Az Anjou-házi királyok kora

A rozgonyi csata

            1301-ben az Árpád-ház férfiágának kihalásával zűrzavaros, veszélyes idők köszöntöttek a Magyar Királyságra. A tartományurak – akiket szokás kiskirályoknak vagy oligarcháknak is nevezni – gátlástalan hatalmaskodása a felbomlás szélére taszította az országot. Noha 1301-ben a Přemysl-házból származó cseh Vencel, 1305-ben pedig a Wittelsbach-házi bajor Ottó kísérelte meg a magyar trón megszerzését (leányágon mindketten IV. Béla leszármazottai voltak); végül hiába vonultak be az országba és hiába koronázták őket magyar királlyá – tényleges hatalmuk szinte egy pillanatig sem volt hazánkban, majd rövid szerencsétlenkedéseik után mindketten sikertelenül voltak kénytelenek távozni az országból.

            Rajtuk kívül volt még egy harmadik trónkövetelő is (viszont igényének bejelentését tekintve időrendben az első), aki igényt tartott a magyar trónra, és aki szintén IV. Béla király leszármazottja volt. Ő az Anjou-házból származó Caroberto volt, aki később hivatalosan I. Károlyként uralkodott Magyarországon, az utókor pedig leginkább Károly Róbert néven ismeri.

Károlyt már 1301-ben – egy alkalmi koronával − Magyarország királyává koronázták. Ez azonban még nem sokat jelentett, mert Anjou Károlyt ekkoriban „csak” horvát főurak (Subicsok, Babonicsok, Frangepánok, stb.) és a pápa támogatta. Utóbbinak köszönhetően azonban rövid időn belül a magyar egyházi főméltóságok, püspökök többsége is Károly Róberthez csatlakozott és nagy szerepük volt az Anjou jelölt hatalmának fokozatos kiépítésében. Károly a két másik trónkövetelő, Vencel és Ottó próbálkozásai idején is Magyarországon tartózkodott, majd az ő bukásuk után még jobban aktivizálódó diplomáciával (vagy esetenként pénzzel és fegyverekkel), valamint megélénkülő egyházi támogatással sikerült elérnie, hogy fokozatosan egyre többen ismerjék el uralmát belföldön és külföldön egyaránt. Károly Róbertet 1307-ben, a Rákos mezején tartott országgyűlésen királlyá választották, 1308-ban pedig már számos tartományúr is elismerte hatalmát. 1309-ben másodszorra, 1310-ben pedig harmadszorra is megkoronázták – utóbbi alkalommal már a Szent Koronával, minden tekintetben érvényes módon.

A trónért folytatott küzdelem azonban ezzel még mindig nem zárult le végérvényesen. Noha Károly Róbert immár minden kétséget kizáróan Magyarország törvényes uralkodója volt, hatalma az ország egy nagy része felett még mindig csak névleges volt. A legerősebb „kiskirályok” ugyanis továbbra is szinte teljesen önállóan, a király akaratától függetlenül folytatták kormányzásukat „saját” tartományaikban. Hiába voltak tehát sokan névleg hívei vagy szövetségesei, a legnagyobb tartományurak valójában a király ellehetetlenítésén és hatalmának korlátozásán munkálkodtak. Így aztán az egyezkedések és megállapodások részsikereit követően, az oligarchák hatalmának megtörése és behódoltatásuk érdekében, eljött a fegyveres megoldások ideje is.

Az első lépés a legnagyobb „kiskirály”, az északnyugati országrészeket uraló Csák Máté elleni 1311-es hadjárat volt. Lényeges eredményre azonban ez a hadjárat még nem vezetett.

A következő fordulópont akkor következett be, mikor – a névleg a király hívének számító, valójában azonban önállóan politizáló – Aba Amádé nádor vitába keveredett Kassa városával. Az északkeleti részeket uraló Aba Amádé már régóta, különféle cselekkel próbálta hatalmába keríteni a gazdag várost, melynek polgárai akár fegyverrel is hajlandóak voltak megvédeni szabadságukat. A két fél között a feszültség végül kisebb zavargásba torkollott, ahol egy dulakodás során Aba Amádét megölték. Amádé fiai pereskedésbe kezdtek Kassával, azonban a király bírái a városnak adtak igazat. A király valószínűleg a jogi igazságtól függetlenül állt ki Kassa mellett, mivel fölismerte, hogy ellenkező esetben hatalmát veszélyeztető „szövetségesét”, lényegében saját ellenségét támogatná. Feltevése, hogy Aba Amádé és fiainak hűsége csak addig érvényes, amíg nem kerülnek ellentétbe a királlyal, helyesnek bizonyult. Az 1311 októberében kötött „megegyezés” után az Amádé-fiak rögtön Csák Mátéhoz fordultak és szövetséget kötöttek a legnagyobb tartományúrral a király ellen.

A király gyülekező seregét 1312 kora tavaszán megelőzték az ellene szövetkezők. Csák Máté a Dunától északra portyázott, az Amádé-fiak pedig rátörtek Sárospatakra. Utóbbiak támadását azonban a védők visszaverték, aminek következtében az Amádé-fiak – bár seregeik és a királyhű csapatok közt Zemplén és Abaúj területén sor került néhány kisebb összecsapásra – északra menekültek és Sáros várába húzódtak vissza.

A Károly Róbert vezette királyi had április 10-én érkezett Sáros vára alá, ahol a megadásra való felszólítás sikertelensége után hosszú ostrom vette kezdetét. A védők ugyan keményen tartották maguk, azonban május közepére már-már elfogyott az élelmük. Csakhogy ekkor a lázadók számára kedvező fordulat állt be: Károly Róbert hírt kapott Csák Máté erős, cseh páncélos zsoldosokkal is megerősített felmentő seregének közeledéséről, aminek következtében sürgősen fel kellett hagynia az ostrommal, nehogy két tűz közé szoruljon.

A király a hozzá hűséges Szepesség hegyei közé vonult félre, ahol seregéhez szepesi szászok egész sokasága csatlakozott. (A sereg ilyen mértékű kiegészítésében nagy érdemeket szerzett Görgey István szepesi ispán, akinek buzdító szavaira tömegek gyűltek a király zászlai alá.)

Csák Máté személyesen nem jött el az északkeleti országrészbe, az általa küldött segélyhadakat az Amádé-fiak távoli rokona, Aba nembeli Aba vezette, akit szép termeténél fogva általánosan Szép- vagy Nagy Abának neveztek. A király seregének elvonulása lehetővé tette, hogy Aba nembeli Nagy Aba és a Sárosba húzódott Aba nembeli Amádé-fiak seregei egyesüljenek. Az egyesített „kiskirályi” sereg a magát Lőcsére befészkelt királlyal egyelőre nem foglalkozott, hanem először Kassa városán akartak bosszú állni. Az egyesült sereg főparancsnoka Balassa Demeter lett, míg Csák Máté segélyhadát személyesen Nagy Aba, saját seregrészüket pedig az Amádé-fiúk vezették.

Míg a tartományúri seregek eredménytelenül ostromolták Kassát, a király is megindult – szepesi szászokkal kiegészített – seregével Kassa felé. A várostól még jóval északra, a királyi hadak a Hernád szűk völgyéből áttértek a közeli, jóval szélesebb Tarca-völgybe, mely a lovas seregek működéséhez sokkal alkalmasabbnak ígérkezett. Noha a király serege számbelileg még mindig alatta maradt ellenfelei hadának, számítani lehetett rá, hogy rövidesen a királyi táborba érkeznek a szintén Károly Róbertet támogató johannita lovagok is.

A királyi had közeledéséről tudomást szerezve az ellenség serege június 15-én beszüntette Kassa ostromlását és a várostól északkeletre, a Hernád és Tarca között elterülő magaslaton, a Kassai-hegyen, melyet akkoriban Furcsa-hegynek hívtak, foglalták el állásaikat. Az előnyös magaslatot ráadásul erdő borította, melynek rejtekében felfejlődhettek a harchoz és figyelemmel kísérhették a király seregének útját.

