Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Mészáros Lázár

Múltkor, a vereséggel végződő kassai ütközet kapcsán már említést tettünk a magyar sereget akkor vezető Mészáros Lázár hadügyminiszterről. Ezúttal az ő életének fontosabb állomásait, érdekességeit tekintjük át.
Mészáros Lázár 1796. február 20-án született Baján. Szülei kisgyermek korában meghaltak, ezért többnyire rokonai nevelték. Iskoláit Baján, Szabadkán, Pesten és Pécsett végezte.
1813-tól a császári seregben szolgált, a franciák ellen részt vett a napóleoni háborúkban is. Ezután évtizedeken keresztül katonáskodott több huszárezred tagjaként; csak Itáliában majdnem két évtizedet töltött ezredével. 1845-ben – állítólag a XIX.század egyik legjelentősebb katonai vezetőjének, Radetzkynek a javaslatára – ezredessé léptették elő, valamint kinevezték ezrede parancsnokává.
Mészáros Lázár 1837-től levelezett Széchenyi Istvánnal, értékes ötleteivel támogatta a reform-törekvéseket, azonban a Habsburg-dinasztiához is hű maradt. 1848-ban például sokáig támogatta azt a felvetést, hogy az olasz szabadságharc leverésének céljából magyar csapatokat küldjenek az osztrákok megsegítésére. (Ami végül nem valósult meg.)
1848 tavaszán éppen Itáliában tartózkodott, amikor Batthyány Lajos (Kossuth javaslatára) váratlanul felkérte őt az alakuló magyar kormány hadügyminiszteri posztjának elvállalására. Mészáros végül elfogadta a tisztséget, a tárca személyes vezetését azonban csak Itáliából hazatérve, közel két hónappal később vehette át; addig Batthyány helyettesítette őt. Hazatérése után pár nappal vezérőrnaggyá léptették elő. Elkészítette az ország védelmére kiállítandó katonai erőről szóló törvényjavaslatot, majd ideiglenesen ő látta el a délvidéki hadsereg fővezéri tisztét, ahol azonban katonai győzelmeket nemigen sikerült elérnie.
Októbertől az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja volt, és mivel ő volt a Batthyány-kormány egyetlen le nem mondott minisztere, ezért a hadügyminisztériumot továbbra is ő irányította.
1848 decemberétől 1849 januárjáig Felső-Magyarországon küzdött, azonban a hadi szerencse itt sem kedvezett neki; súlyos kassai vereségét múltkor már tárgyaltuk. A helyét átvevő Klapkára állítólag irigykedett, mivel Klapka Mészáros seregének maradványaival is szétverte ugyanazt az ellenséget, ami Mészárost legyőzte.
A Függetlenségi Nyilatkozat áprilisi kiadása Mészáros számára is súlyos lelki válságot okozott, mivel nem tudta összeegyeztetni hazafias meggyőződését a Habsburg-dinasztia iránti hűségével. Bár 1849 áprilisában lemondott a hadügyminiszterségről, azonban ideiglenes hadügyminiszterként, majd névleges fővezérként és vezérkari főnökként továbbra is a hadügyek élén maradt (elvileg).
A világosi fegyverletétel után barátjával, Dembiński altábornaggyal együtt menekült ki az országból. A következő kilenc évet Törökországban, Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban töltötte.
A magyar honvédség egyik megteremtőjének is tekintett Mészáros Lázár híresen művelt, számos nyelvet beszélő, tudós ember volt. 1844-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt; elismerésre méltó katonai tudása mellett a társadalomtudományok és a matematika terén is jeleskedett. Alaposan ismerte és előszeretettel olvasta a Bibliát, kiváló mezőgazda és lótenyésztő volt, emellett csillagászkodni is szeretett.
Mészáros hadvezéri képességeiről már a kortársak véleménye is igencsak eltérő volt, és az utókoré is az. Katonai és hadszervezői tapasztalata, tudása vitathatatlan; vitézsége és humora miatt általában katonái is szerették. Széleskörű ismeretei és bátorsága ellenére mégis szerencsétlen hadvezérnek bizonyult; és az is előfordult, hogy sírva rimánkodott menekülő katonáinak, hogy megállítsa megfutamodásukat, azonban vereségeit így sem tudta megfordítani. Kudarcainak okai, a balszerencse mellett, – szerény véleményem szerint – taktikai felkészültségének esetleges hiányosságaiban és erélytelenségében rejtőzhettek. Saját magát egyébként sosem tartotta kiemelkedően tehetséges hadvezérnek, katonai képességei közül csupán a lovas szolgálathoz való hozzáértését és jártasságát emelte ki; valamint felfedezte azon hasznos (noha többnyire nem túl rokonszenves) tulajdonságát, hogy – beismerve bár, hogy saját maga is rengeteg hibát vét, amiket maga nem vesz észre vagy csak későn – mások hibáit mindig és azonnal észrevette és felhívta a vétkező figyelmét ezen hibákra.
Mészáros Lázár 1858 októberében Amerikából ismét Angliába költözött, itt érte halála is 1858. november 16-án, Eywoodban. Emlékiratai, naplója és levelezése értékes irodalmi dokumentumok és történelmi források.

