Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Ütközetek a Hernád vidékén, 1848-49 fordulóján

1848 decemberének végén a magyar szabadságharc ügye nem állt túl fényesen és kevés jóval kecsegtetett. A magyar erők folyamatosan kelet felé (valamint a Felvidékre, majd ott is keletre) vonultak vissza, rövidesen az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés is Debrecenbe menekült; keleten viszont Erdélyben állt rosszul a hadi helyzet, egészen Bem tábornok megjelenéséig. December 6-án pedig észak felől tört be az országba az ellenség a Duklai-hágón keresztül, Franz Schlik tábornok vezetésével. A félszemű Schlikről tudni érdemes, hogy sokan a magyar szabadságharc legsikeresebb ellenséges, osztrák tábornokának tartják, akinek mindkét fél által elismert tehetségéről jól tanúskodik, hogy már kortársai is úgy vélték, hogy Schlik „egy szemével is többet lát, mint más tábornokok kettővel”.

Schlik serege napokon belül elfoglalta Bártfát, majd Eperjest; december 11-én pedig már Kassára vonult be. Előtte azonban, a Tarca partján fekvő Budamér és a Hernád mellett lévő Kassa között megütközött Pulszky Sándor gyorsan összeszedett újoncaival, akiket azonban ágyúival hamar szétkergetett. A magyar csapatoknak így ki kellett üríteni Kassát, míg egy zászlóaljuk a Hernád partjáról fedezte a visszavonulást. Schlik könnyűlovasokat küldött a magyar csapatok üldözésére, azonban a közeli kocsma kőépülete mögött várakozó maroknyi lengyel-magyar katona, egy lengyel veterán őrnagy vezetésével olyan váratlan sortüzet zúdított a társaikat üldöző osztrákokra, hogy akik nem haltak meg vagy estek fogságba azonnal, azok is mind fejvesztve menekültek vissza Kassára.

Kassa elvesztése rémületet keltett a magyar felső vezetésben, ezért sürgősen csapatokat küldtek északra, melyeknek parancsnokául magát a hadügyminisztert, Mészáros Lázárt (a Batthyány-kormány egyetlen le nem mondott miniszterét) nevezték ki. Mészáros először december 28-án, Szikszónál ütközött meg a Miskolc környékének felderítésére induló Schlikkel. Az összecsapás egyik fél számára sem hozott egyértelmű győzelmet, de mindenesetre Schliket sikerült rávenni, hogy Kassára vonuljon vissza és ott összepontosítsa erőit.

Schlik visszavonulása után Mészáros serege megindult Kassa elfoglalására. Mészáros egy kombinált támadás formájában tervezte visszafoglalni Kassát, aminek során az észak-északkeleti megyék magyar erői Eperjes és a Kassától keletre lévő Dargói-hágó elfoglalása után, hátba tudták volna támadni Schlik seregét, míg Mészáros hada délről vonult volna ellene. A kombinált támadás terve azonban meghiúsult; egyrészt, mivel a terv egyes részletei kiszivárogtak, másrészt pedig azért, mert a több irányból érkező csapatok nem tudták időben kellőképpen összehangolni támadásukat. Így a kisebb támadó magyar csapatokat az ellenség külön-külön, egymás után megfutamította. A terv kudarcba fulladása ellenére Mészáros Lázár megkísérelte seregével elfoglalni Kassát, noha ilyen módon Schlik teljes erejével kellett szembenéznie.

Az 1849. január 4-én Kassa déli szélén lezajlott ütközetben a magyar seregtest enyhe létszámfölényben volt az osztrák erőkkel szemben, azonban ezt az ellenség stratégiai és képzettségbeli előnyével szemben nem tudta érvényesíteni. A csatát egy, a magyar balszárny ellen indított ellenséges roham döntötte el. Hiába tartott ki hősiesen a Dessewffy Arisztid által vezetett jobbszárny, mivel a sereg többi része rövidesen összeomlott; és így kénytelenek voltak ők is visszavonulót fújni.

A kassai ütközet a magyar fél számára meglehetősen súlyos emberveszteséget jelentett; azonban talán még ennél is súlyosabb volt a vereség következtében megjelenő komoly fenyegetés: hogy Schlik megindulhat a Tisza-vonal ellen, ami a kormányzat új székhelyét, Debrecent védte.

Schlik azonban egyelőre nem gondolt támadásra, mivel előbb az elfoglalt területek lázongó lakosságát akarta lecsendesíteni, valamint erejét is kevésnek érezte a döntő összecsapáshoz. Schlik január végén kapott több ezer főnyi erősítést, melyekkel már meg merte kísérelni a magyar vonalak elleni támadást; azonban ezeket a támadásokat a Mészáros helyét átvevő Klapka György január 22-23-án Tarcal-Bodrogkeresztúrnál, január 31-én pedig Tokajnál visszaverte. Több támadásra pedig ideje sem maradt Schliknek, mivel tudomást szerzett Görgeinek a Szepességen át közeledő hadtestéről, így február 9-én kiürítette Kassát, majd nyugat felé vonulva elhagyta a várost.

