Vicces vagy aranyos településnevek

Magyarország – beleértve a ma szomszédos országokhoz tartozó részeket is – szerencsére bővelkedik a vicces, aranyos, furcsa vagy érdekes nevű településekben. Ezek a rendkívül kreatív elnevezések természetesen az esetek többségében eredetileg nem azt jelentették, mint ami ma eszünkbe jut róluk, vagy amire akár én utalok az alábbi szövegkörnyezetükkel. Azonban akármi is volt az elnevezések eredete, az tény, hogy hazánk rengeteg ilyen megmosolyogtató falu- és néha városnevet foglal magába. Ezekből a településnevekből adok egy kis ízelítőt mostani cikkemben.

Vannak azok a – rendszerint hosszú nevű (gyakran több falu egyesüléséből keletkezett) – települések, melyek jópofa nevei első ránézésre értelmetlennek tűnnek és csak csodálkozunk, vajon hogyan találhattak ki ilyeneket…Természetesen ezeknek a vicces neveknek is megvan a maguk érdekes története, melyeknek kifejtésébe azonban most nem bocsátkoznék…Ezek a települések közé sorolhatnánk például a következőket: Diósförgepatony, Görcsönydoboka, Karakószörcsök, Markotabödöge, Ököritófülpös, Pókaszepetk, Röjtökmuzsaj, Vindornyalak…

A másik oldalról viszont ott vannak azok az igen rövid nevű településeink is, melyeknek neve önmagában is jelent valamit, még ha többnyire nem is azt, amit ma értünk alatta: Bő, Apa, Baj, Fáj, Rum, Lég, stb. A sors (vagy valaki más) fintora ráadásul, hogy legutóbbi településen tüdőszanatórium működik…

Ugyancsak érdekesek önmagukban talán kevésbé értelmes hárombetűs településneveink. Ha valaki bemutatkozáskor azt mondja: „undi vagyok”, akkor nem feltétlenül arról van szó, hogy az illető becézve gyakorol önkritikát, hanem lehetséges, hogy az Und nevű nyugat-magyarországi településről származik. Ez a származási dolog más esetben is megtévesztő lehet. Például ha erre vonatkozó kérdésünkre („Honnan valósi vagy?”) valaki azt feleli „apci”, akkor nem mindig kell úgy reagálnunk, hogy „egészségedre!”, mivel az is lehet, hogy az illető Apcról érkezett s így már meg is válaszolta kérdésünk. Ahogy a szülőfaluját emlegető ukki sem föltétlenül csuklik…

A térképre pillantva egyaránt találhatunk különféle csábos vagy (kevésbé csábos) testrészre utaló – pl.: Ajak, Beled, Kebeles, Könyök, Köröm, Lábfalva, Lábatlan, Sarkad, Talp, Toka – településneveket, de mindenféle harcias, ijesztgetős nevekre – pl.: Harapás, Harc, Harcos, Csata, Csataszög, Dögmező, Mérges, Akasztó, Bolhás, Rém, Vércsorog, Villámos  – is bukkanhatunk. Tettekre ösztönözhet Nosza, Egyek, Keresd, Nekeresd vagy Lánycsók települések neve

Időnként azonban olyan érzésünk is támadhat, hogy a település névadói valamilyen meséből, regényből vagy filmből merítették ötletüket. Erdélyben egy szász falu egyenesen a Mese nevet viseli. És alighanem sokaknak ugrik be Micimackó, ha a nyugat-felvidéki Malacka nevű várost vagy a burgenlandi Fülest említem; de olyan fantasyba vagy sci-fibe illő településnevek is előfordulnak, mint Varázsliget, Szilsárkány és Bősárkány, vagy az Ausztriához csatolt területeken lévő Vasnyúlfalu, és „párja”: Vasfarkasfalva.

Szép számmal vannak állatneves településeink, mint például Galambok, Seregélyes, Bikafalva, Paripás, Lók, Pónik, Liba, Libád, Ebed, Nagydisznód, Kisbékafalva, Legyesbénye, Szunyogszék, Görénypuszta, Darázs, Sáska vagy Riska. Természetesen ugyanígy vannak növényekhez kapcsolódóak is, mint mondjuk Levél vagy Pálmafa.

