Tisza István halála és a Nagy Háború vége 1918. október 31.
Budapesten, a Hermina úti lakásába behatoló fegyveresek agyonlőtték Magyarország egyik legkiválóbb politikusát, gróf Tisza Istvánt.
Tisza István úgy halt meg, ahogyan élt: bátran, elveiért és hazájáért bármi áldozatot vállalni készen.
Pedig ő látta előre azt, amit kevés politikus vett komolyan akkoriban: hogy Magyarországot micsoda veszély fenyegeti. Ha ő akkor, a tőle megszokott eréllyel az ország élére áll; talán még ma is Magyarország része lenne a Székelyföld, a Felvidék déli része, a Bácska, a Partium, netán a teljes, ezeréves ország. Ebben azonban megakadályozták.
Mondják, hogy az őszirózsás forradalmat ez az aljas gyilkosság sározta csupán be. Helyesebb lenne úgy mondani, hogy az őszirózsás forradalom ejtett egy szörnyű, mocskos foltot Magyarország történetén. Noha teljesen érthető, hogy az embereknek, több, mint négy évnyi küzdelem és szenvedés után, már nagyon elegük volt, az addig sosem látott véráldozattal járó háborúból. Az események menete nem is az ő hibájuk, hanem sokkal inkább azoké a politikusoké (Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Linder Béla, stb.), akik teljességgel alkalmatlannak bizonyultak a kialakult helyzet kezelésére, és nem voltak képesek alkalmatlanságukat belátva, olyan személyt segíteni e kritikus hónapokban, aki viszont alkalmas lett volna a feladat ellátásra.
Tisza István gondolkodásában a legfőbb cél mindig a haza érdeke volt. Tisztában volt vele, mennyit szenvedett a „Nagy Háború” alatt ez az ország (ő Károlyiékkal ellentétben valóban járt a fronton), de tudta azt is, hogy csak ezután következik az a harc, amit Magyarországnak egyedül, a saját céljaiért, a saját területi épségéért kell megvívnia. Tisza tudta, hogy sokan gyűlölik, hiszen sosem a saját népszerűségét tartotta szem előtt, hanem az ország érdekét; mégis bízott benne, hogy sikerül összefogásra bírnia a nemzetet. Tudta azt is, hogy egyesek vadásznak rá, mégis Pesten maradt, hogy ha elérkezik a pillanat, amikor szükség van rá, akkor a közelben legyen. Azonban ez lett a veszte. Ugyanis más, ostoba és naiv politikusok, továbbra sem voltak képesek, legalább egy kis időre, félretenni politikai ellentéteiket és egyesülni a legfőbb cél érdekében. Tiszának kétségtelenül voltak hibái és tévedései, amikkel lehetett nem egyet érteni, azonban az elsődleges cél, ami szemei előtt lebegett: a nemzet érdeke; ez minden pártnak az alapelve kellett volna, hogy legyen. Ehelyett, a könnyebb utat választva a „nép akaratára” hivatkoztak, meglovagolták az általános, háború-ellenes hangulatot, ahelyett, hogy ráébresztették volna az egyszerű embereket, hogy még ki kell tartani, mert a küzdelem egy új szakaszába lép, melynek a tétje óriási lesz. Aki pedig tudta, hogy most lenne a legnagyobb szükség összefogásra és fegyveres védekezésre, arra senki nem hallgatott. Bíztak a győztesek igazságosságában, abban, hogy minden szomszédunk olyan jószívű és nagylelkű lesz, hogy nem használja ki az ország védtelenségét…A következményeket pedig már ismerjük…
Hogy mire alapozom azt, hogy 1918 végén az ország még megvédhető lett volna? A Monarchiától függetlenné váló Magyarország hadserege ekkor még létszám és felszereltség tekintetében is olyan helyzetben volt, hogy jó eséllyel vehette volna fel a harcot a támadó csehszlovák, román és szerb erőkkel szemben. Ahelyett, hogy a frontról hazatérő katonákat szélnek eresztették, tudatosítani kellett volna bennük, hogy a saját országukért, saját nemzetükért és családjukért, saját érdekeikért, még ki kell tartaniuk. Ez lett volna a legnehezebb feladat. Azonban ha ezt a haza védelmében egyesült politikai vezetés véghez tudja vinni, akkor már a győzelmet félig ki is vívták volna. Az antant intervenciós „seregeiről” tudni kell, hogy ők már nem szívesen vetették be egyetlen katonájuk sem külföldön, különösen nem olyan országokban, amikhez semmi közük; ugyanis jogosan tartottak tőle, hogy ha idegen földön áldozzák föl még több katonájuk életét, az forradalom kirobbanásához vezethet, saját országukban is. Az orosz és török példából pedig tudjuk azt is, hogy a mégis beavatkozó, csekély létszámú intervenciós csapatok, főként motiválatlanságuk
miatt, nem jelentettek különösebben fenyegető haderőt.
Diplomáciai téren is szerencsésebb lépés lett volna, ha a november elején, Belgrádban, Károlyi Mihály nem fegyverszünetet kér, hanem bejelenti, hogy az újonnan létrejött, független Magyarország egy új ország, aki senkivel nem tekinti magát hadban álló félnek. Ezzel a szomszédos országok elvesztették volna jogalapjukat a beavatkozásra. Számomra nem kérdés azonban, hogy a nemzetiségek így is megkíséreltek volna minél nagyobb darabot kiszakítani a történelmi Magyarországból. A megfelelő – a világháborúban edződött – hadvezetés előnyére válthatta volna a harc honvédő jellegét is, hiszen az akkori haditechnika a védőknek kedvezett; az első világháborús fegyverek, védművek, rendszerint a támadóknak okoztak óriási veszteségeket.
Emellett a terepviszonyokat is a magyar fél oldalára lehetett volna fordítani, a Kárpát-medence kiváló védelmi lehetőséget biztosított. Szerintem egy olyan védvonalat lehetett volna kialakítani, ami
Pozsonytól Nyitráig, onnan Zólyomig, majd Kassáig a Gömör-Szepesi-Érchegység gerincén húzódott volna; onnan pedig észak felé fordulva elérte volna az ezeréves határt, ahonnan végig a Kárpátok vonalát követve, eljutott volna a szerb frontig, ahol pedig a Duna és a Dráva jelenthette volna a védelmi vonalat. Ezen a vonalon elég jól ki lehetett volna használni a terep adta lehetőségeket: hegyvonulatokat, hágókat, völgyeket, folyókat. Emellett Erdélyben szükséges lett volna még egy jelentősebb rendfenntartó erőt tartani, az esetlegesen fellázadó erdélyi románok „belülről” jövő támadásának megelőzésére. A Felvidéken komolyabb támadásra csak északnyugati irányból lehetett volna számítani, ennek visszaverése után akár a teljes Felvidék visszafoglalására is lehetőség nyílott volna.
De hát, az egész nem így alakult. Mert akinek tehetsége lett volna hozzá, hogy az egész honvédő háború élére álljon, Tisza Istvánt, a „Nagy Háború” utolsó magyar halottjaként, a következményekkel nem számoló, csak felelőst kereső, indulatos, fegyveres bűnözők megölték. Ez volt a negyedik – ezúttal sikeres – merénylet-kísérlet ellene. Ahogy a híres neurológus-pszichiáter-pszichoanalitikus, Sigmund Freud írta levelében: „Sohasem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat [Tisza Istvánt] meggyilkolják, a legbutábbikat [Károlyi Mihályt] pedig megteszik miniszterelnöknek.”…
Halálának 92. évfordulóján, Tisza Istvánról emlékeztünk meg.
