Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. május 15., vasárnap

Az Árpád-házi királyok kora

A kerlési csata ― Szent László és a kun vitéz

1068-ban a besenyők és úzok egyesített serege betört a Magyar Királyság területére. A határerődítések áttörése után, valószínűleg a Radnai-hágón keresztül bejutottak az ország lakott területeire is, majd nyugat felé nyomulva, a Szamos folyó és a Meszes hegység között áthaladva egészen Bihar váráig jutottak. (Bihar akkoriban püspöki székhely volt.) Szörnyű fosztogatást vittek végbe, számos foglyot ejtettek és haszonállatok tömegeit hurcolták magukkal. Bihartól – alighanem az ellenük küldött magyar seregek közeledtének hírére – északkelet felé fordultak, majd az Érmellék kirablása után átkeltek a Szamoson és a Láposon, és az idefele „bevált” útvonalukon az ország elhagyására készültek.
A rabló nomád sereg ellen vonuló magyar had azonban – az ifjú Salamon király és unokatestvérei: Géza (a későbbi I.Géza) és László (a későbbi Szent László) vezetésével – a besenyők szatmári „kitérője” alatt a legrövidebb útvonalon sietve a besenyők elébe vágott.
A magyar és a besenyő-úz sereg a Kerlés nevű falunál került szembe egymással. A pogányok először gőgjükben azt hitték, a magyarok úgysem merik megtámadni „rettenthetetlen” seregüket és könnyedén elzavarják az útjukat álló magyar csapatokat. Miután azonban meglátták, hogy a magyar sereg hatalmasabb és harcra készebb, mint azt először sejtették, úgy döntöttek jobb lesz valami taktikailag kedvezőbb védelmi állásokba húzódniuk. Erre a célra kiválóan megfelelt a Kerlés közelében levő magas domb, melyet – valószínűleg a domboldalakat fedő sűrű bozótos miatt – Cserhalomnak neveztek. (Innen ered az ütközet másik neve, a „cserhalmi csata”.) A besenyők elfoglalták állásaikat a dombtetőn és a domb oldalában, az ellenük meginduló magyar csapatokra pedig irtózatos nyílzáport zúdítottak.
A magyarok három vezetőjüket követve, három irányból próbálták megközelíteni az ellenséget. Becsületükre legyen szólva, Salamon, Géza és László is példamutatóan kitettek magukért a harcban. Salamon király a legmeredekebb sziklafalon, gyakorlatilag kúszva közelítette meg csapataival a pogányokat, míg Géza inkább az enyhébb lankákon kapaszkodott fölfele, íjászaival tisztítva meg a terepet a gyalogosok és lovasok előtt. A besenyők nyílzápora ellenére a magyar harcosok nagy része, László vezetésével, elérte a pogányok domboldalon álló nyilasait, és nagyrészüket lekaszabolták, csak a lovas íjászok tudtak fölmenekülni a dombtetőre. A magyar előretörés során magát Lászlót is megsebesítette egy nyílvessző. A magyar katonák végül sűrűn vagdalkozva felküzdötték magukat a domboldalon, a pogányok pedig megkezdték a visszavonulást.
Az ütközet azonban ezzel még nem dőlt el végérvényesen. A menekülő besenyők közül sokan felvették a harcot az üldözőkkel, próbálták menteni zsákmányuknak legalább egy részét. Ekkor került sor arra a híres jelenetre, mikor László észrevette, hogy az egyik pogány (kun) harcos egy magyar leányt hurcol magával lován, azzal együtt próbált elmenekülni. László ekkor súlyos sebesülése ellenére, Szög nevű lován üldözőbe vette a kun lovast. Azonban a kun harcos lova is ugyanolyan gyorsan nyargalt mint Lászlóé, így bár végig a nyomában volt, utolérni nem tudta a pogányt. Ekkor kiáltott oda a fogságban lévő magyar leánynak, hogy erősen ragadja meg a kun harcos övét és rántsa le magával együtt a földre. A lány így is tett, magával együtt lerántotta a lóról a kunt, majd kitépte magát annak szorításából. László is leugrott lováról, hogy lesújtson a kunra, az azonban igen vitéz harcosnak bizonyult, így hosszas párbaj alakult ki László és a kun vitéz között, mely jelenet aztán a középkor folyamán számos templomi freskónak adott témát. A kemény viaskodás végén László elvágta a kun inát és végzett ellenfelével.
A magyarok aznap nagy győzelmet arattak. Az ádáz küzdelemben a pogányok többségét lekaszabolták, a zsákmányolt javakat visszaszerezték, a foglyokat mind kiszabadították. Magyarország örömünneppel dicsérte a diadalt és hálát adott Istennek a ragyogó győzelemért.