Akár jelzők, tevékenységek, jellemvonások, cselekvések és érzések emlékét is őrizhetnék az olyan települések, mint Nyalka, Szerelmes, Szorgalmatos, Visznek, Nagykorpád, Simaság, Vének, Négerfalva vagy a nyámnyila nomád (valójában persze nem erre utaló nevű) Rinyabesenyő.

Sok matematikus bizonyára szívesen üdülne a hegyvidéki Gyökös községben, míg asztalosok és favágók a szintén erdők és hegyek közt megbúvó Fűrész faluban nyaralnának (utóbbi valóban egykori fűrészmalmairól kapta nevét). További „foglalkozásneves” példaként említhetjük a méhészek kedvencét, Méznevelőt is. Ahogy talán a határellenőrök hozzátartozóinak is közel áll szívéhez a dunántúli Vámoscsalád. Egy trencséni község nevét egy ideig a pénztárosoknak kedvezve Kassza formában írták, ám ezt később a földművesek felé fordulva Kaszára voltoztatták. A gasztronómiai érdeklődésűeknek ott van Konyha, a jó étvágyúaknak pedig Karaj és Bélörvényes. Vannak, akiknek a világot jelenti szülőfalujuk; talán így érezhettek egykor az északkeleti Világ névadói is.

Egyes települések neve egészen komplex cselekvést, tevékenységeket fejez ki. Ilyen a kölcsönzött szerszámokkal dolgozó favágók után áhítozó Bérbaltavár, vagy a testileg-lelkileg kiegyensúlyozott lakosság megteremtését népszerűsítő Apácatorna. De ilyen a fennkölt véleménycserét sugalló Nemesvita is, vagy a nagy térfogatú csomag gazdájának foglalkozását feltételes módban firtató Hagyárosbörönd. Elektromos és kényelmi szempontból is értelmezhető a felvidéki Kisülés falu neve.

A dél-dunántúli Mosdóst ki-ki ízlése szerint képzelheti tiszta vagy mocskos településnek is, mivel nem határos se Forró, se Hidegvíz falvakkal, de Nagycsula és Sárosszék településekkel sem, így aztán a fenti mondattól eltekintve szinte soha nem is kerül velük egy szövegkörnyezetbe. Aranyos, bár nem túl fennkölt Sároskisfalu neve sem.

Hogy a vicces, aranyos, furcsa vagy érdekes nevű települések listájába miért kerülhet bele Alsófarkadin, Csesznek, Csiklóbánya, Heréd, Ondód, Szopok vagy Pornóapáti, azt talán már magyaráznom sem kell…

Pest környékén is található legalább két efféle „nevezetes” település. A fővárosból dél felé autózva valószínűleg sokan elsütötték már a poént, hogy „Megyek Bugyiba” vagy „Benézek Bugyiba”, esetleg „Bugyin keresztül megyek Sáriba”. (Sári valóban Bugyival szomszédos falu, ma Dabas városrésze.) Ahogy az is vicces tud lenni, amikor labdázás közben az ember észreveszi a kis piros gumilasztin a gyártási helyre utaló feliratot: „Mogyoród”…

A cikket időközben kiegészítettem néhány olyan településnévvel, amelyeket még a térképen egyelőre nem tüntettem fel.

Trianon

A soproni népszavazás

            A múlt héten volt éppen 90 éve, hogy Sopron és környékének magyar és német lakossága a Magyarországhoz való tartozásra szavazott, és ezzel megvalósították a trianoni békediktátum első jelentősebb területi revízióját. Az örömteli esemény 90.évfordulója alkalmából ezúttal a soproni népszavazásról emlékezünk meg.

            Az első világháborút követő „békeszerződések” egyik különösen felháborító döntése volt, hogy etnikai elvekre hivatkozva – mely elveket, érdekes módon, mintha mindig csak Magyarország rovására lehetett volna érvényesíteni – Ausztriának ítéltek jelentős (több mint 4000 km²) nyugat-magyarországi területeket. Annak az Ausztriának a javára, akinek utasítására Magyarország belépett a tragikus kimenetelű első világháborúba…

            A döntés értelmében Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati része osztrák fennhatóság alá került volna. Bár e területek német többségűek voltak, azonban rengeteg magyar is élt itt, arról nem is beszélve, hogy ezer éven át mindigis a magyar haza szerves részét képezték. Úgy tűnt, elveszítjük Sopron gyönyörű városát, a kőfejtőjéről híres Fertőrákost, sőt Nagycenket is Ausztriához csatolták volna, így kis híján az a szégyen érte hazánkat, hogy „a legnagyobb magyar” földi nyughelye idegen országba került volna.

