Magyar felfedezők és utazók

Kőrösi Csoma Sándor

Csoma Sándor 1784 – más kutatások szerint 1787 vagy 1788 – tavaszán született a Háromszék területén lévő Kőrösön, az ország délkeleti szegletében, egy szegény sorsú székely kisnemesi család hatodik sarjaként.
Tanulmányait a falu iskolájában kezdte, majd apja közbenjárásának köszönhetően sikerült elintézni, hogy neki ne kelljen székely határőr édesapja nyomdokaiba lépnie, hanem továbbtanulhasson a híres nagyenyedi kollégiumban. Már ekkor megfogalmazódott benne életcélja: felkutatni a magyarok őshazáját, és ősei ottani, homályba vesző múltját, történelmét. E nagy cél érdekében sajátította el sorra a különféle nyelveket, hogy eredeti forrásokból kutathasson és a nyelvismeret hiánya sehol ne szabhasson gátat felfedezéseinek. Nagyenyedi évei alatt a tanulás mellett kisebb munkákat is végzett, ebből fizetve taníttatása költségeit.
Tanulmányait kiváló eredményekkel zárta, javult anyagi helyzete, az alsóbb osztályoknak pedig megbecsült tanára lett. Megismerkedett a magyarság eredetével kapcsolatos elméletekkel és az azokat képviselő tanárokkal, tudósokkal. Kőrösi Csoma Sándor az ujgur-rokonság elméletének adott igazat és elhatározta, hogy felkutatja a magyarok közép-ázsiai őshazáját, bebizonyítva, hogy a finnugor eredettel szemben/mellett a magyarok rokonait mégis valahol a hunok, avarok és ujgurok őshazája táján kell keresni.
1815-től, úgynevezett „angol ösztöndíjasként”, a németországi Göttingenben folytatta tanulmányait. Itt lehetősége nyílt rá, hogy megismerkedjen az ekkor virágzásnak induló orientalisztika legkiválóbb képviselőivel, nemzetközi hírű tudós professzoraival. Ekkor különösen a híres biblia- és keletkutató Johann Gottfried Eichhorn gyakorolt rá nagy hatást, tőle tanult arabul és törökül és ő hívta fel Sándor figyelmét arra (amiben tanárának egyébként igaza is volt), hogy az arab forrásokban valószínűleg számos utalást találhat a magyarok őstörténetét illetően.
1818-ban tért haza Erdélybe, hogy nemsokára kevés támogatói egyikének, Kenderesi Mihálynak köszönhetően Temesváron, majd Zágrábban elsajátítson több szláv nyelvet, melyet utazásaihoz és kutatásaihoz szükségesnek vélt.
Évtizedekig tartó felkészülés után, az oly rég óta tervezett nagy küldetése megvalósításához egy késő őszi napon érkezett el az idő. 1819 novemberének végén végleg búcsút vett hazájától, hogy nekivágjon áhított utazásainak, nagy álmának és felfedezze népe ősi hazáját és annak történelmét.
Nagyenyedről indulva, Erdélyt a Vöröstoronyi-szoroson keresztül hagyta el és Bukarestbe ment, ahonnan a következő év első napján indult tovább Szófiába. Plovdivon át Isztambulba tartott, oda azonban egy járvány miatt nem juthatott be, ezért Énoszba utazott, ahol vitorlásra szállt. Hajóval folytatta utazását. Khiosz (ma Híosz) és Ródosz szigetének érintésével elérkezett Alexandriába. Itt arab tudását akarta tökéletesíteni, azonban rövidesen Alexandriában is pestis járvány tört ki, ezért Kőrösinek távoznia kellett. Ismét hajóra szállt, és miután megjárta Ciprust, Bejrútot, Tripolit és Latakiát, szárazföldön folytatta útját gyalogszerrel és 1820. április közepén érkezett Aleppóba, ahol bő egy hónapot időzött. Innen kereskedőkaravánokhoz csatlakozva utazott át Urfán, Meriden és Moszulon, mígnem Bagdadba ért, ahol két hónapot töltött el. Úgy döntött, hogy arab kutatásai helyett ezúttal inkább közvetlenül a feltételezett őshazába megy. Innen Kermansahon és Hamadánon keresztül jutott el októberben Teheránba. Teheránban a brit nagykövet vendégszeretetét élvezve majdcsak öt hónapot töltött, ezalatt tökéletesítve angol és perzsa nyelvtudását. Biztonsági okokból kifolyólag Teheránban hátrahagyva iratait és könyveit, Buhara felé vette az irányt, azonban háborús körülmények miatt több mint egy fél évet kellett Meshedben vesztegelnie. Végül novemberben sikerült eljutnia Buharába, azonban pár napos tartózkodás után, tervezett útirányától eltérítve, kénytelen volt elhagyni a várost és egy karavánnal Bahlba utazni. Innen egyenesen folytatta útját, tovább délkelet felé, átkelt a Hindukus sok ezer méteres hegyvonulatain és elérkezett Kabulba, majd Pesavarba. Ekkoriban találkozott egy francia és egy olasz katonatiszttel, akikkel együtt vándorolt tovább Lahorba.
A Buharából Lahorig vezető délkeleti irányú kényszerpályája azonban nem tudta eltéríteni Kőrösi Csoma Sándort eredeti céljától. Feltett szándéka volt, hogy az eddigi útját is akadályozó, nyugatabbi háborús övezet megkerülésével – valószínűleg a Karakorum hegységen keresztül – elmegy Jarkendbe, ahonnan a Takla-Makán homoksivatagának nyugati részén át eljuthat fő úti céljához, Közép-Ázsiába. Dzsammu érintésével el is jutott Kasmír fővárosába, Szrinagarba, ahonnan folytatta viszontagságos útját Belső-Ázsiába. Azonban hamarosan be kellett látnia, hogy további útja európai ember számára nemcsak borzasztó veszélyes és nehéz, de túl költséges is lenne, így 1822 júniusában végül kénytelen volt visszafordulni Szrinagarba. Ekkor találkozott William Moorcroft angol utazóval, akitől megkapta az első Tibetről szóló könyv egy példányát, és aki, felismerve a magyar utazó rendkívüli nyelvérzékét, tibeti tanulmányokra ösztönözte Sándort, felvetve, hogy ha nem is jut el az ujgurokhoz, az addig ismeretlen tibeti irodalomban talán találhat a magyarok történetére vonatkozó utalást. Ez a találkozás döntő jelentőségű volt Kőrösi Csoma Sándor életében. Moorcroftot elkísérte Lehbe, ő maga pedig perzsa (közvetítő) nyelvtudása segítségével tibeti tanulmányokba fogott.
Nemsokára szerette volna tibeti nyelvtudását a hegyi kolostorokban elmélyíteni, tanulmányozva az ősi tibeti iratokat. Moorcroft segítségével – akinek brit politikai szempontból kapóra jött a tanulni vágyó magyar lelkesedése – 1823 nyarán eljutott a Zangla nevű tibeti falu hegyi kolostorába. (Állítólag ő volt az első európai aki eljutott ide.) Tizenhat hónapot töltött a szilkacsúcson álló kolostorban, nyomorúságos körülmények között, hidegben és minimális élelem mellett. Ez az időszak alatt azonban fanatikus elszántsággal vetette bele magát a tibeti irodalomba. Mestere, a helyi művelt és köztiszteletben álló láma tanítása alatt kiválóan megtanulta a nyelvet, számos tibeti könyvet átolvasott, megismerkedett a buddhista kultúrával és nagyrészt feldolgozta Tibet történelmét, földrajzát és irodalmát, valamint összeállított egy 30 000 szavas szójegyzéket, lefektetve ezzel későbbi munkásságának alapját.
