Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Kazinczy Lajos, a 14. aradi vértanú

Kazinczy Ferenc, történelmünk nagy alakja; a magyar nyelvújító, író-költő-műfordító és irodalomszervező; nevével gyakran találkozhatunk az irodalom- és történelem könyvekben egyaránt. Neve mellett, dicsősége árnyékában azonban gyakran megfeledkezünk egy másik Kazinczyról, aki szintén megérdemli, hogy méltóan emlékezzünk rá.

Kazinczy Lajos 1820. október 20-án született, a híres Kazinczy Ferenc nyolcadik, legkisebb gyermekeként. A művelt apa még rossz anyagi körülmények között is, mindig gondoskodott gyermekei tanításáról vagy taníttatásáról. Így volt ez Lajossal is.

Mikor Lajos 11 éves volt, meghalt édesapja, és a család anyagi helyzete még tovább romlott. Az ifjú taníttatásáról ezután a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke, gróf Teleki József gondoskodott. Pár év múlva az ifjú a tullni kadétiskolában folytatta tanulmányait.

1839-től a 9.huszárezredben szolgált, nyolc év múlva azonban anyagi gondok miatt, főhadnagyi rangban kilépett a hadseregből.

Az 1848-as forradalom kitörése után nyomban jelentkezett a szerveződő honvédségbe. 1848 nyarát, önkéntesként, a Délvidéken harcolta végig; majd részt vett a pákozdi és a schwechati csatában is. Ezután – már őrnagyként – aktívan közreműködött az első honvéd utászzászlóalj megszervezésében, valamint a győri és budai erődítések építésében.

1849 elejétől alezredesi rangban a tartalék hadtestben dandár-, majd a főseregben hadosztályparancsnok. Harcolt a szolnoki és ceglédi ütközetekben. A tavaszi hadjáratot Klapka György hadtestének dandárparancsnokaként küzdötte végig, a nagysallói ütközetben való helytállásáért pedig a Magyar Katonai Érdemrend III.osztályát, majd hadosztályparancsnoki beosztását kapta.

1849 júniusától, már ezredesként, az Ung, Ugocsa, Bereg és Máramaros vármegyékben működő, önálló tartalék-hadosztály szervezője és parancsnoka volt. Csapataival augusztus 6-án indult Bem megsegítésére; útközben egyesült a székelyföldi és kolozsvári hadosztályok maradványaival. A világosi fegyverletételről értesülve, augusztus 24-én, Zsibónál, az oroszok előtt letette a fegyvert.

Mint önálló seregtest vezetőjét – a mellette szóló érvek (például, hogy előnyös harcászati helyzetben tette le a fegyvert) ellenére – halálra ítélték, és pár nappal 29. életéve betöltése után, október 25-én, az aradi vár sáncárkában főbe lőtték.

Haynau állítólag valamiféle személyes bosszúvágytól vezérelve, szándékosan a többi aradi kivégzettétől későbbre tette kivégzésének dátumát, hogy így az utókor ne emlegethesse az ő nevét együtt a többi aradi vértanúéval, és így talán feledésre ítélhesse Kazinczy Lajost. Haynau célját sajnos részben elérte, azonban manapság számos kísérlet történik – ezt a megemlékezést is ezért szenteltem neki –, hogy törlesszük tartozásunkat Kazinczy Lajos felé. Mivel kivégzéséről nem maradt fenn szemtanúi beszámoló, és így annak pontos helye sem ismert, ezért földi maradványai máig sem kerültek elő, és már valószínűleg nem is fognak. Tisztességes eltemetésével így a nemzet örökre adósa marad.

Trianon

A nyugat-magyarországi felkelés

            A Magyarország egyik legsúlyosabb nemzeti tragédiáját jelentő trianoni békediktátum egésze mellett, a Horthy-korszak kezdeti időszakában, az 1919-es saint-germaini és az 1920-as trianoni békeszerződés egy különösen meghökkentő döntése korbácsolta fel a közvélemény felháborodását. Ez a döntés ugyanis eleget tett az osztrák államtanács 1918 novemberében kihirdetett igényének, mely etnikai elvekre hivatkozva, nyugat-magyarországi területek átadását követelte Ausztria javára.

            A döntés okozta elégedetlenség teljesen jogos volt, hiszen ennek értelmében Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati része osztrák fennhatóság alá került volna és bár e területek német többségűek voltak, azonban igen jelentős magyar kisebbséggel rendelkeztek. A döntés ráadásul ismét kizárta a magyar önrendelkezés jogát, és olyan elvekre hivatkozott, melyeket akkoriban, úgy néz ki, csak a magyar fél rovására lehetett érvényesíteni. A legnagyobb felháborodást azonban az okozta, hogy a nagy háborúban mellettünk harcoló egykori szövetségesünk javára kellett területi engedményeket tenni, az a „szövetséges” javára, akinek utasítására Magyarország belépett a számára végzetes kimenetelű első világháborúba. Az osztrák fél semmiféle megállapodást vagy kompromisszumot sem volt hajlandó kötni a tiltakozó magyar kormánnyal.