E nyugati területek átadására – beleértve a térség legjelentősebb városát, Sopront is – 1921 augusztusában került volna sor. A város ünnepélyes átadását váró osztrákoknak azonban csalódniuk kellett számításaikban. A magyar reguláris katonaságot bár kivonták a területről, a bevonuló osztrák csapatokat azonban önkéntes, irreguláris fegyveres alakulatok várták, akik létszámbeli és felszerelésbeli hátrányaik ellenére is megütköztek az osztrákokkal. A hazaszereteten kívül nem sok egyéb hadi felszerelésük volt, ezért is hívták őket úgy, hogy a „Rongyos Gárda”. Ezzel kezdetét vette a másfél hónapon át tartó nyugat-magyarországi szabadságharc.

            A felkelő sereg néhány héten belül kizavarta az osztrák csapatokat Nyugat-Magyarországról és a későbbi osztrák támadásokat is sikerrel verték vissza. Az antant a terület azonnali kiürítését követelte, amire válaszképp október 4-én, Felsőőrött, kikiáltották a magyar történelem egy igen különleges, ellentétes megítélésű és rövid életű képződményét: a Lajtabánságot. A Prónay Pál vezette Lajtabánság a felszabadított területeken megalakult, névleg független és semleges állam volt, melynek célja a nyugati magyar területek átadásának megakadályozása volt. A furcsa, ám némileg kellemetlennek érzett államot Horthy alig egy hónap múlva felszámolásra ítélte, mivel a felkelés így is elérte célját. A harcot hallgatólagosan támogató magyar kormány ugyanis kedvezőbb diplomáciai helyzetbe került általa és így sikerült kikényszeríteni, hogy − a szabadcsapatoknak a nyugati határvidékről való kivonása fejében − Sopronban és környékén népszavazást tartsanak.

            Sopronban és a közelében fekvő nyolc faluban (Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk, Sopronbánfalva) 1921. december 14. és 16. között került sor a népszavazásra. A szabályzat értelmében azok a helyiek (férfiak és nők is) voltak szavazásra jogosultak, akik legkésőbb 1921. január 1-jén betöltötték 20. életévüket. A népszavazás közel 90%-os (89,6%) részvétellel zajlott, több mint 24 000-en vettek részt rajta (ebből 17 000 Sopronban). Sopronban nyolc szavazóhelyiséget létesítettek, a lakosság nagy része pedig már hajnalban talpon volt, hogy a reggel 8 órakor kezdődő nagy eseményen az elsők között lehessen. A szavazás titkos volt. A szavazásra jogosult a szavazóhelyiségben (önmaga és szavazati joga igazolása után) a bizottság elnökétől átvett egy borítékot, valamint egy kék és egy narancssárga szavazócédulát és elvonult a szavazófülkébe. A kék cédulán Magyarország, a sárgán pedig Ausztria neve szerepelt három nyelven. A szavazó a „választott” ország céduláját épségben, a másik ország céduláját pedig kettétépve belehelyezte a borítékba. A borítékot ezután gondosan leragasztotta, majd a bizottsághoz beosztott antanttiszt kezébe adta, aki mindenki számára jól láthatóan bedobta a borítékot a szavazóurnába. Így zajlott tehát a szavazás.