Magyarország a II.világháborúban

Budapest ostroma

Közismert az a sajnálatos és szomorú tény, hogy Magyarország nem csak az első, de a második világháborút is a vesztesek oldalán végezte. Hazánk második világháborús kálváriájának egyik döntő, záró epizódját igyekszem ezúttal feleleveníteni, egy rövid összefoglaló formájában.
1944-ben a nemzettől már addig is szörnyű áldozatokat követelő háború lassan teljesen kilátástalanná vált és egyre inkább baljóslatú véget ígért. Márciusban, a magyarok átállásától tartó német csapatok megszállták az országot, ami a nemzetet ért megrázkódtatások egy újabb fokozatának nyitányát jelentette. Már nagyban zajlott az ország bombázása, amikor augusztus végén a szovjetek átlépték a magyar határt és megkezdték a magyar erők lépésről lépésre történő felmorzsolását – még ha a szívós ellenállás miatt ez nem is mindenhol ment gyorsan nekik. Magyarország háborúból való kiugrási kísérlete kudarcba fulladt és október közepén Horthy Miklós lemondani kényszerült majd’ negyedszázados kormányzói hatalmáról. Az ország irányítását a nácikat kiszolgáló nyilaskeresztes pártvezér, Szálasi Ferenc, és kormánya – ami önmagát a Nemzeti Összefogás Kormányának nevezte – vette át.
Szálasi – aki rövidesen a kormányfői hatalom mellett, „nemzetvezető” címén az államfői hatalmat is betöltötte – és hívei totális mozgósítást rendeltek el, és hadkötelessé nyilvánították az ország jóformán teljes lakosságát, a tizenéves ifjútól a hetven éves aggastyánig. Felemelték a németek részére fizetendő hadi hozzájárulás mértékét, miközben az élelmiszer-fejadagokat pedig csökkentették. Szálasi az ország teljes gazdaságát és a nemzet minden erőforrását a németek melletti harc szolgálatába állította; valamint kormányközi megállapodás útján önként kiszolgáltatta Magyarország javait, ipari berendezéseit, nyersanyagait, terményeit, egészségügyi felszereléseit Németországnak és engedte, hogy azokat kihurcolják (gyakorlatilag ellopják) az országból. A nyilas rémuralom alatt ellenzékiek és ellenállók (akár hazafias érzelmű, akár kommunista ellenállókról is volt szó) tömegét börtönözték be és végezték ki, emellett megkezdték a bő kétszázezer fős budapesti zsidóság elhurcolását és megsemmisítését is.
Ilyen állapotok uralkodtak az országban, amikor 1944 karácsonyára a szovjet csapatok ostromgyűrűje bezárult a főváros körül. Malinovszkij és Tolbuhin marsall egyesített hadserege létszámban bőven több mint kétszerese, majdnem háromszorosa volt a várost védő magyarok és németek együttes számának.
Egyházi vezetők és más, még józanul gondolkodó egyének és szervezetek kérték Szálasit, hogy Budapestet nyilvánítsa „nyílt várossá”, hogy ezzel, Rómához és Párizshoz hasonlóan megkímélje a várost és lakosságát a pusztulástól. Hitler azonban Budapestet erőddé nyilvánította, melyet háztól házig kell védeni; Szálasi pedig ehhez igazodva szintén a harc folytatása mellett döntött. (A másik oldalról meg Sztálin erőltette Budapest ostromát, célul tűzve ki, hogy a magyar fővárost a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” évfordulójára, azaz november 7-ére foglalják el. E terve jócskán csúszott, hiszen eddigre a szovjet csapatok még épp csak megközelítették dél felől a fővárost.)
Budapest ostroma a második világháború leghosszabb és legborzalmasabb ostromai közé tartozik. Sokan a „második Sztálingrádnak” nevezték, jellegéből adódóan; azonban a háború végkimenetelét itt már nem lehetett megfordítani. És még egy különbség Sztálingrádhoz képest: Budapestről az ostrom előtt nem vonták ki a civil lakosságot…