            E nyugati területek – a térség legjelentősebb városával, Sopronnal együtt – hivatalos átadására 1921 augusztusában került volna sor. Az átadás ellen soha nem látott méretű tömegtüntetésre került sor Sopronban – hasztalan. A város hivatalai elköltöztek, megtörtént a Nemzeti Hadsereg kivonása is. A felfegyverzett osztrák csendőrök, zenészek társaságában vették birtokba a területeket, ugyanis terveik szerint díszlépésben vonultak volna be Sopronba, ahol az antant-bizottság és az osztrák kormány egyes tagjai pezsgővel várták a város ünnepélyes átadását. Az események azonban nem Ausztria tervei szerint alakultak…

            A terület átadásának megakadályozása érdekében Prónay Pál, Ostenburg Gyula, és más tisztek titokban már korábban megkezdték önkéntes csapatok toborzását és felfegyverzését. E sereg magvát veterán katonák, különítményesek, egyetemisták, valamint a szegényparasztokból, napszámosokból és más – jellemzően rendkívül hiányosan felszerelt, ám annál lelkesebb – önkéntesekből álló, úgynevezett Rongyos Gárda alkotta.

            Ezek a lelkes önkéntesek 1921. augusztus 28-án a magyar kormány tudta nélkül kirobbantották a nyugat-magyarországi felkelést. Felszereltségben és gyakran létszámban is kedvezőtlen helyzetben lévő csapataik többször megütköztek az osztrák csendőrséggel, Ágfalvánál kétszer is győzelmet arattak. A felkelő sereg másfél hónapon keresztül, Nezsidertől Németújvárig, közel 200 km-es határszakaszon küzdött a történelmi Magyarország nyugati határaiért. A küzdelem során, már szeptember közepére sikerült visszavonulásra kényszeríteni az osztrák csapatokat, így azoknak rövid birtoklás után máris távoznia kellett az általuk Burgenlandnak elnevezett területről. A későbbi osztrák támadásokat is sikerrel verték vissza a felkelők, így általuk, a harcot hallgatólagosan támogató magyar kormány kedvezőbb diplomáciai helyzetbe került. Az antant a terület azonnali kiürítését követelte, mire Prónay azzal válaszolt, hogy október 4-én, Felsőőrött, kikiáltotta a magyar történelem egy igen különleges, ellentétes megítélésű és rövid életű képződményét: a Lajtabánságot. A Prónay vezette Lajtabánság a felszabadított területeken megalakult, névleg független és semleges állam volt, melynek célja a nyugati magyar területek átadásának megakadályozása volt. A furcsa, ám némileg kellemetlennek érzett államot Horthy alig egy hónap múlva felszámolásra ítélte, mivel a felkelés így is elérte célját. Sikerült ugyanis kikényszeríteni, hogy Sopronban és környékén népszavazást tartsanak, melynek eredményeképp a város és környéke végül újra Magyarországhoz került; a nyugati határvidék többi részéről pedig kivonultak a felkelők.

            A nyugat-magyarországi szabadságharc és a következményének tekinthető soproni népszavazás következtében némileg sikerült ellensúlyozni a trianoni döntés igazságtalanságát és Magyarország nyugati határa vált az ország legstabilabb, a revízió igénye által a továbbiakban legkevésbé érintett térségévé. Ha az antant beismerte volna, amit e határvidék példája is jól bizonyított, vagyis hogy népszavazásokkal, az önrendelkezés biztosításával igazságosabban rendezhető a magyar határok kérdése, akkor a következő évtizedek valószínűleg sokkal nyugodtabb időszakot tartogattak volna a magyar nép és szomszédai számára.

(A téma iránt érdeklődőknek bátran tudom ajánlani Maderspach Viktor „Élményeim a nyugat-magyarországi szabadságharcból” és Somogyváry Gyula „És mégis élünk” című regényeit. Fő témája mindkettőnek a nyugat-magyarországi felkelés, melyeket saját tapasztalatok és történelmi tények alapján írt le a két szerző. Két nemzeti érzelmű, hazájáért aggódó író, akik bizonyos szempontból mégis ellentétesen értékelik az eseményeket – hiszen előbbi egy legitimista, utóbbi pedig inkább horthysta nézőpontból beszéli el a történéseket.)

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Kiss Ernő és a délvidéki harcok első szakasza

1848. A magyar szabadságharc kitörésének évében járunk.

Azt viszont talán nem mindenki tudja, hogy a szabadságharc tényleges kitörése és a pákozdi csata előtt is jócskán voltak harci események; melyek próbára tették magyarok elszántságát. Ilyen harci cselekmények voltak a délvidéki harcok 1848 nyarán, melyek a szabadságharc alatt is végig folytatódtak.

