Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Görgei Artúr

Görgey Artúr 1818. január 30-án született a szepességi Toporcon. 1832-ben került hadapródként a császári-királyi hadseregbe, később szolgált a bécsi magyar királyi nemesi testőrségben, majd főhadnagyként a 12. huszárezredben. 1845-ben lépett ki a hadseregből. Katonai pályafutását ‒ ahol szerteágazó képzésének ismeretanyagát egyébként kiválóan elsajátította ‒ ekkor elsősorban azért hagyta abba, mert már nagyon erősen vágyódott szülőföldje és egy szabadabb élet után, valamint nehezen viselte, hogy sokszor arra érdemtelen feljebbvalóit kell szolgálnia és irántuk a valójában érzett mélységes megvetés helyett tiszteletet kell tanúsítania. Ezt követően a prágai egyetemen kémiai tanulmányokat folytatott; doktori értekezését a kókuszdió olajának vizsgálatáról, a laurinsav és a mirisztinsav elkülönítéséről írta. Saját bevallása szerint vegyészi tanulmányai és tudományos tevékenysége során szerzett „értelmi fegyelmezettsége”, továbbá megfigyelési módszerei, nagyban hozzájárultak későbbi sikeres hadvezéri mentalitásának kialakulásához.

1848-ban tért haza Magyarországra; júniusban a Győrben szerveződő, 5. honvédzászlóalj parancsnoka lett. A nyár folyamán fegyverbeszerzési és -gyártási tárgyalásokat folytatott Bécsújhelyen és Prágában, valamint – vegyészi ismereteit is felhasználva – kidolgozta egy magyar lőkupak- és gyutacsgyár terveit. A forradalom iránti szimpátiából, a nevében szereplő és a nemességére utaló „y”-t „i”-re cserélte.

Nyár végétől őrnagyként Szolnokon, a Csepel-szigeten és a Kelet-Dunántúlon szolgált. Kossuth Lajos (akivel egyébként már korábban megismerték egymást) és az ország figyelmét azzal hívta fel magára, mikor szeptemberben, a kémkedéssel és hazaárulással vádolt Zichy Ödön grófot felakasztatta (ugyanis a szabadságharc alatt ez volt az egyetlen alkalom, amikor arisztokratát akasztottak). Görgei fontos szerepet játszott az október 7-i dicsőséges ozorai diadalban, ahol fegyverletételre kényszerítették a horvát csapatokat. Még aznap ezredessé, négy nap múlva pedig vezérőrnaggyá léptették elő (noha alig pár nappal korábban Perczel Mór ezredes még főbe akarta lövetni…). Tábornoki kinevezését ekkor azonban még nem hozták nyilvánosságra, azért, hogy Kossuth megbízásából, a lajtai táborban így viszonylag feltűnésmentesen tarthassa rajta a szemét a fősereg gyanús vezetőin. A schwechati csata után Kossuth a feldunai hadtest parancsnokává nevezte ki.

Görgei és Kossuth vitája az 1848-as év végén kezdődött, mikor Kossuth ütközet vállalására buzdította Görgeit, aki azonban – stratégiai megfontolásokból – nem vállalt harcot, hanem Budára való visszavonulása után észak felé fordult, hogy aztán téli, felvidéki hadjáratával hetekre lekösse az osztrák főerőket, ezzel megmentve az ország ideiglenes, új fővárosát, Debrecent; majd februárban pedig a Felvidék keleti részén egyesülni tudott a többi magyar hadtesttel. Mindeközben, a parancsnoksága alatt álló csapatokból, lényegében visszavonulás közben, sokszor embertelen körülmények közepett, képes volt ütőképes haderőt szervezni. E hadjárata kezdetén még, Vácott, kinyilvánította, hogy serege az 1848-as alkotmány védelméért küzd, nem tűr meg semmiféle köztársasági törekvéseket és parancsokat csak Mészáros Lázár hadügyminisztertől fogad el; ám e kijelentésével ismét felpaprikázta Kossuthot, aki végképp csalódott benne.

A töketlenkedő Dembiński tiszafüredi leváltását követően, 1849 márciusától Görgei a magyar hadsereg ideiglenes fővezére volt, a dicsőséges tavaszi hadjárat folyamán visszaszorította a császári fősereget, majd kiűzte azokat az ország nagy részéről. A hadjárat talán legjelentősebb csatájában, Isaszegnél, szintén nagy szerepe volt Görgei fellépésnek a győzelemben. Májusban Budát is sikerült visszafoglalni. A Szemere-kormányban Görgei kapta meg a hadügyminiszteri tárcát.