Kőrösi a következő év őszén hagyta el Zanglát. Úgy volt, hogy a láma néhány napon belül követni fogja Szultánpurba, ahol folytatja tanítását egész télen át. Kőrösi azonban hiába várt napokat a lámára, az nem érkezett meg, és mivel tudta, hogy a télies idő miatt elzáródó hágók miatt immár nem is fog megérkezni, ezért csalódottan indult el Szabáthuba. Itt abban a hitben jelentkezett a brit katonai elöljárónál, hogy az már ismeri célkitűzéseit és útjának célját. Azonban ez nem így volt. A britek kémkedésre gyanakodva hónapokra feltartóztatták. Ezt az ellenséges viselkedést Kőrösi sosem felejtette el, ami érthető is, hiszen másfél évi emberfeletti munkája után igazán nem erre számított. Ezen felül a britek önéletrajzot és beszámolót kértek tőle útjának célját és tevékenységét illetően. Jelentésére csak hónapok múlva érkezett válasz, melyben az angolok végre felismerték Kőrösi utazásának felfedező jellegét és az ismeretlen tibeti kultúra feltárására tett célkitűzésének jelentőségét. Ettől kezdve már hivatalosan is a britek szolgálatában állt, és még egy csekély összegű támogatást is nyújtottak neki tevékenységének folytatásához. Rövid ideig a szabáthui angol kolónia társaságában élt, ahol azonban nem érezte túl jól magát. Mivel a brit hatóságok elégedettek voltak zanglai munkásságával, jóváhagyták kérését, hogy 1825 júniusában újra nekivághasson a Himalájának.
Visszaindult a nehéz hegyi terepen át tanítójához, akivel ezúttal a sárgasüvegesek rendjének phugtáli kolostorában folytatták a tanulást és kutatást. Tanítójának ekkor azonban valószínűleg más ügyei akadtak, ezért nem tudott sokáig Kőrösivel maradni. Kőrösi egészen 1827 elejéig folytatta kutatásait Phugtalban, ám itt nem volt túl eredményes, saját maga elvesztegetett időnek ítélte ott tartózkodását. Gyarapodott viszont olyan értékes kötetekkel, melyeket még a láma állított össze számára. Mivel azonban megbízatását a tibeti-angol szótár és nyelvtan elkészítésére nem tudta teljesíteni, a britek megvonták tőle az anyagi támogatást. Kőrösi jelezte, hogy szótárának végső összeállításához még nagyjából három évnyi kutatásra van szüksége. Az angolok végülis elfogadták ezt, ismét megállapítottak számára egy nagyon kis összegű havi támogatást, majd 1827 nyarán ismét útjára engedték.
Kőrösi tehát harmadszor is elvonult a Himalája hegyláncai közé, ezúttal Kanam kolostorába. Tanulmányai az itteni lámával rendkívül eredményesen és nyugodtan folytak. Még ha életkörülményei meglehetősen szerények is voltak, kitűnő egészségnek örvendett. Tudomást szerzett a tibeti buddhisták mesés országáról, mely az ujgurok földjén van és meg volt győződve róla, hogy a magyarság ősei fejlett kultúrájú népként onnan indultak el nyugat felé. 1829-ben meglátogatta egy brit katonaorvos barátja, aki aztán egy levelében részletesen leírta Kőrösi életkörülményeit. Kőrösi felemlegette még néha a szabáthui incidenst, valamit, hogy úgy érzi teljesen megfeledkeztek róla, de bízott benne, hogy ha elkészül munkája, akkor elégedettek lesznek vele. Brit barátja továbbította a híreket Kőrösi elkeseredéséről, mire az Asiatic Society járandóságának megemeléséről döntött, valamint érdeklődtek, hogy milyen könyvekre lenne szüksége. Megdöbbenésükre azonban, szegényes körülményei ellenére, Kőrösi támogatásukat visszautasította, mondván, hogy már munkája végénél jár, és ha eddig nem segítettek, akkor most már nincs rájuk szüksége. Az otthonról küldött pénzbeli adományokat pedig visszaküldte erdélyi iskolák támogatására.
Kőrösi Csoma Sándor 1830-ra elkészült nagy művével, teljesítette azt, amire ígéretet tett. Összeállította az első tibeti nyelvtant és tibeti-angol szótárt, elkészített egy buddhista terminológiát, valamint rengeteg anyagot gyűjtött a tibeti irodalomról. Végső búcsút vett Tibettől és a lámától, majd visszatért Szabáthuba, 1831-ben pedig Kalkuttába költözött. 1830-ban a Royal Asiatic Society választotta tagjává, három évvel később pedig a Magyar Tudós Társaság (MTA) is levelező tagjává választotta, 1834-ben pedig előbbi (Bengáli Ázsiai Társaság néven) tiszteletbeli tagjává tette meg. A következő tíz évet Kalkuttában töltötte, az Asiatic Society székházában élve. Művei kiadását készítette elő, valamint a Bengáli Ázsiai Társaság alkalmazásában könyvtárosként ő rendszerezte a több mint ezer kötetes tibeti iratgyűjteményt. A Társaság folyóiratában és évkönyvében rendszeresen jelentek meg publikációi, 1834 elején pedig megjelent két fő műve, a tibeti nyelvtan és a szótár. Utóbbi előszavában köszönetet mondott mindenkinek, aki útja során segítségére volt, megemlítette eredeti úti célját és azt, hogy szegénysége miatt mindig mások segítségére volt szorulva és hogy milyen okokból látott neki a tibeti kultúra tanulmányozásának. Megemlíti emellett, hogy melyek azok a felfedezései, melyek a magyarság őstörténetéhez és a magyarok távoli rokonaihoz kapcsolódhatnak, és amelyek alapján a jövőben esetleg érdemes lenne másoknak is kutatásokat végezni Belső-Ázsiában. Műveiből jópár példányt küldött haza Magyarországra is, megtakarított pénzéből pedig alapítványt létesített a kiemelkedő magyar diákok számára, illetve szétosztotta szülőfaluja és rokonsága között. Az 1830-as évek közepén pár éves tanulmányutat tett India északkeleti részében, ahol újabb nyelveket sajátított el, valamint a nyelvtudomány segítségével igyekezett megtudni valamit a magyar őshazáról. 1837 végén tért vissza Kalkuttába, ahol folytatta könyvtárosi és tudományos, kutatói tevékenységét, szinte remetei magányba vonulva. Ekkoriban látogatta meg Schöfft Ágoston festő, aki az egyetlen biztosan hitelesnek tekinthető portrét készítette Kőrösiről. Schöfft állítása szerint Kőrösit nem lehetett kizökkenteni tudományos lelkesedéséből és a tibetológia témaköréből, csupán egy témával: Magyarországról viszont szeretett beszélgetni és hallgatni az otthoni történeteket. Kőrösi egyébként ekkor már körülbelül 20 nyelven írt, olvasott és/vagy beszélt.
1842 februárjában Kőrösi még egyszer utoljára nekivágott eredeti célja megvalósításának és útra kelt észak felé. Ezúttal Tibet fővárosába, Lhászába tartott, hogy tanulmányozza a dalai lámák könyvtárát, magyar vagy ujgur vonatkozású írások után kutatva, illetve ezután továbbutazzon az ujgurok és a mongolok földjére. A Himalája lábánál fekvő trópusi dzsungeleken és folyókon való átkelés közben azonban maláriát kapott, Dardzsilingbe érve pedig a betegség ledöntötte lábáról és néhány nap múlva, 1842. április 11-én hajnalban végleg véget ért hosszú földi útja.
Itt is temették el, síremléke Dardzsilingben, a világ harmadik legmagasabb hegyének oldalában áll. Emlékét őrzi a kutatásai helyszínéül szolgáló mindhárom kolostorban emléktábla, emellett számos magyarországi intézmény, magyar és külföldi írás, szobor és még sok más. A zanglai kolostorban még ott tartózkodása után 100 évvel is sokan ismerték a nevét.
Kőrösi Csoma Sándor eredeti célkitűzését soha nem adta fel, még ha közben más felfedezésekre is mindig nyitott volt és ezek érdekében „kitérőket” tett. Noha a magyarság őstörténetével kapcsolatban nem sikerült döntő felfedezéseket tennie, életműve mégis maradandó lett. Egy ismeretlen kultúra feltárásával, a tibetológia/tibetisztika tudományágának megalapításával, az első tibeti szótár és nyelvtan elkészítésével, felfedezéseivel és fáradhatatlan kutatói-rendszerezői tevékenységével dicsőséget és elismerést szerzett magának és hazájának, így örökre beírva nevét és a székely magyar legendás kitartását a történelembe. Széchenyi István írta róla megemlékezésül: „Egy szegény, árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve, Kőrösi Csoma Sándor bölcsőjét kereste a magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.”