A bécsi udvar felhasználta az elégedetlenkedő nemzetiségieket a szabadságukért küzdő magyarok ellen. Ahogy már a Rákóczi-szabadságharc alatt is, úgy 1848-ban is sikerült a szerbeket fellázítani „otthont adóik”, a magyarok ellen. Csakhogy ekkoriban a szerb felkelők jóval kíméletlenebbek voltak, mint 140 évvel korábban. A több mint 20-30 ezer fős szerb felkelők legfelkészültebb részét a rác határőrök alkották, de hozzájuk csatlakoztak még a szerb lakosságból a népfelkelők, valamint az anyaországból átjött önkéntesek. Érdekesség, hogy a párszáz évvel korábban oly hírhedt rác lovasságnak ekkor már nyoma sem volt, méghozzá annyira nem volt, hogy a szerb felkelők jóformán egyáltalán nem is rendelkeztek lovassággal. Az így összeállt – gyakran szedett-vedett – felkelők, a Habsburg-udvar támogatásával, támadást indítottak nemcsak a magyar katonák, de a nem-szerb lakosság ellen is. Falvakat támadtak meg és gyújtottak föl, tömeges kegyetlenkedéseket, mészárlásokat csaptak és terrorban tartották az ártatlan lakosságot.

A kezdeti időszakban, a délvidéki harcok főparancsnoka magyar részről Kiss Ernő ezredes volt, akinek a nevéhez fűződik például az egyik első jelentős siker a szerbek elleni harcban, amikor is csapatai elfoglalták a Perlasz melletti szerb tábort. A Bánságban zajló harcok váltakozó sikerrel folytak, Kiss Ernő 1849 januárjáig vett ezekben részt, mígnem feladatát a jóval keményebb ellenfélnek bizonyuló Perczel Mór vette át, aki egyébként Kiss Ernővel ellentétben, a szerbek kegyetlenkedéseit ugyanolyan kíméletlenséggel torolta meg, mint ahogyan azok sanyargatták a magyar lakosságot.

Az aradi tizenhármat gyakran emlegetik annak ékes példájaként, hogy nem magyar származású emberekből is lehetnek igaz magyar hazafiak. Ez így igaz. Azonban mártírjaink neveinek sorolása közben, sokakat megtéveszt egy-egy név hangzása, így például Kiss Ernőé, akire az illető esetleg rávágja, hogy „na ő viszont színmagyar származású volt!” Nos, Kiss Ernő egy dúsgazdag örmény eredetű család sarjaként született, 1799. június 13-án, Temesváron. (Pesten megtekinthető egyébként az örmény kisebbség által állított emléktáblája is.)

1818-ban hadapródként kezdte katonai pályafutását. Az 1840-es évek derekán a parancsoksága alatt álló huszárezredben szolgált, többek közt, Nagysándor József és Vécsey Károly is.

1848 tavaszán Kiss a Bánságban állomásozó alakulatával már a kezdetektől fogva részt vett a fellázadt szerbek elleni harcokban. Legnevezetesebb hadi sikere talán a perlaszi szerb tábor bevétele volt, 1848 szeptemberének elején. Októberben őt léptették elő elsőként honvéd tábornokká. A bánsági hadtest parancsnokaként – kisebb megszakításokkal – 1849 januárjáig ő irányította a szerbek elleni hadműveleteket; katonai képességei azonban nem álltak arányban a feladat nagyságával. Pancsovai veresége (1849. január 2.) után parancsnokságáról leváltották, ezt követően Debrecenbe ment, ahol az adminisztratív feladatokat ellátó Országos Főhadparancsnokság vezetését vette át.

Május második felében, rövid ideig, hadügyminiszter-helyettesként is működött. Kiss Ernőt a szabadságharc legelegánsabb tábornokának tartották, emellett híres volt bőkezűségéről is. Még ezredesi évei alatt is többször adott kölcsönt társainak, adósai közé tartozott állítólag akkori parancsnoka, Haynau altábornagy is…

A világosi fegyverletétel után az osztrák hadbíróság halálra ítélte. Az aradi tizenhárom vértanú azon négy „szerencsés” tábornoka közé tartozik, akiknek golyó általi halál lett a sorsa. Kivégzésekor szemét nem engedte bekötni, és mivel az első sortűz nem végzett vele, csupán a vállába fúródott golyó, ezért saját felszólítására a tanácstalan kivégzőosztag egyik tisztje lépett oda hozzá és közvetlen közelről lőtte fejbe az ötvenéves tábornokot.