Az orosz csapatok érkezése után a magyar szabadságharc helyzete minden hadszíntéren egyre kedvezőtlenebbé vált. Görgei júniusban Pered és Zsigárd térségében indított sikertelen támadást. Ezután Komáromnál vívott ádáz csatákat a császári seregekkel, egy alkalommal, a csapatait személyesen rohamra vezető Görgei maga is súlyos – kis híján halálos – fejsérülést kapott.

Július közepén, a szegedi összpontosításhoz rendelt, és a fővezérségéről, majd hadügyminiszterségéről időközben leváltott Görgei, nem tudván áttörni Haynau főseregén Komáromnál, Vác felé indult csapataival, ahol viszont az orosz főerők csapataiba ütközött. Áttörni az oroszokon sem tudott, ám megakadályozta a két ellenséges fősereg találkozását, sőt, a teljes megsemmisítés elől ádáz utóvéd-küzdelemben még időben vissza tudott vonulni, magával csalogatva az utánpótlási vonalait féltő, többszörös túlerőben lévő ellenséget. Észak felé kanyarodva, a hegyek között bravúrosan kijátszotta az orosz seregeket és több hétig lekötötte azokat, míg kelet felé vonult; közben pedig igyekezett tárgyalásokba bocsátkozni velük, annak reményében, hátha éket verhet az ellenséges haderők közé. Nyíregyházától az irányt dél felé vette, hogy egyesüljön a Szeged és Arad környékén gyülekező többi hadtesttel. Augusztus 9-én érkezett a kormány új székhelyére, Aradra, éppen azon a napon, amikor lezajlott a végzetes temesvári csata. A vereség hírére Kossuth fővezérré, majd diktátorrá nevezte ki Görgeit, maga pedig lemondott és külföldre menekült.

A főhatalom birtokában, a feleslegesnek ítélt további vérontás elkerülése végett, augusztus 13-án Görgei Világosnál letette a fegyvert az oroszok előtt, ezzel fejezve ki, hogy nem a Habsburg Birodalmat tekinti a magyar hadsereg legyőzőjének. Felhívására a megmaradt magyar erők is többnyire a következő napok során megadták magukat.

Görgei egyedül ‒ bár ő ezt bajtársai számára próbálta elérni ‒ az orosz cár határozott követelésére amnesztiát kapott; azonban Klagenfurtba száműzték, ahonnan csak 1867-ben térhetett haza. A szabadságharc óta eltelt 162 év alatt a közvélemény sokszor tekintette árulónak Görgeit, amiben nagy szerepet játszott Kossuth véleménye, valamint az is, hogy a megtorlás idején Görgei viszonylag „szárazon megúszta” a dolgot, ami sokakban gyanút keltett. Az árulás vádjában legfeljebb annyi igazság van, hogy Kossuthot és nézeteit valóban nem volt hajlandó elfogadni (Görgei például a Függetlenségi Nyilatkozat visszavonására törekedett, mert azt csupán egy Kossuth-féle államcsínynek tartotta) és egymás iránti ellenszenvük (mely sokszor félreértésekből adódott) rengeteget ártott a szabadságharc ügyének. Ez azonban mindkettőjük hibája volt. A történeti kutatás azóta megállapította, hogy a magyar szabadságharcot és annak eredeti célját Görgei Artúr nem árulta el, nem volt tehát hazaáruló.

Görgeit a szakmabeliek egy jelentős része a szabadságharc legtehetségesebb tábornokának tartja, míg kortársai közül sokan ‒ főként irigységből ‒ tagadták katonai képességeit. Ő maga nem tartotta magát katonai zseninek, sikereit elsősorban annak tulajdonította, hogy fegyelmet tudott tartani katonái közt és hideg fejjel tudott jól dönteni krízishelyzetekben. Görgei rendkívül céltudatos és erős akaratú egyén volt. Beszédstílusa meglehetősen cinikus, gyakran gúnyos volt, ami tábornok társainak egy részében szintén ellenszenvet keltett. Katonái viszont imádták; erélyessége, bátorsága és hadvezéri képességei miatt.