Hunyadi Mátyás háborúi

A cseh háború és a boroszlói „táborozás”

Mátyás királyt a maga korában sokan vádolták azzal, hogy néhai apjával ellentétben, nem a török veszélyre fordította figyelmét és erejét, hanem önző hatalmi érdekeit tartotta csupán szem előtt. Pedig ez így nem igaz, még ha annyit el is kell ismernünk, hogy Hunyadi Mátyásban tényleg lehetett egy jó adag hatalomvágy is. Tényleges indítékai azonban éppen abból eredtek, hogy a korabeli Európa államai egyre inkább csak saját hatalmuk kiterjesztésével voltak elfoglalva és egyre közömbösebben tekintettek a közeledő és mindent bekebelező Török Birodalom jelentette fenyegetésre. Segítségnyújtás, a kereszténység védelmében, ekkoriban már talán meg sem fordult a legtöbb nagy európai uralkodó fejében. Magyarország viszont egyedül nem bírhatott el a nálánál sokkalta hatalmasabb és erősebb Oszmán Birodalommal. Még egy Mátyás király szintű uralkodóval az élén – aki a végvárrendszer erősítésével és korlátozott számú ellencsapással minden megtett, ami országa erejéből kitelt – is csak nehezen és ideiglenesen tudta feltartóztatni e félelmetes veszedelmet.
Ezért döntött úgy Mátyás, hogy stratégiát változtat. Ha egyedül nem bírja legyőzni a törököket és mások pedig nem segítenek, akkor kényszeríteni kell őket rá. Corvin Mátyás megkísérelte azt, hogy egy olyan közép-európai birodalmat építsen ki (melynek élén lehetőleg ő állna, német-római császárként, magyar királyként, cseh királyként és még ki tudja miként), mely már a győzelem reményével vehetné fel a harcot az irtózatos ellenféllel. Birodalmának kiépítését meg is kezdte és igen sikeresen is haladt vele; ennek a hódítás-sorozatnak volt fontos állomása a cseh területek egy nagy részének bekebelezése is.
Nagyszerű birodalomépítő vállalkozása azonban sajnos kudarcot vallott. Rövid élete és az utódlás problémája ebben megakadályozta. Cseh hadjáratai, azon belül pedig főként a boroszlói táborozás azonban mindmáig a magyar hadtörténelem legdicsőségesebb epizódjai közé tartozik.
Mátyás csehországi háborúja 1468-ban vette kezdetét és a kor nyugati háborúihoz illően, többnyire nem nagy mezei csaták, hanem inkább ostromok és manőverezések jellemezték. 1469-ben a katolikus cseh nemesség Corvin Mátyást Csehország királyává választotta korábbi apósával, az eretnek Podjebrád Györggyel szemben. Ettől azonban még nem szállt egyszerre minden terület Mátyás királyra, mivel György király továbbra is rengeteg támogatóval rendelkezett. A harcok változó sikerrel zajlottak, Mátyás híres Fekete Serege meghódította és szilárdan tartotta a cseh területek közül Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot, azonban a központi-nyugati területeket (a „szűkebb értelemben vett” Csehországot, más néven Bohémiát) nem tudta tartósan elfoglalni. 1471-ben Podjebrád György meghalt, a hozzá hű cseh rendek pedig végakaratának megfelelően nem Mátyást, hanem a lengyel király fiát, Ulászlót (a későbbi magyar királyt) választották Csehország királyának. Mátyás helyzete így még nehezebbé vált, mivel egyszerre kellett szembenéznie a cseh és a lengyel királlyal, valamint Magyarországon is le kellett szerelnie egy összeesküvést. Igazán veszélyessé azonban 1474-ben vált a cseh háború, amikor Ulászló és apja, IV.Kázmér András lengyel-litván király szövetségre léptek Mátyás régi ellenfelével, III.Frigyes császárral, és a gazdag Szilézia visszafoglalására készülődtek.
Mátyás király, miután a hazáját fenyegető veszélyekkel leszámolt, 1474 nyarának végén hadjáratot indított Szilézia védelmére. Seregének létszáma a 10 000 főt sem érte el, e haderő azonban kizárólag harcedzett, kipróbált és jól felszerelt zsoldosokból állt. Mindezek ellenére nyilvánvaló volt, hogy Mátyás nem kíván nyílt mezei csatában megütközni ellenfeleivel. Mátyás a teljes hadjáratot alaposan eltervezte és megszervezte. Ellentmondást nem tűrő erélyességgel gondoskodott róla – akár kivégzésekhez vagy lefizetéshez is folyamodva –, hogy a hadműveleti terület minden egyes erődített helye az ő birtokában legyen. Az elfoglalt várak egy részét leromboltatta, a többiben pedig kevés, ám kellően felszerelt és jól fizetett helyőrségeket hagyott. Ő maga pár száz katonája élén Szilézia fővárosába, Boroszlóba vonult (ma Wrocław), a város mellett pedig erős szekérvárat állíttatott. Sziléziai támogatóitól – a magyarországiakhoz hasonlóan – nem személyes részvételt kért a háborúban, hanem inkább szolgáltatásaik pénzbeli megváltását. Ez a pénz pedig Mátyás haditervéhez nagyon is kapóra jött a későbbiekben, zsoldosseregének ellátáshoz.
Ahogy arra számítani lehetett, szeptemberben megindult kelet felől IV.Kázmér András lengyel, nyugat felől pedig Ulászló cseh hadserege, Szilézia elfoglalására. A két sereg októberben egyesült és Boroszló ellen vonult. Az ellenség létszámbeli fölénye irtózatos volt: az egyesült szövetséges sereg 8-9-szeres túlerőben volt Mátyáséhoz képest! Igaz, hogy ezek a seregek többnyire viszont rosszul felszerelt, külföldi harcban (gondolok itt a sereg nagy részét kitevő lengyelekre) motiválatlan nemesi felkelőkből álltak.