2011. május 9., hétfő

Magyarország az I.világháborúban

A gorlicei áttörés

Magyarország az első világháborúban – vagy ahogy a korban nevezték: a „Nagy Háborúban” – az Osztrák-Magyar Monarchia részeként vett részt. Az emberiség addigi történelmének legnagyobb fegyveres konfliktusát nyugaton abszolút állóháború jellemezte. Az addig soha nem látott méretű hadseregek lövészárkokban, szögesdrótok és torlaszok mögött várták állandó feszült figyelemmel az ellenség rohamait, hogy a támadókat aztán fedezékeikből, modern, irtózatos pusztítást végző fegyverekkel lemészárolják. A keleti fronton – tehát ahol Magyarország erőinek döntő többsége harcolt – némileg más volt a helyzet. A keleti hadszíntér jóval nagyobb kiterjedtsége, illetve a nyugat-európaihoz képest elmaradottabb haditechnika miatt az itteni frontok jelentősen mobilabbnak bizonyultak. Bár a harcok jellegét általában itt is az állásháború és lövészárkok jellemezték, sokkal több esély volt a támadó hadműveletek sikerére is.
Ausztria-Magyarország egyedül nem bírt el a haditechnikailag fejletlen, ámde iszonyatos túlerőben lévő orosz „gőzhengerrel”, így a háború első évében csapatai kiszorultak Galícia majdcsak teljes területéről, 1914 végén pedig már Magyarország észak-északkeleti vidékeire (pl.: Bártfa, Uzsoki-hágó) is be-betörtek az oroszok.
Az osztrák-magyar és a német hadvezetés az év végén megállapodott, hogy a következő évben a háború súlypontját áthelyezik a keleti frontra. A közvetlen cél az oroszok kiszorítása volt a Kárpátok előteréből és Galíciából. A januártól márciusig tartó offenzívák azonban csak részsikereket értek el. Eközben az oroszok által már fél éve ostrom alatt tartott Przemyśl védői is végleg kimerültek, utolsó kitörési kísérleteik is kudarcot vallottak, ezért márciusban megadták magukat. Az oroszok, a győzelemmel felszabadult erőiket is bevetve újabb támadást indítottak Magyarország ellen, amelyet a Monarchia erői szívós ellenállás árán kivédtek.
Szövetségese tehermentesítése érdekében a német hadvezetés döntött egy nyugat-galíciai áttörésről, aminek megvalósítására 1915 májusában érkezett el az idő. A központi hatalmak a Gorlice és Tarnów közötti szakaszon igen jelentős erőket vontak össze. A német és monarchiabeli hadosztályokból létrehozott 11. német hadsereg és a 4. osztrák-magyar hadsereg összesen 357 000 felsorakoztatott katonát és 1700 löveget jelentett, August von Mackensen parancsnoksága alatt. A velük szemben álló 3. orosz hadsereg 219 000 főt és 680 löveget számlált.
Az áttörés 1915. május 2-án reggel vette kezdetét. A központi hatalmak támadása négy órás tüzérségi előkészítéssel kezdődött, melynek intenzitása és pontossága a keleti hadszíntéren addig ismeretlen volt, ezért fontos szerepe lett a gorlicei áttörés sikerében. Miután a tüzérség letarolta az orosz állások egy jelentős részét, délelőtt megindult a gyalogság rohama is. Az osztrák, magyar és német erők egy 40 km-es szakaszon áttörték az orosz hadsereg arcvonalát és az ellenséget estére 4-5 km-rel hátraszorították. A következő két napon a többi orosz állást is elfoglalták a központi hatalmak csapatai, ezzel az áttörés bravúros győzelemmel ért véget, az orosz arcvonal pedig szétfoszlott.
Az áttörés sikerét követően megkezdődött a visszavonuló ellenség üldözése. A felbomlóban lévő orosz frontot 10 nap alatt 100 km-rel szorították vissza. Az osztrák-magyar és német csapatok sorra foglalták vissza a galíciai városokat, erődítményeket: Jaroslau, Przemyśl, Lemberg, Stanislau is újra a Monarchia kezére került. Július közepén pedig a teljes keleti fronton megindult a központi hatalmak előrenyomulása, Lublin és Varsó elfoglalása után a központi hatalmak katonái mélyen benyomultak Oroszország területére. Szeptemberre a front végül az áprilishoz képest helyenként közel 4-500 km-rel keletebbre stabilizálódott, Riga és a román határ között. A május 1-től október 1-ig terjedő időszakban az oroszok bőven több mint 2 millió katonát veszítettek, míg a Monarchia negyedennyit sem. Az emberekben bőséges utánpótlással rendelkező Oroszországot azonban a győzelmek és fájdalmas áldozatok árán sem sikerült egyelőre különbékére kényszeríteni, így a központi hatalmak legfőbb célja nem valósult meg.
Azon azonban ez mit sem változtat, hogy a gorlicei áttörés és az azt követő 4-5 hónap az első világháború teljes időtartama során a központi hatalmak legnagyobb katonai sikere volt
A Nagy Háborúban az Osztrák-Magyar Monarchia és azon belül Magyarország számára is a legfőbb hadszíntér az orosz front volt. Ezen a fronton zajlottak a legnagyobb hadműveletek s csaptak össze a főerők. A galíciai harcokban különösen kitűnt a gyorsan mozgó magyar huszárság, félelmetes hírnévre téve szert az ellenség körében. A lovasság alkonyán – lényegében az utolsó alkalommal, amikor a lovasság még fontos tényező lehetett egy csatában – a honvéd lovasság még egyszer örök dicsőséget szerzett a magyar huszárságnak. Ahogy gyalogos katonáink is vitézül harcoltak, róluk sem szabad megfeledkeznünk. Hogy a végső győzelmet nem értük el, az nem hősiesen küzdő magyar katonáinkon múlott, ők mindent megtettek. Hazájuk dicsősége és nemzetük védelme érdekében addig soha nem tapasztalt számban adták életüket. Rájuk kényszerített, ámde mégis bátran vállalt és elszántan végigharcolt küzdelmük és hősi haláluk tragédiája, hogy győzelmük ellenére Magyarország mégis óriási vereséget szenvedett e háború következtében. Emlékezzünk tisztelettel a hősi halált szenvedett magyar vitézekre!