A száműzetésben születtek meg gyermekei. Hazatérése után főleg Visegrádon élt visszavonultan, nyilvános szereplést csak ritkán vállalva. 1916. május 21-én – Buda bevételének napján – halt meg, 98 évesen. Temetésén a magyar szabadságharc és a magyar kémikusok büszkeségeként kísérték utolsó útjára. Földi maradványai a Kerepesi temetőben, Kossuth síremlékétől nem messze nyugszanak…

Görgei Artúr (Barabás Miklós festménye)

A Jugoszlávia elleni támadás

A tragikus ünnep

A Magyarország számára kedvező második bécsi döntést követően, – „ellenszolgáltatásként” – a magyar kormány súlyos árat volt kénytelen fizetni a Hitlernek köszönhető döntésért, és egyre több engedményt kellett tenni Németország felé. Ezek közé tartozott Magyarország csatlakozása is a háromhatalmi (német-olasz-japán) egyezményhez, mellyel az ország lényegében végképp feladta elnemkötelezettségi elvét.
A németbarát szomszédokkal körülvett Magyarország számára már csak egyetlen ország maradt – mely egyébként ekkoriban szintén németbarát volt, ha nem is kötelezte el magát oly mértékben –, mely afféle „rést” jelenthetett a német „élettérben” az angolszász országok felé irányuló kapcsolatfelvétel esetén: Jugoszlávia. Ezért 1940 decemberében, Teleki Pál miniszterelnök örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával.
1941 márciusában azonban németellenes politikai fordulat állt be Jugoszláviában, ezért Németország déli szomszédunk lerohanása mellett döntött, melyben számított Magyarország részvételére is. A magyar politikai vezetés súlyos dilemma elé került: vagy engedni Hitler követelésének, egyúttal kiegészíteni a revíziót és ezzel végleg elveszíteni a nyugati országok maradék jóindulatát is; vagy pedig ellenszegülni a német akaratnak, ami viszont könnyen az ország német megszállását és a revízió sikereinek elvesztését jelentheti. Teleki továbbra is igyekezett ellenállni a német befolyás elhatalmasodásának, azonban ő is belátta, hogy az országnak muszáj lesz csatlakozni a német támadáshoz (még ha Teleki ezt bizonyos feltételekhez is kötötte volna), amit a magyar katonai vezérkar többsége már eddig is olyannyira szorgalmazott. Mikor pedig már javában folyt a német csapatok átvonulása az országon, megérkezett Nagy-Britannia egyértelmű üzenete is, miszerint, ha Magyarország csatlakozik a Jugoszlávia elleni támadáshoz, akkor a britek részéről a diplomáciai kapcsolatok megszakítására, sőt, alighanem hadüzenetére számíthat az ország. A hazája sorsáért őszinte felelősséget érző, önmarcangolásra hajlamos Teleki, nem látván kiutat e reménytelen helyzetből, az 1941. április 3-ára virradó éjjelen főbe lőtte magát. Öngyilkosságát figyelmeztetésnek szánta, azonban az események menetének új irányt már nem szabhatott. Április 6-án a németek és szövetségeseik lerohanták Jugoszláviát, a britek pedig április 7-én megszakították a diplomáciai kapcsolatokat, azonban (valószínűleg Teleki utolsó tettének köszönhetően) egyelőre nem üzentek hadat Magyarországnak.
A magyar csapatok április 11-én – miután előző nap Horvátország kinyilvánította függetlenségét és így megszűnt Jugoszlávia, amivel a „barátsági szerződés” is hivatalosan érvényét vesztette – lépték át a trianoni határt, csatlakozva a német offenzívához. A súlyos belső feszültségekkel is küzdő Jugoszlávia gyorsan összeomlott és darabjaira hullott, így a magyar csapatokat sehol sem várta erős ellenállás, csupán néhol keveredtek kisebb tűzharcokba.
A délvidéki támadás következtében az új miniszterelnök, Bárdossy László, újabb revíziós sikerrel kezdhette meg kormányzását. Magyarország visszakapta a Bácskát (a Duna, a Tisza és a trianoni határ által körülvett területet), a „baranyai-háromszöget” (a Duna, a Dráva és a trianoni határ által határolt háromszög) és a Muraközt. Ez összesen 11 475 km2-nyi régi-új területet és 1 030 000 lakost jelentett, akiknek 39%-a volt magyar.
Mint ma már tudjuk, hogy ez volt a Horthy-korszak revíziós sikereinek negyedik és egyben utolsó felvonása. 1938 és 1941 között négy nagy területi visszacsatolás történt (minden évre jutott egy), először a Felvidék déli része, majd Kárpátalja, azután Észak-Erdély és a Székelyföld, végül pedig a Délvidék egy része és a Muraköz került újra magyar fennhatóság alá. Magyarország területe a trianoni határokhoz képest majdnem a duplájára, 171 640 km2-re, növekedett, lakosságszáma pedig elérte a 14 683 000 főt; melynek immár csak 77,4%-a volt magyar, így az országra hárult ismét a jelentős számú nemzetiségi lakos jelentette felelősség. A visszacsatolások a gazdaságot is jótékonyan érintették, a kiváló csallóközi és bácskai talaj például a gabonatermelésnek kedvezett, de más példákat is sorolhatnánk.
A revízió területi eredményei sajnos nem tarthattak túl sokáig, mert a háború végül mindet elsöpörte. Ebbe a háborúba azonban, hivatalosan, a XX.század egyik legnagyobb magyar alakjának önfeláldozása miatt, Magyarország egyelőre még nem lépett be. Azonban erre sem kellett már sokat várni…