Maga Szálasi „természetesen” ekkor már rég az ország nyugati végébe menekült, innen küldte egyre-másra ellenállásra, kitartásra és a végsőkig való harcra buzdító parancsait. Szálasi és hívei továbbra is eszelősen hittek a háború megfordításában és a győzelemben, és ezért a lehetetlen elképzelésükért hajlandóak voltak bárkit és bármit feláldozni. A fővárosban tombolt a nyilas terror: tömeges kivégzések és bevonultatások zajlottak. A körülzárt, ostromlott városból ellenséges tűzbe küldeni (sokszor katonai kiképzés nélkül) az embereket, az óriási túlerővel szemben; ez gyakorlatilag ezen emberek halálba üldözését jelentette. A város szélein már a szovjet ágyúk dörögtek kimeríthetetlenül: akinek csöpp esze volt és megtehette, az az életét mentette. Eközben nyilas banditák és suhancok, köztörvényes bűnözők fosztogattak a városban, lőttek agyon embereket akár ok nélkül is.
Az elhúzódó és véres budapesti utcai harcok gyakran szó szerint házról házra folytak. Egyszer nyilasok lőnek, majd magyarok, németek, utána oroszok, románok, aztán esetleg megint előbbiek és megint utóbbiak…Így zajlott ez heteken keresztül. A dermesztő hidegben bombák és lövések süvítettek, robbanások dörrentek, emberek üvöltöttek, törmelékek és szilánkok hasították a levegőt. Az emberek vacogva húzódtak meg ott, ahol erre lehetőségük volt, várva sorsukat, hogy megélik-e a következő pillanatot. Az ostromlott városban uralkodó éhínségre jellemző, hogy amint egy lovat kilőttek és elcsitultak kicsit a harcok, azonnal futó emberek jelentek meg vödrökkel a ló-tetemek körül…A heves küzdelem Pesten 1945. január 18-én ért véget, hajnalra a németek kiürítették a belvárost és felrobbantották maguk mögött a még két álló Duna-hidat: az Erzsébet- és a Lánchidat.
Az esztelen és felesleges öldöklés azonban Budán még közel egy hónapig folytatódott. Az ostromgyűrűn kívülről érkező német felmentő támadások sorra kudarcot vallottak, Hitler pedig továbbra sem engedélyezte a fegyverletételt, de még a városból való kitörést sem. Az szovjet hadsereg oldalán ekkor már jelentős számú magyar katona is részt vett a harcokban, saját honfitársaik ellen is. Az addig is kilátástalan küzdelmet folytató védekező csapatok végül mind a Budai Várba szorultak be. A megmaradt és a várban bennrekedt 44 ezer német és magyar katona végül Hitler tiltása ellenére, Pfeffer-Wildenbruch városparancsnokkal együtt, február 11-én éjjel megkísérelte a várból való kitörést és a német vonalak elérését. Többségük azonban még a várban visszafordult, így a kitörési kísérletben körülbelül „csak” a katonák fele vagy harmada vehetett részt. A várból éjszaka kitörő katonákat azonban a szovjetek már várták és halomra lőtték őket; míg az Ördög-árok csatornáin keresztül menekülni igyekvő német és magyar főparancsnokságot és kíséretüket pedig foglyul ejtették. A budavári kitörés résztvevői közül összesen kevesebben, mint nyolcszázan érték el a német vonalakat…
Másfél napon belül a szovjet erők felszámolták a még városban maradt ellenálló csoportokat, elfoglalták a Várat is, és így február 13-án a Budapestért vívott csata véget ért.
A „végeredmények”: Budapest egy halottakkal teli romhalmazzá változott. A veszteségek emberéletben, katonák és civilek tekintetében is rendkívül magasak voltak. A törmelékkel borított, szétlőtt közterek, parkok átmenetileg temetővé változtak. A Budapesti épületek, lakások romokban hevertek, jó részük teljesen elpusztult, a gyárakat felrobbantották, ahogy Duna-hidaink is erre a sorsra jutottak. A budai várban, palotában és műemlékekben a város 1686-os visszafoglalása óta nem keletkezett olyan helyrehozhatatlan kár, mint a második világháborúban. Az egykor nyüzsgő, élettel teli, virágzó nagyváros az ostrom után elkeserítő, torz látképet nyújtott.
A gyászoló, éhező és fázó lakosság szenvedései azonban még ezzel sem értek véget. A német és nyilas uralom után a szovjetek és románok folytatták a szabad rablást, elvittek vagy tönkretettek mindent, amiről úgy vélték, hogy még értéket jelenthet. A „felszabadítás” és az új megszállás első időszakában gyakran részeg (vagy „józan”) orosz katonák kegyetlenkedtek, sorra erőszakoltak meg nőket vagy lőttek agyon embereket; a bolsevik megszállók pedig évtizedekre az országban maradtak. A foglyul ejtett katonák mellett pedig tömegesen hurcoltak el ártatlan civileket Szibériába, könyörtelen kényszermunkatáborokba, ahonnan legtöbbjük soha nem tért nem haza…