Károly Róbert hada a Tarca túlpartján, Rozgonytól északra kezdett el csatarendbe fejlődni. Demeter mester azonban nem szándékozta megvárni, míg a királyi sereg harcra teljesen kész állapotba kerül, ráadásul attól is tartott, hogy állásait esetleg délkeletről megkerülik. Ezért még Károly seregének felvonulása közben, támadásra szánta el magát.

A Kassától északkeletre lévő Rozgony melletti csatát 1312. június 15-én vívták meg. A hegyoldalról lezúduló ellenséges támadás erejének hatására Károly Róbert serege csakhamar hátrálni volt kénytelen. Bár az is lehet, hogy csak színlelt visszavonulásról volt szó, hogy aztán a király hívei váratlanul újra intenzíven harcba bocsátkozva előnyösebb harci pozíciót érjenek el. A két sereg közt rövid időn belül olyan véres öldöklés bontakozott ki, amilyenre a leírások szerint a tatárjárás óta nem volt példa Magyarországon. A főtámadást a király csapata ellen intézték, így Károly Róbert sok vitéze a vérével pecsételte meg hűségét. Súlyos személyi veszteségek érték a királypártiakat, elesett Károly Róbert zászlótartója is. A király mellett kitartók azonban még testvéreik elvesztése után, gyakran súlyos sebesülten is folytatták a véres harcot. De sűrűn hullottak az ellenség urai és harcosai is, különösen miután nemsokára megérkeztek a harcba a királyt támogató johannita lovagok is. Sőt, a keresztes lovagok beérkezése után rövidesen elesett a tartományúri sereg szinte minden vezetője is: Balassa Demeter, Aba Nagy Aba és két Amádé-fiú egymás után hullottak el. Az ellenség körében a vezéreik elvesztése miatti zűrzavart fokozta egy váratlan fordulat: az ostrom alól felmentett kassai polgárok – akik azelőtt nem számítottak Károly Róbert feltétlen híveinek – megmentőik segítségére siettek és meglepetésszerűen oldalba támadták az oligarchák seregét. Noha a király oldalán többen estek el, e váratlan esemény végképp megfordította és eldöntötte az összecsapás kimenetelét. Károly Róbert király győzelme kiteljesedett.

            Az ütközet révén az Amadé-kiskirályság hatalma végérvényesen megtört és összeomlott, Csák Máté befolyási övezetének határa pedig, ha szerény mértékben is, de hátrább húzódott, északnyugat felé – számára a rozgonyi csata inkább csak „erkölcsi veszteség” volt.

            A rozgonyi csata közel sem jelentette a tartományúri hatalom elleni fegyveres harc végét. Ez a küzdelem még bő egy évtizedig folytatódott, a rozgonyi csata csupán ennek a harcnak az első nagy, látványos lépcsőfoka volt. Azonban vitathatatlan, hogy a rozgonyi csata ennek ellenére mégis fordulópontot jelentett, mivel e hosszú harc legfontosabb összecsapása volt. Károly Róbert és fő ellenfele Csák Máté között ugyanis sosem került sor döntő összecsapásra – mindkettőjük tisztelte és tartott annyira a másiktól, hogy ilyenre ne merjen vállalkozni. Azonban a rozgonyi győzelem megnövelte annyira Károly Róbert tekintélyét, hogy az addig kétkedők közül is rengetegen az oldalára álljanak. A többiekkel pedig szépen, lassan, fokozatosan, egymást követő harcokban és tárgyalásokban számolt le. 1321-ben aztán meghalt Csák Máté, és I. Károly uralma ezután rövidesen végre az egész országra kiteljesedett és megszilárdult. Az anarchikus állapotok felszámolásával, majd okos reformokkal Magyarország egyik legszebb virágkora vette kezdetét, aminek ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, hogy Károly Róbert uralkodói teljesítménye az egyik legkiemelkedőbb volt a magyar királyok sorában.

Ma van 70 éve annak, hogy a Don-kanyarban a szovjetek áttörték a magyar 2. hadsereg védvonalait és rövid időn belül elsöpörték a gyengén felszerelt, átfagyott és nyomasztó létszámbeli hátrányban lévő magyar csapatokat. A magára hagyott magyar hadsereg német segítség hiányában hamar elvérzett az iszonyatos számbeli és technikai túlerő ellenében. A súlyos vereség "doni katasztrófa" néven vonult be a magyar történelembe. 

Emlékezzünk tisztelettel a hazájuktól távol elesett hős magyar katonákra!

Magyarország földrajza

Magyarország legmagasabb pontja

            Magyarország területének legmagasabb hegycsúcsa – a honfoglalástól kezdve egészen ezer éven át – lényegében mindig a Magas-Tátra legmagasabb pontja, a 2655 méteres Gerlachfalvi-csúcs volt.

Ezen a helyzeten nem változtatott a középkori országhatárok benyúlása a Balkánra, sem az Árpádok halicsi terjeszkedése, sem Nagy Lajos birodalma, sem Hunyadi Mátyás hódításai. (Esetleg ha a magyar hadjáratok által érintett, és csak egészen rövid időre „meghódított” területeket is figyelembe vesszük, akkor találhatunk ennél magasabb csúcsot Magyarország „területén”, azonban ezek a pontok csak kissé erőltetetten sorolhatók országunkhoz.) Ahogy nem változott a Gerlachfalvi-csúcs elsősége a török-kor alatt sem, hiszen a Magas-Tátra vidéke mindvégig Magyarországnál maradt.

Tehát bő ezer éven át e 2655 méteres hegycsúcs volt Magyarország legmagasabb „oltára”. Csakhogy a Gerlachfalvi-csúcs ezen kitüntetett elsőségéről hosszú időn át csak nagyon kevesen tudtak, és akik tudtak róla (vagy inkább „hitték”), azok sem tudták bizonyítani. Kilencszáz éven át egy sor hegycsúcsról hitték és mondták azt, hogy az hazánk legmagasabb pontja. Azonban ezt nemhogy pontosan lemérni nem tudták, de tegyük hozzá: a hobbiból űzött hegymászás és „bakancsos turizmus” megindulása előtt sokakat ez nem is igazán érdekelt. Végül aztán a XIX. század második felében, a fejlettebb mérési technikák és a „turistaság” megjelenésével végre tudományosan is megállapították, hogy hazánk legmagasabb pontja bizony a Gerlachfalvi-csúcs. A haza legmagasabb „oltára” (ahogy a rajta elhelyezett emléktábla hirdette) 1896-ban a Millennium alkalmából új nevet kapott: átkeresztelték Ferenc József-csúcsra. Sokak szerint az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója méltatlan volt arra, hogy nevét viselje a haza legmagasabb csúcsa; azonban végül nem is annyira emiatt, mint inkább a hatalom- és ideológiaváltások okán a XX. században számos különféle – sokkal méltatlanabb – nevet viselt a csúcs. Szerencsére ma már ismét Gerlachfalvi-csúcs a hivatalos neve (németül: Gerlsdorfer Spitze, szlovákul: Gerlachovský štít).

Ritkán vizsgált szempont – és talán egy-két történelmi-földrajzi érdeklődésű, kutató kedvű, hazafias érzelmű elvetemült túrázón kívül nem is sokaknak jutna eszébe ilyesmiről cikket írni –, hogy a XX. századi határváltozásokkal együtt hogyan változott az is, hogy éppen mikor melyik csúcs volt a Magyarország aktuális politikai határain belüli legmagasabb pont.

Mert bizony az első világháború után Trianon révén az ország területének nagy részével együtt a Magas-Tátra is elveszett Magyarország számára. Így lett az új, kis-Magyarország legmagasabb pontja a Mátra teteje, az 1014 méter magas Kékes. Mivel akkoriban a határokon nem lehetett csak úgy szabadon átkelni és a közlekedés is nehézkesebb volt, ezért e szomorú „kitüntetés” irányította rá a figyelmet az eddig turisztikailag viszonylag elhanyagolt Mátrára.