2011. május 1., vasárnap

Az Árpád-házi királyok kora

Német támadások 1051-52-ben

            A Szent István halála utáni zavaros időkben rövid ideig – ám zsarnokian – uralkodó magyar királyok a hatalom megszerzése és megtartása érdekében bármilyen eszközhöz hajlandóak voltak hozzányúlni. I.(Szent) István unokaöccse, a trónról már egyszer letaszított Orseolo Péter, hogy hatalmát visszaszerezze, nem átallotta a német-római császár katonai segítségét kérni, majd győzelme után pedig arra vetemedett, hogy országát a német uralkodó hűbéresének nyilvánította és egy aranyozott lándzsa képében jelképesen át is adta III.Henriknek Magyarországot.
            Az Orseolo Péter másodszori trónfosztása után uralomra kerülő I.András király azonban – természetesen – nem tekintette jogosnak a Német-római Birodalom felsőbbségének e szerződés általi elismerését. András hazahívta öccsét, Béla herceget is, aki kiváló hadvezér hírében állt és számítani lehetett rá az ellenség támadása esetén. Az ország előkelői ugyancsak egységesen szálltak szembe a német terjeszkedési tervekkel. Mivel III.Henrik császár viszont – ami részéről szintén természetesnek mondható – továbbra is igényt tartott a Magyar Királyság feletti hűbérúri hatalomra, illetve meg akarta bosszulni támogatottjának (Orseolo Péternek) a trónról való eltávolítását, ezért a német és a magyar uralkodó közti konfliktus kirobbanása várható volt.
            Ez 1050-ben az egymás területére való kölcsönös betörésekkel vette kezdetét. Először a császár nagybátyja, Gebhard püspök tört be Magyarország északnyugati határvidékére, ezt követően pedig magyar csapatok dúlták a határ túloldalát.
          A németek igazi nagy támadása azonban csak 1051 nyarán indult meg Magyarország ellen. III.Henrik biztosra akart menni, ezért óriási hadat gyűjtött. Seregében a birodalom minden népe megjelent, országa távoli szegleteiből is érkeztek katonák. A korábbi német kudarcokból okulva, a sereget ezúttal Gebhard parancsoksága alatt hatalmas élelemszállító hajóhad kísérte a Dunán, amit kisebb szárazföldi csapatok is támogattak a Duna bal partján vonulva. A fősereget azonban maga a császár vezette.
Az ország északnyugati részének nagyjából a Kis-Duna és a Répce közötti területe, tehát a Csallóköz és a Szigetköz, valamint a Fertő tó, a Hanság, valamint a Rába és a Rábca vidéke folyókkal, tavakkal sűrűn szabdalt és ekkoriban igencsak mocsaras volt. A természeti adottságokat a magyar határvédelem ezen a szakaszon is maximálisan kihasználta; különféle védelmi intézkedésekkel, sáncokkal, árasztásokkal, földtorlaszokkal könnyű szerrel járhatatlanná tették az erre vezető utakat. Az meg még ráadás égi segítség volt a magyarok számára, hogy 1051 nyara igencsak esős volt, így az országnak ezen határvidéke teljes egészében átjárhatatlan volt egy nagyobb sereg számára. E természeti-mesterséges akadályok miatt Henrik császár nem tudott a legrövidebb útvonalon támadást intézni Magyarország ellen, hanem főseregével igen jelentős kerülővel, a Rába és a Zala forrásvidéke között kellett behatolnia az országba. Innen egyenesen a Magyar Királyság akkori fővárosa, (Székes)Fehérvár felé vette az irányt.
A magyarok tisztában voltak vele, hogy a császár óriási seregével nyílt csatában nem vehetik fel a versenyt. Ezért nagyon bölcsen kihasználták a természeti akadályok (folyók, mocsarak) nyújtotta lehetőségeket, illetve a felperzselt föld taktikáját alkalmazva, a német sereg előtt mindenhol elpusztították vagy elszállították az összes fellelhető élelmet, amivel rövidesen súlyos ellátási problémákat okoztak a hatalmas seregnek.
Eközben egy másik cselhez is folyamodtak. A magyaroknak sikerült elfogniuk a császár egy hírvivőjét, aki éppen a dunai utánpótlást vezető Gebhard püspökhöz tartott. Az általa vitt levelet meghamisították, és a hamis levélben, III.Henrik nevében arra utasították Gebhardot, hogy hajói elpusztítása után amilyen gyorsan csak tud, forduljon vissza a birodalomba, merthogy azt az ellenség váratlanul megtámadta, így a magyarországi hadjárattal azonnal fel kell hagyniuk. A püspök engedelmeskedett is a (hamis) parancsnak, ami miatt viszont az utánpótlás nélkül maradt császár teljesen reménytelen helyzetbe került.
Nem tudni, hogy a német sereg eljutott-e Fehérvárig, vagy csak megközelítette azt. Mindenesetre a gigantikus seregnek éppen óriási mérete (és a nagy kerülő) lett a veszte, ugyanis emiatt hatalmas ellátási igényei is voltak, amiket viszont a kiürített vidékeken, az utánpótlás elveszítése mellett, nem tudott kielégíteni. Így történt, hogy az ország elfoglalására küldött gigászi had végül Fehérvár komolyabb ostroma vagy bármilyen jelentősebb hadi tett nélkül, súlyos éhségtől gyötörve kellett, hogy visszavonuljon. Ekkor lendült ellentámadásba a terepet jól ismerő és könnyebb fegyverzetével sokkal gyorsabban mozgó magyar had. Váratlan rajtaütéseikkel megtizedelték a mind kétségbeesettebben visszavonulni igyekvő ellenség sorait. Ehhez kapcsolódik még egy érdekesség. A hagyomány szerint, a közeli alacsony hegységen keresztül menekülő német sereg katonái – hogy az éhségtől elgyengülve, súlyos terheiktől megszabaduljanak és ennyivel is gyorsabban érhessenek haza – az emelkedőn eldobálták páncéljaikat és pajzsaikat, és innen nyerte az illető hegység a Vértes nevet. A német sereg itt már egyenesen futott kifelé az országból, majd készleteiket teljesen felélve, súlyos veszteségekkel, éhesen és a megerőltetéstől kimerülten, októberben távoztak Magyarország földjéről.
III.Henrik, a megalázó hadjárat fáradalmait kipihenve azonban, még mindig nem tett le tervéről, hogy Magyarországot uralma alá hajtsa. A következő év nyarán ezért újabb hadjáratot indított, számításba véve az előző év kudarcának okait is. Ezért 1052-ben egy jóval kisebb, de a feladat ellátására elégségesnek vélt sereggel és bőséges élelem-ellátással kelt útra. Szárazföldön és vízen nyomult előre, méghozzá a legrövidebb útvonalon: a Duna mentén, illetve a Dunán. Seregének döntő részét ekkor a hajóhad tette ki, mely a katonákon kívül ostromgépekkel is fel volt szerelve. Hadjáratának legközelebbi célja Pozsony elfoglalása volt, ezért a város alá érkezve lehorgonyzott, szárazföldi seregével pedig letáborozott. Azonnal megkezdte a vár ostromlását, Pozsony védői azonban szívósan ellenálltak. Nemhogy sorra visszaverték a német rohamokat, de alkalmasint váratlan kitörésekkel is zaklatták az ostromló sereget.
Egyesek szerint egyébként ezen esemény alkalmából járt első ízben római pápa Magyarországon, mégpedig IX.Leó személyében, aki azért érkezett Henrik pozsonyi táborába, hogy személyesen próbáljon békét közvetíteni a német császár és a magyar király között. E próbálkozása azonban nem járt sikerrel.
Krónikásaink szerint a hadjáratot végül az döntötte el, hogy magyar búvárok egy csoportja Zotmund (aki a népnyelvben „Búvár Kund” néven lett nevezetes) vezetésével, az éj leple alatt megfúrták, majd ilyen módon elsüllyesztették a támadó sereg hajóinak egy jelentős részét. Bebizonyították, hogy a határtól nem messze is képesek harcképtelenné tenni az ellenséget. Mivel a császári sereg ellátása és fegyverzetének egy része ezúton megsemmisült, III.Henrik és serege kénytelen volt felhagyni a közel két hónapos ostrommal és bosszúsan távozni Magyarország területéről.
Így mentette meg a magyarok leleményessége két egymás utáni esztendőben is a fenyegető német támadástól a magyar hazát és mértek megszégyenítő vereséget a császár győzhetetlennek hitt seregére, de főképp Henrik tervére és büszkeségére.