Kiss Ernő

Az Erdélyi Fejedelemség

Szent László városa, az Erdélyi Fejedelemségben

Várad, vagy ahogyan ma nevezik: Nagyvárad (Oradea), történelmünk egyik legjelentősebb, sokat megélt városa. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, meg kell jegyeznünk, hogy Nagyvárad lényegében még nem is Erdélyben, hanem az Erdélytől nyugatra fekvő, úgynevezett Partiumban helyezkedik el, a Sebes-Körös két partján.
Mint ahogy arra Nagyvárad állandó jelzője is utal, a várost I.(Szent) László alapította. Erre az után került sor, hogy a kunok feldúlták a bihari püspökség központját, Bihart, és így a püspökség új székhelyét Váradon, a korábbi központtól kicsit délkeletebbre építették ki. A váradi püspökség első püspöke Könyves Kálmán, a későbbi magyar király lett. Magát Szent Lászlót is a váradi székesegyházban helyezték örök nyugalomra; és Várad neve ezután örökre összefonódott második szent királyunk nevével. A későbbi évszázadokból számos legenda maradt fent az alapító királyról, a temetése, sírja és ereklyéi körül, sőt, volt, hogy a város végveszélyét látva, állítólag, életre kelt Szent László bronzszobra, más esetben a szelleme, és a magyarok segítségére sietett. I.László szentté avatása (1192) után a város zarándokhellyé vált.
A Király-hágó felé vezető útvonalon kialakult város a XII.században már fontos központ volt, innen származik történelmünk egyik legnagyobb nyelvi- és jogi emléke is, a Váradi Regestrum. A tatárjárás idején sajnos Várad is elpusztult, székesegyházával és várával együtt.
A város két évtizeddel később indult ismét fejlődésnek, és V.István ifjabb király támogatásának köszönhetően gazdaságilag is megerősödött. A XIV. és XV.század folyamán nagyszabású építkezések folytak a városban, ekkor állították fel a szobrász Kolozsvári-testvérek több alkotását is. Várad eközben szellemi központtá is vált, többek közt itt volt kanonok Janus Pannonius, és itt volt püspök Mátyás király nevelője, Vitéz János is.
Az első török támadás 1474-ben érte a várost, egy váratlan török portya során, ami nagy kárt tett a városban, azonban a várat nem tudták elfoglalni a betolakodók.
A mohácsi vész után fekvése, és püspöke, Martinuzzi György miatt, egyaránt fontos szerepet játszott Várad. 1538-ban pedig itt kötött békét a két magyar király, I.(Szapolyai) János és I.(Habsburg) Ferdinánd. Az ország három részre szakadásának tartóssá válása után Várad az Erdélyi Fejedelemség egyik legfontosabb városa lett. Váradot tartották „Erdély kapujának”; a XVI.század folyamán megerősített, ötágú csillag alakú, újolasz bástyás vára pedig a fejedelemség legerősebb erődítménye volt, így a várkapitányi tisztséget betöltő személy rendszerint az Erdélyi Fejedelemség egyik legfontosabb tisztségviselőjének számított. 1598-ban a törökök megkísérelték elfoglalni a várost, azonban Nyáry Pál és katonái hősies helytállásának köszönhetően a török ostrom kudarcba fulladt.
Az 1600-as években számos történelmi esemény színhelye volt Várad, kulcsfontosságú szerepét mindvégig megőrizte. II.Rákóczi György bukása után, mikor a felbőszített török hadak romba döntötték Erdélyt, Várad sem tudott már tovább ellenállni az oszmán támadásoknak és 1660-ban a törökök bevették, majd létrehozták a Magyar Királyság romjain megalakított negyedik vilajetet (török közigazgatási egység), melynek Várad lett a központja. Az ostrom során és után, elpusztult a középkori emlékek nagy része, így bár Váradnak „csak” három évtizednyi török megszállást kellett eltűrnie, azonban az okozott kár mégis helyrehozhatatlan volt. A keresztényeknek a török uralom alóli felszabadító háborúk „félidejénél”, 1692-ben sikerült visszafoglalniuk „Szent László városát”.

Trianon

A Magyar Vörös Hadsereg harcai

            Magyarország történetében a Tanácsköztársaság 133 napja és az ez idő alatt lezajlott események rendkívül ellentmondásos megítélés alá esnek, mind a mai napig. Maga az akkori kormányzat – a Forradalmi Kormányzótanács – tevékenysége, összességében, kétségkívül kártékonynak tekinthető; a kommunista vezetőség tovább súlyosbította az ország akkori tragikus helyzetét. Bizonyos események, cselekedetek – melyek elvileg a Tanácsköztársaság nevében történtek – megítélése viszont, már nem ilyen egyszerű feladat. Ilyen ellentmondásosnak számít a Magyar Vörös Hadsereg története is.

            Az eredeti cél, a katonák célja, vagyis a magyar területek megvédése az ellenség inváziójától, minden kétséget kizáróan nemes feladat volt. A kommunista kormányzat elhibázott döntései, valós céljai, és maga a tény, hogy e küzdelem névleg egy bizonytalan legitimitású hatalom szolgálatában történt, viszont némileg kétes dicsőséget szereztek a harcnak. Fontos tudni azonban, hogy az ekkori Vörös Hadsereg katonáinak többsége egyáltalán nem szimpatizált a kommunizmussal, sőt, akár egyenesen utálták azt; azonban – nagyon helyesen – a politikával nem törődtek, és hazaszeretetük felülírta ellenérzéseiket. Így történhetett, hogy a legtöbben politikai meggyőződésük ellenére álltak be a hadseregbe, hogy megvédjék hazájukat. Röviden összefoglalva tehát: a Magyar Vörös Hadsereg katonáinak többsége hősiesen küzdő, igaz magyar hazafi volt; akiknek dicső harcát azonban az előző (Károlyi- és Berinkey-kormány) és az akkori (Kun Béla-féle) kormányzat elhibázott lépései eleve kudarcra ítéltek.