Az 1938 novemberi első bécsi döntéssel aztán ismét változott az ország legmagasabb pontjának a helye. A Felvidék déli részének visszacsatolásával egyidejűleg a Kékes boldogan adta át addig kissé rossz szájízzel viselt címét az új északi határ mellett fekvő Rozsnyói-hegység egyik legmagasabb csúcsának, az 1293 méter magas Pozsálónak. Az Ökörhegynek is nevezett Pozsáló (vagy Pozsálló) egyébként nem a legmagasabb csúcsa a Rozsnyói-hegységnek, viszont a hegység 1322 méteres teteje, az Aranyasztal továbbra is Magyarország határain kívül rekedt.

A Pozsáló azonban csupán szűk fél évig tartotta első helyezését, mivel Kárpátalja 1939 márciusi visszafoglalásával helyét a régi-új északkeleti határon őrködő 2061 méteres Hóvár (ruszinul: Hoverla) vette át. A Hóvár egyébként a Máramarosi-havasok részét képező Csornahora – a „Chornahora” amúgy „Fekete hegy”-et jelent, azonban e hegység nevét a magyarban sem szokták lefordítani, csak legfeljebb magyaros írásmóddal írják le – teteje, manapság pedig ez Ukrajna legmagasabb pontja.

Másfél év múlva, Észak-Erdély visszacsatolásával az ország legmagasabb pontjának tekintett csúcs ismét „áttevődött”, mégpedig a Radnai-havasok 2303 méter magas tetejére, a Nagy-Pietroszra. A visszaszerzett területekkel kibővült Magyarország legkiemelkedőbb pontját a kormányzó tiszteletére Horthy-csúcsra nevezték át.

Azonban a 2303 méteres hegytető is csak négy évig maradt az ország főcsúcsa. A második világháború elvesztésével Magyarország ismét az 1938 előtti határai közé szorult vissza. A háborút hivatalosan lezáró 1947-es párizsi békeszerződés aztán (még ha csak egészen pici területtel is) még ehhez az állapothoz képest is tovább csonkította az országot, ez azonban az ország legmagasabb ormának helyére nem volt hatással.

Így Magyarország hivatalos politikai határain belüli legmagasabb pontjának címét 1944 óta újból a Kékes viseli. Az a tény, hogy a Kékes hosszú évtizedek óta (kis-)Magyarország legmagasabb pontja, legalább nagyban segítette a Mátra turizmusának fellendülését. Ha a határok ebben a pillanatban megváltoznának, a Mátrának szerintem az már akkor is örök hírnevet szerezne, hogy „a második legtöbb ideig volt Magyarország legmagasabb csúcsa”, még ha nagyságrendekkel kevesebb ideig is, mint a Gerlachfalvi-csúcs. Szerencsére ma már a határok jobb átjárhatósága miatt nem jelent gondot a Kárpát-medence Kékesnél magasabb csúcsira való eljutás sem.

Minthogy a mai kis-Magyarország hivatalos neve „Magyarország”, ezért akár joggal használható is a Kékesre a „Magyarország legmagasabb csúcsa” elnevezés, még ha az egyesek fülének – nekem is – rosszul cseng és pontatlannak hangzik. Annál furcsább, mikor az informális beszélgetéstől kezdve a „tudományos” írásokig gyakran „hazánk legmagasabb csúcsának” nevezik a Kékest. (És gyanítom, hogy ezen írások szerzőinek általában már eszébe sem jut, hogy történelmi okokból kifolyólag a mai közigazgatási értelemben vett Magyarország területe nem egyezik meg a magyar haza fogalmával.) Persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy mekkora területre szűkíti le a „haza” fogalmát. Az én hazám legmagasabb pontja mindenesetre mindig is a Gerlachfalvi-csúcs volt, és politikai határoktól függetlenül mindig az is marad…

Minden kedves olvasómnak nagyon kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánok!
Ádám

Magyarország az I.világháborúban

A caporettói áttörés

            Olaszország 1915-ös hadbalépését követően, szűk két és fél éven belül tizenegy jelentős, mindkét oldalon súlyos vérveszteséggel járó csata zajlott le az Isonzó folyó mentén. Az olaszoknak a háborúhoz való váratlan csatlakozásáról és az Isonzó menti véres állóháború harcairól egy régebbi cikkemben már beszámoltam: Tizenkét csata az Isonzónál. 

E szörnyűséges állóháború eredménye olasz oldalon 660 000 fős, az Osztrák-Magyar Monarchia részéről pedig 420 000 fős veszteség volt. (Veszteség = halottak + sebesültek + hadifoglyok.) Jelentős létszámbeli fölényük ellenére az olaszok nem voltak képesek áttörni az osztrák-magyar frontot, egyetlen lényegesebb eredményük a Doberdói-fennsík – egy összesen 250 km²-es terület – elfoglalása volt (a 6. isonzói csata során). Az olaszok csekély sikerét beárnyékolta az is, hogy emberveszteségük eközben viszont a másfélszerese volt a Monarchiáénak.

            Az isonzói csaták sorát a tizenkettedik, az úgynevezett caporettói áttörés zárta, 1917 őszén. Ekkor – az előző tizeneggyel ellentétben – a központi hatalmak indítottak nagyszabású támadást. Ez volt az első alkalom az olasz fronton, amikor a Monarchia csapatai mellett a németek is harcba szálltak, igen jelentős segítséget nyújtva ezzel. Noha az olaszok még így is enyhe számbeli fölényben voltak, ez már nem volt olyan nyomasztó aránytalanság, ami kivitelezhetetlenné tette volna a támadást.

            A támadás kiindulópontjaként az Isonzó felső folyásánál elhelyezkedő, addig csak mellékhadszíntérnek számító Caporetto környékét jelölték ki. (Caporetto német neve Karfreit, ma pedig [mivel Szlovéniában található] Kobarid-nak hívják. Mivel a háború előtti határok alapján a Monarchiához tartozott, e hadi vállalkozást talán indokoltabb lenne „karfreiti áttörésnek” nevezni [és néha valóban így is említik], azonban a „caporettói áttörés” elnevezés sokkal megszokottabb és elterjedtebb, ezért cikkemben én is ezt fogom használni.) A támadás Caporetto környéki döntő részének végrehajtása az újonnan felállított német 14. hadseregre várt, mely (nevével szemben nem csak németekből, hanem) hét német és nyolc osztrák-magyar hadosztályból állt, parancsnoka pedig Otto von Below német tábornok volt. A hadművelethez csatlakoztak Svetozar Boroevićnek (horvát tábornok) az Isonzó többi szakaszán álló seregei is.

            A központi hatalmak offenzívája 1917. október 24-ének esős (a környező hegyekben havazós) reggelén, gázlövéssel és hatalmas tüzérségi csapással vette kezdetét. Reggel 8-9-kor Tolmein és Flitsch között az Isonzó völgyében több irányból támadásba lendült a 14. hadsereg gyalogsága és néhány óra alatt megtörték az olasz 2. hadsereg ellenállását, 32 km szélességben szakítva át a frontvonalat. Aznap estére elfoglalták Caporetto városát.