A magyarság néprajzi térképe

A huntyiak

A történelmi Magyarországon létezett jó néhány olyan tájegység, melyek különös módon, valamiféle sajátos helyi öntudatot hoztak létre az adott vidék lakóiban. Ezen „helyi tudatok” kialakulásának persze számos oka lehetett. Így valamiféle közös – a teljes nemzet közös származásánál még szorosabb, több szállal kötődő – eredet, vagy történelmi események által megerősített összetartozás, esetleg maga a táj földrajzi egysége hozta létre az összetartozás érzését, vagy gyakran a kultúrák találkozása miatt kialakult keveredett népcsoportok körében jött létre, és még rengeteg egyéb oka is lehetett kialakulásuknak. Azt mindenesetre fontos megjegyeznünk, hogy ezek a népcsoportok bár rendelkeznek bizonyos megkülönböztető sajátosságokkal, azonban nem képeznek független nemzetrészeket. E népcsoportok – a huntyiak, a palócok, a matyók, a barkók (csak hogy jelenleg is tárgyalt vidékünk népcsoportjainál maradjunk), stb. – mind egy néphez, a magyar nemzethez tartoztak és tartoznak. Ennek tudatosítása azért fontos, hogy amikor egy-egy népcsoport sajátosságait hangsúlyozzuk, még véletlenül se keltsük valakiben azt a tévhitet, hogy e magyar népcsoportok esetleg nem a magyarság részét képezik. Bizonyos szinten tulajdonképpen minden tájegység népi kultúrája eltér egy picit, azonban néhol ez sajátos helyi öntudatot is létrehoz, és ez az, ami alapján magyar népcsoportokról is beszélhetünk.
A huntyiakról sajnos csupán pár mondatot tudok szólni, ugyanis e népcsoport nem különbözik annyira a többi magyar népcsoporttól, hogy igazából sok sajátosságot lehetne velük kapcsolatban kiemelni.
Huntyiaknak vagy hunytiaknak, huntiaknak vagy hontiaknak (mindegyik elnevezés használatos) a történeti Hont vármegye magyar lakosságát nevezi a népnyelv. Elsősorban tehát a Börzsöny és az Ipoly nyugati részének vidékére, valamint az Ipolyság és Léva közti területre kell gondolnunk, ha a huntyiak földrajzi elhelyezkedését akarjuk meghatározni. A huntyi helyi öntudattal rendelkező lakosság legjellemzőbb települései Ipolyság és Hont. A „huntyiak” elnevezés a „hontiak” (tehát „Hont vármegyében élők”) régi, ottani nyelvjárási alakját őrizte meg. Népi kultúrájuk sokban hasonlít a Garam mentén élő magyar lakosságéhoz.
A huntyiakat sokáig – illetve egyes források még ma is – a palócokhoz sorolták, később azonban felfigyeltek e népcsoport sajátos táji és népi öntudatára, mely éppen a palócoktól határolja el őket. Sőt, egyesek szerint elnevezésük is a huntyiak azon igényéből származik, hogy kulturális hasonlóságaik ellenére, kihangsúlyozzák a palócoktól való különbözőségeiket, saját jellemzőiket is.
Befejezésül álljon itt a huntyiakról egy történet, amit egy helytörténeti folyóirat tavalyi számában találtam:

„Az Ipoly folyó, azaz az „Ipó” neve a népi emlékezetben azt jelenti, öreg víz. Nos ez a csodálatos, de gyakorta kiszámíthatatlan folyó tavasszal rendre megbolondult. Ilyenkor elöntötte a hontiak rétjeit, s az ár elvonultával a falusiak nem találták a legelőiket. Ahol eddig szép rét volt, ott most gödör tátongott, s ahol pedig eddig járhatatlan mocsaras terület volt, új sík terület keletkezett.
Nem volt mit tenni, minden esztendőben újra kellett osztania a falu bírájának a honti réteket. Ilyenkor vitte magával a falu első embere a méltóságának a jelképét a bírópálcát, melynek egy sárgaréz bunkó volt a tetején és ezzel vezényelte le a földek osztását. Ez persze sosem ment könnyen. Majdnem mindig roppant veszekedéssel járt.
Egy alkalommal is ilyen hangoskodás történt az osztásnál. A bíró pedig igyekezett akkurátusan osztani a földeket a falu határában alulról fölfelé. Volt aki sérelmezte, hogy neki csak a gödör jutott, bezzeg a bíró sógorának és komájának! Nem volt mit tenni, újra kellett osztani a réteket, immár fölülről kezdve el. Persze ez sem vezetett mindenki megelégedéséhez, ismét csak sokan zsörtölődtek. Újra nekifogtak tehát, most már a hegytől kezdve az Ipoly felé. A bíró azonban előre kijelentette, hogy ez lesz utolsó osztás, s akárhogy is sikerül ebben maradnak. Több osztás nincs, mindenkinek meg kell elégednie ennek eredményével. Úgy is történt. Ismét kiosztották a földeket, immár a Börzsöny lábaitól kezdve, ám amint várható volt, most sem volt mindenki elégedett. Megint hangos szóváltás történt, a bíró alig tudta őket túlkiabálni: „Megmondtam előre, hogy ez lesz az utolsó, s ebben maradunk.” Kiabálása közben nyomatékul fenyegetőleg forgatta a feje felett a bírópálcát, melyet haragjában a földre vágott.
Nagy nevetés tört ki e szavakra. A bíró csak nézte, s nem értette, hogy min nevetnek az emberek. Akkor mutatták neki, hogy a bírópálcára épp egy nagy zöld tehénlepény közepébe fúródott, s még akkor is remegett. Most fogta csak fel, hogy mit is jelentett így az „ebben maradunk” felkiáltása.
Azóta él a környéken a mondás: „Csak nehogy szarban maradjuk, mint a huntyiak!””

forrás: Végh József helytörténész
"Még egy történet a huntyiakról" (21.oldal)

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Ütközetek a Hernád vidékén, 1848-49 fordulóján

1848 decemberének végén a magyar szabadságharc ügye nem állt túl fényesen és kevés jóval kecsegtetett. A magyar erők folyamatosan kelet felé (valamint a Felvidékre, majd ott is keletre) vonultak vissza, rövidesen az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés is Debrecenbe menekült; keleten viszont Erdélyben állt rosszul a hadi helyzet, egészen Bem tábornok megjelenéséig. December 6-án pedig észak felől tört be az országba az ellenség a Duklai-hágón keresztül, Franz Schlik tábornok vezetésével. A félszemű Schlikről tudni érdemes, hogy sokan a magyar szabadságharc legsikeresebb ellenséges, osztrák tábornokának tartják, akinek mindkét fél által elismert tehetségéről jól tanúskodik, hogy már kortársai is úgy vélték, hogy Schlik „egy szemével is többet lát, mint más tábornokok kettővel”.