Az Erdélyi Fejedelemség

Erdély, a vallási tolerancia fellegvára

A XVI–XVII.században önálló államként létező Erdélyi Fejedelemség különleges helyzete, nem csak a Habsburg- és Oszmán Birodalom között egyensúlyozni igyekvő politikájának volt köszönhető, hanem ritkaság-számba menő vallási türelmének is.
Ezekben a századokban ugyanis, amikor a keresztény Európa a vallásháborúk vérzivatarában gázolt, létezett egy „csendes kis sziget”, ahol megtűrték a különböző keresztény vallási felekezetek békés egymás mellett élését; ez a „sziget” pedig nem volt más, mint Erdély.
A különféle felekezetek elfogadása természetesen itt sem ment zökkenőmentesen és évtizedekig tartott, míg legalább a „négy bevett vallást” egyezményesen megtűrték a fejedelemségben. E négy felekezet a római katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius volt. Ezek mellett még számos más vallási felekezet is létezett Erdélyben, azonban az ezeket vallók nem érezhették magukat minden körülmények között biztonságban. Ennek ellenére, bátran kijelenthető, hogy egy olyan korban, amikor Európa-szerte irtották egymást az emberek, csupán mert más-más keresztény vallási felekezethez tartoztak, Erdély vallási toleranciája szinte teljesen egyedülállónak mondható. Nem véletlen tehát, hogy az üldöztetések elől, számos, néha egészen kicsi vallási felekezetek megmaradt képviselői is az Erdélyi Fejedelemségbe menekültek, hogy ott végre menedékre és megnyugvásra találjanak.
Vegyük is sorra, milyen vallások képviseltették magukat a korabeli Erdélyben!
A XVI.századi reformáció Magyarországon (beleértve Erdélyt is) igen jelentős hatást fejtett ki, és ennek eredményeként Erdélyben, egy tömbben, igazából csak a székelység maradt meg római katolikus hitén. Az erdélyi vármegyék magyar lakossága (hasonlóan a XVI.század többi, magyar lakta területeinek zöméhez) a református felekezethez csatlakozott, míg a román lakosság megmaradt ortodox (azaz görög keleti) hitén. A szászok (vagyis az erdélyi németek) pedig itt is inkább az evangélikus hitre tértek át. Az ellenreformáció során, főként a fejedelemség északi peremvidékén és az „alkalmanként” Erdélyhez csatolt vármegyékben élő, ruszin lakosság csatlakozott a görög katolikus felekezethez. A XVI.században, ezeken kívül, szórványos kis közösségekben, megtelepedett Erdélyben a máshol üldözött antitrinitáriusok magyar változata: az unitáriusok, valamint az anabaptisták, sőt, rövidesen kialakult az inkább a zsidó valláshoz közelítő szombatosok felekezete is. Az említetteken kívül még további, kisebb felekezetek is kialakultak, illetve letelepedtek Erdélyben, ezek képviselőinek száma azonban egészen elenyésző volt.
Az erdélyi fejedelmek vallási hovatartozása szintén változatos képet mutatott. A keresztény vallási sokszínűség kialakulásának időszakában uralkodó János Zsigmond például, katolikus hitének elhagyása után először a lutheránus (evangélikus), majd a kálvinista (református), végül az unitárius egyház hívévé vált. Erdély egyetlen székely fejedelme, Székely Mózes (a székelyek többségével ellentétben), szintén unitárius vallású volt. A Báthori-fejedelmek (István, Zsigmond, András, Gábor) hagyományosan megmaradtak katolikus hitükön, azonban általában a többi felekezet vallásgyakorlását sem korlátozták. Bocskai, Bethlen, a Rákóczi-fejedelmek és Apafi mind-mind reformátusok voltak, azonban egyikük sem erőltette saját vallását az egész országra.
Noha az Erdélyi Fejedelemség két évszázadig sem állt fent, önálló államisága éppen a legszörnyűbb vallásháborús időszakra esett, így a legkülönfélébb üldözött felekezetek tagjai is találhattak egy olyan országot, ahol szabadon (vagy szabadabban) gyakorolhatták vallásukat.