            A következő két napban az Isonzó túlpartján fekvő határhegység támpontjai is sorra a központi hatalmak kezére kerültek. (E hegyi harcokban egy rohamcsapat élén vett részt [a később „sivatagi róka” néven elhíresült második világháborús tábornok] Erwin Rommel is, aki a caporettói áttörésben elért sikereiért decemberben a legmagasabb német kitüntetést kapta meg. De számos ifjú magyar katona is kitűnt bátorságával, akik csapataikkal óriási eredményeket értek el a hegyi harcokban, fontos állásokat szerezve meg és több száz foglyot ejtve.) Az olasz arcvonal ezzel összeomlott, a hadsereg bomlásnak indult, maradványait a bekerítés fenyegette. Ezzel egy időben ugyanis Boroević Isonzó-hadseregei is csatlakoztak a támadáshoz és rövid időn belül hátrálásra kényszerítették az Isonzó alsó szakaszát védő olasz 3. hadsereget is. A központi hatalmak katonái kijutottak az olasz síkságra és gyors tempóban nyomultak előre, ezért Luigi Cadorna olasz főparancsnok kénytelen október 27-én volt elrendelni az olasz csapatok visszavonulását a teljes isonzói frontszakaszon. A demoralizálódott olasz katonák fegyvereiket eldobálva, rendezetlenül menekültek és tömegesen adták meg magukat az osztrák-magyar és német csapatoknak, temérdek felszerelést és hadianyagot hagyva hátra maguk mögött. (Ezt szemléletesen mutatja be Hemingway „Búcsú a fegyverektől” című regénye is, amikor háborút megunt olasz katonák csoportosan „menekülnek hadifogságba”, illetve a fegyvertelen visszavonulókat elrettentésképp hogyan végzik ki tömegesen, fél perces hadbírósági „tárgyalást” követően…) (A 3. hadsereg viszonylag rendezetten, ám hatalmas (hadifogoly-)veszteséggel érte el a Tagliamento folyót.) Október 28-án a központi hatalmak elfoglalták az olasz fővezérség korábbi székhelyét, Udinét is. A hadsereg összeomlása magával rántotta az egész olasz frontot, és így az osztrák-magyar csapatok a karintiai arcvonalon, valamint a Karni-Alpokban és a Dolomitokban is előre tudott nyomulni észak felől. Az olasz csapatok maradványa a Tagliamento mögött próbált meg fölsorakozni, azonban rövid idő múlva innen is vissza kellett vonulniuk. Az esőzésektől hirtelen iszonyatosan megáradt folyó azonban rövid időre feltartóztatta a német, osztrák és magyar csapatokat, ami így lehetőséget teremtett az olaszok számára, hogy a Piave folyó mögé rendezetten vonuljanak vissza és ott megszilárdítsák védelmüket. Ebben segítségükre volt, hogy az olasz hadsereg teljes összeomlása miatt bekövetkezett vészhelyzetet látva szövetségeseik sürgősen francia és angol csapatokat is átvezényeltek a Piavehoz. A központi hatalmak hadseregének nagy része november 10-re felfejlődött a Piave alsó szakasza mentén, az új olasz frontvonalat azonban itt már nem sikerült áttörni. A folyótól nyugatra fekvő hegységekben sem jártak már jelentősebb sikerrel a későbbi támadások, amiket így december elején leállítottak; és a Piave partján, valamint a hegységek déli szélén téli védelemre rendezkedtek be. A német hadosztályokat az év végéig a nyugati frontra szállították át. A megrövidült – de megerősített – frontszakaszon új, közel egy egész évig tartó állóháború alakult ki.

            A caporettói áttörés – más néven „caporettói csoda” vagy karfreiti áttörés – következtében az olasz hadsereg összeomlott, a központi hatalmak szinte a teljes frontszakaszon bő 100 km-t nyomultak előre, elfoglalva Olaszország északkeleti részét. Előrenyomulásukat az olaszok csak a tél beálltával, antant-szövetségeseik által küldött csapatok támogatásával tudták megállítani, a Piave folyónál. A súlyos kudarc után Cadorna lemondott, helyét Armando Diaz vette át; az újjászervezett (és egyéb antant-csapatokkal kiegészített) olasz haderő vezetését pedig ezentúl egy közös brit-francia-olasz haditanács intézte.

A „caporettói áttörés” elnevezés alatt a szakértők néhol csak az 1917. október 24. és 27. közti időszakot, máskor az október 24. és november 10. közöttit, megint máskor pedig az október 24. és december 2. közötti eseményeket értik. Akármekkora szakaszt is veszünk bele, az mindenesetre biztos, hogy ez az áttörés alapvető fordulatot és óriási mozgást hozott az addig (és utána is) abszolút állóháború jellegű olasz front alakulásába; és a hegyi terepen való frontáttörés világ-hadtörténelmi jelentőségű példájává lett.

Az 1917. október 24. és november 10. közötti harcokban az olaszok 340-360 000 katonát vesztettek (ebből 300 000 hadifogoly), és még 350-360 000 főnyi katonaszökevényt pedig messze a hátországban szedtek össze. Mindemellett az olaszok egyszerre elveszítették tüzérségük felét és még töméntelen sok hadifelszerelésüket. Németország és a Monarchia együttes veszteségei ezzel szemben 70 000 főt tettek ki (ami természetesen szintén igen súlyos véráldozat).

A központi hatalmak az áttöréssel közvetlen céljukat már az első pár napban elérték. A hosszú távú célt – az olaszok végleges legyőzését – azonban számos tényező miatt – az antant bőséges katonai és anyagi túlereje, a német csapatok átcsoportosítása, az utánpótlási nehézségek, stb. – sajnos a caporettói áttörés sem hozta meg számunkra…

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód

            Hazánk – XX. század elején érvényes közigazgatás szerinti – vármegyéinek ismertetését ezúttal Szilágy, Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód megyékkel folytatjuk.

Emlékeztetőül a Magyar Szent Korona Országainak 1910 táján érvényes állapotáról:

Területe: 325 400 km²

Lakossága: 20 886 000 fő

Magyarság aránya: 48%

Szilágy

            E stilizált medvefejre emlékeztető megye (melynek „szemei” a megye két rendezett tanácsú városa, kis „pisze orra” pedig Kraszna település) ilyen néven hazánk egyik legfiatalabb vármegyéje. Noha területén a magyarság már a honfoglalás idején letelepedett, Szilágy vármegye helyén korábban Kraszna és Közép-Szolnok vármegyék osztoztak.

            Szilágy vármegye magába foglalja a hepehupás Szilágyságot, déli részére pedig a Réz- és a Meszes hegységek nyúlnak be. A Szilágyság mint tájegység egy külön néprajzi cikket is érdemelne (tervezem, hogy sort is kerítek majd rá). Jelenleg csak annyit jegyezzünk meg róla, hogy a Szilágyság egy „hepehupás” dombvidéki táj Erdély határán, melyet egykor sűrű erdők borítottak (ezeknek ma már szinte nyoma sincs). Neve is onnan származik, hogy régen a magyar nyelvben gyakran jellemző fafajták nevéből szóvégi „-gy”-vel (előtte egy magánhangzóval) képeztek erdőneveket (és folyóneveket), s így kapta e szilfás dombvidék is a Szilágy nevet. A Szilágyságot sűrű vízhálózat barázdázza keresztül, nevezetesebb folyói és patakjai a Szilágy, a Kraszna, a Berettyó, a Zilah, valamint a megye keleti szélén keresztülfolyó Szamos.

            Mint említettem, a Szilágyság a magyarok által egyik legkorábban benépesített területek közé tartozott. Hét évszázadon keresztül (még a tatárjárás után is) etnikailag meglehetősen homogén, túlnyomórészt magyarok lakta terület volt. Mindezt azonban a XVI-XVII. század háborús pusztításai drasztikusan megváltoztatták. A török-kor első évtizedeiben még 50 000 ember lakott a Szilágyságban (szinte mind magyarok), míg a Rákóczi-szabadságharc után már csak 33 000, ráadásul a román beköltözések miatt eddigre lassacskán kiegyenlítődött a területen élő magyarok és románok aránya. E szomorú vérveszteségek után a szilágysági magyarság kisebbségbe kerülésének útján a következő „lökést” a földesurak meggondolatlan és önző telepítéspolitikája adta. Olcsóbb munkaerő reményében ugyanis újabb román csoportokat telepítettek be Erdélybe, így ide is, aminek következtében a XIX. századra a Szilágyságban átbillent a népességi mérleg a románok javára. 1876-ban Kraszna és Közép-Szolnok megyékből, valamint Doboka vármegye egy részéből létrehozták Szilágy vármegyét. Az új vármegye lakosságának azonban már csak 37,9%-a volt magyar…Trianon következtében teljes területe Romániához került, azóta ez az arány még tovább romlott. 1968-ban, az új román megyék kialakításakor újból létrejött „Szilágy megye”, ez azonban a korábbinál kicsit keletebbre tolva, enyhén módosult.

Szilágy vármegye legjelentősebb települései Szilágysomlyó, Zilah és Kraszna voltak. Szilágysomlyó a fejedelemség korában Kraszna vármegye székhelye, valamint a Báthory-család somlyói ágának legjelentősebb birtokközpontja volt. Maga Báthory István fejedelem is itt született. Zilah pedig az 1876-ban létrejött Szilágy vármegye székhelye és legnagyobb városa lett (92,7%-ban magyar lakossággal). Ugyancsak Szilágy megye keleti részén, a Szamos közelében található a többszörösen híressé vált Zsibó, ahol 1705-ben a Rákóczi-szabadságharc egyik fontos csatája zajlott, valamint amely település a Wesselényiek birtokközpontjaként vált nevezetessé.

