen felépült és megnyitott a gyógyfürdő, ami rövid időn belül olyan népszerű lett, belföldön és külföldön egyaránt, hogy fennállása óta több mint 23 millióan látogatták meg. (A visszatérő vendégeket nyilván új vendégként számolják, ám ez így is óriási idegenforgalmat jelent.) A fürdőt, látogatottságának további növelése érdekében, folyamatosan fejlesztették és fejlesztik; újabb fedett és szabadtéri medencéket, gyógy-centrumot, élményfürdőt építettek. Az egyre növekvő népszerűség, fellendülés, meggazdagodás és az ezekkel járó átalakítások, fejlesztések által a régi falu eltűnt, és egy infrastrukturálisan fejlett, modern üdülőtelepülés jött létre, mely 1997-ben a városi címet is elnyerte. Zalakaros szíve, életének megváltoztatója és az odalátogatók legfőbb célpontja természetesen a gyógy-, élmény- és wellness-központként is funkcionáló fürdő; azonban híres egyedi hangulatáról, természeti értékeiről, parkjáról, báljairól, szőlőjéről és boráról, vendéglátóiparáról és a 2002-ben elnyert, „Magyarország legvirágosabb városa” címéről is.
A fürdőtörténetekben fellelhető hasonlóságok és azonosságok ismételgetésének elkerülése végett ezúttal csak a Dél-Dunántúl talán két leghíresebb gyógyfürdőjét ismertettem (Hévízet és Kehidakustányt én inkább Észak-Dunántúlhoz soroltam), azonban illendő megemlítenünk, hogy a Dél-Dunántúlon még számos neves gyógyfürdő található. Ezek a következő településeken lelhetők fel: Alsólendva (Lendava, ma Szlovénia) és Alsómarác (Moravske Toplice, ma Szlovénia), Barcs, Csokonyavisonta, Gunarasfürdő (Dombóvár), Igal, Lenti és Szigetvár. És azt se feledjük, hogy a Balaton déli partja is a Dél-Dunántúlnak „jutott”, és ha az nem is gyógyfürdő, mindenesetre elmondható, hogy a Dunántúl déli felét a Jóisten bőségesen megáldotta népszerű fürdőzőhelyekkel.