Bár Mátyás lovas különítmények kiküldésével zaklatta az ellenséges seregeket, egyesülésüket nem akadályozta meg. Jól előkészített tervében bízva bátran nézett szembe a nyomasztó túlerővel is. Miután birtokba vette a sziléziai várakat, elrendelte a falvak kiürítését és lakosságuknak a városokba telepítését. Ezzel egy időben begyűjtetett minden élelmet és takarmányt, amit a vidéken találni lehetett. Hunyadi Mátyás lényegében a történelem folyamán oly sokszor bevált „felperzselt föld taktikáját” alkalmazta, amennyire lehetséges, humánus módon megvalósítva, ezzel Szilézia középső részét átmenetileg lakatlan pusztasággá változtatva. A várak és városok viszont, melyekben Mátyás csapatai állomásoztak, bőségesen el voltak látva élelemmel (még a lovak számára is) és a szükséges felszerelésekkel. Zsoldosai közt Mátyás szigorú vasfegyelmet tartott, a rendet így mindvégig fenntartva és biztosítva tervének zökkenőmentes megvalósítását.
Helyőrségeinek elrendelte, hogy szüntelen kitörésekkel zaklassák az ellenséget. Mivel a szövetségesek pedig Boroszló környékén nem leltek élelemre, ezért távolabbi vidékekre is el kellett merészkedniük, az ilyen, élelemszerzésre kiküldött csapatokat viszont Mátyás zsoldosai szinte kivétel nélkül felmorzsolták. Az óriási ellenséges had gyors és döntő összecsapásra készült, Mátyás taktikájával szemben viszont tehetetlen volt. Hiszen minden erősséget nem ostromolhatott meg egyszerre, mert annyi katona a világon nincsen, viszont a várak egyenkénti elfoglalására meg ideje nem volt, a közelgő tél miatt. Boroszló lerohanására viszont Mátyás tüzérsége miatt nem mert vállalkozni, mert az elhúzódó és súlyos vérveszteségekkel járó ostrom alatt a lengyel-cseh sereg utánpótlási vonalait végképp elvágnák a helyőrségekből kitörő zsoldosok és a szövetséges sereg éhen halna. Bár az utánpótlási vonalak végleges elvágása, Mátyás könnyűlovassága által eddigre már meg is történt, sőt, a zsoldosok már a lengyel területeket dúlták. Míg a szövetséges sereg tehetetlenül tétovázott, addig Mátyás újabb és újabb csapatokat küldött a legtermékenyebb lengyel területek pusztítására, és mivel ellenállásra nem akadtak, ezért a Lengyel Királyság belsejébe hatolva sarcolták végig a vidéket. Egy rác könnyűlovasokból álló különítmény egész Krakkóig jutott, mire olyan pánik tört ki, hogy a lengyel királyné azonnali hazatérésre próbálta rábírni férjét. Ezalatt magyar lovas csapatok pedig a központi cseh területeket rabolták végig. Mátyás kis csapatainak sikeres portyázásai végképp demoralizálták az éhező és fázó ellenséget. Az ellenséges koalíció csapatainak egyre távolabbra kellett elkószálniuk ahhoz, hogy élelmet vagy takarmányt szerezhessenek, az ilyen kiküldött csapatok azonban majdcsak mind magyar fogságban végezték. Állítólag Mátyás lengyel és cseh zsoldosai anyanyelvüket is felhasználták, hogy tőrbe csalják az ellenség oldalán álló honfitársaikat. A Mátyás birtokában lévő városok és várak zsúfolásig teltek cseh és lengyel foglyokkal, akiknek egy jelentős hányada éhen is halt. Kázmér és Ulászló létszámbeli fölénye egyre csökkent. Kétségbeesésükben mindketten megkísérelték utoljára, hogy egy-egy sok száz szekérből álló élelem- és ruhaszállítmányt rendeljenek magukhoz otthonról, azonban Mátyás zsoldosai ezeket teljes egészükben elfogták és elkobozták, még mielőtt a szállítmány felmentésére küldött csapatok megérkeztek volna.
A végsőkig meggyötört ellenségnek végül már Mátyás engedélyezett pár napos élelemvásárlást. November közepére pedig több város helyőrségét magához rendelte, ezzel jelezve, hogy a megvert „ostromlók” üldözésére készül. Ulászlónak több se kellett, szedte a sátorfáját és hazaindult. Azonban (ez elég jellemző Ulászló szerencsétlenkedéseire) az elvonuló csehek amikor felgyújtották táborukat, a tűz átterjedt a lengyelek állásaira is, miáltal elpusztult a lengyelek megmaradt felszerelése is. Ezek után már Kázmér is végképp megtört és tárgyalásokat kezdeményezett Mátyással. A hadtörténelemben szokatlan módon, a jelentős túlerőben lévő „ostromlókat” tehát fegyverszünetre kényszerítették. Kázmér hazavonult megvert seregével, Mátyás pedig lemondott üldözésükről.
A magyar hadtörténelem e dicső epizódját a boroszlói „táborozás” néven emlegetik. Mátyás király kitűnő tervének és begyakorlott, jól fizetett zsoldosainak köszönhetően megóvta meghódított területeit a hatalmas túlerővel szemben. A cseh háborúkat lezáró olmützi béke értelmében Ulászló és Mátyás is viselhették a cseh királyi címet, illetve megtarthatták területeiket. Ezáltal Csehország nagyobbik fele Mátyás király uralma alatt maradt, ám ettől függetlenül Mátyás másik ellenfele, III.Frigyes császár mégis Ulászlót iktatta be cseh királyként a választófejedelmek közé.
Azon a tényen azonban ez mit sem változtat, hogy a boroszlói „táborozás” a magyar hadtörténelem egyik legdicsőségesebb epizódja lett, ami Hunyadi Mátyás erőskezű vezetői képességeit is világhírűvé tette.
Mátyás király bravúros stratégiája és óriási győzelme egyértelműen bizonyította, hogy mégiscsak maradt benne is valami apja nevezetes hadvezéri tehetségéből, hadszervezőként pedig kissé talán még túl is tett rajta.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Gáspár András és a hatvani ütközet

Ma lévén az évfordulója a dicsőséges tavaszi hadjárat első győzelmének tekintett hatvani csatának, ezúttal a 162 évvel ezelőtt történtekről emlékezünk meg.