Szolnok-Doboka

            Szolnok-Doboka vármegye ilyen összetételben ugyancsak 1876-ban jött létre. Esetében azonban neve mindkét tagjának volt megyenév-előzménye, hiszen területét Belső-Szolnok vármegyéből és Doboka vármegye középső részéből hozták létre (valamint kisebb részt Kővár vidékéből).

            A korai Árpád-korban alakult ki a Szamos-Tisza-i sószállító útvonal mentén az egészen különleges „szerkezetű” Szolnok vármegye, melynek két tömbjét több száz kilométer választotta el egymástól. Belső-Szolnok megyének Szolnok vármegye egymástól távol eső két tömbje közül az Erdély szélén lévő sóbányák környékén kialakult keleti tömböt nevezték; megkülönböztetésül az ország belsejében a Tiszánál lévő Külső-Szolnoktól. Az Árpád-kor után Belső-Szolnok megye is szétvált két részre: Belső- és Közép-Szolnokra. Belső-Szolnok ekkortól kezdve az erdélyi vajda fennhatósága alá tartozott. Belső-Szolnok gyéren lakott, de ásványkincsekben gazdag terület volt. Legjelentősebb az itteni só volt, melynek legfőbb bányája Désaknán létesült. A megye déli része a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés több fontos eseményének volt színhelye. A vármegye székhelye a Kis- és Nagy-Szamos összefolyásánál elterülő Dés volt.

            Doboka ugyancsak elég képtelen formájú vármegye volt. Ez ugyan egy tömbből állt, ám egészen furcsa alakban: a K-Ny irányban hosszan elnyúló megye körülbelül 150 km hosszú, ám mindössze 20-30 km széles volt. Nem is csoda, hogy később lassan „feldarabolódott”, egyes részeit fokozatosan a szomszéd, illetve újonnan kialakuló megyékhez csatolták. Doboka vármegye megszervezője egyébként a névadó Doboka volt, Csanád vezér apja. A megye székhelye először Doboka vára volt (a Szent István idején épült négy erdélyi királyi vár egyike), később Bonchida, még később pedig Szék. Egykor Doboka megye területén feküdt (később Kolozs vármegyéhez került át) az a bizonyos Nagyesküllő nevű falu is, mely arról nevezetes, hogy miután Töhötöm (Tétény) vezér legyőzte az erdélyi blakok vezérét, ''Gelou''-t (Gyalu), Erdély blak lakói itt tettek hűségesküt a győztesnek, és a helyet ennek emlékére nevezték el Esküllőnek. (A névhasonlóság miatt sokáig azt hitték (illetve saját származás-elméletük "alátámasztására" a román történészek többsége máig szajkózza [alaptalanul]), hogy a blakok a "vlach"-okkal, tehát az oláhokkal (románokkal) azonosak. Mára bebizonyosodott, hogy a honfoglalás idején itt élő blakok keleti, törökségi eredetű népek voltak, tehát semmi közük nem volt a környékre bő 400 évvel később beszivárogni kezdő románokhoz.)

            1876-ban az egykori Doboka vármegye keleti részét Szilágyba, nyugati részét Beszterce-Naszódba olvasztották, középső részéből, valamint Belső-Szolnokból pedig létrehozták Szolnok-Doboka vármegyét, melynek székhelye Dés lett. Szolnok-Doboka megye területe (1910-ben) 4786 km² volt, lakossága 251 900 fő, melynek ekkor már csupán 20,7%-a volt magyar. A megye két rendezett tanácsú városa Dés és Szamosújvár volt, mindkettő közel 70%-ban magyar lakosságú. Désről már volt szó; Szamosújvár pedig egyrészt arról volt nevezetes, hogy az erdélyi örmények központja volt („Örményváros”-nak is nevezték), másrészt hírhedt várbörtönéről volt ismert (Rózsa Sándor is itt végezte).

Beszterce-Naszód

            Az északról a Radnai-havasok, délről a Kelemen-havasok által határolt Beszterce-Naszód vármegye szinte teljes területét zordon hegyvidékek borítják. Egyetlen lankásabb része a délnyugati csücske, itt alakult ki (a folyója nevét felvevő) Beszterce városa is. A várost 1200 körül alapították az e vidékre akkortájt betelepített szászok – csak ők Besztercét eredetileg „Nösen”-nek nevezték. A későbbi vármegye másik legjelentősebb települése Radna volt, melynek környékén az Árpád-kori Magyarország legfontosabb ezüstbányáit művelték.

            E két város és környéke tehát főként német anyanyelvűkkel népesült be; majd tágabb környezetével együtt „Beszterce vidéke” néven önálló szász kerületté alakult, kiváltságos jogokkal, saját hatóságokkal és királygróffal.

Az 1241 tavaszán betörő tatárok kegyetlen pusztítást vittek végbe a vidéken, Besztercén és Radnán is több ezer ember gyilkoltak le. E tragikus eseményeket azonban a gazdag városok viszonylag hamar kiheverték, a lemészárolt lakosok helyére új német telepesek érkeztek. Beszterce-Radna vidéke így egészen a XX. századig Észak-Erdély legnagyobb összefüggő, szász lakosságú területe maradt.

A kormányzóságról való lemondásáért cserébe 1453-ban Hunyadi János kapta meg – a szász önkormányzat sérelmére – örökletes főrendi címként (állítólag ez az első ilyen volt Magyarországon) a „besztercei grófságot”, amely lényegében azt jelentette, hogy a Hunyadi-család grófságként birtokba kapta a besztercei szász kiváltságos területet. Ez az állapot azonban nem tartott nagyon sokáig, mert Hunyadi Mátyás 1465-ben a grófságot megszüntette és helyreállította a szászok autonómiáját.

A XVI-XVII. század fordulóján a román betörések és  Basta rablóhadjáratainak következtében a szász (és magyar) lakosság megfogyatkozott, helyükre tömegesen települtek be románok.

A terület nagyja (Naszóddal és Radnával együtt) 1764-ben az erdélyi határőrvidék része lett és katonai igazgatás alá került, csupán Beszterce város és közvetlen környezete maradt autonóm terület, ahova a vidék megmaradt szász lakosságának nagy részét át is költöztették.

A kiegyezés után Beszterce vidékének kiváltságait megszüntették, majd a területet 1876-ban a szomszédos megyék rovására néhány irracionális nyúlvánnyal toldották meg – főként délkeleten, az országhatár mentén – és Beszterce-Naszód néven önálló vármegyévé szervezték. Székhelye a Borgói-hágó felől érkező és más utak kereszteződésében kiváló fekvést talált egykori vásárhely Beszterce lett. Az egykori gazdag város azonban a vasút kárvallottja lett, ugyanis a főbb vasúti vonalak elkerülték, és a mellékvonalak is csak viszonylag későn értek el ide, így a kereskedelmi forgalom elterelődött innen.

A XX. század elején a megye lakosságának 8,4%-a volt magyar és 20%-a német, Beszterce városának pedig 21,3%-a magyar és 44,1%-a német (a többi nagyrészt eddigre már román).

Trianon következtében Beszterce-Naszód vármegye teljes egészében Romániához került. A második bécsi döntésnek köszönhetően 1940-44 között újra Magyarország részévé lett, a háború után azonban megint Romániának ítélték.

Betyárok

A leghíresebb betyárok áttekintése

            Betyároknak hagyományosan azokat az újkori Magyarországon élt útonállókat, zsiványokat, bujdosó rablókat, fosztogató szegénylegényeket nevezzük, akik köré az utókor történeteiben – esetenként már saját korukban – különféle „legendák”, mondák szövődtek.