2011. április 23., szombat

Hunyadi János és kora

Hunyadi János birtokai

Cikkünkben ezúttal Hunyadi Jánosnak, a Mátyás királysága előtti időszak legnagyobb magyar főurának birtokait mutatjuk be; az 1456-os állapot szerint, feltüntetve elhelyezkedésüket és néhol megemlítve megszerzésük körülményeit.
A nagy törökverőként nevezetessé vált Hunyadi János a névadó Hunyad vármegyéből származott, később pedig innen szervezte törökellenes hadjáratainak legtöbbjét. Így érthető módon, családi birtokainak központját ez a terület, ezen belül pedig a Hunyadi által felépíttetett Vajdahunyad vára jelentette. A család Hunyadvár környéki uradalmait még Hunyadi János apja nyerte el Zsigmond királytól.
Hunyadi János később jelentősen gyarapította a családi vagyont, elsősorban az 1439-től kezdve különféle tisztségei révén birtokolt és haláláig megtartott királyi várak, a Brankovics György szerb despotától megszerzett uradalmak, valamint az V.Lászlótól kapott besztercei grófság révén.
Hunyadi 1439-től szörényi bán, 1441-től pedig erdélyi vajda, székely ispán, nándorfehérvári kapitány és temesi ispán volt. E tisztségei révén számtalan várral rendelkezett, csak hogy kettőt említsünk: Nándorfehérvár és Temesvár (utóbbit később birtokadományként meg is kapta). Gyakorlatilag az ő vállaira nehezedett az ország délkeleti határszakasza védelmének feladata, ezáltal pedig a fontosabb erősségek felett is rendelkezett.
1444-ben megkapta a Szerbia romjai fölött „uralkodó” Brankovics György óriási magyarországi birtokait is. Így került Hunyadi birtokába például Debrecen, Szatmár és Németi (a későbbi Szatmárnémeti két elődje), Világos és Nagybánya, a környező területekkel együtt, illetve ahol volt, ott a várakkal együtt.
I.Ulászló király Várnánál elszenvedett halála után a kormányzóvá kinevezett Hunyadi lényegében az egész ország élén állt, szinte uralkodói jogkörrel. 1452. december 31-i hatállyal azonban kénytelen volt lemondani kormányzóságáról, hogy átadja a hatalmat a 12 évesen tényleges uralmát megkezdő V.László királynak. (Bár az ország gyakorlati irányítását jórészt továbbra is Hunyadi látta el.) V.László afféle kárpótlásul létrehozta Hunyadinak a besztercei grófságot, melyet örök birtokul kapott Hunyadi és családja. Ezzel egy újabb hatalmas, összefüggő birtok-területre és számos településre tett szert Hunyadi. Az erdélyi Besztercén és meglehetősen tág környékén kívül ekkor kapta meg Görgény vidékét is.
Birtokainak túlnyomó része az ország keleti felében helyezkedett el: Hunyad, Arad és Zaránd vármegye területén, a Maros-Körös közén, Beszterce vidékén, a későbbi Hajdúság területén és még számos egyéb vidéken. Voltak azonban kisebb uradalmai az ország többi táján is. Szlavónia területén Rácsa és Fejérkő várával és környékével, a Nyugat-Dunántúlon pedig Újvárral és környékével rendelkezett. A Duna-Tisza közén birtokaihoz tartozott Bodrog vármegye egy része, többek között Szabadka és Halas településekkel. Tokajt és vidékét 1451-ben vásárolta meg. De voltak várai és birtokai voltak az ország túlsó felében, az északnyugati részeken is: a Vág és a határ mentén Hunyadi birtokolta ekkoriban Trencsén, Oroszlánkő és Zsolna várát is.
Mindent egybevéve, Hunyadi János a halála előtti években a Magyar Királyság több mint húsz vármegyéjében rendelkezett jelentős birtokokkal; különféle tisztségek viselőjeként, hadseregek fővezéreként, kormányzóként, főkapitányként kétségkívül a korabeli ország leghatalmasabb magyar főura volt. Nem szabad azonban sosem elfelejtenünk, hogy hatalmát és vagyonát sosem saját jóléte vagy önző érdekei kielégítésére használta fel, hanem hazája és a kereszténység megmentését tűzte ki céljául és mindig ezért küzdött, erre fordította minden erejét.