A magyar fősereg 1849 márciusának végére kellőképpen összeszedte magát a februári kápolnai vereség és a márciusi fővezéri váltások után ahhoz, hogy végre megindítsa támadását a Gödöllő környékén állomásozó ellenséges főerők ellen. Mivel az osztrák fővezér, Windischgrätz seregei jelentős – ha nem is túlnyomó (körülbelül 55000 fő a 47000 ellenében) – túlerőben voltak, ezért a magyar sereg nyilván nem ronthatott neki csak úgy, a jobban felszerelt ellenséges túlerőnek.

Ehelyett, a Klapka György által kidolgozott merész tervben bízott a magyar oldal. A haditerv szerint a magyar VII. hadtest Hatvan felől elterelő hadműveletet kellett, hogy végrehajtson, azt a látszatot keltve, mintha ott gyülekezne a honvédség zöme. Ezalatt a fősereg valójában nagyobbik része, délkelet felől, a Jászságon és a Tápióságon át igyekezett az ellenséges főerők oldalába és hátába kerülni.

A haditerv végrehajtása április elején kedvezően indult. A Hatvanban és a várostól keletre mozgolódó magyar seregek sikeresen kiprovokálták Windischgrätz alvezérének, Schliknek a támadását („erőltetett kémszemléjét”), akinek célja az volt, hogy végre biztos információkat szerezzen a Hatvan környéki magyar erők nagyságáról. Az osztrákok a Hatvanból való visszavonulásra késztették a magyar erőket.

Április 2-án kora reggel, a két magyar parancsnok, Poeltenberg Ernő és Gáspár András lovassági felderítést hajtott végre Hatvan irányába. Mivel Schlik hadai rövidesen megindították támadásukat Hatvantól keletre, Hort irányába, ezért a magyar sereg elfoglalta védelmi állásait. Schlik (saját szavaival élve) „egy kis nyúlvadászatra” invitálta tisztjeit a magyar táborba. A „nyúlvadászat” azonban ezúttal fordítva sült el és a nyuszi piszkosul megkergette a vadászt…Az ütközet délben kezdődött ágyúzással, majd délután folytatódott – ekkor már tényleges harc formájában. A magyar csapatok Hatvan felé vetették vissza a császári erőket. Schlik először a Hatvan előtti szőlőhegyekre, majd Hatvanba, majd a Zagyva hídjához vonta vissza csapatait, mivel seregének jobb és bal szélén is magyar erők jelentek meg, melyek megkezdték koncentrikus előrenyomulásukat, így bekerítéssel fenyegetve az osztrák sereget. Közben Damjanich hadtestének egyik hadosztálya is Gáspár András segítségére sietett, ezért Schlik kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. Hatvanban és a Zagyvánál a szembeálló felek közelharcba keveredtek, ám az osztrák csapatoknak végül sikerült átkelniük a folyón és viszonylag rendezetten visszavonulniuk nyugati irányba.

A hatvani ütközet stratégiai szempontból talán nem volt nagy győzelem, olyan szempontból viszont mégis, hogy Schliknek nem sikerült megállapítania a magyar főerők pontos létszámát és elhelyezkedését, és a magyar haditerv sem bukott meg, miáltal e kis győzelem is elősegítette a dicsőséges tavaszi hadjárat megindulását, ami viszont a magyar hadtörténelem valóban fényes fejezetei közé írta be magát. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a hatvani győzelem taktikai szinten és a magyar katonákra gyakorolt lélektani hatását tekintve viszont igazán szép eredménynek mondható.

A hatvani győzelem kivívásában talán legnagyobb szerepet játszó magyar hadvezérről, Gáspár Andrásról is emlékezzünk meg pár szóban!

Gáspár András 1804. november 23-án született Kecskeméten, egy csizmadia-munkákkal foglalkozó kisnemesi családban. Andrást is ilyen területre szánták, ő azonban szülei tudta nélkül belépett a hadseregbe és többszöri meggondolás és újra elszökés után végül a katonai pályát választotta.

1848 júniusában alakulatával Magyarországra vezényelték, szeptembertől kezdve részt vett a horvátok elleni harcokban. Részt vett a móri ütközetben is, majd átvezényelték a feldunai-, később pedig az ebből alakult VII. hadtestbe. 1849 áprilisában, hatvani győzelméért megkapta tábornoki kinevezését. Pár nappal később azonban, az isaszegi csatában éppen Gáspár önállóságának hiánya miatt nem tudott még jelentősebb, döntő győzelmet aratni a magyar sereg. Április vége felé Gáspár András betegségére hivatkozva kérte felmentését, és a további harcokban már nem vett részt.

Alighanem éppen ennek köszönheti, hogy a szabadságharc után a hadbíróság „csak” 10 évi várfogságra ítélte, azonban már 1850-ben kegyelmet kapott. Élete hátralevő részében postamesterként, országgyűlési képviselőként és honvédegyleti elnökként tevékenykedett. 1884. augusztus 5-én halt meg Biharon.

Magyarország a II.világháborúban

Három szovjet marsall Magyarországon

            Ez alkalommal a második világháborúban és közvetlenül a háború után Magyarországon tevékenykedő, és az ország sorsának alakításában döntő szerepet játszó, három magas rangú szovjet katonai vezető itteni működését és hatásukat ismertetem néhány sorban. A „szocializmus” időszakában – erre érdemtelen –neveiket utcák sora viselte országszerte, illetve egy-egy ottfelejtett utcanévtábla még mind a mai napig is őrzi a megszállók vezetőinek emlékét. És noha a német elnyomóktól való megszabadítás (mint egyetlen becsülendő tettük) mellett csupán kárt okoztak az országnak – de azt bőven –, hazánk történelméből tanulni csak úgy lehet, ha az eseményeket alakító negatív szereplők nevét és történetét is ismerjük.

            A Magyarországot felszabadító-megszálló szovjet erők legfőbb katonai vezetőjének Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsallt tekinthetjük. Malinovszkij fontos szerepet játszott Románia megtörésében és így (szovjet oldalra történő) átállásának elősegítésében, majd ezután, mint a 2.Ukrán Front parancsnoka, gyakorlatilag ő vezette a Magyarország elleni hadműveleteket is. Románia kiugrásával lehetőség nyílott a Magyar Királyság hátbatámadására: a szovjet csapatok így gond nélkül hatolhattak át a Déli-Kárpátok hágóin és a román erőkkel kiegészülve felmorzsolták vagy távozásra kényszerítették a magyar és német egységeket, akik addig sikeresen védték a Kárpátok keleti vonulatait. Malinovszkij csapatai vívták meg 1944 októberében a magyarországi harcok legnagyobb tankcsatáját, a debreceni-hortobágyi páncéloscsatát is; majd Tolbuhin marsall hadseregével egyesülve, hosszas harcok árán elfoglalták Budapestet. Az ostrom előtt Malinovszkij jelezte Sztálinnak, hogy katonáinak pár napos pihenőre és utánpótlásra lenne szükségük a sikeres városostromhoz, azonban Sztálin ezt nem volt hajlandó elfogadni és Budapest azonnali megtámadására adott parancsot, ami a háború egyik leghosszabb és legvéresebb küzdelmét eredményezte. Mivel a Budapestet védő, jelentős létszámbeli hátrányban lévő német és magyar erők egy része az utolsó töltényig kitartva, elszántan küzdött, és ezért a szovjet csapatok irdatlan erőfeszítések árán is csak rendkívül lassan tudtak eredményeket elérni, Malinovszkij egyre kínosabbnak érezte hadműveletei elakadását. Ezért arra vetemedett, hogy Sztálinnak küldött jelentéseiben az ellenség erőit a sajátjával azonos nagyságrendűnek tüntette fel. És mivel a hadifoglyok száma hazugságait nem támasztotta volna alá, ezért a magyar civil lakosság tömegeit hurcoltatta el „málenykij robotra”, Szibériába, ezzel rengeteg ártatlan polgári személynek évtizedes fogságot és szenvedéseket, sokuknak pedig halálát okozva.