Schlik serege napokon belül elfoglalta Bártfát, majd Eperjest; december 11-én pedig már Kassára vonult be. Előtte azonban, a Tarca partján fekvő Budamér és a Hernád mellett lévő Kassa között megütközött Pulszky Sándor gyorsan összeszedett újoncaival, akiket azonban ágyúival hamar szétkergetett. A magyar csapatoknak így ki kellett üríteni Kassát, míg egy zászlóaljuk a Hernád partjáról fedezte a visszavonulást. Schlik könnyűlovasokat küldött a magyar csapatok üldözésére, azonban a közeli kocsma kőépülete mögött várakozó maroknyi lengyel-magyar katona, egy lengyel veterán őrnagy vezetésével olyan váratlan sortüzet zúdított a társaikat üldöző osztrákokra, hogy akik nem haltak meg vagy estek fogságba azonnal, azok is mind fejvesztve menekültek vissza Kassára.

Kassa elvesztése rémületet keltett a magyar felső vezetésben, ezért sürgősen csapatokat küldtek északra, melyeknek parancsnokául magát a hadügyminisztert, Mészáros Lázárt (a Batthyány-kormány egyetlen le nem mondott miniszterét) nevezték ki. Mészáros először december 28-án, Szikszónál ütközött meg a Miskolc környékének felderítésére induló Schlikkel. Az összecsapás egyik fél számára sem hozott egyértelmű győzelmet, de mindenesetre Schliket sikerült rávenni, hogy Kassára vonuljon vissza és ott összepontosítsa erőit.

Schlik visszavonulása után Mészáros serege megindult Kassa elfoglalására. Mészáros egy kombinált támadás formájában tervezte visszafoglalni Kassát, aminek során az észak-északkeleti megyék magyar erői Eperjes és a Kassától keletre lévő Dargói-hágó elfoglalása után, hátba tudták volna támadni Schlik seregét, míg Mészáros hada délről vonult volna ellene. A kombinált támadás terve azonban meghiúsult; egyrészt, mivel a terv egyes részletei kiszivárogtak, másrészt pedig azért, mert a több irányból érkező csapatok nem tudták időben kellőképpen összehangolni támadásukat. Így a kisebb támadó magyar csapatokat az ellenség külön-külön, egymás után megfutamította. A terv kudarcba fulladása ellenére Mészáros Lázár megkísérelte seregével elfoglalni Kassát, noha ilyen módon Schlik teljes erejével kellett szembenéznie.

Az 1849. január 4-én Kassa déli szélén lezajlott ütközetben a magyar seregtest enyhe létszámfölényben volt az osztrák erőkkel szemben, azonban ezt az ellenség stratégiai és képzettségbeli előnyével szemben nem tudta érvényesíteni. A csatát egy, a magyar balszárny ellen indított ellenséges roham döntötte el. Hiába tartott ki hősiesen a Dessewffy Arisztid által vezetett jobbszárny, mivel a sereg többi része rövidesen összeomlott; és így kénytelenek voltak ők is visszavonulót fújni.

A kassai ütközet a magyar fél számára meglehetősen súlyos emberveszteséget jelentett; azonban talán még ennél is súlyosabb volt a vereség következtében megjelenő komoly fenyegetés: hogy Schlik megindulhat a Tisza-vonal ellen, ami a kormányzat új székhelyét, Debrecent védte.

Schlik azonban egyelőre nem gondolt támadásra, mivel előbb az elfoglalt területek lázongó lakosságát akarta lecsendesíteni, valamint erejét is kevésnek érezte a döntő összecsapáshoz. Schlik január végén kapott több ezer főnyi erősítést, melyekkel már meg merte kísérelni a magyar vonalak elleni támadást; azonban ezeket a támadásokat a Mészáros helyét átvevő Klapka György január 22-23-án Tarcal-Bodrogkeresztúrnál, január 31-én pedig Tokajnál visszaverte. Több támadásra pedig ideje sem maradt Schliknek, mivel tudomást szerzett Görgeinek a Szepességen át közeledő hadtestéről, így február 9-én kiürítette Kassát, majd nyugat felé vonulva elhagyta a várost.