            A reszketve várt eredmények végre Magyarországnak is egy kis örömöt hoztak a megelőző zűrzavaros évek oly sok tragédiája után: a népszavazási területen a lakosság majdnem kétharmada, azaz 65,1%-a döntött a Magyarországhoz tartozás mellett! Noha a nyolc falunak csak 45,5%-a szavazott Magyarországra, a helyi népesség nagy része Sopronban lakott (mint arra előbb számadattal is fölhívtam a figyelmet), a soproniak pedig – az enyhe német nemzetiségű többség ellenére – 72,7%-ban voksoltak „eredeti” hazájukra; és ezzel a kérdés eldőlt Magyarország javára. A települések közül egyébként a legnagyobb arányban Nagycenken szavaztak Magyarországra (99,5%), a legkisebb arányban pedig Harkán (9,6%). Az összesített eredmény tehát 65,1% volt a magyar haza mellett. Így Sopron és a környező nyolc falu, a trianoni békediktátumot felülírva, ismét, hivatalosan is Magyarország része lett. Sopron, a hazája iránt tanúsított hűsége elismeréseként, kiérdemelte a Civitas Fidelissima, vagyis a „Leghűségesebb Város” megtisztelő elnevezést. A siker hatására több, Ausztriának ítélt Vas megyei faluban is tiltakozás kezdődött a trianoni döntés ellen, és ennek hatására rövidesen ott is népszavazást tartottak, melynek következtében újabb 10 határ menti falu került vissza Magyarországhoz.

A nyugat-magyarországi szabadságharc és a következményének tekinthető soproni népszavazás következtében némileg sikerült ellensúlyozni a trianoni döntés igazságtalanságát és Magyarország nyugati határa vált az ország legstabilabb, a revízió igénye által a továbbiakban legkevésbé érintett térségévé. Ha az antant beismerte volna, amit e határvidék példája is jól bizonyított, vagyis hogy népszavazásokkal, az önrendelkezés biztosításával igazságosabban rendezhető a magyar határok kérdése, akkor a következő évtizedek valószínűleg sokkal nyugodtabb időszakot tartogattak volna a magyar nép és szomszédjai számára.

Azért elgondolkodtató, hogy akkoriban nem csak a magyarok, de Sopron német lakosságának is több mint fele a Magyarországhoz tartozás mellett voksolt. Ma pedig…ma már sokszor magyarok sem szégyellnek olyanokat mondani, mint hogy inkább más országot választanának hazájukul vagy hogy a soproniak helyében másképp döntöttek volna 90 éve. Ebből látszik, hogy Trianon és az azóta bekövetkezett további tragikus események és folyamatok nem csak gazdaságilag tették tönkre az országot, de sok esetben a fejekben is elrontottak valamit. Eltörölték vagy elhalványították a magyarok többségének nemzeti öntudatát. Mintha ma már csak a pénz lenne az érték, az igazi értékek pedig feledésbe merültek volna. A talpra álláshoz sokak mentalitásán, hozzáállásán kéne változtatni.