A második bécsi döntés

Észak-Erdély visszacsatolása

Amikor 1940 júniusában a Szovjetunió ultimátumának hatására Románia kénytelen volt átadni az ország északkeleti részét – Besszarábiát (ami ma jórészt Moldovához tartozik) – az oroszoknak; Magyarország is elérkezettnek látta az időt, hogy végre Romániával szemben is érvényesítse területi követelését.
A magyar diplomácia már a szovjet ultimátum másnapján mozgásba lendült. Mivel a román kormány hallani sem akart területi revízióról, ezért a román-magyar viszony fokozatosan egyre feszültebbé vált. Németország először nem akart beavatkozni két szövetségese ügyébe, azonban a szövetségesei közt esetleg kirobbanó háborút (ami az egész térség stabilitását veszélyeztetné) mindenképp el akarta kerülni, ezért egyeztető tárgyalások megtartására szólította föl a feleket; valamint tudatta Romániával, hogy ha nem hajlandó tárgyalni Magyarországgal, akkor nem számíthat Németország segítségére, egy esetleges szovjet előrenyomulás során. A német nyomásra Turnu-Severinben (Szörényvár) megtartott magyar-román tárgyalások azonban – mivel a két ellentétes álláspont egy szemernyit sem közelített egymáshoz –, tekintve, hogy még a tárgyalási alapban sem sikerült megegyezni, augusztus 24-én csődbe fulladtak.
Magyarország és Románia háborúra készülődött. A határ mentén megtörténtek a csapatösszevonások, a katonák elfoglalták pozícióikat és feszülten várták, hogy 28-án hajnalban megindulhasson a magyar támadás. Bár a hadi helyzet valószínűleg a Trianon óta hevesen fegyverkező Romániának kedvezett volna; Romániának számolnia kellett a Szovjetunió támadásával is, amit viszont legfeljebb rövid ideig tudott volna visszaverni. (Ugyanis a szovjet kormány támogatásáról biztosította Magyarországot.)
Ilyen körülmények közt, végül Magyarország és Románia is elfogadta a tengelyhatalmak döntőbíráskodását és más megoldást nem látva, Németország is vállalta ezt a szerepet. Németország tartott ugyanis a délkelet-európai térséget lángba borító magyar-román fegyveres konfliktus kitörésétől, valamint a (magyarok és bolgárok mellett, és románok ellen állást foglaló) szovjetek balkáni befolyásának megnövekedésétől.
A második bécsi döntés tulajdonképpen Hitler személyes döntéseként született meg augusztus 27-én; ám hivatalosan csak augusztus 30-án hirdették ki a bécsi Belvedere palotában. A döntés a román fél legrosszabb elképzeléseit is felülmúlta; a térkép megtekintése és az új határvonal tudomásul vétele után a román külügyminiszter azonnal elájult és összeesett. Magyarország, ha nem is volt tökéletesen elégedett, a döntést mindenképp győzelemként értékelte. A második bécsi döntés értelmében visszakerült Magyarországhoz Erdély északi fele és a Székelyföld, ami területben 43 104 km2-t, lakosságban pedig kb. 2 577 000 főt jelentett. Mivel e terület lakosságának alig 52%-a volt magyar anyanyelvű, ezért Teleki Pál miniszterelnök ismét felhívta a figyelmet a nagyszámú nemzetiségivel rendelkező országok (hiszen Magyarország újból egy ilyen ország lett) felelősségére és az ehhez szükséges komolyságra és méltóságra.
A magyar csapatok szeptember folyamán, fényes ünnepségek közepette, vonultak be a visszakapott területekre. Érdekesség, hogy a revízió hatására Magyarországon érzékelhető eufória olyan jól mérhető jelenségeket is eredményezett, mint például hogy lényegesen visszaesett az öngyilkosságok száma!
Románia kudarca pedig akkor vált teljessé, amikor szeptember elején kénytelen volt Bulgáriának is átadni kisebb déli területeit. Ezen kívül garantálnia kellett a romániai német nemzetiségűek jogait és nemzeti karakterük megőrzését. Viszont, a pár hónap alatt jelentős területeket vesztett Románia új határainak védelmét a tengelyhatalmak hivatalosan biztosították.
Sajnos, ahogyan az első-, úgy a második bécsi döntés sem volt „ingyen”, Magyarország számára. Németország ezúttal azonnal, közvetlenül benyújtotta a „számlát” és kizárólagos jogokat biztosított a magyarországi német kisebbséget képviselő Volksbundnak, valamint garantálta a német nemzetiszocialista világnézetűek biztonságát. Ezt az első német követelést hamarosan újabbak követték, és megkezdődött a „versenyfutás” is Romániával a német kegyekért. Az ország Németország melletti elkötelezettsége és alárendeltsége egyre fokozódott, ez pedig nem sokára az elkerülhetetlen háborúba való belesodródáshoz vezetett, később pedig az ismert, tragikus következményekhez…

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Nagysándor József és a debreceni ütközet

Augusztus 2-án lesz a 161. évfordulója a szabadságharc egyik utolsó jelentős összecsapásának, a debreceni ütközetnek.