2011. január 29., szombat

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Mészáros Lázár

Múltkor, a vereséggel végződő kassai ütközet kapcsán már említést tettünk a magyar sereget akkor vezető Mészáros Lázár hadügyminiszterről. Ezúttal az ő életének fontosabb állomásait, érdekességeit tekintjük át.
Mészáros Lázár 1796. február 20-án született Baján. Szülei kisgyermek korában meghaltak, ezért többnyire rokonai nevelték. Iskoláit Baján, Szabadkán, Pesten és Pécsett végezte.
1813-tól a császári seregben szolgált, a franciák ellen részt vett a napóleoni háborúkban is. Ezután évtizedeken keresztül katonáskodott több huszárezred tagjaként; csak Itáliában majdnem két évtizedet töltött ezredével. 1845-ben – állítólag a XIX.század egyik legjelentősebb katonai vezetőjének, Radetzkynek a javaslatára – ezredessé léptették elő, valamint kinevezték ezrede parancsnokává.
Mészáros Lázár 1837-től levelezett Széchenyi Istvánnal, értékes ötleteivel támogatta a reform-törekvéseket, azonban a Habsburg-dinasztiához is hű maradt. 1848-ban például sokáig támogatta azt a felvetést, hogy az olasz szabadságharc leverésének céljából magyar csapatokat küldjenek az osztrákok megsegítésére. (Ami végül nem valósult meg.)
1848 tavaszán éppen Itáliában tartózkodott, amikor Batthyány Lajos (Kossuth javaslatára) váratlanul felkérte őt az alakuló magyar kormány hadügyminiszteri posztjának elvállalására. Mészáros végül elfogadta a tisztséget, a tárca személyes vezetését azonban csak Itáliából hazatérve, közel két hónappal később vehette át; addig Batthyány helyettesítette őt. Hazatérése után pár nappal vezérőrnaggyá léptették elő. Elkészítette az ország védelmére kiállítandó katonai erőről szóló törvényjavaslatot, majd ideiglenesen ő látta el a délvidéki hadsereg fővezéri tisztét, ahol azonban katonai győzelmeket nemigen sikerült elérnie.
Októbertől az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja volt, és mivel ő volt a Batthyány-kormány egyetlen le nem mondott minisztere, ezért a hadügyminisztériumot továbbra is ő irányította.
1848 decemberétől 1849 januárjáig Felső-Magyarországon küzdött, azonban a hadi szerencse itt sem kedvezett neki; súlyos kassai vereségét múltkor már tárgyaltuk. A helyét átvevő Klapkára állítólag irigykedett, mivel Klapka Mészáros seregének maradványaival is szétverte ugyanazt az ellenséget, ami Mészárost legyőzte.
A Függetlenségi Nyilatkozat áprilisi kiadása Mészáros számára is súlyos lelki válságot okozott, mivel nem tudta összeegyeztetni hazafias meggyőződését a Habsburg-dinasztia iránti hűségével. Bár 1849 áprilisában lemondott a hadügyminiszterségről, azonban ideiglenes hadügyminiszterként, majd névleges fővezérként és vezérkari főnökként továbbra is a hadügyek élén maradt (elvileg).
A világosi fegyverletétel után barátjával, Dembiński altábornaggyal együtt menekült ki az országból. A következő kilenc évet Törökországban, Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban töltötte.
A magyar honvédség egyik megteremtőjének is tekintett Mészáros Lázár híresen művelt, számos nyelvet beszélő, tudós ember volt. 1844-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt; elismerésre méltó katonai tudása mellett a társadalomtudományok és a matematika terén is jeleskedett. Alaposan ismerte és előszeretettel olvasta a Bibliát, kiváló mezőgazda és lótenyésztő volt, emellett csillagászkodni is szeretett.
Mészáros hadvezéri képességeiről már a kortársak véleménye is igencsak eltérő volt, és az utókoré is az. Katonai és hadszervezői tapasztalata, tudása vitathatatlan; vitézsége és humora miatt általában katonái is szerették. Széleskörű ismeretei és bátorsága ellenére mégis szerencsétlen hadvezérnek bizonyult; és az is előfordult, hogy sírva rimánkodott menekülő katonáinak, hogy megállítsa megfutamodásukat, azonban vereségeit így sem tudta megfordítani. Kudarcainak okai, a balszerencse mellett, – szerény véleményem szerint – taktikai felkészültségének esetleges hiányosságaiban és erélytelenségében rejtőzhettek. Saját magát egyébként sosem tartotta kiemelkedően tehetséges hadvezérnek, katonai képességei közül csupán a lovas szolgálathoz való hozzáértését és jártasságát emelte ki; valamint felfedezte azon hasznos (noha többnyire nem túl rokonszenves) tulajdonságát, hogy – beismerve bár, hogy saját maga is rengeteg hibát vét, amiket maga nem vesz észre vagy csak későn – mások hibáit mindig és azonnal észrevette és felhívta a vétkező figyelmét ezen hibákra.
Mészáros Lázár 1858 októberében Amerikából ismét Angliába költözött, itt érte halála is 1858. november 16-án, Eywoodban. Emlékiratai, naplója és levelezése értékes irodalmi dokumentumok és történelmi források.

2011. január 24., hétfő

A magyarság néprajzi térképe

A huntyiak

A történelmi Magyarországon létezett jó néhány olyan tájegység, melyek különös módon, valamiféle sajátos helyi öntudatot hoztak létre az adott vidék lakóiban. Ezen „helyi tudatok” kialakulásának persze számos oka lehetett. Így valamiféle közös – a teljes nemzet közös származásánál még szorosabb, több szállal kötődő – eredet, vagy történelmi események által megerősített összetartozás, esetleg maga a táj földrajzi egysége hozta létre az összetartozás érzését, vagy gyakran a kultúrák találkozása miatt kialakult keveredett népcsoportok körében jött létre, és még rengeteg egyéb oka is lehetett kialakulásuknak. Azt mindenesetre fontos megjegyeznünk, hogy ezek a népcsoportok bár rendelkeznek bizonyos megkülönböztető sajátosságokkal, azonban nem képeznek független nemzetrészeket. E népcsoportok – a huntyiak, a palócok, a matyók, a barkók (csak hogy jelenleg is tárgyalt vidékünk népcsoportjainál maradjunk), stb. – mind egy néphez, a magyar nemzethez tartoztak és tartoznak. Ennek tudatosítása azért fontos, hogy amikor egy-egy népcsoport sajátosságait hangsúlyozzuk, még véletlenül se keltsük valakiben azt a tévhitet, hogy e magyar népcsoportok esetleg nem a magyarság részét képezik. Bizonyos szinten tulajdonképpen minden tájegység népi kultúrája eltér egy picit, azonban néhol ez sajátos helyi öntudatot is létrehoz, és ez az, ami alapján magyar népcsoportokról is beszélhetünk.
A huntyiakról sajnos csupán pár mondatot tudok szólni, ugyanis e népcsoport nem különbözik annyira a többi magyar népcsoporttól, hogy igazából sok sajátosságot lehetne velük kapcsolatban kiemelni.
Huntyiaknak vagy hunytiaknak, huntiaknak vagy hontiaknak (mindegyik elnevezés használatos) a történeti Hont vármegye magyar lakosságát nevezi a népnyelv. Elsősorban tehát a Börzsöny és az Ipoly nyugati részének vidékére, valamint az Ipolyság és Léva közti területre kell gondolnunk, ha a huntyiak földrajzi elhelyezkedését akarjuk meghatározni. A huntyi helyi öntudattal rendelkező lakosság legjellemzőbb települései Ipolyság és Hont. A „huntyiak” elnevezés a „hontiak” (tehát „Hont vármegyében élők”) régi, ottani nyelvjárási alakját őrizte meg. Népi kultúrájuk sokban hasonlít a Garam mentén élő magyar lakosságéhoz.
A huntyiakat sokáig – illetve egyes források még ma is – a palócokhoz sorolták, később azonban felfigyeltek e népcsoport sajátos táji és népi öntudatára, mely éppen a palócoktól határolja el őket. Sőt, egyesek szerint elnevezésük is a huntyiak azon igényéből származik, hogy kulturális hasonlóságaik ellenére, kihangsúlyozzák a palócoktól való különbözőségeiket, saját jellemzőiket is.
Befejezésül álljon itt a huntyiakról egy történet, amit egy helytörténeti folyóirat tavalyi számában találtam:

„Az Ipoly folyó, azaz az „Ipó” neve a népi emlékezetben azt jelenti, öreg víz. Nos ez a csodálatos, de gyakorta kiszámíthatatlan folyó tavasszal rendre megbolondult. Ilyenkor elöntötte a hontiak rétjeit, s az ár elvonultával a falusiak nem találták a legelőiket. Ahol eddig szép rét volt, ott most gödör tátongott, s ahol pedig eddig járhatatlan mocsaras terület volt, új sík terület keletkezett.
Nem volt mit tenni, minden esztendőben újra kellett osztania a falu bírájának a honti réteket. Ilyenkor vitte magával a falu első embere a méltóságának a jelképét a bírópálcát, melynek egy sárgaréz bunkó volt a tetején és ezzel vezényelte le a földek osztását. Ez persze sosem ment könnyen. Majdnem mindig roppant veszekedéssel járt.
Egy alkalommal is ilyen hangoskodás történt az osztásnál. A bíró pedig igyekezett akkurátusan osztani a földeket a falu határában alulról fölfelé. Volt aki sérelmezte, hogy neki csak a gödör jutott, bezzeg a bíró sógorának és komájának! Nem volt mit tenni, újra kellett osztani a réteket, immár fölülről kezdve el. Persze ez sem vezetett mindenki megelégedéséhez, ismét csak sokan zsörtölődtek. Újra nekifogtak tehát, most már a hegytől kezdve az Ipoly felé. A bíró azonban előre kijelentette, hogy ez lesz utolsó osztás, s akárhogy is sikerül ebben maradnak. Több osztás nincs, mindenkinek meg kell elégednie ennek eredményével. Úgy is történt. Ismét kiosztották a földeket, immár a Börzsöny lábaitól kezdve, ám amint várható volt, most sem volt mindenki elégedett. Megint hangos szóváltás történt, a bíró alig tudta őket túlkiabálni: „Megmondtam előre, hogy ez lesz az utolsó, s ebben maradunk.” Kiabálása közben nyomatékul fenyegetőleg forgatta a feje felett a bírópálcát, melyet haragjában a földre vágott.
Nagy nevetés tört ki e szavakra. A bíró csak nézte, s nem értette, hogy min nevetnek az emberek. Akkor mutatták neki, hogy a bírópálcára épp egy nagy zöld tehénlepény közepébe fúródott, s még akkor is remegett. Most fogta csak fel, hogy mit is jelentett így az „ebben maradunk” felkiáltása.
Azóta él a környéken a mondás: „Csak nehogy szarban maradjuk, mint a huntyiak!””

forrás: Végh József helytörténész
"Még egy történet a huntyiakról" (21.oldal)

2011. január 15., szombat

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Ütközetek a Hernád vidékén, 1848-49 fordulóján