Karácsonyi vásárok Budapesten

A karácsony előtti készülődés, vásárlás, rendezvények és maga a színes, fényes vásári hangulat napjainkban szorosan összefonódik az adventi, karácsonyi vásárokkal. Ilyen vásárokat a világ számos országában és városában rendeznek. Azonban a magyar főváros lakóinak nem kell messzire menniük ahhoz, hogy egy ilyen „eseményen” részt vehessenek, hiszen Budapesten is számos karácsonyi vásár várja idén is az érdeklődőket.
Az igazán jó karácsonyi vásár jellemzője – véleményem szerint −, hogy napjaink anyagias világába is visszahozzák az ajándékvásárlás örömét és annak kellemes karácsonyi hangulatát. Az ilyen, igazi karácsonyi vásárokon (a máshol túlzottan „üzleti jellegű”, pénzköltésre fókuszáló vásárokkal szemben) az árusítás és a vásárlás szinte csak egy mellékes, rész-eseménynek tűnik. Az esemény jellegét jó esetben inkább a különféle rendezvények, nyüzsgés (de nem tömeg), gyerekeknek szóló előadások, játékok, programok, interaktív kézműves műhelyek-vásárok, kiállítások, a munka utáni kikapcsolódás lehetősége, élő- vagy hangszóróból szóló karácsonyi zenék, ünnepi fények, na meg az elengedhetetlen forralt bor-, kürtöskalács- és kenyérlángos-illat határozza meg.
Budapesten a legnagyobb hagyományokkal rendelkező karácsonyi vásár alighanem a Vörösmarty téri. Itt, a lassan másfél évtizedes múltra visszatekintő vásár forgatagában megtalálható minden, aminek egy karácsonyi vásáron illik ott lennie: a különféle gőzölgő finomságoktól kezdve, a kézműves portékákon, ruhaféléken át, egészen a változatos programokig. Sőt, több jótékonysági bódé kínál lehetőséget az adakozásra is, ha valaki inkább adni, mintsem kapni szeretne ilyenkor.
Idén először nyílt adventi vásár a Szent István Bazilika előtt is. A vásár faházikói között, a tér közepén egy nyolc méteres, kék égőkbe öltöztetett fenyőfa áll, körülötte korcsolyapályával. A vásár hatalmas adventi koszorújának első gyertyáját Erdő Péter bíboros gyújtotta meg.
A ferencvárosi Bakáts téren megrendezett vásár ugyancsak – nálunk − különösnek tűnő attrakcióval rukkolt elő: itt díszítésképp egy sok méter magas kivilágított karácsonyi „piramist”, vagyis inkább valami furcsa gúlát állítottak fel…
A belvárosban lépten-nyomon karácsonyi vásárokba botlunk, azonban a külső kerületekben sem maradnak el az ilyen jellegű események. Fabódés-forralt boros-kenyérlángosos karácsonyi vásári forgatag alakult ki például a XVII. kerület idén átadott új főterén is, Rákoskeresztúr központjában, az „ELÁG”-on.
Így álunk tehát karácsonyi vásárok terén…Lényegüket tekintve hasonlóak, méretüket, programjaikat, egyéb apróságokat tekintve viszont változóak és különbözőek a főváros egyes vásárjai. Na meg persze, a belváros több külföldi turistára számító vásárjai árukat tekintve is gyakran más kategóriát képviselnek, mint a kevésbé forgalmas helyek. Hogy melyik a legszebb, legnagyobb, legváltozatosabb, leghangulatosabb karácsonyi vásár Budapesten? Ennek eldöntését mindenkinek a saját tapasztalataira bízom!

A magyarság néprajzi térképe

A barkók

            Hazánk népcsoportjainak bemutatását egy ma már kevésbé ismert és napjainkra szinte teljesen eltűnt északi-középhegységbéli néprajzi csoporttal, a barkókkal folytatjuk.

            A barkók négy vármegye, Borsod, Gömör, Nógrád és Heves határvidékén éltek. Falvaik a Rima folyócska déli (nyugat-kelet irányú) szakasza mentén, a Sajótól délre és nyugatra a Zagyva forrásvidékéig, a Hangony és Hódos patakok környékén helyezkedtek el. A barkók által lakott, nagyjából ötven pici faluból álló, teljes pontossággal nehezen körülhatárolható vidéknek tájneve is lett: a barkók földjét nevezik Barkóságnak is.

            Maga a „barkó” népnév eredete ismeretlen. Pontosabban szólva számos, nem bizonyított feltételezés létezik e név eredetére. Egyesek a „pofaszakáll” jelentésből eredeztetik, mások meg a „Bertalan” személynévből és még sok másból is. A jelenleg legvalószínűbbnek tűnő változat szerint a „barkó” egy XVIII. századi huszárezred nevéből jött, mely ezrednek pontosan ez a vidék volt a toborzási területe. (Az ezred pedig az ezredtulajdonosról, az olasz származású Barco tábornokról kapta elnevezését.) A néprajztudomány a barkókat időnként a palócok egyik ágaként tartja számon, noha kisebb-nagyobb eltérések, bizonyos barkó népi sajátosságok természetesen léteznek.

            Vallásukat tekintve többségében római katolikusok, de szép számmal akadnak reformátusok is köztük. Református vallását a – gyakran erőszakos – rekatolizáció korszakában leginkább csak a kisnemesség tudta megőrizni. A barkók emellett igen babonásak. Több hiedelmük kapcsolódik például a kígyókhoz, melyektől a barkók egyébként rettenetesen félnek.

            A Barkóság dimbes-dombos területét egykor régen egybefüggő erdőség borította. A lakosság évszázadokon keresztül csökkentette az erdők területét, a barkó falvak túlnyomó többsége is irtás eredetű. (Ennek ellenére e vidék nagy részét még a XIX. század második felében is hatalmas erdőségek borították.) Jellegzetes barkó falvak voltak például: Domaháza, Uppony, Hangony, Bóta, Sáta, Center, Ózd vagy Arló. E vidék legjelentősebb gazdálkodási ágazatát az erdőket is hasznosító állattartás jelentette. A környező vidékektől „elzárt”, erdős, dombos barkó falvak a XX. század közepéig archaikus népi kultúrát őriztek meg.