Magyarország a II.világháborúban

Budapest ostroma

Közismert az a sajnálatos és szomorú tény, hogy Magyarország nem csak az első, de a második világháborút is a vesztesek oldalán végezte. Hazánk második világháborús kálváriájának egyik döntő, záró epizódját igyekszem ezúttal feleleveníteni, egy rövid összefoglaló formájában.
1944-ben a nemzettől már addig is szörnyű áldozatokat követelő háború lassan teljesen kilátástalanná vált és egyre inkább baljóslatú véget ígért. Márciusban, a magyarok átállásától tartó német csapatok megszállták az országot, ami a nemzetet ért megrázkódtatások egy újabb fokozatának nyitányát jelentette. Már nagyban zajlott az ország bombázása, amikor augusztus végén a szovjetek átlépték a magyar határt és megkezdték a magyar erők lépésről lépésre történő felmorzsolását – még ha a szívós ellenállás miatt ez nem is mindenhol ment gyorsan nekik. Magyarország háborúból való kiugrási kísérlete kudarcba fulladt és október közepén Horthy Miklós lemondani kényszerült majd’ negyedszázados kormányzói hatalmáról. Az ország irányítását a nácikat kiszolgáló nyilaskeresztes pártvezér, Szálasi Ferenc, és kormánya – ami önmagát a Nemzeti Összefogás Kormányának nevezte – vette át.
Szálasi – aki rövidesen a kormányfői hatalom mellett, „nemzetvezető” címén az államfői hatalmat is betöltötte – és hívei totális mozgósítást rendeltek el, és hadkötelessé nyilvánították az ország jóformán teljes lakosságát, a tizenéves ifjútól a hetven éves aggastyánig. Felemelték a németek részére fizetendő hadi hozzájárulás mértékét, miközben az élelmiszer-fejadagokat pedig csökkentették. Szálasi az ország teljes gazdaságát és a nemzet minden erőforrását a németek melletti harc szolgálatába állította; valamint kormányközi megállapodás útján önként kiszolgáltatta Magyarország javait, ipari berendezéseit, nyersanyagait, terményeit, egészségügyi felszereléseit Németországnak és engedte, hogy azokat kihurcolják (gyakorlatilag ellopják) az országból. A nyilas rémuralom alatt ellenzékiek és ellenállók (akár hazafias érzelmű, akár kommunista ellenállókról is volt szó) tömegét börtönözték be és végezték ki, emellett megkezdték a bő kétszázezer fős budapesti zsidóság elhurcolását és megsemmisítését is.
Ilyen állapotok uralkodtak az országban, amikor 1944 karácsonyára a szovjet csapatok ostromgyűrűje bezárult a főváros körül. Malinovszkij és Tolbuhin marsall egyesített hadserege létszámban bőven több mint kétszerese, majdnem háromszorosa volt a várost védő magyarok és németek együttes számának.
Egyházi vezetők és más, még józanul gondolkodó egyének és szervezetek kérték Szálasit, hogy Budapestet nyilvánítsa „nyílt várossá”, hogy ezzel, Rómához és Párizshoz hasonlóan megkímélje a várost és lakosságát a pusztulástól. Hitler azonban Budapestet erőddé nyilvánította, melyet háztól házig kell védeni; Szálasi pedig ehhez igazodva szintén a harc folytatása mellett döntött. (A másik oldalról meg Sztálin erőltette Budapest ostromát, célul tűzve ki, hogy a magyar fővárost a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” évfordulójára, azaz november 7-ére foglalják el. E terve jócskán csúszott, hiszen eddigre a szovjet csapatok még épp csak megközelítették dél felől a fővárost.)
Budapest ostroma a második világháború leghosszabb és legborzalmasabb ostromai közé tartozik. Sokan a „második Sztálingrádnak” nevezték, jellegéből adódóan; azonban a háború végkimenetelét itt már nem lehetett megfordítani. És még egy különbség Sztálingrádhoz képest: Budapestről az ostrom előtt nem vonták ki a civil lakosságot…
