A Székely Hadosztály
1918 novemberének közepén román csapatok lépték át Magyarország keleti határát. Noha a központi hatalmakat hátba támadó Romániát a világháború során már egyszer tönkreverték – és legyőzői rendkívül méltányos békét kötöttek vele! –, első, ekkor még kisebb betolakodó csapatait nem fogadta különösebb ellenállás. A román megszállók nem találkoztak – vagy csak alig – fegyveres ellenállással, ugyanis a világháború végén hatalomra került Károlyi-kormány végtelenül nagy naivitásának és pacifizmusának egyik első, legsürgősebb intézkedése volt a teljes magyar haderő végleges felbomlasztása és leszerelése. Felesleges a dolgot hosszan ecsetelni: a magyar haderőt rövid úton lefegyverezték és szétzavarták, a katonáknak pedig megtiltották a fegyveres ellenállást. A novemberben aláírt belgrádi egyezmény értelmében Magyarországnak a Nagy-Szamos felső folyása–Beszterce–Maros demarkációs vonal mögé kellett megmaradt csapatait visszavonnia. Maguk mögött tudván az antant támogatását, a románok egyre jobban nekibátorodtak és mind nagyobb számban özönlő csapataikkal birtokba vették Erdélynek a demarkációs vonalig terjedő részét, december 1-jén pedig kinyilvánították Erdély Romániához csatolását.
A reménytelen és tehetetlen helyzetben, 1918 novemberének és decemberének fordulóján született meg kolozsvári székely tisztek fejében a székelyföldi toborzás ötlete. A december elején Kolozsvárra érkező Kratochvil Károly ezredes, az erdélyi katonai kerület parancsnoka tüstént neki is látott egy Erdély védelmére felállítandó seregtest szervezésének. A később „székely különítménynek” vagy Székely Hadosztálynak nevezett seregtest magvát a bomlasztó baloldali eszmék által érintetlenül maradt, hazájuk védelmére továbbra is kész katonák, valamint a román megszállás elől menekülő, harcra jelentkező székely önkéntesek alkották. A kezdetben alig 1700 főt számláló jelentkező annak ellenére vállalta a kilátástalan küzdelmet, hogy felszerelésük, élelmezésük borzasztóan hiányos volt, és először a katonák alig egyharmadának tudtak csak puskát biztosítani.
December elején (az antant felhatalmazásával) a román csapatok több helyen átkeltek a Maroson, a magyar csapatok pedig, ha fájó szívvel is, de a hadügyminiszteri, fegyveres ellenállást tiltó rendelkezéseknek engedelmeskedve, fokozatosan vonultak vissza. Jellemző eset a székelykocsárdi Maros-híd magyar őrségének reakciója, akik azt mondták, hogy inkább ott halnak meg, de nem adják át Erdélyt. A feszült helyzet kezelésére a belügyminiszter érkezett a helyszínre, aki végül a következő szavak kíséretében adta át a hidat a románoknak: „Úgy a magyar kormány, mint az egész magyar nemzet nevében kijelentem, hogy a magyar nemzet soha, sem a Maroson túli földről, ahonnan önök most jönnek, sem arról a földről, ahová önök most mennek lemondani nem fog!". (Ez mára sajnos mintha kissé feledésbe merült volna…) A román megszállók 1918 karácsonyán bevonultak Kolozsvárra. Az Erdély (és lényegében az egész ország) védelmére szinte egyedül maradt Székely Hadosztály – mivel tartósan nem tartóztathatta fel a többszörös túlerőt – fegyelmezetten vonult vissza, ám kisebb összecsapásokra így is sor került. A Károlyi-kormány a Székely Hadosztályt továbbra sem támogatta sem fegyverekkel, sem katonákkal. Sőt, Pogány József, a szörnyű 1918-19-es évek egyik legördögibb kommunista politikusa, nem csak elviekben állt szemben a magyarság önvédelmi harcával, de gondoskodott arról is, hogy a Székely Hadosztálynak szánt ágyúkat használhatatlanná tegye.
Az 1918. december 31-i, Berthelot és Apáthy-féle megállapodás a Nagybánya–Kolozsvár–Déva vonalon jelölt ki egy semleges övezetet a magyar és a román csapatok elválasztására. Kratochvil és az erdélyi magyar parancsnokság ettől nyugatra, Bánffyhunyadra költözött, a románok azonban a semleges zónát több helyütt támadólag átlépték, a főparancsnokot pedig megkísérelték elfogni. Így 1919 februárjára a Székely Hadosztálynak a Szinérváralja–Szilágysomlyó–Csucsa–Vaskoh vonalra kellett visszahúzódnia. Itt Kratochvil és katonái elhatározták, hogy akármit is mond a féleszű kormány, innen tovább már nem engednek, és a Király-hágó előtt megkísérlik feltartóztatni az ellenséget.