            A polgári demokratikus rendszertől örökölt kicsi és gyenge hadsereg, még 1919. április első felében, a Vörös Hadsereg toborzásának megkezdése után is alig érte el a 60 ezer főt. Mivel Kun Béla hol visszautasította az antant által szabott feltételeket, hol pedig feladta az ország területi integritását, engedve a követeléseknek, ezért az érthetetlen és kaotikus állapotokat kihasználva, a kommunista rendszer megdöntésének céljával érvelve, a román hadsereg április közepén megindította támadását Erdélyből. A többszörös túlerőben lévő román hadsereg két hét alatt elfoglalta az egész Partiumot és a Tiszántúlt, a megszállt területeken pedig gyakran kíméletlen rablásokat, bebörtönzéseket, deportálásokat és kivégzéseket hajtottak végre a magyar lakossággal szemben. A magyar erők gyengeségét és lekötöttségét látva, április végén a cseh seregek is támadásba lendültek és rövidesen megszállták Munkácsot, Sátoraljaújhelyt és Miskolcot is, míg a szerb-francia haderő pedig Makót és Hódmezővásárhelyt vette birtokba. A Magyar Vörös Hadsereg (melyben sok ésszerűtlen intézkedés lerontotta a csapatok harcértékét is) létszáma még ekkor is alig érte el a 70 ezer főt.

            A kritikus helyzetet érzékelve, és belátva, hogy egyelőre elmaradt a világforradalmi hullám és az orosz segítség is, melyben Kun Béláék reménykedtek; a kormányzat a munkásosztály általános mozgósítása mellett döntött és országos toborzó gyűléseket is szerveztek. A Vörös Hadsereg létszáma néhány hét alatt megtöbbszöröződött és május végére elérte a 200 ezer főt. Egyszerre rengeteg hazafi jelentkezett a honvédő harcra; munkások, szegényparasztok, munkanélküliek, lelkes fiatalok és sokan mások, sőt, szép számmal jelentkeztek hivatásos tisztek is, akik közül sokan a magyar hadsereg későbbi tábornokai lettek, a Horthy-korszakban és második világháborúban. A háború honvédő jellege, az ősi föld védelme lehetővé tette egy rövidke történelmi pillanatra, hogy kommunisták és nacionalisták is együtt küzdjenek, még ha küzdelmük hosszú távú céljai nem is egyeztek meg és a motiváló ideológiák is nehezen fértek meg egymás mellett…

            A Vörös Hadsereg főparancsnoka Böhm Vilmos volt szociáldemokrata politikus, a tényleges vezető pedig, vezérkari főnökként, Stromfeld Aurél lett. Mindketten ellenszenvvel viseltettek a kommunizmus iránt és kezdetben nem is kívántak a kommunistákhoz közeledni, azonban az ország végveszélyét látva, végül elvállalták a rájuk bízott feladatokat. Stromfeld és a Vörös Hadsereg számos más tisztjének kommunista-ellenessége jól példázza azt a paradox helyzetet, ami a korabeli Magyarországot és hadseregét jellemezte: azaz hogy az internacionalista Tanácsköztársaság nacionalista hadserege próbálta megvédeni a színmagyar területeket a szomszédos államoktól.

            A Vörös Hadsereg 1919. május 20-án indította meg általános támadását az északi fronton. A hadjárat célja a cseh és a román intervenciós seregek különválasztása volt, valamint az, hogy északkeleti irányban előrenyomulva megteremtsék a lehetőségét annak, hogy felvegyék a kapcsolatot az orosz Vörös Hadsereggel. A katonák lelkesedésének, Stromfeld tehetségének, valamint a sok hivatásos tiszt szakképzettségének köszönhetően, az úgynevezett „északi hadjárat” meglepő sikereket ért el. Néhány hét leforgása alatt a magyar csapatok egészen az Érsekújvár-Aranyosmarót-Zólyom-Rozsnyó-Bártfa vonalig szorították vissza a cseheket, úgy, hogy az említett települések (és nyilván a mögöttük elhelyezkedő összes terület) mind újra magyar kézre kerültek, Bártfa környékén pedig lényegében elérték a történelmi Magyarország határát. A felszabadított területeken előkerültek az addig a padlásokon rejtegetett magyar zászlók, és a magyar lakosság örömmel fogadta a bevonuló katonákat, aki pedig tudott, csatlakozott a Felvidéket felszabadító hadjárathoz.

            A Tanácsköztársaság helyzete azonban rövidesen tarthatatlanná vált. A kommunista vezetés intézkedései – vagy éppen elmaradt intézkedései –, vagy a vörös terror, vagy számos más okból kifolyólag, egyre nőtt a kommunista rendszer ellenzőinek száma, sztrájkok, felkelések robbantak ki. Emellett, Clemenceau, az antant békekonferenciájának elnöke, az északi hadjárat leállítását és a Felvidék kiürítését követelte a kormányzattól. Cserébe a románok kivonulását ígérte a Tiszántúlról, közölte az ország végleges határait csehszlovák és román viszonylatban és ígéretet tett Magyarország meghívására a béketárgyalásokra. A katonai vezetés, valamint a kommunisták jó része ellenezte a visszavonulást, jól tudva, hogy ez milyen következményekkel járhat, különösen, ha nincs semmi biztosíték a román csapatok kivonására. Kun Béla azonban – bár a határokat elfogadhatatlannak tartotta – mégis az ultimátum elfogadása mellett döntött. A Vörös Hadsereg június 30-án megkezdte a győztes csapatok visszavonását, a Felvidék kiürítését, Stromfeld és Böhm pedig tiltakozásképp lemondott; helyükre Julier Ferencet és Landler Jenőt nevezték ki. A végképp demoralizálódott hadsereg, bomlásnak indult és a Tanácsköztársaság külső segítségre sem számíthatott. Clemenceau ígéreteit nem teljesítette, az elégedetlenség és az ellenforradalmi tevékenység pedig fokozódott.