2011. április 19., kedd

Magyar felfedezők és utazók

Kőrösi Csoma Sándor

Csoma Sándor 1784 – más kutatások szerint 1787 vagy 1788 – tavaszán született a Háromszék területén lévő Kőrösön, az ország délkeleti szegletében, egy szegény sorsú székely kisnemesi család hatodik sarjaként.
Tanulmányait a falu iskolájában kezdte, majd apja közbenjárásának köszönhetően sikerült elintézni, hogy neki ne kelljen székely határőr édesapja nyomdokaiba lépnie, hanem továbbtanulhasson a híres nagyenyedi kollégiumban. Már ekkor megfogalmazódott benne életcélja: felkutatni a magyarok őshazáját, és ősei ottani, homályba vesző múltját, történelmét. E nagy cél érdekében sajátította el sorra a különféle nyelveket, hogy eredeti forrásokból kutathasson és a nyelvismeret hiánya sehol ne szabhasson gátat felfedezéseinek. Nagyenyedi évei alatt a tanulás mellett kisebb munkákat is végzett, ebből fizetve taníttatása költségeit.
Tanulmányait kiváló eredményekkel zárta, javult anyagi helyzete, az alsóbb osztályoknak pedig megbecsült tanára lett. Megismerkedett a magyarság eredetével kapcsolatos elméletekkel és az azokat képviselő tanárokkal, tudósokkal. Kőrösi Csoma Sándor az ujgur-rokonság elméletének adott igazat és elhatározta, hogy felkutatja a magyarok közép-ázsiai őshazáját, bebizonyítva, hogy a finnugor eredettel szemben/mellett a magyarok rokonait mégis valahol a hunok, avarok és ujgurok őshazája táján kell keresni.
1815-től, úgynevezett „angol ösztöndíjasként”, a németországi Göttingenben folytatta tanulmányait. Itt lehetősége nyílt rá, hogy megismerkedjen az ekkor virágzásnak induló orientalisztika legkiválóbb képviselőivel, nemzetközi hírű tudós professzoraival. Ekkor különösen a híres biblia- és keletkutató Johann Gottfried Eichhorn gyakorolt rá nagy hatást, tőle tanult arabul és törökül és ő hívta fel Sándor figyelmét arra (amiben tanárának egyébként igaza is volt), hogy az arab forrásokban valószínűleg számos utalást találhat a magyarok őstörténetét illetően.
1818-ban tért haza Erdélybe, hogy nemsokára kevés támogatói egyikének, Kenderesi Mihálynak köszönhetően Temesváron, majd Zágrábban elsajátítson több szláv nyelvet, melyet utazásaihoz és kutatásaihoz szükségesnek vélt.
Évtizedekig tartó felkészülés után, az oly rég óta tervezett nagy küldetése megvalósításához egy késő őszi napon érkezett el az idő. 1819 novemberének végén végleg búcsút vett hazájától, hogy nekivágjon áhított utazásainak, nagy álmának és felfedezze népe ősi hazáját és annak történelmét.
Nagyenyedről indulva, Erdélyt a Vöröstoronyi-szoroson keresztül hagyta el és Bukarestbe ment, ahonnan a következő év első napján indult tovább Szófiába. Plovdivon át Isztambulba tartott, oda azonban egy járvány miatt nem juthatott be, ezért Énoszba utazott, ahol vitorlásra szállt. Hajóval folytatta utazását. Khiosz (ma Híosz) és Ródosz szigetének érintésével elérkezett Alexandriába. Itt arab tudását akarta tökéletesíteni, azonban rövidesen Alexandriában is pestis járvány tört ki, ezért Kőrösinek távoznia kellett. Ismét hajóra szállt, és miután megjárta Ciprust, Bejrútot, Tripolit és Latakiát, szárazföldön folytatta útját gyalogszerrel és 1820. április közepén érkezett Aleppóba, ahol bő egy hónapot időzött. Innen kereskedőkaravánokhoz csatlakozva utazott át Urfán, Meriden és Moszulon, mígnem Bagdadba ért, ahol két hónapot töltött el. Úgy döntött, hogy arab kutatásai helyett ezúttal inkább közvetlenül a feltételezett őshazába megy. Innen Kermansahon és Hamadánon keresztül jutott el októberben Teheránba. Teheránban a brit nagykövet vendégszeretetét élvezve majdcsak öt hónapot töltött, ezalatt tökéletesítve angol és perzsa nyelvtudását. Biztonsági okokból kifolyólag Teheránban hátrahagyva iratait és könyveit, Buhara felé vette az irányt, azonban háborús körülmények miatt több mint egy fél évet kellett Meshedben vesztegelnie. Végül novemberben sikerült eljutnia Buharába, azonban pár napos tartózkodás után, tervezett útirányától eltérítve, kénytelen volt elhagyni a várost és egy karavánnal Bahlba utazni. Innen egyenesen folytatta útját, tovább délkelet felé, átkelt a Hindukus sok ezer méteres hegyvonulatain és elérkezett Kabulba, majd Pesavarba. Ekkoriban találkozott egy francia és egy olasz katonatiszttel, akikkel együtt vándorolt tovább Lahorba.
A Buharából Lahorig vezető délkeleti irányú kényszerpályája azonban nem tudta eltéríteni Kőrösi Csoma Sándort eredeti céljától. Feltett szándéka volt, hogy az eddigi útját is akadályozó, nyugatabbi háborús övezet megkerülésével – valószínűleg a Karakorum hegységen keresztül – elmegy Jarkendbe, ahonnan a Takla-Makán homoksivatagának nyugati részén át eljuthat fő úti céljához, Közép-Ázsiába. Dzsammu érintésével el is jutott Kasmír fővárosába, Szrinagarba, ahonnan folytatta viszontagságos útját Belső-Ázsiába. Azonban hamarosan be kellett látnia, hogy további útja európai ember számára nemcsak borzasztó veszélyes és nehéz, de túl költséges is lenne, így 1822 júniusában végül kénytelen volt visszafordulni Szrinagarba. Ekkor találkozott William Moorcroft angol utazóval, akitől megkapta az első Tibetről szóló könyv egy példányát, és aki, felismerve a magyar utazó rendkívüli nyelvérzékét, tibeti tanulmányokra ösztönözte Sándort, felvetve, hogy ha nem is jut el az ujgurokhoz, az addig ismeretlen tibeti irodalomban talán találhat a magyarok történetére vonatkozó utalást. Ez a találkozás döntő jelentőségű volt Kőrösi Csoma Sándor életében. Moorcroftot elkísérte Lehbe, ő maga pedig perzsa (közvetítő) nyelvtudása segítségével tibeti tanulmányokba fogott.
Nemsokára szerette volna tibeti nyelvtudását a hegyi kolostorokban elmélyíteni, tanulmányozva az ősi tibeti iratokat. Moorcroft segítségével – akinek brit politikai szempontból kapóra jött a tanulni vágyó magyar lelkesedése – 1823 nyarán eljutott a Zangla nevű tibeti falu hegyi kolostorába. (Állítólag ő volt az első európai aki eljutott ide.) Tizenhat hónapot töltött a szilkacsúcson álló kolostorban, nyomorúságos körülmények között, hidegben és minimális élelem mellett. Ez az időszak alatt azonban fanatikus elszántsággal vetette bele magát a tibeti irodalomba. Mestere, a helyi művelt és köztiszteletben álló láma tanítása alatt kiválóan megtanulta a nyelvet, számos tibeti könyvet átolvasott, megismerkedett a buddhista kultúrával és nagyrészt feldolgozta Tibet történelmét, földrajzát és irodalmát, valamint összeállított egy 30 000 szavas szójegyzéket, lefektetve ezzel későbbi munkásságának alapját.