Maga Szálasi „természetesen” ekkor már rég az ország nyugati végébe menekült, innen küldte egyre-másra ellenállásra, kitartásra és a végsőkig való harcra buzdító parancsait. Szálasi és hívei továbbra is eszelősen hittek a háború megfordításában és a győzelemben, és ezért a lehetetlen elképzelésükért hajlandóak voltak bárkit és bármit feláldozni. A fővárosban tombolt a nyilas terror: tömeges kivégzések és bevonultatások zajlottak. A körülzárt, ostromlott városból ellenséges tűzbe küldeni (sokszor katonai kiképzés nélkül) az embereket, az óriási túlerővel szemben; ez gyakorlatilag ezen emberek halálba üldözését jelentette. A város szélein már a szovjet ágyúk dörögtek kimeríthetetlenül: akinek csöpp esze volt és megtehette, az az életét mentette. Eközben nyilas banditák és suhancok, köztörvényes bűnözők fosztogattak a városban, lőttek agyon embereket akár ok nélkül is.
Az elhúzódó és véres budapesti utcai harcok gyakran szó szerint házról házra folytak. Egyszer nyilasok lőnek, majd magyarok, németek, utána oroszok, románok, aztán esetleg megint előbbiek és megint utóbbiak…Így zajlott ez heteken keresztül. A dermesztő hidegben bombák és lövések süvítettek, robbanások dörrentek, emberek üvöltöttek, törmelékek és szilánkok hasították a levegőt. Az emberek vacogva húzódtak meg ott, ahol erre lehetőségük volt, várva sorsukat, hogy megélik-e a következő pillanatot. Az ostromlott városban uralkodó éhínségre jellemző, hogy amint egy lovat kilőttek és elcsitultak kicsit a harcok, azonnal futó emberek jelentek meg vödrökkel a ló-tetemek körül…A heves küzdelem Pesten 1945. január 18-én ért véget, hajnalra a németek kiürítették a belvárost és felrobbantották maguk mögött a még két álló Duna-hidat: az Erzsébet- és a Lánchidat.
Az esztelen és felesleges öldöklés azonban Budán még közel egy hónapig folytatódott. Az ostromgyűrűn kívülről érkező német felmentő támadások sorra kudarcot vallottak, Hitler pedig továbbra sem engedélyezte a fegyverletételt, de még a városból való kitörést sem. Az szovjet hadsereg oldalán ekkor már jelentős számú magyar katona is részt vett a harcokban, saját honfitársaik ellen is. Az addig is kilátástalan küzdelmet folytató védekező csapatok végül mind a Budai Várba szorultak be. A megmaradt és a várban bennrekedt 44 ezer német és magyar katona végül Hitler tiltása ellenére, Pfeffer-Wildenbruch városparancsnokkal együtt, február 11-én éjjel megkísérelte a várból való kitörést és a német vonalak elérését. Többségük azonban még a várban visszafordult, így a kitörési kísérletben körülbelül „csak” a katonák fele vagy harmada vehetett részt. A várból éjszaka kitörő katonákat azonban a szovjetek már várták és halomra lőtték őket; míg az Ördög-árok csatornáin keresztül menekülni igyekvő német és magyar főparancsnokságot és kíséretüket pedig foglyul ejtették. A budavári kitörés résztvevői közül összesen kevesebben, mint nyolcszázan érték el a német vonalakat…
Másfél napon belül a szovjet erők felszámolták a még városban maradt ellenálló csoportokat, elfoglalták a Várat is, és így február 13-án a Budapestért vívott csata véget ért.
A „végeredmények”: Budapest egy halottakkal teli romhalmazzá változott. A veszteségek emberéletben, katonák és civilek tekintetében is rendkívül magasak voltak. A törmelékkel borított, szétlőtt közterek, parkok átmenetileg temetővé változtak. A Budapesti épületek, lakások romokban hevertek, jó részük teljesen elpusztult, a gyárakat felrobbantották, ahogy Duna-hidaink is erre a sorsra jutottak. A budai várban, palotában és műemlékekben a város 1686-os visszafoglalása óta nem keletkezett olyan helyrehozhatatlan kár, mint a második világháborúban. Az egykor nyüzsgő, élettel teli, virágzó nagyváros az ostrom után elkeserítő, torz látképet nyújtott.
A gyászoló, éhező és fázó lakosság szenvedései azonban még ezzel sem értek véget. A német és nyilas uralom után a szovjetek és románok folytatták a szabad rablást, elvittek vagy tönkretettek mindent, amiről úgy vélték, hogy még értéket jelenthet. A „felszabadítás” és az új megszállás első időszakában gyakran részeg (vagy „józan”) orosz katonák kegyetlenkedtek, sorra erőszakoltak meg nőket vagy lőttek agyon embereket; a bolsevik megszállók pedig évtizedekre az országban maradtak. A foglyul ejtett katonák mellett pedig tömegesen hurcoltak el ártatlan civileket Szibériába, könyörtelen kényszermunkatáborokba, ahonnan legtöbbjük soha nem tért nem haza…