            Kun Béláék (apróbb hangulatjavító intézkedések mellett,) újabb győzelmekkel akarták a folyamatot megfordítani, ezért július 20-án a Vörös Hadsereg támadást indított a Tisza mentén, a továbbra is ott tartózkodó román hadsereg ellen. Az offenzíva azonban, kisebb kezdeti sikerek után, néhány nap múlva kifulladt (főleg, hogy a románok hozzájutottak a támadás terveihez), a román seregek pedig ellentámadásba lendültek. A Vörös Hadsereg katonái ekkor már tömegesen dezertáltak, a rövid időn belül 70 ezer főnél is kevesebbre olvadó, csalódott hadsereg már képtelen volt komolyabb ellenállást kifejteni. A Vörös Hadsereg felbomlása után, a támadásba lendült román csapatok július 30-án, Szolnoknál, átkeltek a Tiszán és ezzel megnyílt előttük az út az ország fővárosa felé. A reménytelen helyzet láttán a Forradalmi Kormányzótanács 1919. augusztus 1-jén lemondott és elmenekült, a fővárost megszálló román csapatok pedig kifosztották Budapestet…

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Görgei Artúr

Görgey Artúr 1818. január 30-án született a szepességi Toporcon. 1832-ben került hadapródként a császári-királyi hadseregbe, később szolgált a bécsi magyar királyi nemesi testőrségben, majd főhadnagyként a 12. huszárezredben. 1845-ben lépett ki a hadseregből. Katonai pályafutását ‒ ahol szerteágazó képzésének ismeretanyagát egyébként kiválóan elsajátította ‒ ekkor elsősorban azért hagyta abba, mert már nagyon erősen vágyódott szülőföldje és egy szabadabb élet után, valamint nehezen viselte, hogy sokszor arra érdemtelen feljebbvalóit kell szolgálnia és irántuk a valójában érzett mélységes megvetés helyett tiszteletet kell tanúsítania. Ezt követően a prágai egyetemen kémiai tanulmányokat folytatott; doktori értekezését a kókuszdió olajának vizsgálatáról, a laurinsav és a mirisztinsav elkülönítéséről írta. Saját bevallása szerint vegyészi tanulmányai és tudományos tevékenysége során szerzett „értelmi fegyelmezettsége”, továbbá megfigyelési módszerei, nagyban hozzájárultak későbbi sikeres hadvezéri mentalitásának kialakulásához.

1848-ban tért haza Magyarországra; júniusban a Győrben szerveződő, 5. honvédzászlóalj parancsnoka lett. A nyár folyamán fegyverbeszerzési és -gyártási tárgyalásokat folytatott Bécsújhelyen és Prágában, valamint – vegyészi ismereteit is felhasználva – kidolgozta egy magyar lőkupak- és gyutacsgyár terveit. A forradalom iránti szimpátiából, a nevében szereplő és a nemességére utaló „y”-t „i”-re cserélte.

Nyár végétől őrnagyként Szolnokon, a Csepel-szigeten és a Kelet-Dunántúlon szolgált. Kossuth Lajos (akivel egyébként már korábban megismerték egymást) és az ország figyelmét azzal hívta fel magára, mikor szeptemberben, a kémkedéssel és hazaárulással vádolt Zichy Ödön grófot felakasztatta (ugyanis a szabadságharc alatt ez volt az egyetlen alkalom, amikor arisztokratát akasztottak). Görgei fontos szerepet játszott az október 7-i dicsőséges ozorai diadalban, ahol fegyverletételre kényszerítették a horvát csapatokat. Még aznap ezredessé, négy nap múlva pedig vezérőrnaggyá léptették elő (noha alig pár nappal korábban Perczel Mór ezredes még főbe akarta lövetni…). Tábornoki kinevezését ekkor azonban még nem hozták nyilvánosságra, azért, hogy Kossuth megbízásából, a lajtai táborban így viszonylag feltűnésmentesen tarthassa rajta a szemét a fősereg gyanús vezetőin. A schwechati csata után Kossuth a feldunai hadtest parancsnokává nevezte ki.

Görgei és Kossuth vitája az 1848-as év végén kezdődött, mikor Kossuth ütközet vállalására buzdította Görgeit, aki azonban – stratégiai megfontolásokból – nem vállalt harcot, hanem Budára való visszavonulása után észak felé fordult, hogy aztán téli, felvidéki hadjáratával hetekre lekösse az osztrák főerőket, ezzel megmentve az ország ideiglenes, új fővárosát, Debrecent; majd februárban pedig a Felvidék keleti részén egyesülni tudott a többi magyar hadtesttel. Mindeközben, a parancsnoksága alatt álló csapatokból, lényegében visszavonulás közben, sokszor embertelen körülmények közepett, képes volt ütőképes haderőt szervezni. E hadjárata kezdetén még, Vácott, kinyilvánította, hogy serege az 1848-as alkotmány védelméért küzd, nem tűr meg semmiféle köztársasági törekvéseket és parancsokat csak Mészáros Lázár hadügyminisztertől fogad el; ám e kijelentésével ismét felpaprikázta Kossuthot, aki végképp csalódott benne.