Nagysándor József tábornok hadteste és Korponay János ezredes szedett-vedett hadosztálya azt a feladatot kapták, hogy Görgei dél felé vonuló főerőinek oldalvédjeként működve, tartóztassák fel a nyugat felől közeledő orosz seregeket. A csatára a szabadságharc során legtovább fővárosként működő Debrecennél került sor (ahonnan a kormány eddigre már elmenekült). Nagysándor József csapatainak helyzete nem tűnt túl kecsegtetőnek: az oroszok ötszörös túlerőben voltak, felszereltség tekintetében pedig még nagyobb volt a fölényük. Nagysándor tábornok ráadásul meglehetősen szerencsétlen csapatfelállítást választott, ugyanis a harcrend előtt magas kukoricás húzódott, a jobbszárnyon pedig a meg nem szállt debreceni Nagyerdő.

Ennek ellenére, az ütközet jól indult. Az ágyúpárbajban a magyar tüzérség győzedelmeskedett, valamint a magyar lovasság is sikerrel verte vissza az orosz támadást. A sikereken felbuzdulva Nagysándor József előrerendelte a balszárnyon lévő hadosztályt. Csakhogy időközben az orosz lovasság egy része a Nagyerdő rejtekében észrevétlenül megkerülte és hátba támadta Korponay ezredes jobbszárnyon elhelyezkedő hadosztályát. Az amúgy sem túl harcedzett és rosszul felfegyverzett magyar jobbszárny szétzúzása után, így a magyar sereg középhadának minden irányból egyszerre kellett szembenéznie az ellenség támadásával, ami rövidesen a középhad rendezetlen visszavonulásához vezetett. Érdekes módon, a másik terep-akadály, a kukoricás, viszont még jól is jött a magyar félnek. Ugyanis az egyedül maradt magyar balszárny bekerítésére küldött orosz csapatok eltévedtek a magas kukoricásban; így ez a magyar hadosztály kevés veszteséggel vissza tudott vonulni.

A debreceni ütközet a magyarok vereségével végződött. Ez azonban nemcsak a többszörös orosz túlerőnek volt köszönhető; hanem az ellenséges haderő elégtelen felderítésének és Nagysándor helytelen harcrend-felállításának is. Viszont kifejezetten szerencsés (és majdcsak csodával határos) eredmény, hogy a bevetett erők arányát tekintve, a magyar fél vesztesége meglepően kevés volt.

Pár szóban emlékezzünk meg, a csatában a magyar oldalt vezető Nagysándor Józsefről is!

Nagysándor József 1804. október 17-én (más vélekedések szerint 1803. augusztus 19-én) született Nagyváradon. 1819-ben lépett be a császári-királyi hadseregbe. A kedvezőtlen előlépési lehetőségek miatt, 1847-ben, főszázadosi rangban, nyugdíjaztatta magát. A magyar hadseregbe való belépésekor, 1848 júniusában Pest nemzetőr őrnagya lett. Aktívan részt vett a délvidéki harcokban, és gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. Kitüntette magát az 1849. március 5-i szolnoki csatában. Lovassági parancsnokként vitézül végigharcolta a tavaszi hadjáratot, közben pedig tábornokká léptették elő. Buda bevételénél személyesen vezette rohamra katonáit és az ő hadteste jutott be először a várba. A nyár folyamán részt vett a Vág menti, és más csatákban is, azonban ezekben az ütközetekben tétovázó, sikertelen tábornoknak bizonyult. Bátor katona és jó alvezér volt (és egyesek szerint a szabadságharc „leghazafiasabb érzelmű tábornoka”), azonban önálló tábornokként nem szerepelt túl fényesen. Görgeit utálta és mindig gyanakodott rá, ezzel párhuzamosan viszont, Kossuth feltétlen hívei közé tartozott. 1849. augusztus 13-án tette le a fegyvert, az oroszok előtt, akik társaival együtt kiadták az osztrák hadseregnek. Kötél általi halálra ítélték és október 6-án, Aradon, kivégezték. Halála előtt egy latin mondást idézett a hadbírónak: „Ma nekem, holnap neked.”