Magyar történelmi emlékek a Kárpát-medencében

Világörökségek Magyarországon

A történelmi Magyarország külföldre szakadt területein fellelhető világörökségi helyszínek végiglátogatása után immár ideje, hogy a kisebb, mai Magyarország területén lévő világörökségekről is szót ejtsünk.
Tekintve, hogy a jelenlegi Magyarországon nyolc ilyen helyszín is van, legjobb lesz mielőbb belekezdeni felsorolásukba. Részletes ismertetésükre itt most egyelőre nem térünk ki, csak leglényegesebb vonásaikat emeljük ki. Haladjunk a legkeletibb helyszíntől a legnyugatibbig!
A világörökségi helyszínek közül így elsőként a „legfiatalabb” (2002-ben vették fel a listára) világörökségi helyszínünkre érkezünk: Tokaj borvidékére. A táj pontosabb megnevezése „tokaj-hegyaljai történelmi borvidék”, melynek központja a jelentős idegenforgalommal rendelkező Tokaj városa. Tokaj történelmi múltja is bőven elegendő érdekességgel szolgálna a környék iránt érdeklődő látogatónak; azonban fő nevezetessége mégis inkább világhírű bora, mely a XVI.század óta Magyarország nemzetközi hírű kiviteli cikke is. Neve itthon pedig egyet jelent a minőségi magyar borral. A tokaji bor több évszázados jelentőségét magyar szemmel jól példázza, hogy neve említést kapott a Himnusz teljes változatában is.
Következő világörökségi helyszínünk a Hortobágyi Nemzeti Park, melynek fő híressége (első elgondolásra talán meglepő módon) a mára az egyik legjellemzőbb magyar „hungarikummá” vált Puszta. A Hortobágyi Nemzeti Park egyébként hazánk legrégebbi nemzeti parkja. A kopár füves síkságon csak ritkán akasztja meg az ember tekintetét egy-egy gémeskút, csárda, tanya vagy egy kiemelkedő fás vagy bokros „folt”. E végtelennek tűnő pusztaság mégis annyi mindent jelent! A Hortobágy a természet és az ember évezredes, hagyományos és harmonikus együttműködésének jelképe. Az itteni pusztákat mindigis állattartásra használták fel: otthonául szolgál a híres magyar szürkemarháknak, rackajuhoknak és más haszonállatoknak, és a Hortobágy jelentőségét gyarapítja kiemelkedő madárvilága is. A hortobágyi pusztát meglepően változatos és gazdag természeti értékei, élővilága; a napsütés (az országban itt a legtöbb a napsütéses órák száma), a csikósok, a pásztorok, a Kilenclyukú híd, a gémeskutak, a délibábok, a puszta zord és mégis gyönyörű, emberpróbáló végtelensége, kultúrája, egyaránt teszik érdemessé hatalmas hírnevének viselésére.
Északnak fordulva jutunk el az Aggteleki Nemzeti Parkba, aminek részét képezik az Aggteleki-karszt és Szlovák-karszt barlangjai, melyek Magyarország és Szlovákia közös helyszíneként kerültek fel a világörökségek listájára. A földrajzilag összefüggő egységet alkotó Aggteleki- és Szlovák-karsztot középső- és felső triász mészkő építi fel, amelynek mind a felszínén, mind a felszín alatti rétegei között látványos karsztjelenségek (dolinák, víznyelők, zsombolyok, meredek sziklafalak, stb.) találhatók. A karszt kis tavai természetes eredetűek. A felszín alatt jelenleg 712 barlang ismert, melyek sokszínűsége és érintetlen természeti értékei egyedülállóak a világon. Itt vannak Magyarország legnagyobb barlangrendszerei, melyek közül a leghíresebb talán a 25 km összhosszúságú Baradla-barlang. A barlang jelentős részét változatos színű és formájú cseppkőoszlopok, függő és álló cseppkő-csoportok és más cseppkőképződmények díszítik. A barlang természetes bejárata egy meredek sziklafal tövében, már az ősidők óta nyitott. Az Aggteleki barlangrendszer számos olyan élőlénynek ad otthont, melyek a világon csak itt fordulnak elő.
Következő állomásunk egy kicsiny falu: Hollókő. E pici palóc falu az elsők közt került be a magyarországi világörökségek közé. Védett értékei az ősi palóc településszerkezet, a palóc népi építészet emlékei, a ma is élő népművészet és népviselet. Hírességei az ófalu, a népi lakóházak és melléképületek, a várrom, a fatornyos római katolikus templom, a falu határában lévő tájvédelmi körzet, a Falumúzeum és a népművészeti bemutató műhelyek (fazekasház, fafaragó műhely, szövőház, stb.). Hollókő egyedisége többek közt abban rejlik, hogy a tradicionális falusi életet nemcsak megőrizte, hanem mind a mai napig sem vált belőle szabadtéri múzeum: a településen jelenleg is laknak, hagyományos foglalkozásaikat űzik; a falusiak egy részének mindennapjai ma is úgy telnek, akárcsak száz évvel ezelőtt.
Budapest. A világörökségi listán fővárosunk néhány része is helyet kapott, melyek azonban egy darab helyszínként kerültek felsorolásra: Budapest világviszonylatban is kiemelkedően szép fekvése, a belváros sokszínű panorámája, a Duna-parti látkép, a Budai Várnegyed, valamint az Andrássy út és történelmi környezete kerültek be a kulturális világörökségek közé.
Innen ismét az ország egy távolabbi pontjára ugrunk: Pécsre. A városnak, mely 2010-ben Európa Kulturális Fővárosának szerepét is betöltötte, számos érdekes látnivalója van, melyek felsorolására itt aligha lenne hely. Erre azonban nincs is szükség, ugyanis Pécs hírességei közül csupán az ókeresztény sírkamrák kerültek fel a világörökségek listájára. Ezek az ókori maradványok bár nem oly monumentálisan látványosak talán, mint a világörökségek legtöbbje; azonban kiválóan szemléltetik a római császárság idején élt keresztény közösségek hitét és kitartását, amivel oly maradandót alkottak, hogy temetkezési építészetük és művészetük máig fennmaradt, és méltó módon őrzi e régen élt emberek emlékezetét.
A Kisalföld délkeleti szélén emelkedik egy közel háromszáz méter magas kis „hegy”, melynek tetején áll a távolból gyönyörű látképet nyújtó ezeréves Pannonhalmi Bencés Főapátság. A magyar államisággal majdcsak egyidős és még mindig működő (szőlészettel, borászattal, oktatással és régi dokumentumok őrzésével is foglalkozó) apátság alapításának 1000.évfordulóján, 1996-ban nyerte el a világörökségi címet. Azóta a különböző korok építészeti stílusait ötvöző épület-komplexum hazánk egyik legnépszerűbb turisztikai célpontjának számít.
Utolsó magyarországi világörökségi helyszínünk a Fertő tó (osztrák nevén Neusiedlersee) és az azt övező települések összessége. A Fertő tó vidéke Ausztriával közösen, kultúrtájként került fel a világörökségi listára. Az egykor teljes egészében Magyarországon fekvő tónak ma több mint háromnegyede Ausztriához tartozik. E vidék földrajzilag azonban mégis egy megbonthatatlan természeti egységet képez. Érdekes, hogy természeti oszthatatlanságával szemben, kulturális tekintetben mindigis egy határvonalat jelentett, ahol különféle kultúrák találkoztak. A rendkívül sekély tó és környékének bőséges természeti értékei mellett e vidék kincseit gazdagítja több XVIII-XIX.századi pompás kastély, az évszázados fejlődésről tanúskodó népi építészet és a fertőrákosi kőfejtő tekintélyt parancsoló magasságai és mélységei is.
Elérkeztünk hát utazásunk végéhez; lényegében végigjártuk a történelmi Magyarország és Horvátország területén található valamennyi olyan helyszínt, amely jelenleg az UNESCO világörökségi listáján szerepel. A Kárpát-medence kulturális-történelmi kincstárát azonban ezzel még korántsem merítettük ki; ezen értékek ismertetése, ha más szempontok szerint is, de folytatódik!