            A Barkóságban bort nem termeltek − azt inkább a környező vidékekről, főképp Egerből hozatták −, annál népszerűbb volt viszont errefelé a pálinka. Különösen híres volt Uppony jóféle sompálinkája…

            A barkó népi öntudat már száz éve is szórványos volt, akik viszont barkónak vallották magukat, azok igen büszkék is voltak erre. Bár más kutatók tapasztalatai szerint viszont a vidék lakossága többnyire még a XX. században is vállalta a barkó megjelölést. Manapság barkó-öntudattal rendelkező magyarok már alig-alig vannak. A barkók földje a honfoglalás óta folyamatosan magyar népességű terület volt. Bár megjegyzendő, hogy a barkók minden valószínűség szerint úz ősökkel is büszkélkedhetnek, e népcsoport már réges-régen beolvadt a magyarságba. A Barkóság a népmozgások által kevésbé bolygatott vidékek közé tartozott, átmenetileg elpusztult falvai is közvetlen környékükről töltődtek fel újra. Az archaikus vonások és a népviselet gyors eltűnése, valamint különféle nemzetiségek, etnikumok észrevehető mértékű bevándorlása csak a környékbéli bányászat és nagyipar kibontakozása után indult meg. Ekkoriban fejlődött a Barkóság egyetlen városias jellegű központjává Ózd, mely egyúttal a legnagyobb arányú kisebbségnek is otthont adott (cigányok, szlovákok, németek). De a nemzetiségiek gyorsan asszimilálódtak, nem úgy, mint a legnagyobb számú etnikum. A Barkóság népi összetételéhez már a XVII. század óta hozzátartoznak a cigányok, akik általában kovácsok vagy (hegedűs) muzsikosok voltak. Számarányuk az utóbbi háromszáz évben fokozatosan növekedett és mára a barkókat sok helyütt szinte teljesen kiszorították…

Mi férne el a Kárpát-medencében?