Magyar történelmi emlékek a Kárpát-medencében

Világörökségek Magyarországon

A történelmi Magyarország külföldre szakadt területein fellelhető világörökségi helyszínek végiglátogatása után immár ideje, hogy a kisebb, mai Magyarország területén lévő világörökségekről is szót ejtsünk.
Tekintve, hogy a jelenlegi Magyarországon nyolc ilyen helyszín is van, legjobb lesz mielőbb belekezdeni felsorolásukba. Részletes ismertetésükre itt most egyelőre nem térünk ki, csak leglényegesebb vonásaikat emeljük ki. Haladjunk a legkeletibb helyszíntől a legnyugatibbig!
A világörökségi helyszínek közül így elsőként a „legfiatalabb” (2002-ben vették fel a listára) világörökségi helyszínünkre érkezünk: Tokaj borvidékére. A táj pontosabb megnevezése „tokaj-hegyaljai történelmi borvidék”, melynek központja a jelentős idegenforgalommal rendelkező Tokaj városa. Tokaj történelmi múltja is bőven elegendő érdekességgel szolgálna a környék iránt érdeklődő látogatónak; azonban fő nevezetessége mégis inkább világhírű bora, mely a XVI.század óta Magyarország nemzetközi hírű kiviteli cikke is. Neve itthon pedig egyet jelent a minőségi magyar borral. A tokaji bor több évszázados jelentőségét magyar szemmel jól példázza, hogy neve említést kapott a Himnusz teljes változatában is.
Következő világörökségi helyszínünk a Hortobágyi Nemzeti Park, melynek fő híressége (első elgondolásra talán meglepő módon) a mára az egyik legjellemzőbb magyar „hungarikummá” vált Puszta. A Hortobágyi Nemzeti Park egyébként hazánk legrégebbi nemzeti parkja. A kopár füves síkságon csak ritkán akasztja meg az ember tekintetét egy-egy gémeskút, csárda, tanya vagy egy kiemelkedő fás vagy bokros „folt”. E végtelennek tűnő pusztaság mégis annyi mindent jelent! A Hortobágy a természet és az ember évezredes, hagyományos és harmonikus együttműködésének jelképe. Az itteni pusztákat mindigis állattartásra használták fel: otthonául szolgál a híres magyar szürkemarháknak, rackajuhoknak és más haszonállatoknak, és a Hortobágy jelentőségét gyarapítja kiemelkedő madárvilága is. A hortobágyi pusztát meglepően változatos és gazdag természeti értékei, élővilága; a napsütés (az országban itt a legtöbb a napsütéses órák száma), a csikósok, a pásztorok, a Kilenclyukú híd, a gémeskutak, a délibábok, a puszta zord és mégis gyönyörű, emberpróbáló végtelensége, kultúrája, egyaránt teszik érdemessé hatalmas hírnevének viselésére.
Északnak fordulva jutunk el az Aggteleki Nemzeti Parkba, aminek részét képezik az Aggteleki-karszt és Szlovák-karszt barlangjai, melyek Magyarország és Szlovákia közös helyszíneként kerültek fel a világörökségek listájára. A földrajzilag összefüggő egységet alkotó Aggteleki- és Szlovák-karsztot középső- és felső triász mészkő építi fel, amelynek mind a felszínén, mind a felszín alatti rétegei között látványos karsztjelenségek (dolinák, víznyelők, zsombolyok, meredek sziklafalak, stb.) találhatók. A karszt kis tavai természetes eredetűek. A felszín alatt jelenleg 712 barlang ismert, melyek sokszínűsége és érintetlen természeti értékei egyedülállóak a világon. Itt vannak Magyarország legnagyobb barlangrendszerei, melyek közül a leghíresebb talán a 25 km összhosszúságú Baradla-barlang. A barlang jelentős részét változatos színű és formájú cseppkőoszlopok, függő és álló cseppkő-csoportok és más cseppkőképződmények díszítik. A barlang természetes bejárata egy meredek sziklafal tövében, már az ősidők óta nyitott. Az Aggteleki barlangrendszer számos olyan élőlénynek ad otthont, melyek a világon csak itt fordulnak elő.
Következő állomásunk egy kicsiny falu: Hollókő. E pici palóc falu az elsők közt került be a magyarországi világörökségek közé. Védett értékei az ősi palóc településszerkezet, a palóc népi építészet emlékei, a ma is élő népművészet és népviselet. Hírességei az ófalu, a népi lakóházak és melléképületek, a várrom, a fatornyos római katolikus templom, a falu határában lévő tájvédelmi körzet, a Falumúzeum és a népművészeti bemutató műhelyek (fazekasház, fafaragó műhely, szövőház, stb.). Hollókő egyedisége többek közt abban rejlik, hogy a tradicionális falusi életet nemcsak megőrizte, hanem mind a mai napig sem vált belőle szabadtéri múzeum: a településen jelenleg is laknak, hagyományos foglalkozásaikat űzik; a falusiak egy részének mindennapjai ma is úgy telnek, akárcsak száz évvel ezelőtt.
Budapest. A világörökségi listán fővárosunk néhány része is helyet kapott, melyek azonban egy darab helyszínként kerültek felsorolásra: Budapest világviszonylatban is kiemelkedően szép fekvése, a belváros sokszínű panorámája, a Duna-parti látkép, a Budai Várnegyed, valamint az Andrássy út és történelmi környezete kerültek be a kulturális világörökségek közé.
Innen ismét az ország egy távolabbi pontjára ugrunk: Pécsre. A városnak, mely 2010-ben Európa Kulturális Fővárosának szerepét is betöltötte, számos érdekes látnivalója van, melyek felsorolására itt aligha lenne hely. Erre azonban nincs is szükség, ugyanis Pécs hírességei közül csupán az ókeresztény sírkamrák kerültek fel a világörökségek listájára. Ezek az ókori maradványok bár nem oly monumentálisan látványosak talán, mint a világörökségek legtöbbje; azonban kiválóan szemléltetik a római császárság idején élt keresztény közösségek hitét és kitartását, amivel oly maradandót alkottak, hogy temetkezési építészetük és művészetük máig fennmaradt, és méltó módon őrzi e régen élt emberek emlékezetét.
A Kisalföld délkeleti szélén emelkedik egy közel háromszáz méter magas kis „hegy”, melynek tetején áll a távolból gyönyörű látképet nyújtó ezeréves Pannonhalmi Bencés Főapátság. A magyar államisággal majdcsak egyidős és még mindig működő (szőlészettel, borászattal, oktatással és régi dokumentumok őrzésével is foglalkozó) apátság alapításának 1000.évfordulóján, 1996-ban nyerte el a világörökségi címet. Azóta a különböző korok építészeti stílusait ötvöző épület-komplexum hazánk egyik legnépszerűbb turisztikai célpontjának számít.
Utolsó magyarországi világörökségi helyszínünk a Fertő tó (osztrák nevén Neusiedlersee) és az azt övező települések összessége. A Fertő tó vidéke Ausztriával közösen, kultúrtájként került fel a világörökségi listára. Az egykor teljes egészében Magyarországon fekvő tónak ma több mint háromnegyede Ausztriához tartozik. E vidék földrajzilag azonban mégis egy megbonthatatlan természeti egységet képez. Érdekes, hogy természeti oszthatatlanságával szemben, kulturális tekintetben mindigis egy határvonalat jelentett, ahol különféle kultúrák találkoztak. A rendkívül sekély tó és környékének bőséges természeti értékei mellett e vidék kincseit gazdagítja több XVIII-XIX.századi pompás kastély, az évszázados fejlődésről tanúskodó népi építészet és a fertőrákosi kőfejtő tekintélyt parancsoló magasságai és mélységei is.
Elérkeztünk hát utazásunk végéhez; lényegében végigjártuk a történelmi Magyarország és Horvátország területén található valamennyi olyan helyszínt, amely jelenleg az UNESCO világörökségi listáján szerepel. A Kárpát-medence kulturális-történelmi kincstárát azonban ezzel még korántsem merítettük ki; ezen értékek ismertetése, ha más szempontok szerint is, de folytatódik!

A magyar államcímer története

A magyar középcímer jelentése és földrajzi vonatkozásai

Magyarországnak a kiegyezést követően létezett és használatban volt (és ma is használatban van, ha nem is hivatalos címerként) egy olyan címere, melynek elemeit már a korábbi évszázadok során is sokszor feltüntették. Ezt a címert – mely a (ma hivatalos címerként használt) kiscímer mellett külön kiemeli az ország bizonyos fokú önállóságot élvező tartományait, azonban a nagycímerrel ellentétben nem tartalmazza az ideiglenesen magyar uralom alatt álló vagy igényelt területeket – nevezzük a magyar középcímernek, mely ma ismert formáját a dualizmus idején nyerte el.