            Magyarországon a kóborlásból, fosztogatásból élők számának rohamos növekedése először a XVII-XVIII. század fordulóján kezdett súlyos társadalmi problémát jelenteni. Az elbocsájtott végvári katonák tömegei, bűncselekmények miatt vagy „politikai okokból” bujdosó szegénylegények, az elavult osztrák katonaállítási rendszer által „kitermelt” katonaszökevények, munkátlan csavargók, valamint a fokozatosan növekvő számú (és így egyre szegényebb) zsellérek adták a társadalmi bázisát az ekkoriban kialakuló „betyárvilágnak”. Voltak persze olyanok is, akik egyéni tragédiájuk, szerelmi csalódásaik, kisebb bűneik miatt sodródtak bele a betyárok életébe. A hírhedt betyárok legtöbben a Dél-Alföldről (nevezetesen Csongrád megyéből) származtak és arrafelé is követték el rablásaikat. Bár betyárok Erdélyben is voltak, innen igazából senki sem emelkedett ki közülük olyan idealizált hőssé, mint  például az Alföldön.

            A betyárok egy része népi hőssé vált, – főként akik a magyar szegény emberek szempontjából „jó” ügyért álltak ki; például az elnyomó osztrák zsandárok, vagy pökhendi gazdag urak kárára cselekedtek, a magyar szabadságért küzdöttek, vagy szomorú és jogosnak érzett okokból kifolyólag váltak betyárrá, netán valóban a szegényeket és elesetteket segítették –, többségük azonban az emberek által rettegett és a korabeli köztudatban is gazembernek tekintett zsivány volt. Az elszaporodó lótolvajok, útonállók, gyilkosok, vásárokban és kocsmákban verekedő betyárok súlyos veszélyt jelentettek az ország rendjére és békéjére, az emberek biztonságára. Hogy a korábban szinte mindenki által elítélt, haláluk után pedig hamar elfelejtett betyárok után a XIX. század derekán sok „derék betyárt” is számontartottak, az annak is köszönhető, hogy a szabadságharc és a kiegyezés közötti osztrák elnyomás idején már/még érdemnek számított a hatalmat és annak képviselőit kijátszani. Természetesen nem feltétlen jó tettei miatt vált valaki hírhedt betyárrá: sok esetben talán csak arról volt szó, hogy valaki oly régóta és oly ügyesen csúszott ki mindig a zsandárok kezei közül, hogy lassacskán már országszerte elkezdték kalandos történeteit elbeszélni, mindig egy kicsit jobban kiszínezve… A „klasszikus” magyar betyárvilágnak a kiegyezés után szakadt vége. Az 1868-ban kinevezett kormánybiztos Ráday Gedeon nagy apparátussal, kérlelhetetlen következetességgel és gyakran kegyetlen szigorral – de eredményesen – számolta fel a vidék életét megkeserítő betyárvilágot.

            Noha a betyárok (egy-két legendás kivétellel) nem váltak olyan nemzeti hősökké, mint a Balkánon a törökök ellen harcoló megfelelőik; sokuk személyével kapcsolatban mégis számos népköltészeti mű, ballada, monda, dal, regény, játék és tánc keletkezett. Ezek egy része valós eseményeket vagy jellemvonásokat örökít meg, mások pusztán mesének tekinthetők.

            A betyároknak több fajtáját is megkülönböztethetjük, több szempont szerint is. A „gyalogbetyárokat” –  akiknek se lova, se felszerelése nemigen volt – például nem sokra tartották, míg a lovas betyárok egy sokkal „előkelőbbnek”, elismertebbnek tekintett kategóriát képviseltek. A betyárok megkülönböztetése azonban sokkal értelmesebb cselekedeteik alapján. Be kell valljuk, hogy a betyárok többsége közönséges bűnöző volt. Legrosszabbjaik – akiket nemzeti nagyjaink is a magyarság egyik legkártékonyabb ellenségének tekintettek – gátlástalanul fosztogattak, válogatás nélkül gyilkoltak és kegyetlenkedtek, egyetlen céljuk a zsákmányszerzés volt. Az úgynevezett „futóbetyárok” ellenben sajnálatra méltó, üldözött szegénylegények voltak, akiknek élete az állandó bujdosásból, menekülésből, alkalmi bűncselekményekből állt. A betyárok legnevesebb „fajtáját” pedig azok legendává vált „derék, igazi betyárok” alkották, akik hírhedtek voltak az elnyomó hatalom kijátszásáról, és híresek a szegények segítéséről, bátorságukról és epekedő leányok sorának szerelméről. Az efféle betyároknak utólag még bűneiket is elnézték, sőt, kisebb bűncselekményeik, melyek a szegény társadalmi rétegek szemében az igazság érzetét keltették, még valódi virtusszámba is mentek. Nyilván a fennmaradt betyármondák többsége róluk, ez utóbbi „kategóriáról” szól, mégha legtöbbször kissé kiszínezve és a pozitív cselekedetek, valamint jellemvonások felnagyításával is. A „betyárromantika” e leghíresebb alakjait, azokat a nép hőssé vált betyárokat vesszük most sorra néhány mondatban, akiknek bár bűneik elvitathatatlanok, bizonyos cselekedeteikből kifolyólag mégis a szegény emberek által tisztelt hősökké váltak.

Angyal Bandi (1760–1806)

            Angyal Bandi, a legrégebbről ismert, országos hírű igazi betyár – persze voltak előtte is közismert betyárok, azonban amolyan „klasszikus”, országos hírű lovas „derék” betyárként ő volt az első.

Ónody András néven, Sajószentpéteren látta meg a napvilágot; és amiben még kitűnik betyár elődei és utódai közül: ő nemesi származású volt. A róla fennmaradt számtalan történetnek épp ez volt az egyik pikantériája, mivel az embereket kiemelten foglalkoztatta az „úri betyár” története.

Nem tudni, hogy az iskolázott, négy nyelvet beszélő, nemes származású Ónody András miért sodródott a „betyáréletbe”. Az 1780-as évektől kezdve lovakat lopott (általában a Hortobágyról), orgazdasággal foglalkozott, várásokat szalajtott szét. 1787-89-ben két évet ült a kassai börtönben – nyolc évi büntetésének ilyen fokú enyhítését is nagyrészt származásának és rokoni kapcsolatainak köszönhette. Szabadulása után felkereste régi cimboráit, folytatta korábbi életmódját. Rablásait főként Borsod, Gömör és Abaúj megyékben, valamint a Hajdúságban, a Hortobágyon és a Nagykunságban követte el; több megyében körözték. 1799-ben ismét két évre ítélték az ekkor már Angyal Bandiként ismert Ónodyt, azonban mivel önszántából nem vonult börtönbe, ezért országos körözést adtak ki ellene. Az időközben négy évre súlyosbított börtönbüntetését azonban már nem kezdte meg, mert 1806 novemberében, bujkálás közben egyik birtokán meghalt kelevényben.

Angyal Bandit jó kiállású embernek tartották; jellemző volt rá, hogy cifra pásztorgúnyában járt, borzas bajszát pedig pödörve viselte. Halála után ő lett a lovas betyár mintaképe, sok szegénylegény és bujdosó példaképévé vált, akik közül többen nevét is felvették.

Juraj Jánošík (1688–1713)

            A magyarországi nemzetiségek közül kétségkívül a rácok (szerbek) álltak legközelebb a betyáros életmódhoz, a rablásból és gyilkolásból való önfenntartáshoz. És bár alighanem a legtöbb nemzetiségi betyár közülük is került ki, a szerb banditák túlnyomórészt véreskezű, kegyetlen gyilkosok voltak, akikről magyar embernek nem sok oka lett volna meséket zengeni. Valószínűleg ezért lehetséges, hogy a leghíresebb nemzetiségi betyár – még ha nem is tartozik a „klasszikus” betyárok típusához – a Magyar Királyság egyik békésebb természetű népéből, a tótok (szlovákok) közül került ki.

            Ő volt Juraj Jánošík, aki Juro, vagy magyarosan Jánosik György néven is ismert. A Trencsén vármegyei Terhelyen (akkoriban Tyerchova) született. 18 évesen beállt Rákóczi seregébe. A trencséni csatában fogságba esve, kényszersorozás útján a császári seregbe került, ahol megismerkedett egy hírhedt zsiványkapitánnyal, akinek 1711-ben beállt a Kiszucai-hegyekben bujdosó bandájába. Jánošík később maga lett a betyárcsapat kapitánya, melynek élén a Felvidék hegyei közt folytatta rablásait, valamint Lengyelországból csempészett lovakat. 1713 márciusában elfogták és Liptószentmiklóson kegyetlenül (horoggal átszúrással) kivégezték.

