XVIII. századi háborúk

Az utolsó „tatárjárás” Magyarországon ― Az 1717-es tatár betörés

1717 augusztusában a török szultán parancsára Moldvából nagy létszámú tatár sereg tört be az országba a Radnai-hágón keresztül. A támadás elrendelésének elsődleges célja oszmán részről az volt, hogy elterelje a Habsburg Birodalom figyelmét a déli hadszíntéren (a Temesköz és a Szerémség vidékén) folyó harcokról, megossza az ellenség erőit és zavart keltsen annak hátországában.

A Rakovica Mihály (Mihai Racoviță) moldvai vajda névleges parancsnoksága alatt álló sereggel tartott pár száz kuruc is, Esterházy Antal (egykori kuruc tábornok) vezetésével, aki megpróbált újabb Habsburg-ellenes felkelést kirobbantani.

Észak-Erdélybe pusztán lovasokból álló, szedett-vedett, ám hatalmas létszámú tatár sereg tört be, aminek a csekély határőrség nem tudta útját állni. A tatár had Radna, Beszterce vidékét és a Mezőség északi részét pusztította. A megerősített helyek, várak, városok ostromával nem foglalkoztak – erre nem is lettek volna alkalmasak – és nyílt csatát sem akartak vállalni reguláris sereggel szemben. A hadjárat célja a rablás volt (fosztogatás és foglyok elhurcolása), valamint zűrzavar és pánik keltése. Számos községet felgyújtottak, lakosok százait mészárolták le és még többeket ejtettek fogságba. Augusztus 24-én a sóbányászatáról híres mezőségi Széket például teljesen elpusztították, lakosságának több mint háromnegyedét lemészárolták. (Erre a tragédiára emlékeztetve fogadták meg a széki túlélők, hogy a helyiek öltözetének színe ezentúl a fekete és a vörös lesz.)

Az újabb kuruc szabadságharc kirobbantásához toborzással próbálkozó Esterházyék felhívása visszhang nélkül maradt. Ennek egyik oka az volt, hogy az ország lakosságának már iszonyatosan elege lehetett a gyakorlatilag kétszáz éve folyamatosan dúló háborúskodásból; az egyszerű emberek békére vágytak – akár a Habsburg-iga fennmaradása árán is. A sikertelen toborzás másik, igen érthető oka pedig abban állt, hogy a kuruc „agitátorok” nem tudták megakadályozni tatár szövetségeseik barbár pusztításait, ami igencsak ellenséges indulatokat szült a nép körében ellenük is.

A Mezőséget prédáló tatárok ellen a csapatait Marosvásárhelyen összpontosító Steinville erdélyi tábornok indult meg. Az ellenség mellékhadával sikerült is megütköznie és azokat Besztercén át kiszorítania az országból. Rakovica Mihály és Esterházy Antal is helyesebbnek látta e hadakkal együtt elhagyni Erdélyt.

A tatár had főoszlopa azonban Désen keresztül továbbvonult a Szamos mentén, könyörtelenül pusztítva a vidéket. Feldúlták Nagybánya környékét, onnét tovább aztán felperzselték a Szamosközt és eljutottak Nagykárolyig is.

Károlyi Sándor tábornok (szintén egykori kuruc hadvezér, a szatmári béke megkötője), Északkelet-Magyarország főparancsnoka már a tatár betörés előtt próbált volna megelőző csapást mérni a gyülekező ellenségre, azonban a megyei csapatok összevonásárára sokáig még azután sem kapott engedélyt, hogy az ellenséges betörés már napokkal korábban bekövetkezett. A császári vezetés még mindig gyanakodva figyelte az eseményeket és az egykori kuruc parancsnokokat, tartva tőle, hogy az összevont fegyveresek esetleg egy új felkelés magvát alkothatják majd. (Pedig félelmük alaptalan volt. Végsősoron több egykori kuruc fogott fegyvert a tatárok ellen, mint ahány velük együtt érkezett az országba.)

