Trianon

A Magyar Vörös Hadsereg harcai

            Magyarország történetében a Tanácsköztársaság 133 napja és az ez idő alatt lezajlott események rendkívül ellentmondásos megítélés alá esnek, mind a mai napig. Maga az akkori kormányzat – a Forradalmi Kormányzótanács – tevékenysége, összességében, kétségkívül kártékonynak tekinthető; a kommunista vezetőség tovább súlyosbította az ország akkori tragikus helyzetét. Bizonyos események, cselekedetek – melyek elvileg a Tanácsköztársaság nevében történtek – megítélése viszont, már nem ilyen egyszerű feladat. Ilyen ellentmondásosnak számít a Magyar Vörös Hadsereg története is.

            Az eredeti cél, a katonák célja, vagyis a magyar területek megvédése az ellenség inváziójától, minden kétséget kizáróan nemes feladat volt. A kommunista kormányzat elhibázott döntései, valós céljai, és maga a tény, hogy e küzdelem névleg egy bizonytalan legitimitású hatalom szolgálatában történt, viszont némileg kétes dicsőséget szereztek a harcnak. Fontos tudni azonban, hogy az ekkori Vörös Hadsereg katonáinak többsége egyáltalán nem szimpatizált a kommunizmussal, sőt, akár egyenesen utálták azt; azonban – nagyon helyesen – a politikával nem törődtek, és hazaszeretetük felülírta ellenérzéseiket. Így történhetett, hogy a legtöbben politikai meggyőződésük ellenére álltak be a hadseregbe, hogy megvédjék hazájukat. Röviden összefoglalva tehát: a Magyar Vörös Hadsereg katonáinak többsége hősiesen küzdő, igaz magyar hazafi volt; akiknek dicső harcát azonban az előző (Károlyi- és Berinkey-kormány) és az akkori (Kun Béla-féle) kormányzat elhibázott lépései eleve kudarcra ítéltek.

            A polgári demokratikus rendszertől örökölt kicsi és gyenge hadsereg, még 1919. április első felében, a Vörös Hadsereg toborzásának megkezdése után is alig érte el a 60 ezer főt. Mivel Kun Béla hol visszautasította az antant által szabott feltételeket, hol pedig feladta az ország területi integritását, engedve a követeléseknek, ezért az érthetetlen és kaotikus állapotokat kihasználva, a kommunista rendszer megdöntésének céljával érvelve, a román hadsereg április közepén megindította támadását Erdélyből. A többszörös túlerőben lévő román hadsereg két hét alatt elfoglalta az egész Partiumot és a Tiszántúlt, a megszállt területeken pedig gyakran kíméletlen rablásokat, bebörtönzéseket, deportálásokat és kivégzéseket hajtottak végre a magyar lakossággal szemben. A magyar erők gyengeségét és lekötöttségét látva, április végén a cseh seregek is támadásba lendültek és rövidesen megszállták Munkácsot, Sátoraljaújhelyt és Miskolcot is, míg a szerb-francia haderő pedig Makót és Hódmezővásárhelyt vette birtokba. A Magyar Vörös Hadsereg (melyben sok ésszerűtlen intézkedés lerontotta a csapatok harcértékét is) létszáma még ekkor is alig érte el a 70 ezer főt.

            A kritikus helyzetet érzékelve, és belátva, hogy egyelőre elmaradt a világforradalmi hullám és az orosz segítség is, melyben Kun Béláék reménykedtek; a kormányzat a munkásosztály általános mozgósítása mellett döntött és országos toborzó gyűléseket is szerveztek. A Vörös Hadsereg létszáma néhány hét alatt megtöbbszöröződött és május végére elérte a 200 ezer főt. Egyszerre rengeteg hazafi jelentkezett a honvédő harcra; munkások, szegényparasztok, munkanélküliek, lelkes fiatalok és sokan mások, sőt, szép számmal jelentkeztek hivatásos tisztek is, akik közül sokan a magyar hadsereg későbbi tábornokai lettek, a Horthy-korszakban és második világháborúban. A háború honvédő jellege, az ősi föld védelme lehetővé tette egy rövidke történelmi pillanatra, hogy kommunisták és nacionalisták is együtt küzdjenek, még ha küzdelmük hosszú távú céljai nem is egyeztek meg és a motiváló ideológiák is nehezen fértek meg egymás mellett…

            A Vörös Hadsereg főparancsnoka Böhm Vilmos volt szociáldemokrata politikus, a tényleges vezető pedig, vezérkari főnökként, Stromfeld Aurél lett. Mindketten ellenszenvvel viseltettek a kommunizmus iránt és kezdetben nem is kívántak a kommunistákhoz közeledni, azonban az ország végveszélyét látva, végül elvállalták a rájuk bízott feladatokat. Stromfeld és a Vörös Hadsereg számos más tisztjének kommunista-ellenessége jól példázza azt a paradox helyzetet, ami a korabeli Magyarországot és hadseregét jellemezte: azaz hogy az internacionalista Tanácsköztársaság nacionalista hadserege próbálta megvédeni a színmagyar területeket a szomszédos államoktól.