            A Magyarország elleni hadműveletek második legfőbb vezetője Fjodor Ivanovics Tolbuhin volt. Tolbuhin marsall a 3.Ukrán Front parancsnokaként Románia kiugrását követően, a Kárpátokat délről megkerülve részt vett a Belgrád környéki harcokban (mármint nem ő, hanem katonái), majd 1944 novemberétől Szerbia irányából hazánk területére nyomulva, bekapcsolódott a magyarországi harcokba. Malinovszkijjal együtt, heves harcok árán elfoglalta Budapestet, majd részt vett a Balaton környéki küzdelmekben és irányította a Dél-Dunántúl meghódítását. Malinovszkijt és Tolbuhint az utókor egyaránt tehetséges hadvezérnek tartja, azonban olyan szempontból mégis szinte egymás ellentétei voltak, hogy míg Tolbuhin aprólékos, óvatosabb vezető volt, addig Malinovszkijt inkább a lendületes támadások, robogó harckocsi-offenzívák támogatójaként ismerjük.

            A harmadik meghatározó szovjet katonai vezető Magyarország történetében a háború után az ország megszállásának rögzítését felügyelő Kliment Jefremovics Vorosilov volt. A már fiatalkorától fogva bolsevikként politizáló Vorosilov az 1917-es fordulat előtt – illegális mozgalmi tevékenysége mellett – esztergályosként és köztörvényes bűnözőként „dolgozott”. Sztálint ifjúkora óta ismerte, később pedig legfőbb bizalmasa és feltétlen híve lett. Vorosilov marsall sokáig állt a szovjet katonai hierarchia élén és politikusként súlyos személyes felelősség terheli a második világháború előtti „tisztogatásokért”, letartóztatásokért, kínzásokért és kivégzésekért is. A háború kezdetén mindenki számára nyilvánvalóvá vált Vorosilov alkalmatlansága, és bár személyes bátorsága vitathatatlan volt, iskolázottságának alacsony foka révén gyakorlatilag a hadvezéri antitalentum mintaképének bizonyult, ezért Sztálin is kénytelen volt leváltani kedvenc marsallját és 1942 után Vorosilovot a harctér közelébe sem engedték. 1945 elejétől viszont a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke lett (egy évvel később helyettese, Szviridov folytatta gyakorlati munkáját), ahol a magyar belpolitikába és gazdaságpolitikába rendszeresen durván beavatkozva és katonai erejére támaszkodva gondoskodott az ország kirablásáról, elintézte a kialakulóban lévő demokrácia erőszakos felszámolását, valamint hatalomra segítette a magyarországi kommunistákat, akik aztán több mint negyven évig uralkodtak Magyarország felett…

Malinovszkij                            Tolbuhin                            Vorosilov

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Komárom, Esztergom, Bars

Ezúton folytatjuk Magyarország 1910-es vármegyéinek bemutatását, a korábban említett szempontok szerint. Emlékeztetőül néhány adat:
1910-ben a Magyar Szent Korona Országainak:
Területe: 325 400 km2
Lakossága: 20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%

Komárom
Magyarország ősi vármegyéinek egyike Komárom. A közel kilencven százalékban magyarok lakta megye székhelye az azonos nevű Komárom volt, mely a vármegye középpontjában, a Duna és a Kis-Duna (vagy ha úgy nézzük: a Duna és a Vág) összefolyásánál található.
Komáromban és környékén már a római kortól kezdve épültek erődök. Komárom vára az Árpád-korban például sikerrel állt ellen a tatár támadásnak. A komáromi várat az évszázadok folyamán állandóan bővítették, erősítették, fejlesztették és új erődökkel, bástyákkal, védművekkel gyarapították, így – különösen a napóleoni háborúk utáni nagy fejlesztések által – az egész Birodalom leghatalmasabb, legmodernebb és gyakorlatilag bevehetetlen erődítmény-rendszerévé változott. Nevezetes, hogy a Klapka György által védett Komárom vára 1849-ben még a világosi fegyverletétel (tehát a szabadságharc hivatalos lezárása) után másfél hónappal is tartotta magát, és csupán október elején, szabad elvonulás fejében adták át a várat az ostromlóknak. A sors keserű fintora, hogy mire 1877-re óriási költségekkel befejeződtek az építkezések és teljesen elkészült az erődrendszer, néhány évtized múlva a haditechnika gyors fejlődése (és a külpolitika megváltozása) miatt elavulttá és feleslegessé vált. Védműveinek nagy részét mára le is bontották. A városának számos neves szülötte közül a leghíresebbek V.László király és Jókai Mór. Komárom ősi városát a trianoni békediktátum kettészakította, így jelenleg a nagyobbik, „öreg Komárom” Szlovákiához tartozik, és csupán a város egy kicsiny, déli része fekszik Magyarországon.
Említésre méltó még, hogy Komárom megye gazdasági életében kiemelkedő szerepet játszott a tatabányai és dorogi kőszénbányászat.
A vármegye másik központi jelentőségő települése Tata, mely a történelem folyamán sokszor szolgált királyi vadászkastélyként vagy pihenőhelyként (főleg Zsigmond király kedvelt tartózkodási helye volt), illetve a török elleni védelmi rendszerben is fontos szerephez jutott.

Esztergom
1910-ben Magyarország legkisebb területű (mindössze 1076 km2) vármegyéje Esztergom vármegye volt. A megye székhelye az azonos nevű, a Duna egy kanyarulatában, a Garam torkolatától nem messze elhelyezkedő Esztergom volt.
Esztergom városának központi szerepe végigkísérte a magyar történelmet, azonban legnagyobb jelentősége a korai Árpád-korban volt. Géza fejedelem ide (a korábbi központnál nyugatabbra, aminek jelzés értéke is volt) helyezte új, állandó székhelyét, ezzel lényegében az ország fővárosává téve Esztergomot. A fejedelem Esztergomban építette fel hatalmas vörös kőtömbökből álló palotáját, valamint az ország egyik első templomát és itt született Vajk, a későbbi I.(Szent) István is. Megkoronázása után Szent István belekezdett a püspökségek szervezésébe, Esztergomban azonban nem csak püspökséget, hanem érsekséget is létrehozott, amivel biztosította az ország egyházi függetlenségét. Esztergom így, mint az esztergomi érsek székhelye (noha az érsek nem mindig – főleg a török-korban – tartózkodott Esztergomban, hivatalosan mégis esztergomi érseknek nevezték) immár több mint ezer éve a római katolikus egyház magyarországi központja. Sokáig az ország egyetlen pénzverdéje is itt működött és egészen a tatárjárásig az ország egyik leggazdagabb, legnépesebb városa volt, egyúttal kereskedelmi és ipari központ is. Az idők folyamán (főleg a tatárjárás és a török háborúk alatt) a dicső középkori város teljesen elpusztult, az újkorban egészen megváltozott arculattal kezdett újjáépülni. Ennek ellenére Esztergom ma is kedvelt idegenforgalmi célpont, újkori bazilikája (mely állítólag az ország jelenlegi legmagasabb épülete) és más építészeti remekei, a város és a táj látképe és hangulata mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Esztergomot napjainkban is az ország egyik legszebb gyöngyszemének tekinthessük.