A magyar középcímer elemeinek ismertetése előtt fontos megjegyeznünk egy heraldikai [címertani] sajátosságot: a címerek leírásában a jobb és baloldal megcserélődik. Tehát a címerek bemutatásánál úgy kell tekinteni, mintha egy velünk szemben álló személy tartaná felénk a címerpajzsot; szóval ami nekünk balra van, az neki (és így a címer leírásában) jobbra, és persze ami nekünk jobb, az meg a címeren a bal. Ennek ismeretében következzen hát a középcímer bemutatása!

A magyar középcímer két pajzsból áll. Egy nagypajzsból, aminek a tetején a Szent Korona nyugszik; és egy boglárpajzsból (kispajzs), ami a nagypajzs közepén helyezkedik el.

A nagypajzs bal felső részén Horvátország ezüsttel és vörössel sakkozott címere látható.

Alatta helyezkedik el Erdély címere, melyet egy keskeny, vörös, vízszintes sáv oszt ketté. A sáv fölött kék alapon egy kitárt szárnyú fekete sas, fölötte jobbra arany nap, balra fölötte pedig ezüst holdsarló található. Erdély címerének alsó felében pedig arany mezőben hét vörös bástya (vár) terül el. Az Erdély önállósága idején kialakult címer magyarázata szerint, a címer elemei Erdély „három nemzetét”, a székelyeket, (egyéb) magyarokat és a szászokat jelképezik. Ez a felfogás alapján a nap és a hold szimbolizálja a székelységet, a jobbra tekintő sas vagy sólyom a magyarságot és a hét bástya az erdélyi szászságot.

A magyar középcímer nagypajzsának jobb felső részén Dalmácia címere látható: kék mezőben három, aranyszínű koronás leopárdfej (oroszlánfej).

Alatta egy kék mezejű címer látható, melynek felső részén egy (változó színekben feltüntetett) csillag van, közepén pedig ezüst hullámos ikerpólya közt vörösben futó vagy ugró, természetes színű nyest. Ez Szlavónia címere.

A nagypajzs alsó részén, vörös háttér előtt látható egy sziklán álló, fekete kétfejű sas, mely mindkét fejével balra néz, míg bal lábát egy korsón tartja, amiből ömlik a víz, a szikla alatt elterülő tengerbe. A kétfejű sas fölött császári korona lebeg. Ez tehát Fiume címere.

Későbbi ábrázolásokon Fiume címere a nagypajzs alsó részének csupán a bal felét tölti ki; jobb oldalon pedig egy arany mező bal oldalán ezüst felhőből nyúl ki egy görbe szablyát tartó, behajlított könyökű, vörös ruhás kar, ami Boszniát szimbolizálja.

Végül következzék a boglárpajzs! A nagypajzs közepén tehát egy kisebb pajzs helyezkedik el, ami nem más, mint a ma hivatalos magyar államcímer, korona nélkül (mivel az a nagypajzs fölött látható). Ez, a kiscímer elvileg a teljes Magyarországot jelképezi, azonban a középcímerben jelentése nyilván leszűkül az előbb felsorolt tartományok nélküli, „szűkebb értelemben vett” Magyarországra. A kiscímeren a hasított [azaz függőlegesen kettéválasztott] pajzs jobb oldalán vörössel és ezüsttel hétszer vágott [vízszintesen elválasztott] mező; bal oldalán pedig vörös mezőben zöld hármas halom, melyek közül a középsőn aranykoronából egy ezüst kettős kereszt emelkedik ki. A XVI.században kitalált, majd a későbbi évszázadok során népszerűvé vált és elterjedt elképzelés különféle jelentésekkel társította a kiscímer elemeit. E nézet szerint a címerben a kettős kereszt nyilván a kereszténységet és az apostoli királyságot, netán a keleti eredetet is jelképezi; a címer hétszer vágott jobb fele a hét vezért; a négy ezüst sáv az ország négy nagy folyóját: a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát jelenti, a hármas halom pedig az ország három hegységét: a Tátrát, a Fátrát és a Mátrát szimbolizálja. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy utóbbi két jelentés-társítás (a folyók és hegységek) esetében mindenképp inkább csak kedvelt, érdekességszámba menő „belemagyarázásról” van szó. Hiszen nagy folyónk sorából miért maradna ki ez esetben a Maros? Főleg, hogy a Száva, a többi háromhoz (vagy négyhez) képest kevésbé tekinthető igazán „magyar folyónak”. (Persze erre meg lehet mondani, hogy azért rövidebb az a sáv…) A hegységek tekintetében szintén nem látom teljesen indokoltnak e három hegységünk kitüntetését. Kiválasztásukban nyilván nagy szerepet játszott nevüknek rímelése is.

Akárhogy is van, – sokan sokféleképp megmagyarázták már címerünk elemeinek eredetét és jelentését – számos, mondhatni „egyéni” jelentései mellett a címer mindnyájunknak a magyarság közösségét, valamint az ország (a középcímer esetében a Szent Korona Országainak) egységét jelképezi.

1990-ben Magyarország hivatalos nemzeti jelképévé, szerencsére, újból a leginkább indokoltnak tekinthető, történelmi koronás (kis)címert tették meg; azonban a középcímer is használatban maradt továbbra is, bárki büszkén fejezheti ki vele nemzettudatát, a magyarság összetartozását.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Perczel Mór

A szabadságharc egyik leghíresebb, sikeres, ámde mégis vitatott megítélésű tábornoka volt Perczel Mór.

Perczel Mór 1811. november 11-én született, a Tolna vármegyei Bonyhádon. Gyermekkorában a családjánál házitanítóként oktató Vörösmarty Mihály nevelte. Egyesek szerint ennek az időszaknak köszönheti erős hazafias beállítottságát is.