Az első komoly összecsapásokra 1919 januárjától került sor. Noha a Székely Hadosztály létszáma még ekkor sem érte el a tízezer főt, több román támadást is sikerült visszaverniük, valamint több helyen meg tudták óvni a magyar lakosság életét és vagyonát. E kicsiny sereg számos gyönyörű győzelmet aratott az ellenség felett és nemcsak késleltette, de hosszabb időre meg is állította a megszállók irtózatos hadát. A románok a magyar civil lakosság (fokozottabb) terrorizálásával, ágyúzásával és a magyar tisztek családtagjainak bántalmazásával fenyegetőztek. Megjegyzendő, hogy a megszállt területeken már ez előtt is erőszakoskodtak, gyilkoltak és kirabolták a védtelen magyar lakosságot. A román fenyegetőzésekre Kratochvil Károly leszögezte, hogy a civilek elleni esetleges atrocitásokért a románoknak felelniük kell, valamint a következőt felelte: „Tudomására hozom, hogy a magyar csapatok részére a fegyverszüneti szerződés értelmében mint demarkációs vonal csak a Maros vonala érvényes. A román csapatok az antanttól csak egyes stratégiai pontok megszállására kaptak megbízást, nem pedig területek megszállására. Ennélfogva csapataimat vissza nem vonom. Ha a román csapatok a mi csapatainkra lőnének, vagy védtelen községeket lövetnének, akkor mi a román csapatokat szintén lövetni fogjuk.”
A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásával a Székely Hadosztály két tűz közé került. Az új, kommunista hatalom ugyanis nem állt a területi integritás alapján és a Székely Hadosztályra ellenségként tekintett, tagjai közt széthúzást szított és gúny tárgyává tette őket. Ahogy az időközben a hazájukért kiállni kész székelyeknek köszönhetően 12 000 fősre növekedett „hadosztály” is ellenszenvvel viseltetett a demagóg bolsevista vezetéssel szemben. A Forradalmi Kormányzótanács így a Magyar Vörös Hadsereg egységeit hátravonta és a Székely Hadosztályra hárult az óriási frontvonal tartásának feladata. Harcaikkal egyidőben a sóvidéki székelyek is fellázadtak a román uralom ellen, ám felkelésüket a románok rövidesen leverték.
1919. április 16-án megindult a román haderő általános támadása. A sokszoros túlerővel szemben minden elszántsága mellett is csak részsikereket tudott elérni a Székely Hadosztály. A következő másfél hétben fokozatos hátrálás közben állandó harcot vívott az előrenyomuló románokkal, akik a magyar falvakban mészárlásokat csaptak. (A legsúlyosabb háborús bűncselekményt a Fekete-Körös melletti Köröstárkányban követték el, ahol közel száz ártatlan civil lakost gyilkoltak le.) Kratochvil katonái – akik ne feledjük, hogy mindvégig éhesen, rongyosan, önzetlenül harcoltak – nem voltak hajlandóak csatlakozni a Székely Hadosztály számára érkező szállítmányokat kirabló Vörös Hadsereghez (mely a Tisza vonalánál rendezkedett be védelemre), ezért végül a két frontvonal közé beszorítva, bántatlanság ígéretének fejében, április végén a nyírségi Demecsernél letették a fegyvert a román túlerő előtt. Kratochvilt, a Székely Hadosztály tisztjeit és a katonák többségét a román hatóságok internálták, nagyjából egy évig fogva tartották és csak ezután, megalázó körülmények között engedték őket haza. a Székely Hadosztály katonáinak egy kisebb része csatlakozott a Magyar Vörös Hadsereghez és így folytatták kilátástalan küzdelmüket hazájukért.
A Székely Hadosztály önként vállalt, eleve reménytelen feladatát, Erdély román megszállásának megakadályozását nem tudta elérni. A magyar hadsereg felbomlasztása utáni egyedüli erőként, mely érdemben fejtett ki katonai ellenállást hazánk feldarabolásával szemben, erre esélye sem volt. Mégis számos sikeres katonai akciót vitt véghez és több esetben megvédte a lakosság életét és értékeit. Hosszú idő távlatából azonban nem is annyira az „eredményeik” miatt emlékezünk rájuk. Sokkal inkább úgy rémlenek fel a Székely Hadosztály katonái, mint egy maroknyi becsületes magyar ember, akik egy őrült korszak zűrzavarában is hazafias kötelességüknek tartották, hogy kilátástalan helyzetük, erősen hiányos felszerelésük és magukrahagyottságuk ellenére hazájuk védelmére siessenek.