Bars
Elérkeztünk utazásunk során az első olyan vármegyéhez, melynek székhelyének neve nem azonos a megye nevével. Noha, az tény, hogy Bars vármegye is egy ősi településéről, pontosabban Bars váráról kapta nevét, melyet még állítólag a honfoglaló Bors vezér nemzetségfő építtetett. Megyeszékhelye azonban a XVIII. század végétől fogva Aranyosmarót volt.
Bars megye földrajzi képét északon elsősorban a Nagy-Fátra hegyvidéke határozza meg, míg délen a Zsitva és a Garam folyók közti termékeny halomvidék. A hegyek gyomra nagy mennyiségű kincset rejtett magában. 1910-ben lakosságának 34,7%-a volt magyar.
A megye legnevesebb települései közt volt Léva – mely több évszázadon át a vármegye központjának is számított –, Körmöcbánya – a középkori Magyarországon az arany- és ezüstbányászat, valamint a XIV. század elejétől a pénzverés központja – és Nagysalló – ahol 1849 áprilisán őseink a dicsőséges tavaszi hadjárat egyik fényes magyar győzelmét aratták.

Az Erdélyi Fejedelemség

Erdély kincsei – Kézművesipar

Múltkor áttekintettük a XVII. század első felében virágzó erdélyi gazdaság bizonyos lényeges részeit: az erdélyi kereskedelem legértékesebb árucikkeit és fő kereskedelmi irányait, harmincadhelyeit, a fejedelemség legjelentősebb bányakincseit és azok fontosságát, valamint fő lelőhelyeiket. A XVII. századi erdélyi gazdaság szemléjét most a fejedelemség kézművesiparának bemutatásával folytatjuk.
Mint azt már múltkor is láthattuk, az Erdélyi Fejedelemség értékes árucikkei közé tartoztak a különféle állatbőrök. Ezek igazából Erdély bármely részéből származhattak, hiszen az egész fejedelemségben virágzott a bőripar és szűcsmesterség, ahogy jól fejlődött a vargák és kesztyű-készítők munkája is, de a posztó- és szabóipar is fellendült Erdély teljes területén.
Jóval könnyebb egyes településeket kiemelnünk, ha az erdélyi papírgyártásról beszélünk. A könyvnyomtatás elterjedésével természetesen Erdélyben is megnőtt a papírszükséglet, illetve az ország háromfelé szakadása után igény formálódott önálló erdélyi papírmalom alapítására is. Erdélyben azonban sosem alakult ki olyan széles körben elterjedt és fejlett papíripar, mint a Felvidéken. Illetve az Erdélyi Fejedelemség papíriparának a sorsa is elég szerencsétlenül alakult, ugyanis a XVI-XVII. századi papírmalmai rendszerint csak pár évtizedig tudtak működni, aztán különféle rablóhadak felgyújtották őket újra és újra. Erdélyben a XVI. század folyamán először az erdélyi könyvnyomtatás akkori központja Brassó, majd Kolozsvár mellett épült papírmalom, kicsit később pedig Talmácson. Ezek a papírmalmok azonban Bethlen Gábor uralkodásának idejére nagyrészt mind el is pusztultak. Újabb papírmalmok alapítása azonban kivételesen nem is az ő nevéhez, hanem inkább I.Rákóczi György fejedelemhez kötődnek. Az ő uralma alatt épült papírmalom Lámkeréken és Görgényszentimrén.
Azt talán mondanom sem kell, hogy az erdélyi, különösen a székely fafaragás, valamint a különféle kerámiatárgyak már ekkor is ragyogó hírnévnek örvendtek, mint ahogy ma is híresen szépek az Erdély számos tájáról származó ilyen kézműves termékek. A korabeli Erdély főbb fazekasközpontjai közé tartozott például Korond és Székelyudvarhely. Az erdélyi kézművesség másik különlegességei a székelykapuk, melyek nyilván a Székelyföldön voltak a legnépszerűbbek és ma is ott a legelterjedtebbek.
A színvonalas erdélyi üveggyártás meghonosítása Bethlen Gáborhoz kapcsolódik. Az Olt mentén lévő több faluban is alapított üvegfúvó műhelyeket, melyek közül Porumbákon létesült az Erdélyi Fejedelemség legmeghatározóbb üveghutája. A fejedelem ide muranói üvegfúvókat hívott meg dolgozni (Murano a korabeli Európa legjelentősebb üvegtermelője volt, és bár ma már nem világelső, hírneve még mindig irigylésre méltó), akik noha alig egy évtizedig dolgoztak itt, ez az idő elegendő volt ahhoz, hogy a helyi lakosság eltanulja mesterségüket.
Fegyvergyártás és ágyúöntés együttesen folyt Brassóban, Gyulafehérváron és Besztercén, de a fő fegyver- és vaseszköz-gyártó települések közé tartozott a vasércbányászatáról is híres Torockó és az erdélyi szászok központja, Szeben is.
Az Erdélyi Fejedelemség jelentősebb pénzverdéi Szebenben, Kolozsváron és Gyulafehérváron működtek. Varázslatos tanúi e kornak az erdélyi fejedelmek által veretett és esetenként máig fennmaradt arany- és ezüstpénzek.
Erdély korabeli iparának és művészetének képéhez természetesen még rengeteg más, nem említett terület is tartozott: a váraktól és úri kastélyoktól kezdve, a paraszti házakon és hétköznapi díszítményeken át a legkülönfélébb iparművészeti tárgyakig és az alapból művészeti célokat szolgáló alkotásokig. Ez az áthajlás az ipar és a művészetek között azonban már megint egy újabb érdekes témához, a korbeli kultúrához vezetne…
Az eddigiekből is láthattuk, bármily felületesen is érintettük csak az említett ágazatokat, hogy a XVII. század első felében milyen csodálatos virágzást ért meg az Erdélyi Fejedelemség gazdasága és kézművesipara. Mindezt annak ellenére, hogy két nagyhatalom közé volt beszorítva, kiszolgáltatva nagyobb politikai erőknek és folyamatoknak, egy szétszakított ország egyetlen darabjaként.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Damjanich János

            Damjanich János, a szabadságharc szerb származású honvéd tábornoka és egyúttal az 1848-49-es harcok egyik legszélesebb körben ismert hadvezére 1804. december 8-án született a horvát határőrvidéken található Stazán*. Damjanich szerb határőr-családból származott, így szinte természetes volt, hogy ő maga is folytatni kívánta a családi „hagyományt”. 1820-tól hadapródként, 1848 elején pedig már századosként szolgált Temesváron. Időközben megházasodott, Csernovits Péter temesi gróf testvérét, Csernovits Emíliát vette feleségül, akit aztán haláláig őszintén szeretett.