A töketlenkedő Dembiński tiszafüredi leváltását követően, 1849 márciusától Görgei a magyar hadsereg ideiglenes fővezére volt, a dicsőséges tavaszi hadjárat folyamán visszaszorította a császári fősereget, majd kiűzte azokat az ország nagy részéről. A hadjárat talán legjelentősebb csatájában, Isaszegnél, szintén nagy szerepe volt Görgei fellépésnek a győzelemben. Májusban Budát is sikerült visszafoglalni. A Szemere-kormányban Görgei kapta meg a hadügyminiszteri tárcát.

Az orosz csapatok érkezése után a magyar szabadságharc helyzete minden hadszíntéren egyre kedvezőtlenebbé vált. Görgei júniusban Pered és Zsigárd térségében indított sikertelen támadást. Ezután Komáromnál vívott ádáz csatákat a császári seregekkel, egy alkalommal, a csapatait személyesen rohamra vezető Görgei maga is súlyos – kis híján halálos – fejsérülést kapott.

Július közepén, a szegedi összpontosításhoz rendelt, és a fővezérségéről, majd hadügyminiszterségéről időközben leváltott Görgei, nem tudván áttörni Haynau főseregén Komáromnál, Vác felé indult csapataival, ahol viszont az orosz főerők csapataiba ütközött. Áttörni az oroszokon sem tudott, ám megakadályozta a két ellenséges fősereg találkozását, sőt, a teljes megsemmisítés elől ádáz utóvéd-küzdelemben még időben vissza tudott vonulni, magával csalogatva az utánpótlási vonalait féltő, többszörös túlerőben lévő ellenséget. Észak felé kanyarodva, a hegyek között bravúrosan kijátszotta az orosz seregeket és több hétig lekötötte azokat, míg kelet felé vonult; közben pedig igyekezett tárgyalásokba bocsátkozni velük, annak reményében, hátha éket verhet az ellenséges haderők közé. Nyíregyházától az irányt dél felé vette, hogy egyesüljön a Szeged és Arad környékén gyülekező többi hadtesttel. Augusztus 9-én érkezett a kormány új székhelyére, Aradra, éppen azon a napon, amikor lezajlott a végzetes temesvári csata. A vereség hírére Kossuth fővezérré, majd diktátorrá nevezte ki Görgeit, maga pedig lemondott és külföldre menekült.

A főhatalom birtokában, a feleslegesnek ítélt további vérontás elkerülése végett, augusztus 13-án Görgei Világosnál letette a fegyvert az oroszok előtt, ezzel fejezve ki, hogy nem a Habsburg Birodalmat tekinti a magyar hadsereg legyőzőjének. Felhívására a megmaradt magyar erők is többnyire a következő napok során megadták magukat.

Görgei egyedül ‒ bár ő ezt bajtársai számára próbálta elérni ‒ az orosz cár határozott követelésére amnesztiát kapott; azonban Klagenfurtba száműzték, ahonnan csak 1867-ben térhetett haza. A szabadságharc óta eltelt 162 év alatt a közvélemény sokszor tekintette árulónak Görgeit, amiben nagy szerepet játszott Kossuth véleménye, valamint az is, hogy a megtorlás idején Görgei viszonylag „szárazon megúszta” a dolgot, ami sokakban gyanút keltett. Az árulás vádjában legfeljebb annyi igazság van, hogy Kossuthot és nézeteit valóban nem volt hajlandó elfogadni (Görgei például a Függetlenségi Nyilatkozat visszavonására törekedett, mert azt csupán egy Kossuth-féle államcsínynek tartotta) és egymás iránti ellenszenvük (mely sokszor félreértésekből adódott) rengeteget ártott a szabadságharc ügyének. Ez azonban mindkettőjük hibája volt. A történeti kutatás azóta megállapította, hogy a magyar szabadságharcot és annak eredeti célját Görgei Artúr nem árulta el, nem volt tehát hazaáruló.

Görgeit a szakmabeliek egy jelentős része a szabadságharc legtehetségesebb tábornokának tartja, míg kortársai közül sokan ‒ főként irigységből ‒ tagadták katonai képességeit. Ő maga nem tartotta magát katonai zseninek, sikereit elsősorban annak tulajdonította, hogy fegyelmet tudott tartani katonái közt és hideg fejjel tudott jól dönteni krízishelyzetekben. Görgei rendkívül céltudatos és erős akaratú egyén volt. Beszédstílusa meglehetősen cinikus, gyakran gúnyos volt, ami tábornok társainak egy részében szintén ellenszenvet keltett. Katonái viszont imádták; erélyessége, bátorsága és hadvezéri képességei miatt.