            Később, mikor a születő szlovák nemzeti mozgalomnak példaképekre volt szüksége, Jánošík alakja fokozatosan az elnyomás elleni szimbólummá, sőt, „szlovák nemzeti hőssé” magasztosult.

Zöld Marci (1790–1816)

            Berettyóújfaluról származó híres alföldi, sárréti betyárvezér. Bátor lovas és vakmerő zsivány hírében állt, aki kifosztotta az uraságokat és vonzó külseje miatt a lányok kedvence is volt. 1816 késő őszén a fegyverneki pusztában társaival együtt elfogták és felakasztották. Személye rövidesen a magyar irodalom, a betyárballadák és a ponyvaregények egyik leggyakrabban ábrázolt alakjává vált, esetenként még népművészeti alkotásokon is megjelent…

Rózsa Sándor (1813–1878)

            Kétségkívül a leghíresebb betyár.

            A szegedi tanyavilágban született, egy híres lótolvaj fiaként. Első bűntettét 23 évesen követte el két társával: elloptak két tehenet, amiért Rózsát másfél évi börtönbüntetésre és háromhavonkénti 25 botütésre ítélték. Ő azonban 10 hónap után megszökött a szegedi börtönből és amolyan tipikus „futóbetyárrá” vált, akinek élete az állandó menekülésből, a pusztában és tanyákon való bujkálásból állt. Lovakat és marhákat hajtott el, tanyákat és udvarházakat rabolt ki, katonákat és más hivatalos személyeket megölt. A folyamatos üldöztetésbe belefáradva 1844 végén kegyelemért folyamodott, kérvényét azonban elutasították.

1848 őszén Kossuth engedélyével és menlevelével szabadcsapatot szervezett a szerbek ellen, azonban 150 fős csapatát fegyelmezetlenség miatt pár hónapon belül feloszlatták. Alighanem a szabadságharcban való részvétele is hozzájárult ahhoz, hogy később oly nevezetes népi hőssé vált. Az időközben letelepedő és megházasodó Rózsa Sándort azonban a szabadságküzdelem második felében már hiába kérték csapata újjászervezésére, mert a békés útra térő bandavezér azt állította, hogy mióta becsületes ember lett, korábbi társai kutyába sem veszik.

A szabadságharc leverése után – amikor már forradalmi szervezkedéssel is vádolták – ismét menekülnie kellett (melynek során családját hátrahagyva, az elfogására érkező egyik katona megölése árán tudott meglépni) és fejére kirívóan magas, 10 000 ezüstforintos vérdíjat tűztek ki, valamint háromnyelvű, országos körözőlevelet adtak ki. A hajtóvadászatok mellett különféle szigorú intézkedéseket is foganatosítottak az ekkor már legendás betyár elfogása végett: például súlyos büntetésre számíthatott mindenki, aki egy betyárnak szállást vagy élelmet adott. Letartóztatták Rózsa Sándor feleségét is, ám értékelhető információkat tőle sem tudtak szerezni férje hollétéről. Éveken át hiába üldözték. Egyre szorult a hurok, mindenkit letartóztattak, akinél Rózsa Sándor megfordult (noha a nevét óvatosságból ekkoriban nemigen mondta ki senki), minden apró jelből próbáltak a nyomára bukkanni, egy alkalommal pedig két vadászó pandúr majdnem véletlenül találtak rá, ám őket néhány puskalövéssel elzavarta. Rejtőzködés, váratlan felbukkanások, kalandos szökések, lövöldözések, lovas üldözések…ezek jellemezték Rózsa Sándor ekkori életét. Végül a betyárvezér szemében gyanúba keveredett a Rózsát sokszor megmentő és bújtató egyik gazda, akit ezért Rózsa felelősségre akart vonni. Az incidens azonban dulakodássá fajult, melynek során Rózsa egykori segítője halálos sebet kapott, a gazda felesége viszont fejszével fejbecsapta, majd a szomszédok segítségével megkötözte az eszméletlen betyárt. 1857 derekán így – a sors különös fintoraként egykori társa és egy asszony révén – került fogságba az évtizedeken át hasztalan üldözött, hírhedt Rózsa Sándor.

            Először kötél általi halálra, majd a császár kegyelméből életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A hírhedt kufsteini várban, később pedig a theresienstadti börtönben raboskodott, szigorú őrizet alatt. 1868 áprilisában azonban mindenki meglepetésére – Mária Valéria hercegnő születésének alkalmából – váratlanul amnesztiával kiengedték.

            Rózsa Sándor mindig szerette az igazságot – a maga érzete szerint persze. Az ő esetében valódi értelme volt a „betyárbecsületnek” is. Ártatlan embereket igyekezett nem bajba keverni és legtöbbször a jómódúaktól lopott, a szegényeket, valamint az őt segítőket pedig gyakran megjutalmazta, ígéreteit megtartotta. A zsákmányt társaival egyenlően osztotta szét, saját magának sosem juttatott többet. Tulajdonképpen rendkívül igazságszerető ember volt, csak a módszerei nem illettek modern, rendes ország kereteibe. 1868-as szabadulása után sokak meghökkenésére Pestre utazott, és azt kérte a miniszterelnöktől, hogy hadd lehessen pandúr és ő, a betyárvilág alighanem legjobb ismerője, ezután hadd üldözze a törvényszegőket. Kérését azonban írástudatlanságára hivatkozva elutasították. Így Rózsa hiába próbált jó útra térni, rövidesen ott folytatta, ahol elfogatása előtt abbahagyta. Társaival postakocsikat raboltak ki, vonatokat siklattak ki, lövöldözésekbe keveredtek. Megsebesülésekor elfogták, de a várbörtönből megszökött. 1869 januárjában aztán Ráday Gedeon csellel Szegedre csalta és ott elfogatta. Halálra ítélni nem merték, mert tudták, hogy a szegények nagy „szabadsághőse” azon nyomban mártírrá válna. Így végül életfogytiglani börtön lett a sorsa. A hírhedt szamosújvári börtönbe szállították, ahol egészsége leromlott és a „betyárkirály” tömlöcben halt meg, tüdőbetegségben, 1878. november 22-én, 65 éves korában.

Rózsa Sándor már a saját korában is legendává vált. Nevét ismerték az országhatárokon túl is, életéről és kalandjairól irodalmi művek születtek. Mondák, népdalok, tetteit és kalandjait elbeszélő történetek egész tömkelege fűződik nevéhez. Sötét hajú és bajszú, szigorú tekintetű ember volt. Betyártettei főként az Alföldhöz (különösen a Dél-Alföldhöz) kapcsolódtak, ám országszerte tudták, hogy semmi jót nem jelent, ha „Rózsa Sándor összevonta a szemöldökét”…Mondták róla, hogy soha senki nem hallotta káromkodni, és mondtak még persze sok mást is, aminek jó ha a fele igaz. Azt mindenesetre senki nem vitathatja el tőle, hogy ő lett hazánk leghíresebb, legtöbbet emlegetett, igazi kalandos életű betyárja.

Sobri Jóska (1809–1837)

            Sobri Jóska, másként: Zsubri Jóska, eredeti nevén: Pap József, egy kanász fiaként látta meg a napvilágot a Sopron melletti Sobor majorban, melyről későbbi nevét is kapta. Betyárcsapatával híres, rajtaütésszerű rablótámadásokat hajtottak végre a Dunántúlon, egy ízben még császári ezredes kastélyát is kifosztották. 1837. február 17-én (Tolna és Somogy megye találkozásánál) a Lápafő határában lévő erdőben kerítették be Sobri Jóskát, a hírhedt dunántúli betyárt és csapatát a zsandárok. Végsőkig elszánt tűzharc alakult ki az erdőben, a sarokba szorított betyárok még sebesülten sem adták meg magukat. Miután Sobri embereit a zsandárok – súlyos veszteségek árán – sorra lelőtték, a sebesült bandavezért pedig egyre szorosabban körülvették, kilátástalan helyzetét látva Sobri Jóska egy fának támaszkodott és szíven lőtte magát.