Kőrösi a következő év őszén hagyta el Zanglát. Úgy volt, hogy a láma néhány napon belül követni fogja Szultánpurba, ahol folytatja tanítását egész télen át. Kőrösi azonban hiába várt napokat a lámára, az nem érkezett meg, és mivel tudta, hogy a télies idő miatt elzáródó hágók miatt immár nem is fog megérkezni, ezért csalódottan indult el Szabáthuba. Itt abban a hitben jelentkezett a brit katonai elöljárónál, hogy az már ismeri célkitűzéseit és útjának célját. Azonban ez nem így volt. A britek kémkedésre gyanakodva hónapokra feltartóztatták. Ezt az ellenséges viselkedést Kőrösi sosem felejtette el, ami érthető is, hiszen másfél évi emberfeletti munkája után igazán nem erre számított. Ezen felül a britek önéletrajzot és beszámolót kértek tőle útjának célját és tevékenységét illetően. Jelentésére csak hónapok múlva érkezett válasz, melyben az angolok végre felismerték Kőrösi utazásának felfedező jellegét és az ismeretlen tibeti kultúra feltárására tett célkitűzésének jelentőségét. Ettől kezdve már hivatalosan is a britek szolgálatában állt, és még egy csekély összegű támogatást is nyújtottak neki tevékenységének folytatásához. Rövid ideig a szabáthui angol kolónia társaságában élt, ahol azonban nem érezte túl jól magát. Mivel a brit hatóságok elégedettek voltak zanglai munkásságával, jóváhagyták kérését, hogy 1825 júniusában újra nekivághasson a Himalájának.
Visszaindult a nehéz hegyi terepen át tanítójához, akivel ezúttal a sárgasüvegesek rendjének phugtáli kolostorában folytatták a tanulást és kutatást. Tanítójának ekkor azonban valószínűleg más ügyei akadtak, ezért nem tudott sokáig Kőrösivel maradni. Kőrösi egészen 1827 elejéig folytatta kutatásait Phugtalban, ám itt nem volt túl eredményes, saját maga elvesztegetett időnek ítélte ott tartózkodását. Gyarapodott viszont olyan értékes kötetekkel, melyeket még a láma állított össze számára. Mivel azonban megbízatását a tibeti-angol szótár és nyelvtan elkészítésére nem tudta teljesíteni, a britek megvonták tőle az anyagi támogatást. Kőrösi jelezte, hogy szótárának végső összeállításához még nagyjából három évnyi kutatásra van szüksége. Az angolok végülis elfogadták ezt, ismét megállapítottak számára egy nagyon kis összegű havi támogatást, majd 1827 nyarán ismét útjára engedték.
Kőrösi tehát harmadszor is elvonult a Himalája hegyláncai közé, ezúttal Kanam kolostorába. Tanulmányai az itteni lámával rendkívül eredményesen és nyugodtan folytak. Még ha életkörülményei meglehetősen szerények is voltak, kitűnő egészségnek örvendett. Tudomást szerzett a tibeti buddhisták mesés országáról, mely az ujgurok földjén van és meg volt győződve róla, hogy a magyarság ősei fejlett kultúrájú népként onnan indultak el nyugat felé. 1829-ben meglátogatta egy brit katonaorvos barátja, aki aztán egy levelében részletesen leírta Kőrösi életkörülményeit. Kőrösi felemlegette még néha a szabáthui incidenst, valamit, hogy úgy érzi teljesen megfeledkeztek róla, de bízott benne, hogy ha elkészül munkája, akkor elégedettek lesznek vele. Brit barátja továbbította a híreket Kőrösi elkeseredéséről, mire az Asiatic Society járandóságának megemeléséről döntött, valamint érdeklődtek, hogy milyen könyvekre lenne szüksége. Megdöbbenésükre azonban, szegényes körülményei ellenére, Kőrösi támogatásukat visszautasította, mondván, hogy már munkája végénél jár, és ha eddig nem segítettek, akkor most már nincs rájuk szüksége. Az otthonról küldött pénzbeli adományokat pedig visszaküldte erdélyi iskolák támogatására.
Kőrösi Csoma Sándor 1830-ra elkészült nagy művével, teljesítette azt, amire ígéretet tett. Összeállította az első tibeti nyelvtant és tibeti-angol szótárt, elkészített egy buddhista terminológiát, valamint rengeteg anyagot gyűjtött a tibeti irodalomról. Végső búcsút vett Tibettől és a lámától, majd visszatért Szabáthuba, 1831-ben pedig Kalkuttába költözött. 1830-ban a Royal Asiatic Society választotta tagjává, három évvel később pedig a Magyar Tudós Társaság (MTA) is levelező tagjává választotta, 1834-ben pedig előbbi (Bengáli Ázsiai Társaság néven) tiszteletbeli tagjává tette meg. A következő tíz évet Kalkuttában töltötte, az Asiatic Society székházában élve. Művei kiadását készítette elő, valamint a Bengáli Ázsiai Társaság alkalmazásában könyvtárosként ő rendszerezte a több mint ezer kötetes tibeti iratgyűjteményt. A Társaság folyóiratában és évkönyvében rendszeresen jelentek meg publikációi, 1834 elején pedig megjelent két fő műve, a tibeti nyelvtan és a szótár. Utóbbi előszavában köszönetet mondott mindenkinek, aki útja során segítségére volt, megemlítette eredeti úti célját és azt, hogy szegénysége miatt mindig mások segítségére volt szorulva és hogy milyen okokból látott neki a tibeti kultúra tanulmányozásának. Megemlíti emellett, hogy melyek azok a felfedezései, melyek a magyarság őstörténetéhez és a magyarok távoli rokonaihoz kapcsolódhatnak, és amelyek alapján a jövőben esetleg érdemes lenne másoknak is kutatásokat végezni Belső-Ázsiában. Műveiből jópár példányt küldött haza Magyarországra is, megtakarított pénzéből pedig alapítványt létesített a kiemelkedő magyar diákok számára, illetve szétosztotta szülőfaluja és rokonsága között. Az 1830-as évek közepén pár éves tanulmányutat tett India északkeleti részében, ahol újabb nyelveket sajátított el, valamint a nyelvtudomány segítségével igyekezett megtudni valamit a magyar őshazáról. 1837 végén tért vissza Kalkuttába, ahol folytatta könyvtárosi és tudományos, kutatói tevékenységét, szinte remetei magányba vonulva. Ekkoriban látogatta meg Schöfft Ágoston festő, aki az egyetlen biztosan hitelesnek tekinthető portrét készítette Kőrösiről. Schöfft állítása szerint Kőrösit nem lehetett kizökkenteni tudományos lelkesedéséből és a tibetológia témaköréből, csupán egy témával: Magyarországról viszont szeretett beszélgetni és hallgatni az otthoni történeteket. Kőrösi egyébként ekkor már körülbelül 20 nyelven írt, olvasott és/vagy beszélt.
1842 februárjában Kőrösi még egyszer utoljára nekivágott eredeti célja megvalósításának és útra kelt észak felé. Ezúttal Tibet fővárosába, Lhászába tartott, hogy tanulmányozza a dalai lámák könyvtárát, magyar vagy ujgur vonatkozású írások után kutatva, illetve ezután továbbutazzon az ujgurok és a mongolok földjére. A Himalája lábánál fekvő trópusi dzsungeleken és folyókon való átkelés közben azonban maláriát kapott, Dardzsilingbe érve pedig a betegség ledöntötte lábáról és néhány nap múlva, 1842. április 11-én hajnalban végleg véget ért hosszú földi útja.
Itt is temették el, síremléke Dardzsilingben, a világ harmadik legmagasabb hegyének oldalában áll. Emlékét őrzi a kutatásai helyszínéül szolgáló mindhárom kolostorban emléktábla, emellett számos magyarországi intézmény, magyar és külföldi írás, szobor és még sok más. A zanglai kolostorban még ott tartózkodása után 100 évvel is sokan ismerték a nevét.
Kőrösi Csoma Sándor eredeti célkitűzését soha nem adta fel, még ha közben más felfedezésekre is mindig nyitott volt és ezek érdekében „kitérőket” tett. Noha a magyarság őstörténetével kapcsolatban nem sikerült döntő felfedezéseket tennie, életműve mégis maradandó lett. Egy ismeretlen kultúra feltárásával, a tibetológia/tibetisztika tudományágának megalapításával, az első tibeti szótár és nyelvtan elkészítésével, felfedezéseivel és fáradhatatlan kutatói-rendszerezői tevékenységével dicsőséget és elismerést szerzett magának és hazájának, így örökre beírva nevét és a székely magyar legendás kitartását a történelembe. Széchenyi István írta róla megemlékezésül: „Egy szegény, árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve, Kőrösi Csoma Sándor bölcsőjét kereste a magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.”