1827-től tüzér hadapródként szolgált. Az 1830-31-es lengyel szabadságharc idején egy lengyelbarát szervezkedés aktív résztvevője volt, ami miatt eltávolították a hadseregből; azonban Tolna és Pest vármegye közbenjárására kegyelmet kapott.

1833-ban kapcsolódott be a politikába; az 1833-34-es országgyűlésen Tolna vármegye ellenzéki követeként vett részt. Fontos szerepet játszott a Védegylet megalakításában.

1848 áprilisától júliusig a Batthyány-kormány belügyminisztériumában a rendőri osztály főnöke. Az első népképviseleti országgyűlés képviselőjévé választották, ahol a Batthyány-kormány radikális ellenzékéhez tartozott.

Batthyány megbízásából 1848 szeptemberében megszervezte a Zrínyi-szabadcsapatot, melynek élén részt vett a Jellačić elleni harcokban, valamint a pákozdi csatában a magyar sereg balszárnyát irányította. Októberben tovább harcolt a Dél-Dunántúlon, október 7-én pedig Csapó Vilmossal és Görgei Artúrral együtt, Ozoránál fényes diadalt aratott Jellačić tartalék hadteste felett, fogságba ejtve több mint 9000 ellenséges katonát. Szintén október folyamán, Perczel felszabadította a Muraközt is, amit azonban a schwechati csata után ki kellett ürítenie. Időközben vezérőrnaggyá léptették elő.

A visszavonulás során, elsősorban saját hibái miatt, Mórnál súlyos vereséget szenvedett. 1849 januárjában viszont, az addig egyfolytában visszavonuló és a Tisza vonalánál védelemre berendezkedő magyar hadsereg szempontjából fontos lélektani- és stratégiai jelentőséggel bíró győzelmeket aratott Szolnoknál és Ceglédnél, Ottinger császári tábornok csapatai felett. Mivel az ütközetek után Perczelnek át kellett adnia csapatai egy részét az újonnan érkezett, és rögtön fővezéri babérokra törő Dembińskinek, ezért a két tábornok csúnyán összeveszett, Perczel pedig lemondott hadtestparancsnokságáról.

A tavasz folyamán Perczel, ekkor már a IV.hadtest parancsnokaként, a Délvidéken küzdött a szerb lázadók ellen. Perczel erőszakosságára jellemző, hogy a szerbek délvidéki kegyetlenkedéseit (többi tábornoktársával ellentétben) ugyanolyan kíméletlenséggel torolta meg, mint ahogy előtte a szerbek sanyargatták a magyar és egyéb nemzetiségű lakosságot. Akárhogyis, – ezzel együtt vagy ennek ellenére – Perczel módszerei végső soron hatásosnak bizonyultak, hiszen másfél hónap alatt (a Titeli-fennsík kivételével) megtisztította a Bácskát, majd Bem tábornok segítségével a Bánságot is. Úgy tűnt, hogy a közel egy éve tartó fegyveres harcok végre elcsendesedtek a Délvidéken. Rövidesen azonban megérkezett az országrész újbóli meghódítására Jellačić serege, és június elején Perczel is egy súlyos vereséget szenvedett tőlük, Kátynál. Folyamatos engedetlenségei miatt, Perczel Mórt még a vesztes csata napján felmentették beosztásából.

A nyár folyamán később a tartalék hadtest, majd a közép-tiszai hadsereg parancsnoka lett. A felső vezetés tanácskozásain Perczel egyre hevesebben pocskondiázta a hadvezetést és főleg Kossuthot; mígnem július 29-én a minisztertanácson nyíltan felmondta az engedelmességet, így leváltották. A temesvári csatában még részt vett, majd Törökországba menekült.

Perczel Mór őszinte hazafiságát mindenki elismerte; azonban akaratossága, csökönyös önfejűsége, engedetlensége, heves természete és nyers modora ugyanilyen közismertek voltak. Saját magát a haza megmentőjének tartotta, egy olyan hősnek, akin egy személyben áll vagy bukik Magyarország sorsa. Úgy vélte, a sors őt szemelte ki hazája felszabadítására, és hogy nála több érdemet senki nem szerzett; így magánál többre (vagy akár magához hasonlónak) senkit sem tartott. Görgeit vetélytársának és árulónak tekintette, sikereit pedig féltékenyen figyelte. Azonban a Kossuth-Görgei vitában nem állt Kossuth Lajos mellé sem, ugyanis Kossuthot szintén engesztelhetetlenül gyűlölte. Perczelnek ösztönös tehetsége volt a hadvezetéshez, és fogékony volt az újabb katonai ismeretek szerzésére, így gyakran ha saját hibái által is, de önmagát tanította. Tényleges katonai képzettsége azonban nem érte el tehetsége szintjét, és ez a gyakorlati képzettség és tapasztalat hiánya gyakran súlyos tévedésekhez vezetett.

Törökországi tartózkodása után, 1851-től Angliában, Belgiumban és Itáliában élt, miközben hazájában halálra ítélték. Részt vett az emigráció mozgalmaiban, így – rövid időre félretéve Kossuthtal fennálló ellentéteiket – az itáliai magyar légió létrehozásában is.

A kiegyezés után hazatért, pár évig képviselőként ténykedett. A Deák-párthoz csatlakozott és Kossuth-ellenes agitációba kezdett. (Állítólag csakis Kossuth-ellenessége miatt támogatta a kiegyezést.) 1870-ben visszavonult a politikától és visszatért szülőfalujába, ahol 1899. május 23-án halt meg.

Perczel Mór