            A közismerten helyes, magabiztos, hetyke és halált megvető bátorságú Sobri Jóska mindössze 27 éves volt. Alighanem Rózsa Sándor után a leghíresebb magyar betyárrá vált. Sobri azonban kétes hírnevét sokkal rövidebb életidő alatt „érdemelte ki”, mint Rózsa Sándor. A Dunántúl rettegett betyárja, Sobri Jóska neve körül is valóságos kultusz alakult ki: balladák, mondák, népdalok és táncok őrzik emlékét, a róla szóló népballadák pedig idővel őt is afféle tulajdonságokkal ruházták föl, mint például, hogy csak a gazdagokat bántotta, a szegényeket pedig segítette, és hasonlók.

Vidróczki Márton (1837–1873)

            Legendás mátrai betyár. A Heves megyei Mónosbélről származott, apja juhász, ő maga pedig gyermekként kondásbojtár volt. 1859-ben besorozták, ám ő megszökött a katonaságtól és betyárnak állt. Egyszer Verpeléten elfogták és becsukták, ám néhány év múlva a börtönből is megszökött. A Mátrában és vidékén kalandozott, rendszerint csak a gazdagoktól rabolt, a szegényeket nem bántotta (de volt, hogy nemes úr életét is pont ő mentette meg). Ha máshonnan nem, „A Vidrócki híres nyája

Csörög-morog a Mátrába…” kezdetű dalból szinte mindenki ismeri nevét. A hiedelem szerint derék, puskákkal bőven felszerelkezett ember volt, akin ráadásul nem fogott a golyó…Állítólag egyik bandatársa ütötte agyon álmában, Mátraverebély határában. Egerben helyezték örök nyugalomra.

            Számos monda kering kalandjairól, mulatozásairól és haláláról – főként a Mátra vidékén –, valamint gyönyörű szép, gazdag szerelméről, akivel sosem teljesedhetett be szerelmük…

Bogár (Szabó) Imre (1842–1862)

            Eredeti nevén Szabó Imre a kiskunsági Bócsán született. Már apja is útonálló volt, akit aztán egy gazda lőtt fejbe. Bogár (Szabó) Imre mégsem volt született bűnöző, kisebb vétkek gyanúja miatt keveredett súlyosabb rablásokba. Rövid élete alatt főként a Duna-Tisza közén ténykedett, de rabolt a Dél-Alföldön, és elvétve a Dunántúlon is. 1862 nyarán esett fogságba, mely után Pesten azonnal ki is végezték. Tettei és korai halála országos hírnevet szeretek neki. Az alig 20 éves legény kivégzése nagy érdeklődéssel és sajnálattal kísért esemény volt, virágkoszorúval a kezében lépkedett vesztőhelyére. Daliás termetű, szinte gyermeki arcú ifjú volt, akiről nemcsak a mondák és a lányok, de a korabeli újságok és beszámolók is megjegyezték, hogy milyen lenyűgözően szép külsejű és arcú fiatalember volt.

Savanyú Jóska (1845–1907)

            Másképp: Savanyó Jóska, híres bakonyi betyár. A Vas megyei Izsákfán született. Birkalopással kezdte, majd betyárnak állt és egyre durvább bűncselekményekbe keveredett. Híressé vált tetteit jórészt 1878 és 1884 között követte el. Nevezetes monda vele kapcsolatban például Bezerédy István gróf kirablása. Bandájával főként a Bakonyban, illetve Vas, Veszprém és Zala megyék teljes területén kalandoztak. Szőkés szőrzetű, igen alacsony, ám erős testalkatú férfi volt. Öccse is betyárnak állt, ám őt a pandúrok 1879-ben lelőtték. Savanyú Jóskáék főként kisnemeseket, valamint tehetősebb parasztokat és kereskedőket támadtak meg. Elkövetésükre jellemző volt a kegyetlenség, áldozataikat legtöbbször brutálisan megverték vagy megkínozták. Többször letartóztatták, többször volt börtönben is. Ez azonban még kisebb bűntettei idején volt, ezért hamar kiengedték. Később bandájával már egyre súlyosabb rablásokat, sőt gyilkosságokat is elkövettek, és Savanyú az ország legkeresettebb betyárjává vált. Sokáig mégsem tudták kézre keríteni a Bakony erdeiben bujkáló betyárvezért. Végül 1884 májusában a halápi csárdában – egy bojtár csalta oda őket (és italukba altatószert is kevert), akinek a bátyját Savanyúék lőtték agyon – mulatozás közben fogták el Savanyú Jóskáékat.

Savanyú Jóska 17 évet ült az illavai, majd még 5 évet a váci börtönben. 1906-ban szabadult, amikor a váci püspök kérelmére kegyelmet kapott. Szabóműhelyt nyitott, ám reumája miatt ekkor már olyan kibírhatatlan fájdalmai voltak, hogy rövidesen öngyilkosságba menekült.

Sisa Pista (1846–1910)

            Benkó István néven született Nógrád megyében, egy Szécsénytől délkeletre fekvő tanyán. Gyermekkorában juhászbojtárként dolgozott. „Sisa” ragadványnevét állítólag arról kapta, hogy csintalan, rosszcsont gyerek volt. Az általa őrzött nyájakból eltűnő juhok miatt (az első ilyen esetet sosem ismerte be, hogy valóban lopott volna) először a nógrádsipeki pandúr őrmester brutálisan megverte és megkínozta szerencsétlen gyereket, később pedig egy évre börtönbe is került. Kiengedése után fél évvel újabb lopások miatt megint börtönbe zárták, ahonnan azonban egy hónap múlva megszökött. Ekkor (1873-tól) kezdődött igazi betyárélete, társakat keresett maga mellé, és velük együtt rabolt ki vagyonos kocsmárosokat, molnárokat és más jómódú embereket Nógrád, Hont és Heves megye területén. Mondják, hogy a maga módján szeretett tréfálkozni és hogy tulajdonképpen ő maga sosem rabolt: mindig csak felszólította áldozatait pénzük átadására, akik azt ijedtükben oda is adták. 1873 novemberében követte el egyetlen emberölését: a nógrádsipeki kocsmában mulattak a betyárok, amikor megjelent Sisa Pista egykori megkínzója, az állásából azóta (kegyetlenkedései miatt) elcsapott pandúr őrmester, akinek Sisa részegen egy késsel elvágta a nyakát. (A holttestre pedig egy magyarázó levelet és a temetésre szánt pénzt helyezett el.) A gyilkosságért fejére vérdíjat tűztek ki és több megyében üldözőbe vették. Végül mégsem a pandúrok, hanem uradalmi intézők ismerték föl és fogták el egy egerbaktai csárdában.

            Kereken 21 évet ült börtönben. Először rövid ideig Egerben és Balassagyarmaton, majd sok éven át Lipótváron és Illaván. Eleinte sok probléma volt dacos, indulatos viselkedésével, a neki ártókon mindig igyekezett bosszút állni, a többiekkel szemben viszont jószívű és barátságos volt. A hosszú börtönévek alatt lassan „megszelídült”, beletörődött büntetésébe és megbánta bűneit (bár a hosszú büntetés tudata mindig fájt neki), a börtön szabóműhelyében pedig szorgalmasan dolgozott. 1894 utolsó napjaiban szabadult.

            Nógrádverőcén, Drégelypalánkon és Bernecebarátiban dolgozott lóápolóként, háziszolgaként, majd vadőrként. 56 évesen meg is házasodott. Az egykor szőke, bajszos és indulatos Sisa ekkor már szelíd, ősz, szófukar öregember volt, aki múltját szégyellte, viszont annál kedvesebben beszélt uráról és úrnőjéről. Vele mindig jóságos utolsó urának – hálája jeléül – halála előtt selyempapírba csomagolva elküldte kedvenc betyárfokosát. Sisa Pista egyike volt azon kevés betyárnak, aki se nem erőszakos halállal halt meg, se nem börtönben végezte; hanem végleg jó útra tudott térni s így idősen, becsületes öregemberként fejezhette be életét.