2011. április 11., hétfő

Hunyadi Mátyás háborúi

A cseh háború és a boroszlói „táborozás”

Mátyás királyt a maga korában sokan vádolták azzal, hogy néhai apjával ellentétben, nem a török veszélyre fordította figyelmét és erejét, hanem önző hatalmi érdekeit tartotta csupán szem előtt. Pedig ez így nem igaz, még ha annyit el is kell ismernünk, hogy Hunyadi Mátyásban tényleg lehetett egy jó adag hatalomvágy is. Tényleges indítékai azonban éppen abból eredtek, hogy a korabeli Európa államai egyre inkább csak saját hatalmuk kiterjesztésével voltak elfoglalva és egyre közömbösebben tekintettek a közeledő és mindent bekebelező Török Birodalom jelentette fenyegetésre. Segítségnyújtás, a kereszténység védelmében, ekkoriban már talán meg sem fordult a legtöbb nagy európai uralkodó fejében. Magyarország viszont egyedül nem bírhatott el a nálánál sokkalta hatalmasabb és erősebb Oszmán Birodalommal. Még egy Mátyás király szintű uralkodóval az élén – aki a végvárrendszer erősítésével és korlátozott számú ellencsapással minden megtett, ami országa erejéből kitelt – is csak nehezen és ideiglenesen tudta feltartóztatni e félelmetes veszedelmet.
Ezért döntött úgy Mátyás, hogy stratégiát változtat. Ha egyedül nem bírja legyőzni a törököket és mások pedig nem segítenek, akkor kényszeríteni kell őket rá. Corvin Mátyás megkísérelte azt, hogy egy olyan közép-európai birodalmat építsen ki (melynek élén lehetőleg ő állna, német-római császárként, magyar királyként, cseh királyként és még ki tudja miként), mely már a győzelem reményével vehetné fel a harcot az irtózatos ellenféllel. Birodalmának kiépítését meg is kezdte és igen sikeresen is haladt vele; ennek a hódítás-sorozatnak volt fontos állomása a cseh területek egy nagy részének bekebelezése is.
Nagyszerű birodalomépítő vállalkozása azonban sajnos kudarcot vallott. Rövid élete és az utódlás problémája ebben megakadályozta. Cseh hadjáratai, azon belül pedig főként a boroszlói táborozás azonban mindmáig a magyar hadtörténelem legdicsőségesebb epizódjai közé tartozik.
Mátyás csehországi háborúja 1468-ban vette kezdetét és a kor nyugati háborúihoz illően, többnyire nem nagy mezei csaták, hanem inkább ostromok és manőverezések jellemezték. 1469-ben a katolikus cseh nemesség Corvin Mátyást Csehország királyává választotta korábbi apósával, az eretnek Podjebrád Györggyel szemben. Ettől azonban még nem szállt egyszerre minden terület Mátyás királyra, mivel György király továbbra is rengeteg támogatóval rendelkezett. A harcok változó sikerrel zajlottak, Mátyás híres Fekete Serege meghódította és szilárdan tartotta a cseh területek közül Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot, azonban a központi-nyugati területeket (a „szűkebb értelemben vett” Csehországot, más néven Bohémiát) nem tudta tartósan elfoglalni. 1471-ben Podjebrád György meghalt, a hozzá hű cseh rendek pedig végakaratának megfelelően nem Mátyást, hanem a lengyel király fiát, Ulászlót (a későbbi magyar királyt) választották Csehország királyának. Mátyás helyzete így még nehezebbé vált, mivel egyszerre kellett szembenéznie a cseh és a lengyel királlyal, valamint Magyarországon is le kellett szerelnie egy összeesküvést. Igazán veszélyessé azonban 1474-ben vált a cseh háború, amikor Ulászló és apja, IV.Kázmér András lengyel-litván király szövetségre léptek Mátyás régi ellenfelével, III.Frigyes császárral, és a gazdag Szilézia visszafoglalására készülődtek.
Mátyás király, miután a hazáját fenyegető veszélyekkel leszámolt, 1474 nyarának végén hadjáratot indított Szilézia védelmére. Seregének létszáma a 10 000 főt sem érte el, e haderő azonban kizárólag harcedzett, kipróbált és jól felszerelt zsoldosokból állt. Mindezek ellenére nyilvánvaló volt, hogy Mátyás nem kíván nyílt mezei csatában megütközni ellenfeleivel. Mátyás a teljes hadjáratot alaposan eltervezte és megszervezte. Ellentmondást nem tűrő erélyességgel gondoskodott róla – akár kivégzésekhez vagy lefizetéshez is folyamodva –, hogy a hadműveleti terület minden egyes erődített helye az ő birtokában legyen. Az elfoglalt várak egy részét leromboltatta, a többiben pedig kevés, ám kellően felszerelt és jól fizetett helyőrségeket hagyott. Ő maga pár száz katonája élén Szilézia fővárosába, Boroszlóba vonult (ma Wrocław), a város mellett pedig erős szekérvárat állíttatott. Sziléziai támogatóitól – a magyarországiakhoz hasonlóan – nem személyes részvételt kért a háborúban, hanem inkább szolgáltatásaik pénzbeli megváltását. Ez a pénz pedig Mátyás haditervéhez nagyon is kapóra jött a későbbiekben, zsoldosseregének ellátáshoz.
Ahogy arra számítani lehetett, szeptemberben megindult kelet felől IV.Kázmér András lengyel, nyugat felől pedig Ulászló cseh hadserege, Szilézia elfoglalására. A két sereg októberben egyesült és Boroszló ellen vonult. Az ellenség létszámbeli fölénye irtózatos volt: az egyesült szövetséges sereg 8-9-szeres túlerőben volt Mátyáséhoz képest! Igaz, hogy ezek a seregek többnyire viszont rosszul felszerelt, külföldi harcban (gondolok itt a sereg nagy részét kitevő lengyelekre) motiválatlan nemesi felkelőkből álltak.
Bár Mátyás lovas különítmények kiküldésével zaklatta az ellenséges seregeket, egyesülésüket nem akadályozta meg. Jól előkészített tervében bízva bátran nézett szembe a nyomasztó túlerővel is. Miután birtokba vette a sziléziai várakat, elrendelte a falvak kiürítését és lakosságuknak a városokba telepítését. Ezzel egy időben begyűjtetett minden élelmet és takarmányt, amit a vidéken találni lehetett. Hunyadi Mátyás lényegében a történelem folyamán oly sokszor bevált „felperzselt föld taktikáját” alkalmazta, amennyire lehetséges, humánus módon megvalósítva, ezzel Szilézia középső részét átmenetileg lakatlan pusztasággá változtatva. A várak és városok viszont, melyekben Mátyás csapatai állomásoztak, bőségesen el voltak látva élelemmel (még a lovak számára is) és a szükséges felszerelésekkel. Zsoldosai közt Mátyás szigorú vasfegyelmet tartott, a rendet így mindvégig fenntartva és biztosítva tervének zökkenőmentes megvalósítását.
Helyőrségeinek elrendelte, hogy szüntelen kitörésekkel zaklassák az ellenséget. Mivel a szövetségesek pedig Boroszló környékén nem leltek élelemre, ezért távolabbi vidékekre is el kellett merészkedniük, az ilyen, élelemszerzésre kiküldött csapatokat viszont Mátyás zsoldosai szinte kivétel nélkül felmorzsolták. Az óriási ellenséges had gyors és döntő összecsapásra készült, Mátyás taktikájával szemben viszont tehetetlen volt. Hiszen minden erősséget nem ostromolhatott meg egyszerre, mert annyi katona a világon nincsen, viszont a várak egyenkénti elfoglalására meg ideje nem volt, a közelgő tél miatt. Boroszló lerohanására viszont Mátyás tüzérsége miatt nem mert vállalkozni, mert az elhúzódó és súlyos vérveszteségekkel járó ostrom alatt a lengyel-cseh sereg utánpótlási vonalait végképp elvágnák a helyőrségekből kitörő zsoldosok és a szövetséges sereg éhen halna. Bár az utánpótlási vonalak végleges elvágása, Mátyás könnyűlovassága által eddigre már meg is történt, sőt, a zsoldosok már a lengyel területeket dúlták. Míg a szövetséges sereg tehetetlenül tétovázott, addig Mátyás újabb és újabb csapatokat küldött a legtermékenyebb lengyel területek pusztítására, és mivel ellenállásra nem akadtak, ezért a Lengyel Királyság belsejébe hatolva sarcolták végig a vidéket. Egy rác könnyűlovasokból álló különítmény egész Krakkóig jutott, mire olyan pánik tört ki, hogy a lengyel királyné azonnali hazatérésre próbálta rábírni férjét. Ezalatt magyar lovas csapatok pedig a központi cseh területeket rabolták végig. Mátyás kis csapatainak sikeres portyázásai végképp demoralizálták az éhező és fázó ellenséget. Az ellenséges koalíció csapatainak egyre távolabbra kellett elkószálniuk ahhoz, hogy élelmet vagy takarmányt szerezhessenek, az ilyen kiküldött csapatok azonban majdcsak mind magyar fogságban végezték. Állítólag Mátyás lengyel és cseh zsoldosai anyanyelvüket is felhasználták, hogy tőrbe csalják az ellenség oldalán álló honfitársaikat. A Mátyás birtokában lévő városok és várak zsúfolásig teltek cseh és lengyel foglyokkal, akiknek egy jelentős hányada éhen is halt. Kázmér és Ulászló létszámbeli fölénye egyre csökkent. Kétségbeesésükben mindketten megkísérelték utoljára, hogy egy-egy sok száz szekérből álló élelem- és ruhaszállítmányt rendeljenek magukhoz otthonról, azonban Mátyás zsoldosai ezeket teljes egészükben elfogták és elkobozták, még mielőtt a szállítmány felmentésére küldött csapatok megérkeztek volna.
A végsőkig meggyötört ellenségnek végül már Mátyás engedélyezett pár napos élelemvásárlást. November közepére pedig több város helyőrségét magához rendelte, ezzel jelezve, hogy a megvert „ostromlók” üldözésére készül. Ulászlónak több se kellett, szedte a sátorfáját és hazaindult. Azonban (ez elég jellemző Ulászló szerencsétlenkedéseire) az elvonuló csehek amikor felgyújtották táborukat, a tűz átterjedt a lengyelek állásaira is, miáltal elpusztult a lengyelek megmaradt felszerelése is. Ezek után már Kázmér is végképp megtört és tárgyalásokat kezdeményezett Mátyással. A hadtörténelemben szokatlan módon, a jelentős túlerőben lévő „ostromlókat” tehát fegyverszünetre kényszerítették. Kázmér hazavonult megvert seregével, Mátyás pedig lemondott üldözésükről.
A magyar hadtörténelem e dicső epizódját a boroszlói „táborozás” néven emlegetik. Mátyás király kitűnő tervének és begyakorlott, jól fizetett zsoldosainak köszönhetően megóvta meghódított területeit a hatalmas túlerővel szemben. A cseh háborúkat lezáró olmützi béke értelmében Ulászló és Mátyás is viselhették a cseh királyi címet, illetve megtarthatták területeiket. Ezáltal Csehország nagyobbik fele Mátyás király uralma alatt maradt, ám ettől függetlenül Mátyás másik ellenfele, III.Frigyes császár mégis Ulászlót iktatta be cseh királyként a választófejedelmek közé.
Azon a tényen azonban ez mit sem változtat, hogy a boroszlói „táborozás” a magyar hadtörténelem egyik legdicsőségesebb epizódja lett, ami Hunyadi Mátyás erőskezű vezetői képességeit is világhírűvé tette.
Mátyás király bravúros stratégiája és óriási győzelme egyértelműen bizonyította, hogy mégiscsak maradt benne is valami apja nevezetes hadvezéri tehetségéből, hadszervezőként pedig kissé talán még túl is tett rajta.