            Damjanich soha nem tagadta meg szerb származását, se nem szégyellte, azonban Magyarország hű fiaként magyar nemzettudatát és hazáját mindennél előbbre valónak tartotta. Élénken figyelte a politikai eseményeket és az is előfordult, hogy leleményességével megmentette egy hadbíróság elé állított magyar honfitársát, aki kiállván a magyar becsületért, megsértette egy felettesét. A szabadságharc előestjén maga Damjanich is konfliktusba keveredett egy felettesével, későbbi kivégzőjével: 1848. március 31-én, nem tűrvén hazájának ócsárolását, összeszólalkozott a magyar átalakulást és Kossuthot gyalázó Haynau altábornaggyal, amiért büntetésképp az itáliai hadszíntérre vezényelték.

            A magyar kormány – ismervén Damjanich hazaszeretetét – mindent megtett azért, hogy Damjanichot hazavezényeljék. A Batthyány-kormány és Damjanich próbálkozásait végül siker koronázta, és 1848 júniusában hazatérhetett. Damjanich azonnal belevetette magát a feladatokba és őrnagyi rangfokozatban nekilátott a parancsnoksága alá került, Szegeden felállított 3. honvédzászlóalj erőteljes kiképzésének.

            Június végétől alakulatával a bácskai hadszíntéren küzdött. Kezdetben katonái többnyire gyanakvással figyelték a szerb származása miatt árulónak sejtett Damjanichot, azonban alig kellett pár hétnek eltelnie, hogy a katonai sikereket egymásra halmozó, a harcokban személyesen is keményen küzdő parancsnok nemcsak országos hírnevet, de katonái feltétlen bizalmát és megbecsülését is elnyerje. A legjelentősebb délvidéki győzelmek a lázadó szerbek ellen többnyire Damjanich nevéhez kapcsolódnak: Törökbecse felmentése, a strázsai és a károlyfalva-alibunári győzelem, december 14-15-e éjjelén a szerbek rajtaütését Jarkovácnál szintén magyar győzelemmé változtatta, de a januári verseci siker is említést érdemel, és még számos más katonai bravúrral segítette Damjanich a szabadságharc ügyét. Sikerei nem is maradtak elismerés nélkül: a ranglétrán gyorsan emelkedő Damjanichot decemberben honvéd vezérőrnaggyá nevezték ki, januárban pedig, Kiss Ernő kudarca után – az érlelődő konfliktus és harag elkerülése érdekében Kisst „előléptették” az adminisztratív feladatokat ellátó Országos Főhadparancsnokság élére – a bánsági hadtest parancsnokságát is megkapta. Sikereinek további eredménye, hogy a kezdetben gyanakvó katonái bizalmát elnyerő Damjanichot emberei ekkor már rajongva szerették, tisztelték. Így lett a szerb származású magyar hazafiból a „rácok ostora”.

            A kegyetlen délvidéki harcokban elért sikeres katonai akciói mellett a szerb parancsnokot levélben is megpróbálta meggyőzni ügye igazáról, és a szerb-magyar szembenállás, valamint a polgári lakosság sanyargatásának szükségtelenségéről.

            Damjanich január végén Aradról erősítést küldött Erdélybe, Bem tábornoknak (erről múltkor esett is szó). Következő nagyhírű hadi tette a Vécsey Károllyal együtt végrehajtott fényes szolnoki diadal volt, március 5-én. A dicsőségen sikerült is a két győztes parancsnoknak igen komolyan összevesznie. Damjanich ezután a tavaszi hadjárat legtöbb ütközetében szintén aktívan részt vett, döntő szerepe volt a tápióbicskei, az isaszegi, a váci, a nagysallói és az első komáromi győzelemben.

            Damjanich magas, vaskos, hírhedt erejű, nagydarab és heves természetű ember volt, emellett ravasz mód okos és jólelkű is. Idejét katonái közt töltötte, osztozva azok bújában-örömében, bajaiban, életkörülményeiben. Ez s közvetlen, barátságos – bár néha durva – stílusa (noha fontos katonai kérdésekben viszont nem ismert tréfát) mindenkiben tiszteletet ébresztett, emberei hajlandóak voltak tűzbe menni érte. Bátorsága vitathatatlan volt, a harcokban többnyire maga is az első sorokban vett részt. Damjanich János, a szabadságharc hős mintaképe a háború egyik legkiemelkedőbb katonai vezetője volt, ám ha választani kell, mégis inkább harcászati, mintsem hadászati szinten tarthatjuk őt igazán nagyszerűnek. Mondhatni, hogy zsenialitása a feladat nagyságától függött. Stratégiai kérdésekben, ha nem is volt rossz, ám különösebben kiváló sem. A harcok taktikai szintjéhez, harcvonalaihoz közeledve viszont egyre világosabban megmutatkoztak hadvezéri erényei; ha pedig katonaként tekintünk rá, akkor egy igazi kemény, vagdalkozó, vitéz harcossal találjuk szembe magunkat. Érdemes megjegyezni azt a nem mellékes tényt is, hogy Damjanich volt a magyar szabadságharc egyedüli veretlen tábornoka. Katonai, hadvezéri és emberi nagyságának köszönhetően számos történet és legenda fűződött személyéhez.

            Április végén ideiglenes hadügyminiszteri kinevezést kapott, azonban egy baleset folytán eltörte a lábát, így a honvédsereg egyik legtehetségesebb tábornoka hosszú ideig nem tudott részt venni a harcokban. Júliusban Kossuth az aradi vár (tehát későbbi kivégzésének helye) parancsnokává tette meg. Itt érte Damjanichot a szabadságharc bukása. Augusztus 17-én, kegyelem fejében, letette a fegyvert és átadta a várat az orosz csapatoknak, akik azonban kiadták őt az osztrákoknak.

            Damjanich János történelmünknek egyik legékesebb példája arra, hogy nem feltétlen a származás határozza meg azt, hogy valaki magyar hazafi lesz-e vagy sem. Damjanich szerb nemzetiségűként született, magát mégis – joggal – magyarnak tartotta, és életét hajlandó volt szeretett magyar hazájának szentelni és érte bármikor feláldozni. Halálos ítéletének tudatában így vélekedett: „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.” Minthogy október 6-án az aradi tizenhárom közt utolsó előttiként végezték ki, az akasztófa alatt megjegyezte: „Már azt hittem, hogy én, aki a csatákban mindig első voltam, most utolsó leszek. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”

Damjanich János

*Ez a település bizony nem azonos a temesi Straža=Temesőr-rel, amit a legtöbb internetes forrás Damjanich születési helyéül ad meg – tévesen. Az általánosan elterjedt hiba alighanem elírásból vagy rossz fordításból származik. Teljesen megnyugtatóan egyértelmű bizonyítékot egyelőre nem találtam arra nézve, hogy Damjanich valóban Stazán és nem Temesőrön született, azonban az 1848-49 témakörével kapcsolatos vitákban én mindig inkább Hermann Róbertnek hiszek.