            A Vörös Hadsereg 1919. május 20-án indította meg általános támadását az északi fronton. A hadjárat célja a cseh és a román intervenciós seregek különválasztása volt, valamint az, hogy északkeleti irányban előrenyomulva megteremtsék a lehetőségét annak, hogy felvegyék a kapcsolatot az orosz Vörös Hadsereggel. A katonák lelkesedésének, Stromfeld tehetségének, valamint a sok hivatásos tiszt szakképzettségének köszönhetően, az úgynevezett „északi hadjárat” meglepő sikereket ért el. Néhány hét leforgása alatt a magyar csapatok egészen az Érsekújvár-Aranyosmarót-Zólyom-Rozsnyó-Bártfa vonalig szorították vissza a cseheket, úgy, hogy az említett települések (és nyilván a mögöttük elhelyezkedő összes terület) mind újra magyar kézre kerültek, Bártfa környékén pedig lényegében elérték a történelmi Magyarország határát. A felszabadított területeken előkerültek az addig a padlásokon rejtegetett magyar zászlók, és a magyar lakosság örömmel fogadta a bevonuló katonákat, aki pedig tudott, csatlakozott a Felvidéket felszabadító hadjárathoz.

            A Tanácsköztársaság helyzete azonban rövidesen tarthatatlanná vált. A kommunista vezetés intézkedései – vagy éppen elmaradt intézkedései –, vagy a vörös terror, vagy számos más okból kifolyólag, egyre nőtt a kommunista rendszer ellenzőinek száma, sztrájkok, felkelések robbantak ki. Emellett, Clemenceau, az antant békekonferenciájának elnöke, az északi hadjárat leállítását és a Felvidék kiürítését követelte a kormányzattól. Cserébe a románok kivonulását ígérte a Tiszántúlról, közölte az ország végleges határait csehszlovák és román viszonylatban és ígéretet tett Magyarország meghívására a béketárgyalásokra. A katonai vezetés, valamint a kommunisták jó része ellenezte a visszavonulást, jól tudva, hogy ez milyen következményekkel járhat, különösen, ha nincs semmi biztosíték a román csapatok kivonására. Kun Béla azonban – bár a határokat elfogadhatatlannak tartotta – mégis az ultimátum elfogadása mellett döntött. A Vörös Hadsereg június 30-án megkezdte a győztes csapatok visszavonását, a Felvidék kiürítését, Stromfeld és Böhm pedig tiltakozásképp lemondott; helyükre Julier Ferencet és Landler Jenőt nevezték ki. A végképp demoralizálódott hadsereg, bomlásnak indult és a Tanácsköztársaság külső segítségre sem számíthatott. Clemenceau ígéreteit nem teljesítette, az elégedetlenség és az ellenforradalmi tevékenység pedig fokozódott.

            Kun Béláék (apróbb hangulatjavító intézkedések mellett,) újabb győzelmekkel akarták a folyamatot megfordítani, ezért július 20-án a Vörös Hadsereg támadást indított a Tisza mentén, a továbbra is ott tartózkodó román hadsereg ellen. Az offenzíva azonban, kisebb kezdeti sikerek után, néhány nap múlva kifulladt (főleg, hogy a románok hozzájutottak a támadás terveihez), a román seregek pedig ellentámadásba lendültek. A Vörös Hadsereg katonái ekkor már tömegesen dezertáltak, a rövid időn belül 70 ezer főnél is kevesebbre olvadó, csalódott hadsereg már képtelen volt komolyabb ellenállást kifejteni. A Vörös Hadsereg felbomlása után, a támadásba lendült román csapatok július 30-án, Szolnoknál, átkeltek a Tiszán és ezzel megnyílt előttük az út az ország fővárosa felé. A reménytelen helyzet láttán a Forradalmi Kormányzótanács 1919. augusztus 1-jén lemondott és elmenekült, a fővárost megszálló román csapatok pedig kifosztották Budapestet…