A magyar államcímer története

A magyar középcímer jelentése és földrajzi vonatkozásai

Magyarországnak a kiegyezést követően létezett és használatban volt (és ma is használatban van, ha nem is hivatalos címerként) egy olyan címere, melynek elemeit már a korábbi évszázadok során is sokszor feltüntették. Ezt a címert – mely a (ma hivatalos címerként használt) kiscímer mellett külön kiemeli az ország bizonyos fokú önállóságot élvező tartományait, azonban a nagycímerrel ellentétben nem tartalmazza az ideiglenesen magyar uralom alatt álló vagy igényelt területeket – nevezzük a magyar középcímernek, mely ma ismert formáját a dualizmus idején nyerte el.

A magyar középcímer elemeinek ismertetése előtt fontos megjegyeznünk egy heraldikai [címertani] sajátosságot: a címerek leírásában a jobb és baloldal megcserélődik. Tehát a címerek bemutatásánál úgy kell tekinteni, mintha egy velünk szemben álló személy tartaná felénk a címerpajzsot; szóval ami nekünk balra van, az neki (és így a címer leírásában) jobbra, és persze ami nekünk jobb, az meg a címeren a bal. Ennek ismeretében következzen hát a középcímer bemutatása!

A magyar középcímer két pajzsból áll. Egy nagypajzsból, aminek a tetején a Szent Korona nyugszik; és egy boglárpajzsból (kispajzs), ami a nagypajzs közepén helyezkedik el.

A nagypajzs bal felső részén Horvátország ezüsttel és vörössel sakkozott címere látható.

Alatta helyezkedik el Erdély címere, melyet egy keskeny, vörös, vízszintes sáv oszt ketté. A sáv fölött kék alapon egy kitárt szárnyú fekete sas, fölötte jobbra arany nap, balra fölötte pedig ezüst holdsarló található. Erdély címerének alsó felében pedig arany mezőben hét vörös bástya (vár) terül el. Az Erdély önállósága idején kialakult címer magyarázata szerint, a címer elemei Erdély „három nemzetét”, a székelyeket, (egyéb) magyarokat és a szászokat jelképezik. Ez a felfogás alapján a nap és a hold szimbolizálja a székelységet, a jobbra tekintő sas vagy sólyom a magyarságot és a hét bástya az erdélyi szászságot.

A magyar középcímer nagypajzsának jobb felső részén Dalmácia címere látható: kék mezőben három, aranyszínű koronás leopárdfej (oroszlánfej).

Alatta egy kék mezejű címer látható, melynek felső részén egy (változó színekben feltüntetett) csillag van, közepén pedig ezüst hullámos ikerpólya közt vörösben futó vagy ugró, természetes színű nyest. Ez Szlavónia címere.

A nagypajzs alsó részén, vörös háttér előtt látható egy sziklán álló, fekete kétfejű sas, mely mindkét fejével balra néz, míg bal lábát egy korsón tartja, amiből ömlik a víz, a szikla alatt elterülő tengerbe. A kétfejű sas fölött császári korona lebeg. Ez tehát Fiume címere.

Későbbi ábrázolásokon Fiume címere a nagypajzs alsó részének csupán a bal felét tölti ki; jobb oldalon pedig egy arany mező bal oldalán ezüst felhőből nyúl ki egy görbe szablyát tartó, behajlított könyökű, vörös ruhás kar, ami Boszniát szimbolizálja.

Végül következzék a boglárpajzs! A nagypajzs közepén tehát egy kisebb pajzs helyezkedik el, ami nem más, mint a ma hivatalos magyar államcímer, korona nélkül (mivel az a nagypajzs fölött látható). Ez, a kiscímer elvileg a teljes Magyarországot jelképezi, azonban a középcímerben jelentése nyilván leszűkül az előbb felsorolt tartományok nélküli, „szűkebb értelemben vett” Magyarországra. A kiscímeren a hasított [azaz függőlegesen kettéválasztott] pajzs jobb oldalán vörössel és ezüsttel hétszer vágott [vízszintesen elválasztott] mező; bal oldalán pedig vörös mezőben zöld hármas halom, melyek közül a középsőn aranykoronából egy ezüst kettős kereszt emelkedik ki. A XVI.században kitalált, majd a későbbi évszázadok során népszerűvé vált és elterjedt elképzelés különféle jelentésekkel társította a kiscímer elemeit. E nézet szerint a címerben a kettős kereszt nyilván a kereszténységet és az apostoli királyságot, netán a keleti eredetet is jelképezi; a címer hétszer vágott jobb fele a hét vezért; a négy ezüst sáv az ország négy nagy folyóját: a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát jelenti, a hármas halom pedig az ország három hegységét: a Tátrát, a Fátrát és a Mátrát szimbolizálja. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy utóbbi két jelentés-társítás (a folyók és hegységek) esetében mindenképp inkább csak kedvelt, érdekességszámba menő „belemagyarázásról” van szó. Hiszen nagy folyónk sorából miért maradna ki ez esetben a Maros? Főleg, hogy a Száva, a többi háromhoz (vagy négyhez) képest kevésbé tekinthető igazán „magyar folyónak”. (Persze erre meg lehet mondani, hogy azért rövidebb az a sáv…) A hegységek tekintetében szintén nem látom teljesen indokoltnak e három hegységünk kitüntetését. Kiválasztásukban nyilván nagy szerepet játszott nevüknek rímelése is.