1848 decemberének végén a magyar szabadságharc ügye nem állt túl fényesen és kevés jóval kecsegtetett. A magyar erők folyamatosan kelet felé (valamint a Felvidékre, majd ott is keletre) vonultak vissza, rövidesen az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés is Debrecenbe menekült; keleten viszont Erdélyben állt rosszul a hadi helyzet, egészen Bem tábornok megjelenéséig. December 6-án pedig észak felől tört be az országba az ellenség a Duklai-hágón keresztül, Franz Schlik tábornok vezetésével. A félszemű Schlikről tudni érdemes, hogy sokan a magyar szabadságharc legsikeresebb ellenséges, osztrák tábornokának tartják, akinek mindkét fél által elismert tehetségéről jól tanúskodik, hogy már kortársai is úgy vélték, hogy Schlik „egy szemével is többet lát, mint más tábornokok kettővel”.
Schlik serege napokon belül elfoglalta Bártfát, majd Eperjest; december 11-én pedig már Kassára vonult be. Előtte azonban, a Tarca partján fekvő Budamér és a Hernád mellett lévő Kassa között megütközött Pulszky Sándor gyorsan összeszedett újoncaival, akiket azonban ágyúival hamar szétkergetett. A magyar csapatoknak így ki kellett üríteni Kassát, míg egy zászlóaljuk a Hernád partjáról fedezte a visszavonulást. Schlik könnyűlovasokat küldött a magyar csapatok üldözésére, azonban a közeli kocsma kőépülete mögött várakozó maroknyi lengyel-magyar katona, egy lengyel veterán őrnagy vezetésével olyan váratlan sortüzet zúdított a társaikat üldöző osztrákokra, hogy akik nem haltak meg vagy estek fogságba azonnal, azok is mind fejvesztve menekültek vissza Kassára.
Kassa elvesztése rémületet keltett a magyar felső vezetésben, ezért sürgősen csapatokat küldtek északra, melyeknek parancsnokául magát a hadügyminisztert, Mészáros Lázárt (a Batthyány-kormány egyetlen le nem mondott miniszterét) nevezték ki. Mészáros először december 28-án, Szikszónál ütközött meg a Miskolc környékének felderítésére induló Schlikkel. Az összecsapás egyik fél számára sem hozott egyértelmű győzelmet, de mindenesetre Schliket sikerült rávenni, hogy Kassára vonuljon vissza és ott összepontosítsa erőit.
Schlik visszavonulása után Mészáros serege megindult Kassa elfoglalására. Mészáros egy kombinált támadás formájában tervezte visszafoglalni Kassát, aminek során az észak-északkeleti megyék magyar erői Eperjes és a Kassától keletre lévő Dargói-hágó elfoglalása után, hátba tudták volna támadni Schlik seregét, míg Mészáros hada délről vonult volna ellene. A kombinált támadás terve azonban meghiúsult; egyrészt, mivel a terv egyes részletei kiszivárogtak, másrészt pedig azért, mert a több irányból érkező csapatok nem tudták időben kellőképpen összehangolni támadásukat. Így a kisebb támadó magyar csapatokat az ellenség külön-külön, egymás után megfutamította. A terv kudarcba fulladása ellenére Mészáros Lázár megkísérelte seregével elfoglalni Kassát, noha ilyen módon Schlik teljes erejével kellett szembenéznie.
Az 1849. január 4-én Kassa déli szélén lezajlott ütközetben a magyar seregtest enyhe létszámfölényben volt az osztrák erőkkel szemben, azonban ezt az ellenség stratégiai és képzettségbeli előnyével szemben nem tudta érvényesíteni. A csatát egy, a magyar balszárny ellen indított ellenséges roham döntötte el. Hiába tartott ki hősiesen a Dessewffy Arisztid által vezetett jobbszárny, mivel a sereg többi része rövidesen összeomlott; és így kénytelenek voltak ők is visszavonulót fújni.
A kassai ütközet a magyar fél számára meglehetősen súlyos emberveszteséget jelentett; azonban talán még ennél is súlyosabb volt a vereség következtében megjelenő komoly fenyegetés: hogy Schlik megindulhat a Tisza-vonal ellen, ami a kormányzat új székhelyét, Debrecent védte.
Schlik azonban egyelőre nem gondolt támadásra, mivel előbb az elfoglalt területek lázongó lakosságát akarta lecsendesíteni, valamint erejét is kevésnek érezte a döntő összecsapáshoz. Schlik január végén kapott több ezer főnyi erősítést, melyekkel már meg merte kísérelni a magyar vonalak elleni támadást; azonban ezeket a támadásokat a Mészáros helyét átvevő Klapka György január 22-23-án Tarcal-Bodrogkeresztúrnál, január 31-én pedig Tokajnál visszaverte. Több támadásra pedig ideje sem maradt Schliknek, mivel tudomást szerzett Görgeinek a Szepességen át közeledő hadtestéről, így február 9-én kiürítette Kassát, majd nyugat felé vonulva elhagyta a várost.