A fenti, furcsának hangzó címmel mostani cikkünk szokatlan (és képtelen) felvetéseire próbáltam utalni, melyek segítségével a hosszúság, a kiterjedés és a térfogat (talán meglepő) nagyságaira igyekszem rávilágítani.
A történelmi Magyarország területe 325 411 km2 volt. Ez az egyes országok mai területével összehasonlítva azt jelenti, hogy ha országunk ma is ekkora lenne, akkor területe nagyjából Lengyelország, Norvégia és Finnország méreteihez lenne hasonló. És bőven nagyobb lenne, mint mondjuk Olaszország vagy az Egyesült Királyság.
Maradjunk a Kárpát-medencét kitöltő, teljes országterületnél! Ha ezt a területet kis nápolyi-szeletekkel szeretnénk lefedni, akkor 271 175 833 300 000 db (271billió db) nápolyit kéne szétteregetnünk a talajon. Ha azt feltételezzük, hogy egy ember egy nap alatt mondjuk átlagosan 20 nápolyit tud megenni még jó ízzel, akkor egy Budapest nagyságú város lakosságának (1 700 000 fő) pontosan 7 975 760 napjába, azaz több mint 21 851 évébe telne ennyi nápolyit elfogyasztani. De mivel a felszín közel sem lapos, hanem számos domb- és hegyvidék, valamint tereptárgyak teszik változatossá, ezért ennél még jóval több nápolyira lenne szükség a befedéséhez. Eltartana egy ideig hézagmentesen kirakosgatni őket…
Persze telepakolhatnánk a földet valamilyen nagyobb jószágokkal is…például elefántokkal! Mivel nem akarjuk őket összeszorítani, ezért szinte már kényelmes közelségben egymás mellé állítva csupán 21 694 066 670 példányt (21milliárd) kellene bezsúfolnunk a Kárpát-medencébe. Talán mondanom sem kell, hogy a helyzet képtelensége mellett újabb probléma ezzel, hogy a Földön élő elefántok száma nagyságrendileg sem közelíti meg ezt a számot.
Na és mi a helyzet, ha fölfelé is megtölthetjük a „medencét”? A Kárpátok legmagasabb pontja a 2655 méter magas Gerlachfalvi-csúcs. A medence legmélyebb pontja pedig 75 méter magasan van a tengerszint felett. Ha a történelmi országhatáron nagyon magas (a Gerlachfalvi-csúcsnál is magasabb) falakat húznánk és úgy akarnánk vízzel megtölteni a „medencét”, hogy a víz éppen ellepje a legmagasabb csúcsot is, hogy még az se látszódjon ki belőle; akkor körülbelül 839 560 km3 vízre lenne szükségünk. Ekkora vízmennyiség egy átlagos négy fős városi család 1 399 266 667 000 000 napi vízfogyasztását fedezné, azaz egy Budapest nagyságú város lakosságának 9 020 252 évre (9millió év) lenne elegendő. Persze a nagy hegyvonulatok elég sok helyet elfoglalnának a medencében, ezért ennyivel kevesebb víz kéne…
A történelmi Magyarország határvonala 6300 km hosszú volt (a mai 2240 km). Ha ezen végig jól kiépített kerékpárút vezetne, akkor egy soha nem fáradó biciklis, lendületes, de kényelmes tempóban (egyfolytában, napi 24 órát tekerve) mindössze 10 és fél nap alatt meg is kerülhetné az országot. Ez azért már jóval életközelibb példa…
Talán sokakat meglep, hogy az emberiség valójában milyen kicsi helyen elférne. Ha a világon jelenleg élő összes embert (7milliárd fő) szorosan egymás mellé állítanánk, akkor mindenki elférne egy 3500 km2-es területen. Azaz a 7 000 000 000 ember – ha sűrűn is – elférne Heves megye vagy a Nyírség vagy a Bakony területén (utóbbi két területen valamivel kényelmesebben is). Ha pedig egymás hegyire-hátára is rakhatnánk az embereket, mondjuk egy nagy, szabályos kocka alakú dobozba, akkor bármily meglepő is: egy 1613 méteres élhosszúságú dobozba az egész emberiség beleférne, és még egy minimálisan mindenki tudna mozogni is. De ha mindenki jól összehúzná magát és szorosan egymáshoz simulnának az emberek, akkor akár egy 1 km3-es doboz is elegendő lenne! Azaz egy kicsiny falu alapterületén, a Mátra magasságában felhalmozva, mindenki elférne egy kockában (és nem egy hosszú, vékony oszlopban, mint ahogy az magasságot nehezen érzékelő képzeletünk előtt meg akar jelenni).
A Föld túlnépesedésével egyébként nem is az a baj, hogy nem lenne elég hely a világon, hanem az, hogy mekkora az emberek ökológiai lábnyoma (azaz mennyi természeti erőforrást használnak el). Az egyes emberek által jelentett fogyasztás, energiahasználat és szemét-termelés (és gyakran a pazarlás) ennyi ember esetén már óriási megterhelést jelent a bolygónak.

Változás

Kedves Olvasók!
Mostantól (2011. december) két dolog fog változni az oldalon.
Egyrészt, valamivel gyakrabban (5-6 naponként) írok újabb cikkeket.
Másrészt, a cikkeknek mostantól két fajtája fogja váltogatni egymást. Míg egyik alkalommal maradnak a hagyományos, megszokott, komoly témájú, történelmi érdeklődésűeknek szóló "szakmai" cikkek; addig másik alkalommal könnyedebb, kevésbé történelmi érdeklődésűeknek szóló, kevésbé "tudományos" bejegyzések lesznek, melyeknek témája inkább valamilyen furcsa felvetés, meglepő érdekesség, párbeszédre ösztönző aktualitás. E két típusú cikk-fajta fogja váltogatni egymást minden alkalommal.
További jó olvasgatást kívánok!