Akárhogy is van, – sokan sokféleképp megmagyarázták már címerünk elemeinek eredetét és jelentését – számos, mondhatni „egyéni” jelentései mellett a címer mindnyájunknak a magyarság közösségét, valamint az ország (a középcímer esetében a Szent Korona Országainak) egységét jelképezi.

1990-ben Magyarország hivatalos nemzeti jelképévé, szerencsére, újból a leginkább indokoltnak tekinthető, történelmi koronás (kis)címert tették meg; azonban a középcímer is használatban maradt továbbra is, bárki büszkén fejezheti ki vele nemzettudatát, a magyarság összetartozását.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Perczel Mór

A szabadságharc egyik leghíresebb, sikeres, ámde mégis vitatott megítélésű tábornoka volt Perczel Mór.

Perczel Mór 1811. november 11-én született, a Tolna vármegyei Bonyhádon. Gyermekkorában a családjánál házitanítóként oktató Vörösmarty Mihály nevelte. Egyesek szerint ennek az időszaknak köszönheti erős hazafias beállítottságát is.

1827-től tüzér hadapródként szolgált. Az 1830-31-es lengyel szabadságharc idején egy lengyelbarát szervezkedés aktív résztvevője volt, ami miatt eltávolították a hadseregből; azonban Tolna és Pest vármegye közbenjárására kegyelmet kapott.

1833-ban kapcsolódott be a politikába; az 1833-34-es országgyűlésen Tolna vármegye ellenzéki követeként vett részt. Fontos szerepet játszott a Védegylet megalakításában.

1848 áprilisától júliusig a Batthyány-kormány belügyminisztériumában a rendőri osztály főnöke. Az első népképviseleti országgyűlés képviselőjévé választották, ahol a Batthyány-kormány radikális ellenzékéhez tartozott.

Batthyány megbízásából 1848 szeptemberében megszervezte a Zrínyi-szabadcsapatot, melynek élén részt vett a Jellačić elleni harcokban, valamint a pákozdi csatában a magyar sereg balszárnyát irányította. Októberben tovább harcolt a Dél-Dunántúlon, október 7-én pedig Csapó Vilmossal és Görgei Artúrral együtt, Ozoránál fényes diadalt aratott Jellačić tartalék hadteste felett, fogságba ejtve több mint 9000 ellenséges katonát. Szintén október folyamán, Perczel felszabadította a Muraközt is, amit azonban a schwechati csata után ki kellett ürítenie. Időközben vezérőrnaggyá léptették elő.

A visszavonulás során, elsősorban saját hibái miatt, Mórnál súlyos vereséget szenvedett. 1849 januárjában viszont, az addig egyfolytában visszavonuló és a Tisza vonalánál védelemre berendezkedő magyar hadsereg szempontjából fontos lélektani- és stratégiai jelentőséggel bíró győzelmeket aratott Szolnoknál és Ceglédnél, Ottinger császári tábornok csapatai felett. Mivel az ütközetek után Perczelnek át kellett adnia csapatai egy részét az újonnan érkezett, és rögtön fővezéri babérokra törő Dembińskinek, ezért a két tábornok csúnyán összeveszett, Perczel pedig lemondott hadtestparancsnokságáról.

A tavasz folyamán Perczel, ekkor már a IV.hadtest parancsnokaként, a Délvidéken küzdött a szerb lázadók ellen. Perczel erőszakosságára jellemző, hogy a szerbek délvidéki kegyetlenkedéseit (többi tábornoktársával ellentétben) ugyanolyan kíméletlenséggel torolta meg, mint ahogy előtte a szerbek sanyargatták a magyar és egyéb nemzetiségű lakosságot. Akárhogyis, – ezzel együtt vagy ennek ellenére – Perczel módszerei végső soron hatásosnak bizonyultak, hiszen másfél hónap alatt (a Titeli-fennsík kivételével) megtisztította a Bácskát, majd Bem tábornok segítségével a Bánságot is. Úgy tűnt, hogy a közel egy éve tartó fegyveres harcok végre elcsendesedtek a Délvidéken. Rövidesen azonban megérkezett az országrész újbóli meghódítására Jellačić serege, és június elején Perczel is egy súlyos vereséget szenvedett tőlük, Kátynál. Folyamatos engedetlenségei miatt, Perczel Mórt még a vesztes csata napján felmentették beosztásából.

A nyár folyamán később a tartalék hadtest, majd a közép-tiszai hadsereg parancsnoka lett. A felső vezetés tanácskozásain Perczel egyre hevesebben pocskondiázta a hadvezetést és főleg Kossuthot; mígnem július 29-én a minisztertanácson nyíltan felmondta az engedelmességet, így leváltották. A temesvári csatában még részt vett, majd Törökországba menekült.

Perczel Mór őszinte hazafiságát mindenki elismerte; azonban akaratossága, csökönyös önfejűsége, engedetlensége, heves természete és nyers modora ugyanilyen közismertek voltak. Saját magát a haza megmentőjének tartotta, egy olyan hősnek, akin egy személyben áll vagy bukik Magyarország sorsa. Úgy vélte, a sors őt szemelte ki hazája felszabadítására, és hogy nála több érdemet senki nem szerzett; így magánál többre (vagy akár magához hasonlónak) senkit sem tartott. Görgeit vetélytársának és árulónak tekintette, sikereit pedig féltékenyen figyelte. Azonban a Kossuth-Görgei vitában nem állt Kossuth Lajos mellé sem, ugyanis Kossuthot szintén engesztelhetetlenül gyűlölte. Perczelnek ösztönös tehetsége volt a hadvezetéshez, és fogékony volt az újabb katonai ismeretek szerzésére, így gyakran ha saját hibái által is, de önmagát tanította. Tényleges katonai képzettsége azonban nem érte el tehetsége szintjét, és ez a gyakorlati képzettség és tapasztalat hiánya gyakran súlyos tévedésekhez vezetett.