Közben a beözönlő tatár hordák szörnyű pusztítást vittek végbe, végiggyújtogatták és rabolták Máramaros, Ugocsa és Szatmár megyék nagy részét, valamint több ezer lakost fűztek rabszíjra és hurcoltak magukkal. Aztán ahogy végre összegyűltek a megyei csapatok és Károlyi vezetésével egyesülve ellenük indultak, a Tiszáig jutott fosztogató had jobbnak látta mielőbb elhagyni hazánk területét. Közrejátszott ebben az is, hogy augusztus végén eljutott a hatalmas belgrádi (török) vereség híre a tatárokhoz is. Az akció ezzel teljesen értelmét vesztette (leszámítva az öncélú rablást), hiszen Belgrád elestével a Habsburg-török háború sorsa eldőlt, és arra sem látszott már semmi esély, hogy a lakosságot lázadásra bírják. Minthogy észak felé megerősített várak védték a hágókhoz vezető völgyek bejáratait, ezért a visszavonuló tatár seregnek nem maradt jobb választása, mint a Máramarosi-medencén keresztül a Borsai-hágó felé venni az irányt.

Eddigre azonban sokfelé fegyvert ragadott a parasztság is. Egyes helyőrségek támogatásával, gyakran ugyancsak egykori kuruc parancsnokok vezetésével, lecsaptak a zsákmányukkal visszavonuló tatárokra és összességében több ezer foglyot szabadítottak ki. Az ellenség visszavonulása egyre keservesebb meneküléssé fajult. A Visó és az Iza völgyében menekülő tatárokat újabb és újabb meglepetésszerű támadások cincálták meg.

Szeptember 4-én a tatár fősereg maradéka már a határhoz közelítve kapaszkodott föl a Visó völgyéből a Borsai-hágó irányába. Itt azonban a Sándor Lupu borsai pópa − szintén egykori kuruc harcos − vezette magyar és román parasztok, valamint rengeteg korábbi kuruc katona jól szervezett rajtaütése várta őket. A máramarosi felkelők óriási fenyőfákkal és hatalmas kőtorlaszokkal teljesen eltorlaszolták a völgyben fölvezető szűk hegyi utat, olyannyira, hogy azon még gyalog sem igen lehetett átjutni, nemhogy lóval, pláne zsákmánnyal és foglyokkal megrakodva. Mikor a keskeny úton hosszan kígyózó tatár sereg eleje elérte a torlaszokat, éles füttyentések süvítettek végig az erdőn. Egyszerre mennydörgő recsegés, morajlás, bömbölő robaj rázta meg a völgyet: a völgyoldalban félig keresztülvágott törzsű szálas fenyőfákat hátulról egyidejűleg meglökték, rádöntötték az ellenségre, és egyúttal az asszonyok és leányok eltávolították a gátakat a felhalmozott kőrakások elől, rázúdítva a sziklagörgetegeket is a tatár horda nyakába. Akiket nem söpört el a „rájuk boruló erdő és hegyoldal”, azoknak sem jutott több pár pillanatnál felocsúdni a megrökönyödésből, mert máris záporoztak feléjük a lövedékek, azután minden irányból megrohanták őket a felfegyverzett parasztkatonák. Irgalmatlan nagy vereséget szenvedett a tatár rablóhad a Borsai-hágóban. Az előző két hét – és a korábbi századok… − szenvedéseitől bosszúszomjassá vált magyar és román parasztok nem kímélték az ellenséget, óriási mészárlást csaptak köztük. A tatár főseregnek alig fele tudta magát úgy-ahogy átvágni a véres forgatagon, sokan csak nagy kerülővel, és közülük sem mindenki jutott ki végül élve az országból. Az ellenség másik felét a felkelők legyilkolták, az elhurcolt foglyokat pedig kiszabadították.

Ilyen csúfos véget ért a hazánkra törő utolsó „tatárjárás”.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk az áldozatokról, arról, hogy a tatár betörés így is tragikus méretű pusztítást eredményezett. Az ellenséges hordák több mint kétszáz falvat gyújtottak föl, emberek ezreit mészárolták le és sok százakat hurcoltak el (sikerrel) fogságba. A rablóhadjáratnak emberek, állatok, házak, templomok, kúriák, műkincsek megszámlálhatatlan sokasága esett áldozatul. Mindazonáltal a „föld népének”, a parasztok, egykori kurucok, helyőrségek és vármegyei hadak bátor és leleményes helytállásának köszönhetően, a tatárok feletti 1717-es győzelem méltán kerülhetett be a magyar történelem hadi eseményeinek dicső krónikájába.