A száműzetésben születtek meg gyermekei. Hazatérése után főleg Visegrádon élt visszavonultan, nyilvános szereplést csak ritkán vállalva. 1916. május 21-én – Buda bevételének napján – halt meg, 98 évesen. Temetésén a magyar szabadságharc és a magyar kémikusok büszkeségeként kísérték utolsó útjára. Földi maradványai a Kerepesi temetőben, Kossuth síremlékétől nem messze nyugszanak…

Görgei Artúr (Barabás Miklós festménye)

A Jugoszlávia elleni támadás

A tragikus ünnep

A Magyarország számára kedvező második bécsi döntést követően, – „ellenszolgáltatásként” – a magyar kormány súlyos árat volt kénytelen fizetni a Hitlernek köszönhető döntésért, és egyre több engedményt kellett tenni Németország felé. Ezek közé tartozott Magyarország csatlakozása is a háromhatalmi (német-olasz-japán) egyezményhez, mellyel az ország lényegében végképp feladta elnemkötelezettségi elvét.
A németbarát szomszédokkal körülvett Magyarország számára már csak egyetlen ország maradt – mely egyébként ekkoriban szintén németbarát volt, ha nem is kötelezte el magát oly mértékben –, mely afféle „rést” jelenthetett a német „élettérben” az angolszász országok felé irányuló kapcsolatfelvétel esetén: Jugoszlávia. Ezért 1940 decemberében, Teleki Pál miniszterelnök örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával.
1941 márciusában azonban németellenes politikai fordulat állt be Jugoszláviában, ezért Németország déli szomszédunk lerohanása mellett döntött, melyben számított Magyarország részvételére is. A magyar politikai vezetés súlyos dilemma elé került: vagy engedni Hitler követelésének, egyúttal kiegészíteni a revíziót és ezzel végleg elveszíteni a nyugati országok maradék jóindulatát is; vagy pedig ellenszegülni a német akaratnak, ami viszont könnyen az ország német megszállását és a revízió sikereinek elvesztését jelentheti. Teleki továbbra is igyekezett ellenállni a német befolyás elhatalmasodásának, azonban ő is belátta, hogy az országnak muszáj lesz csatlakozni a német támadáshoz (még ha Teleki ezt bizonyos feltételekhez is kötötte volna), amit a magyar katonai vezérkar többsége már eddig is olyannyira szorgalmazott. Mikor pedig már javában folyt a német csapatok átvonulása az országon, megérkezett Nagy-Britannia egyértelmű üzenete is, miszerint, ha Magyarország csatlakozik a Jugoszlávia elleni támadáshoz, akkor a britek részéről a diplomáciai kapcsolatok megszakítására, sőt, alighanem hadüzenetére számíthat az ország. A hazája sorsáért őszinte felelősséget érző, önmarcangolásra hajlamos Teleki, nem látván kiutat e reménytelen helyzetből, az 1941. április 3-ára virradó éjjelen főbe lőtte magát. Öngyilkosságát figyelmeztetésnek szánta, azonban az események menetének új irányt már nem szabhatott. Április 6-án a németek és szövetségeseik lerohanták Jugoszláviát, a britek pedig április 7-én megszakították a diplomáciai kapcsolatokat, azonban (valószínűleg Teleki utolsó tettének köszönhetően) egyelőre nem üzentek hadat Magyarországnak.
A magyar csapatok április 11-én – miután előző nap Horvátország kinyilvánította függetlenségét és így megszűnt Jugoszlávia, amivel a „barátsági szerződés” is hivatalosan érvényét vesztette – lépték át a trianoni határt, csatlakozva a német offenzívához. A súlyos belső feszültségekkel is küzdő Jugoszlávia gyorsan összeomlott és darabjaira hullott, így a magyar csapatokat sehol sem várta erős ellenállás, csupán néhol keveredtek kisebb tűzharcokba.
A délvidéki támadás következtében az új miniszterelnök, Bárdossy László, újabb revíziós sikerrel kezdhette meg kormányzását. Magyarország visszakapta a Bácskát (a Duna, a Tisza és a trianoni határ által körülvett területet), a „baranyai-háromszöget” (a Duna, a Dráva és a trianoni határ által határolt háromszög) és a Muraközt. Ez összesen 11 475 km2-nyi régi-új területet és 1 030 000 lakost jelentett, akiknek 39%-a volt magyar.
Mint ma már tudjuk, hogy ez volt a Horthy-korszak revíziós sikereinek negyedik és egyben utolsó felvonása. 1938 és 1941 között négy nagy területi visszacsatolás történt (minden évre jutott egy), először a Felvidék déli része, majd Kárpátalja, azután Észak-Erdély és a Székelyföld, végül pedig a Délvidék egy része és a Muraköz került újra magyar fennhatóság alá. Magyarország területe a trianoni határokhoz képest majdnem a duplájára, 171 640 km2-re, növekedett, lakosságszáma pedig elérte a 14 683 000 főt; melynek immár csak 77,4%-a volt magyar, így az országra hárult ismét a jelentős számú nemzetiségi lakos jelentette felelősség. A visszacsatolások a gazdaságot is jótékonyan érintették, a kiváló csallóközi és bácskai talaj például a gabonatermelésnek kedvezett, de más példákat is sorolhatnánk.
A revízió területi eredményei sajnos nem tarthattak túl sokáig, mert a háború végül mindet elsöpörte. Ebbe a háborúba azonban, hivatalosan, a XX.század egyik legnagyobb magyar alakjának önfeláldozása miatt, Magyarország egyelőre még nem lépett be. Azonban erre sem kellett már sokat várni…