Törökországi tartózkodása után, 1851-től Angliában, Belgiumban és Itáliában élt, miközben hazájában halálra ítélték. Részt vett az emigráció mozgalmaiban, így – rövid időre félretéve Kossuthtal fennálló ellentéteiket – az itáliai magyar légió létrehozásában is.

A kiegyezés után hazatért, pár évig képviselőként ténykedett. A Deák-párthoz csatlakozott és Kossuth-ellenes agitációba kezdett. (Állítólag csakis Kossuth-ellenessége miatt támogatta a kiegyezést.) 1870-ben visszavonult a politikától és visszatért szülőfalujába, ahol 1899. május 23-án halt meg.

Perczel Mór

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A jóslat és az év végi ütközet: a móri csata

Az 1848-49-es szabadságharc szinte váratlannak mondható katonai sikerekkel kezdődött. Sikerült Jellačić horvát bán hadait kiűzni az országból, majd pedig a magyar seregek – hosszas fontolgatás után – Bécs ellen is megindultak. Schwechatnál azonban fordult a kocka. A magyar támadást megállították, 1848 decemberének közepén pedig megindult az újabb, a szeptemberinél sokkalta erősebb osztrák támadás az ország ellen.

December 14-én Simunich altábornagy lendült támadásba, a Kis-Kárpátokon keresztül; két nappal később pedig Dévénynél a Windischgrätz vezette császári főerők lépték át a magyar határt.

A Görgei Artúr vezetése alatt álló magyar csapatok Győrnél akarták megállítani az ellenséget. Kossuth ide rendelte a Muránál állomásázó Perczel Mór tábornokot is. Perczel azonban olyan kerülővel menetelt Győr felé, hogy mire odaért volna, Görgeinek addigra már ki kellett ürítenie és feladnia a várost. Ekkor Görgei és Perczel is a Vértes felé vonult vissza, azonban seregeiket nem tudták egyesíteni.

Windischgrätz Jellačićra bízta, hogy megakadályozza a két sereg csatlakozását. Kossuth eközben Görgeit és Perczelt is ütközet vállalására bíztatta, hogy állandó visszavonulásban lévő csapataik harci morálját egy kisebb győzelemmel újjáélesszék. Kossuthnak a taktikai kérdésekbe történő beavatkozása azonban hibás volt, nem volt vele tisztában, hogy a többszörös túlerő ellen csak vereséget szenvednének a magyar csapatok. A Görgeire féltékeny Perczelnek azonban egy kis bíztatás is épp elég volt ahhoz, hogy éljen a lehetőséggel, hogy esetleg végre Görgei nélkül szerezzen érdemeket. Ezért Mórnál csatát vállalt Jellačić Kisbér felől érkező serege ellen. Görgei, a seregek közti kapcsolat fenntartására még korábban elküldött Perczel megsegítésére egy dandárt, Horváth János alezredes vezetésével. Mivel Perczel azonban lényegében senkit, így Görgeit sem értesítette szándékairól, ezért Horváth csapatai is csak az ágyúdörgésből értesültek az ütközet kezdetéről.

A móri csatában körülbelül 6500 magyar katona állt szemben Jellačić 6000 emberével; azonban a magyar sereg képzettség, felszereltség (a magyar sereg egy jelentős hányadának gyakorlatilag nem volt fegyvere sem) tekintetében és a nehézlovasság arányában jóval alulmaradt a császáriakhoz képest. Ráadásul Perczel kifejezetten szerencsétlenül választotta meg hadállásának helyét. Ennek legfőbb hátránya az volt, hogy a településtől északra lévő ritkás erdő az ellenség számára viszonylag könnyen járható volt, mégis kiváló fedezékül szolgált számukra.

Az ütközetet lényegében Jellačić egyik tábornokának, Ottinger Ferencnek (aki tavasszal még a Batthyány-kormány ideiglenes hadügyminisztere volt) a lovasrohama döntötte el, aki szétzúzta a magyar sereg balszárnyát. A magyar centrumban harcoló szabolcsi és beregi legények ugyan keményen állták a sarat és a jobbszárny is kiválóan küzdött, azonban a csata sorsa itt már eldőlt, vissza kellett vonulni.

A halottak mellett Perczel Mór vereségét növelte, hogy katonáinak nagyjából egyharmada fogságba esett. Horváth János is szuronydöfést kapott. Az ütközet azonban valószínűleg Perczel ballépései nélkül is vereséggel végződött volna, ugyanis a harc elhúzódása esetén megérkezett volna a Jellačić megsegítésére küldött 7000 főnyi császári hadosztály is.

Perczel személyéről legközelebb lesz szó, a móri csata kapcsán azonban egy különös esetet még érdemes megjegyeznünk. Egy történet szerint – amit Perczel is megerősített – még 1848 előtt egy jósnő arra figyelmeztette Perczel Mórt, hogy óvakodjon a saját nevétől. A jóslat, úgy tűnik, 1848. december 30-án, a móri vereséggel beigazolódott.

