A honfoglalás kora

A gyepű és a gyepüelve

            A honfoglalás utáni, kora Árpád-kori térképeken gyakran lehetünk figyelmesek az akkori Magyarország különös határára; melyet hol vastag satírozott sáv jelöl, hol dupla határ, vagy egyszerűen csak meglepően messzire kitolt országhatárokat találunk.

            Akkoriban ugyanis nem csak egy vékony határvonal választotta el szomszédjaitól Magyarországot, hanem egy nehezen járható, átlagosan bő 100 km széles, lakatlan határsáv. Ez volt a gyepű, illetve a gyepűelve.

            A gyepű-rendszer nem csupán az Árpád-kori magyar állam jellemzője volt, hanem korábban a hunok és az avarok is alkalmazták, de valószínűleg más nomád népeknél is megjelent.

            Mi is volt tehát pontosan ez a gyepű?

            Érdemes megjegyezni, hogy már a honfoglalás is tervszerű letelepedés, elhelyezkedés útján ment végbe, ahol például a fejedelem törzsét a többi törzs védgyűrűje vette körül, és a védelmi rendszerben mindenkinek megvolt a maga feladata. Ezt a védelmet tovább erősítette a gyepű, mely az ország szélein kialakult / kialakított természetes vagy mesterséges akadály volt, ami a külső ellenség távoltartását szolgálta. A Kárpátok gerince, a Duna, a Száva, a Fertő-Hanság vidékének mocsarai, stb. rendkívül alkalmas volt arra, hogy betöltse a természetes országvédő határ szerepét. Ezt egészítette ki a mesterséges gyepű; ami állhatott árkokból, földhányásokból, sziklákból, stb., ám legjellemzőbbek a fatorlaszok voltak. A gyepű fenntartása a király feladata volt, a gyepűt őrző határőrök pedig leggyakrabban székelyek és magyarok voltak. A határon átvezető utakat „országkapuknak” nevezték; e kapukra és a gyepűre ma is számos település neve utal.

            A határvédelem azonban itt még nem ért véget! A gyepű külső oldalán helyezkedett el a több napi járóföldet kitevő, jobbára lakatlan, erdős övezet: a gyepűelve. Neve „gyepűn túli [terület]”-et jelent. E széles határsáv megakadályozta a váratlan támadásokat, de emellett vadászterületként, és (portyázások előtt) táborhelyül is szolgált. A magyar államnak tehát fennállása első évszázadaiban tulajdonképpen kettő határa volt: a gyepű és a gyepűelve.

            A gyepű új területek elfoglalásával egyre kijjebb tolódott, a gyepűelve viszont a terjeszkedések és a Kárpát-medence fokozatos benépesülése során folyamatosan szűkült, mígnem a XIV.századra végleg eltűnt. A gyepű szerepét határvárak vették át.

            Különleges határvédelmet képezett tehát az egykori magyar gyepű-rendszer, megszűnése azonban szükségszerű volt. A Kárpát-medence, a szomszédos vidékek, és így a gyepűelve benépesülése nem tette lehetővé ekkora terület kihasználatlanul hagyását, a végleges, szilárd határok pedig a határvédelemre legalkalmasabb hegygerinceken, folyók mentén, korszerűbb várak vidékén alakultak ki.