Kárpátalja visszafoglalása

Az egy napos köztársaság

Az első bécsi döntés kapcsán, érintőlegesen, megemlítettem az 1938 őszén autonómiát kapott Szlovákiát, mely hivatalosan továbbra is Cseh-Szlovákia része volt (ekkor már kötőjellel írták az ország nevét). Alig fél évvel később, 1939. március 14-én, a prágai vezetéssel elégedetlen szlovákok – Hitler fenyegetésére, miszerint: vagy szembefordulnak a cseh kormánnyal, kikiáltják önállóságukat és szoros szövetségre lépnek Németországgal, vagy ha nem kérnek a német védelemből, akkor a magyarok valószínűleg elfoglalják területeiket – kikiáltották „függetlenségüket”, létrehozva ezzel egy német báb-államot, a fasiszta Szlovákiát. Ezzel egy időben a német csapatok megszállták Csehország maradék részét, és helyén megalakult a Cseh-Morva Protektorátus.

Történt ugyanekkor azonban, még egy érdekes eset. Kárpátalja ruszin lakossága, Volosin (ruszin nemzetiségű csehszlovák politikus) vezetésével, kikiáltotta függetlenségét. Ezzel, március 14-én, létrejött a Kárpát-Ukrajnának vagy Ruszinkónak is nevezett, önálló, ruszin állam.

Csehország teljes német megszállása és Cseh-Szlovákia hivatalos megszűnése azonban a magyar politikai vezetésnek is kiváló alkalmat nyitott egy önerőből megvalósított, fegyveres revízióra. Teleki Pál miniszterelnök igyekezett lazítani a németektől való függésen és fenntartani Magyarország fegyveres semlegességét. Ezért döntött úgy, hogy a Cseh-Szlovákia szétesése által kínálkozó alkalmat megragadja, és Németország segítsége nélkül szerzi vissza Kárpátalját.

A magyar csapatok 1939. március 15-én kora hajnalban indultak meg és néhány napos harc után (komolyabb ellenállás nélkül), március 18-ára el is foglalták a mindössze 1 napig fennálló államot.

Újabb érdekesség a történetben, amiről talán kevesen hallottak: a Magyarország és Szlovákia közt lezajlott „kis háború”. Az Ung völgyében, Ungvár és az Uzsoki-hágó között húzódó vasútvonal biztosítása érdekében; 1939. március 23-án hajnalban megindult a magyar támadás, melynek célja a frissen visszafoglalt Kárpátalja (amúgy sem hivatalos) határának nyugatabbra tolása volt. A harcok néhány napig tartottak és főként a levegőben zajlottak. Szlovákia elsősorban az iglói repülőtér légi egységeivel védekezett, a magyar légierő ellencsapásként azonban rövidesen lebombázta az iglói bázison lévő gépek zömét. A „kis háborúnak” Németország közbelépése vetett véget (ugyanis nem volt érdekük, hogy esetleg idő előtt kirobbanjon a világháború), a feleket kétoldalú tárgyalásokra utasították. A „kis háború” Magyarország mérsékelt (az eredeti terveknél kisebb) győzelmét hozta: megtarthatta a Szlovákiától elfoglalt, kb. 20 km széles és 60 km hosszú területsávot, amit Kárpátaljához csatolt.

Kárpátalja katonai megszállása és a „kis háború”, a revízió újabb sikerét jelentette; Magyarország 12 061 km2-rel és 694 000 lakossal gyarapodott. Mivel Kárpátalja főként magyarok lakta délnyugati része már az első bécsi döntés értelmében Magyarországhoz került, ezért az 1939. márciusi „szerzemények” lakosságának csupán kb. 17%-a volt magyar anyanyelvű. A viszonylag gyéren – és főleg ruszinok által – lakott gyönyörű terület visszaszerzése azonban így is jelentős lélektani hatással bírt. Elég, ha a nevezetes Vereckei-hágóra gondolunk, melyen egykor Árpád hadai keltek át és most ismét a magyar állam határává vált. Emellett fontos tény volt, hogy Magyarországnak, régi barátjával, Lengyelországgal is újra közös határa lett. Ennek igazi jelentősége akkor mutatkozott meg, miután Németország lerohanta Lengyelországot (Teleki, a lengyel-magyar barátságra hivatkozva, nem volt hajlandó a lengyelek ellen vonuló német csapatok átkelését engedélyezni, az ország területén keresztül) és Magyarország megnyitotta a határt a lengyel menekültek tömegei előtt, hogy azok elpusztított hazájukat hátrahagyva letelepedhessenek Magyarországon vagy továbbutazzanak nyugatra.

A Magyarországhoz került, jelentős számú ruszin népesség pedig kiváló lehetőséget kínált Teleki Pálnak arra, hogy korábban hirdetett, a nemzetiségek felé megértést és toleranciát tanúsító nemzetiségpolitikai elveit a gyakorlatban is megvalósíthassa. Bár ő mindent megtett ez irányban, ezen törekvései sajnos a háborús állapotok biztonsági szempontjai és a szélsőjobboldal ellenállása miatt meghiúsultak. Szomorú tény, hogy Kárpátalját ma irányító Ukrajna sem foglalkozik különösebben az ottani magyar kisebbség igényeivel és a szomszéd népeik semmibevételéről árulkodik többek közt a magyar emlékek rombolása vagy az erdők kiirtása is, ami nagyban hozzájárul a napjainkban előforduló, magyarországi árvizekhez is.