2011. április 2., szombat

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Gáspár András és a hatvani ütközet

Ma lévén az évfordulója a dicsőséges tavaszi hadjárat első győzelmének tekintett hatvani csatának, ezúttal a 162 évvel ezelőtt történtekről emlékezünk meg.
A magyar fősereg 1849 márciusának végére kellőképpen összeszedte magát a februári kápolnai vereség és a márciusi fővezéri váltások után ahhoz, hogy végre megindítsa támadását a Gödöllő környékén állomásozó ellenséges főerők ellen. Mivel az osztrák fővezér, Windischgrätz seregei jelentős – ha nem is túlnyomó (körülbelül 55000 fő a 47000 ellenében) – túlerőben voltak, ezért a magyar sereg nyilván nem ronthatott neki csak úgy, a jobban felszerelt ellenséges túlerőnek.
Ehelyett, a Klapka György által kidolgozott merész tervben bízott a magyar oldal. A haditerv szerint a magyar VII. hadtest Hatvan felől elterelő hadműveletet kellett, hogy végrehajtson, azt a látszatot keltve, mintha ott gyülekezne a honvédség zöme. Ezalatt a fősereg valójában nagyobbik része, délkelet felől, a Jászságon és a Tápióságon át igyekezett az ellenséges főerők oldalába és hátába kerülni.
A haditerv végrehajtása április elején kedvezően indult. A Hatvanban és a várostól keletre mozgolódó magyar seregek sikeresen kiprovokálták Windischgrätz alvezérének, Schliknek a támadását („erőltetett kémszemléjét”), akinek célja az volt, hogy végre biztos információkat szerezzen a Hatvan környéki magyar erők nagyságáról. Az osztrákok a Hatvanból való visszavonulásra késztették a magyar erőket.
Április 2-án kora reggel, a két magyar parancsnok, Poeltenberg Ernő és Gáspár András lovassági felderítést hajtott végre Hatvan irányába. Mivel Schlik hadai rövidesen megindították támadásukat Hatvantól keletre, Hort irányába, ezért a magyar sereg elfoglalta védelmi állásait. Schlik (saját szavaival élve) „egy kis nyúlvadászatra” invitálta tisztjeit a magyar táborba. A „nyúlvadászat” azonban ezúttal fordítva sült el és a nyuszi piszkosul megkergette a vadászt…Az ütközet délben kezdődött ágyúzással, majd délután folytatódott – ekkor már tényleges harc formájában. A magyar csapatok Hatvan felé vetették vissza a császári erőket. Schlik először a Hatvan előtti szőlőhegyekre, majd Hatvanba, majd a Zagyva hídjához vonta vissza csapatait, mivel seregének jobb és bal szélén is magyar erők jelentek meg, melyek megkezdték koncentrikus előrenyomulásukat, így bekerítéssel fenyegetve az osztrák sereget. Közben Damjanich hadtestének egyik hadosztálya is Gáspár András segítségére sietett, ezért Schlik kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. Hatvanban és a Zagyvánál a szembeálló felek közelharcba keveredtek, ám az osztrák csapatoknak végül sikerült átkelniük a folyón és viszonylag rendezetten visszavonulniuk nyugati irányba.
A hatvani ütközet stratégiai szempontból talán nem volt nagy győzelem, olyan szempontból viszont mégis, hogy Schliknek nem sikerült megállapítania a magyar főerők pontos létszámát és elhelyezkedését, és a magyar haditerv sem bukott meg, miáltal e kis győzelem is elősegítette a dicsőséges tavaszi hadjárat megindulását, ami viszont a magyar hadtörténelem valóban fényes fejezetei közé írta be magát. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a hatvani győzelem taktikai szinten és a magyar katonákra gyakorolt lélektani hatását tekintve viszont igazán szép eredménynek mondható.

A hatvani győzelem kivívásában talán legnagyobb szerepet játszó magyar hadvezérről, Gáspár Andrásról is emlékezzünk meg pár szóban!
Gáspár András 1804. november 23-án született Kecskeméten, egy csizmadia-munkákkal foglalkozó kisnemesi családban. Andrást is ilyen területre szánták, ő azonban szülei tudta nélkül belépett a hadseregbe és többszöri meggondolás és újra elszökés után végül a katonai pályát választotta.
1848 júniusában alakulatával Magyarországra vezényelték, szeptembertől kezdve részt vett a horvátok elleni harcokban. Részt vett a móri ütközetben is, majd átvezényelték a feldunai-, később pedig az ebből alakult VII. hadtestbe. 1849 áprilisában, hatvani győzelméért megkapta tábornoki kinevezését. Pár nappal később azonban, az isaszegi csatában éppen Gáspár önállóságának hiánya miatt nem tudott még jelentősebb, döntő győzelmet aratni a magyar sereg. Április vége felé Gáspár András betegségére hivatkozva kérte felmentését, és a további harcokban már nem vett részt.
Alighanem éppen ennek köszönheti, hogy a szabadságharc után a hadbíróság „csak” 10 évi várfogságra ítélte, azonban már 1850-ben kegyelmet kapott. Élete hátralevő részében postamesterként, országgyűlési képviselőként és honvédegyleti elnökként tevékenykedett. 1884. augusztus 5-én halt meg Biharon.