Magyar történelmi emlékek a Kárpát-medencében

Világörökségek Horvátországban

A történelmi Magyarország területén található világörökségek felfedezését ezúttal Horvátországgal folytatjuk. Mostani „utazásunk” éppen ezért kissé ki is lóg a sorból, hiszen az itt található világörökségi emlékek kevésbé kapcsolódnak a magyarsághoz, mint a Kárpát-medence más területein lévők, mivel Horvátország sosem volt magyar többségű terület. Azonban a magyar és a horvát nép nyolc évszázados együttélése elkerülhetetlenül e két nemzet kultúrájának szoros összefonódását eredményezte, így történeti emlékeink közül a horvát vonatkozásúak kihagyása teljesen indokolatlan lenne.
Horvátország világörökségi helyszínei közül csupán egy tartozik a természeti örökség kategóriába, kezdjük ezzel a sort. A Kis-Kapela hegység északkeleti részén található Horvátország leghíresebb nemzeti parkja: a Plitvicei-tavak és környékük. Az Európa egyik legszebb természeti látványosságának számító tórendszer tizenhat, mesésen gyönyörű tóból, és közel száz vízesésből áll, erdők borította hegyekkel körülvéve.
Horvátország öt „kulturális” világörökség besorolást kapott helyszíne mind-mind az Adriai-tenger partján lévő városokban található. Közülük négy (Šibenik, Trogir, Split, Dubrovnik) Dalmáciában található, míg egy (Poreč) az ország nyugati szélén.
A dalmát városok történetéről hosszan lehetne mesélni. Dalmácia romanizált őslakossága a X.századtól elkezdett összeolvadni a horvát néppel, majd a XV.századra lényegében asszimilálódtak. A gazdag dalmát kikötővárosokért a középkor folyamán heves harcok dúltak Bizánc, Magyarország és a Velencei Köztársaság között, így Dalmácia sokszor „gazdát cserélt”, de egyes városai néha különleges kiváltságokat, bizonyos fokú függetlenséget élveztek. A török-kor, majd Napóleon rövid uralma után Dalmáciát – a horvát és magyar rendek tiltakozása ellenére – közvetlenül a Habsburg Birodalomhoz csatolták, és külön tartományként kezelték, tehát nem csatolták se Horvátországhoz, és ezáltal a Magyar Szent Korona Országaihoz sem. A XX.századi jugoszláv és olasz uralom után, 1992 óta a független Horvátország része.
Dalmácia eredetileg egy tájegységet jelent, azonban a mai Horvátországnak egyúttal egyik régióját is így nevezik, aminek területe nagyjából egybeesik a történelmi Dalmáciával. Dalmáciát, mint régiót, négy kerületre osztják, melyeknek székhelyei közül, érdekes módon, három pont a négy dalmáciai világörökségnek otthont adó város közül került ki (Šibenik, Split, Dubrovnik, a negyedik székhely pedig Zadar [Zára]).
A híres dalmát városokhoz hasonlóan, Šibenik (Sebenico) is számos nevezetességgel rendelkezik (főleg templomokkal és erődökkel), azonban a világörökségi címet kifejezetten egy templomának, a XV-XVI.században épült Szent Jakab-katedrálisnak ítélték oda.
Šibeniktől kb. 30 km-t (légvonalban) délkelet felé haladva jutunk el Trogir (Trau) városába, melynek történelmi központja, óvárosa a világörökség része. A város híréhez – temérdek csodás műemléke mellett – az is hozzájárult, hogy itt talált menedékre az őt üldöző tatárok elől IV.Béla királyunk és családja.
További 20 km-t haladva érkezünk a Split (Spalato [Salonae]) nevű városba. Split jelenleg Dalmácia legnagyobb városa, a régió gyorsan fejlődő ipari, közigazgatási és kulturális központja. Történelmi műemlékegyüttese (Diocletianus palotájával együtt) a világörökség része. A város talán legfőbb nevezetessége a Diocletianus római császár által a III.század végén építtetett pompás palota, melynek romjai ma is láthatóak.
Horvátország délkeleti csücskében (ahol Dalmácia már egészen „elvékonyodik”) fekszik Dubrovnik (Raguza). A város a középkorban Európa egyik legnagyobb népességszámú települése és egy köztársaság (Raguzai Köztársaság) fővárosa volt. Önállóságának fenntartása mellett, névleg sokáig a Magyar Királyság része volt; a magyar királynak a tengeri hadjáratokban való részvétellel, adózással és a Szent Korona iránti hűséggel szolgált. Ebben az időszakban gazdagsága és kereskedelmi hálózata révén, Velence után az Adriai-tenger második legfontosabb városa lett. Fénykorának a földrajzi felfedezések és a XVII.század végének földrengései vetettek véget. Dubrovnik óvárosa, lenyűgöző erődítményeivel, kolostoraival, a kulturális világörökség része.
Utolsóként ejtsünk szót Porečről, mely bár nem dalmáciai város, mégis a horvát tengerparton fekszik. Poreč az Isztria-félsziget nyugati felén található, népszerű üdülőváros, hosszú történelemmel. A városban található Szent Eufrasius-bazilika és a püspöki palota műemlékegyüttese a világörökség része.
Képzeletben végigjártuk tehát Horvátország világörökségi helyszíneit, viszont nevezetességeikről csupán egy rendkívül leegyszerűsített beszámolót közöltünk. E nagy múltú városok részletesebb megismerését és megtekintését azonban már az érdeklődő olvasó személyes tapasztalatszerzésére bízom.