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/gazd/stat/ezerev39.html

Trianon

A menekvés három útja

Három különböző nagyságú település, három lehetséges megoldás egy igazságtalan békediktátum korrigálására.
Talán kevesen tudják, de az 1920. június 4-én Magyarországra erőltetett trianoni béke megkötése után is történtek kisebb-nagyobb határváltozások. Három ilyen, egészen eltérő módon megoldott visszacsatolást szeretnék most megemlíteni.
Ezek közül az első, valójában még a trianoni béke előtt történt, az előzetes demarkációs- és fegyverszüneti vonalak, valamint az idegen megszállás elleni fellépésként. 1919 januárjában a csehszlovák csapatok – az antant által meghatározott demarkációs vonalra is fittyet hányva – megszállták a stratégiai és gazdasági jelentőségű Balassagyarmatot és térségét. A város bátor hazafiai azonban nem tűrték el a cseh megszállást, és a pacifista kormány rendelkezései ellenére úgy döntöttek, hogy bármi áron is, de megvédik otthonukat. Néhány magyar katona, vasutasok és civilek fogtak fegyvert, és 1919. január 29-én kiűzték a csehszlovák megszállókat; ezzel felszabadítva Balassagyarmatot, a Börzsöny és a Cserhát északi részét és kiérdemelték az utókor megbecsüléseként a „Civitas Fortissima”, azaz a „Legbátrabb Város” címet. Balassagyarmat példájának a trianoni béke megkötése után is voltak követői: másfél évvel később, a vas megyei Kerca és Szomoróc nevű falvak lakossága hasonlóan kilátástalan helyzetben, hősies bátorságról tanúbizonyságot téve, fegyvert ragadott a szerb megszállók ellen.
A trianoni béke utáni, valószínűleg leghíresebb eset a „hűség városának”, Sopronnak a története. A világháborúban győztes hatalmak beleegyeztek, hogy ha Magyarország kivonja nyugati határvidékéről a továbbra is ott tartózkodó szabadcsapatokat (akik nem engedték az osztrák csendőröknek, hogy birtokba vegyék új területeiket), akkor hajlandóak népszavazást kiírni Sopronban és környékén. Ez meg is történt; az 1921 decemberében lezajlott népszavazás eredményeként pedig, az egyébként német többségű Sopron és a környező falvak ismét, hivatalosan is visszakerültek Magyarországhoz. A város, hazája iránt tanúsított hűsége elismeréseként, kiérdemelte a Civitas Fidelissima, vagyis a „Leghűségesebb Város” megtisztelő elnevezést. A siker hatására több, Ausztriának ítélt faluban kezdődött tiltakozás a trianoni döntés ellen, és ennek hatására rövidesen ott is népszavazást tartottak, melynek során újabb 10 határ menti falu került vissza Magyarországhoz.
Végül Somoskő és Somoskőújfalu győzelmét szeretném elmesélni. A ma Salgótarján északkeleti részét alkotó két falucska visszakerülése ugyanis egészen egyedi és szerencsés esetnek számít. A környező bazaltbányái miatt jelentős falvak azért kerülhettek vissza, mert egy ottani magyar bányatulajdonos (akinek birtoka így külföldre került), egy fül-orr-gégész professzor gyógyította meg az antant-bizottság egy angol tagját, aki hálából vizsgálóbizottság kiszállását kezdeményezte a falvakba. Mikor e bizottság tagjai a helyszínen tapasztalták, hogy a falvakban senki nem beszél szlovákul, csak magyarul; akkor döbbentek rá, hogy színmagyar településeket csatoltak Csehszlovákiához. E felismerés következményeként, ha hosszas jogi procedúrák után is, de 1924 elején Somoskő és Somoskőújfalu (ám a vár nélkül) visszakerültek Magyarországhoz.
A soproni népszavazástól eltekintve, a Trianon utáni határmódosítások nem jártak nagy területi változásokkal; azonban mégis szívet melengető megemlékezni e piciny falvak bátorságáról és leleményességéről, mellyel kivívták akaratuk érvényesítését és legalább egy rendkívül szerény mértékű elégtételt. Egyesek fegyveres harc útján, mások népszavazás elérésével, megint mások emberi kapcsolatok segítségével. Mi lett volna, ha e példa értékű települések még további követőkre találnak…?