Trianon

A Gyulafehérvári Nyilatkozat

December 1. Romániában nemzeti ünnep. És ha ez még nem lenne elég, hát utcák sorát (általában főutakat) is elnevezték 1918. december 1-ről. De mi is történt ezen a napon? Mit ünnepeltetnek ennyire ennek a napnak az erőltetésével?
Bizony a Romániában lakó népek közül egyedül a románoknak van okuk ünneplésre ezen a napon. 1918. december 1. a Gyulafehérvári Nyilatkozat napja.
A háború végét követő zűrzavart és az új magyar kormány szerencsétlenkedéseit kihasználva az erdélyi román szervezetek – a román kormány szándékának megfelelően – nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. Az 1228 főnyi hivatalos román küldöttön (román politikai, területi, egyházi, katonai, stb. képviselők) kívül több tízezer fős tömeg is érkezett az eseményre, melynek legfőbb célja a Romániába beolvasztani kívánt Erdély jövőjének megvitatása volt. A gyűlés résztvevői között voltak, akik Erdély minél szélesebb körű önállóságát és a magyar területek autonómiáját támogatták, míg mások a „nagy-román” államba való teljes beolvasztást szorgalmazták.
A gyulafehérvári gyűlés legfőbb döntése – ami miatt e nap ma a románok nemzeti ünnepe – az volt, hogy kimondta Erdély (és más, részben románok lakta területek) egyesülését Romániával. (Hivatalosan „a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával”.) A Gyulafehérvári Nyilatkozat azonban azt is kimondta, hogy nem ismerik el a belgrádi katonai konvencióban kijelölt demarkációs vonalat határnak, ehelyett úgy tekintik, hogy a frissen Romániához csatolt országrész határvonala a Szamos tiszai torkolata és Szeged között húzódik! Ezzel nemcsak a történeti Erdélynél, de még a később, Trianonban hozzájuk csatolt területeknél (a „tágabb értelemben vett Erdélynél”) is egy sokkal nagyobb területet kívántak országukkal egyesíteni; noha a román lakosság egyértelműen kisebbségben volt ezen a hatalmas területen. (A végül ténylegesen elcsatolt területen a románság már enyhe [53,8%-os] többségben volt.)
A gyulafehérvári nemzetgyűlésen ugyanakkor azt is kinyilvánították, hogy fenntartják az új országrész autonómiáját és a demokratikus alapelveket. Azaz kimondták, hogy az e területen lakó népeknek egyenlő és teljes nemzeti szabadságot, anyanyelvű szabad kormányzást, saját közigazgatást, a népesség számarányának megfelelő részvételt az ország kormányzásában, (általános, közvetlen, egyenlő, titkos) választójogot, valamint korlátlan sajtó- és gyülekezési jogot biztosítanak.
A Gyulafehérvári Nyilatkozatot november közepén adta át egy küldöttség Ferdinánd román királynak, aki az egyesülést törvénybe iktatta – azonban a nyilatkozatban foglalt elvek, így az összes demokratikus- és kisebbségi jogokra vonatkozó pont mellőzésével…Így a Gyulafehérvári Nyilatkozatba foglalt szép elvek már ekkor semmivé foszlottak, és a jogfosztott magyar lakosságnak hamar szembesülnie kellett vele, hogy a román uralom valósága a megfogalmazott tisztességesebb elvekkel szöges ellentétben áll…
A Gyulafehérvári Nyilatkozat már születése pillanatában egy egyoldalú határozat volt, melyet a magyar és német lakosság megkérdezése nélkül fogalmaztak meg és fogadtak el, a benne foglalt (pl.: kisebbségvédelmi) elveket pedig nem tartották be. A nyilatkozatnak egyébként nemzetközi jogérvénye nincsen, mivel Erdélyt (és más keleti országrészeket) nem ez, hanem a trianoni „békeszerződés” értelmében csatolták Romániához.
Hát ez a románok nagy nemzeti ünnepének háttere…

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Szepes, Sáros, Abaúj-Torna

Hazánk vármegyéinek bemutatását folytatjuk tovább, ezúttal is Észak-Magyarország három megyéjében barangolva. Emlékeztetőül:
1910-ben a Magyar Szent Korona Országainak:
Területe: 325 400 km2
Lakossága: 20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%

Szepes
Északon, hegyek hátán fekszik a Szepesség nevű történeti táj, melynek területén alakult ki a Magyar Királyság Szepes vármegyéje. A megye területén található a Magas-Tátra és az egész Kárpátok legmagasabb hegycsúcsa, a 2655 méteres Gerlachfalvi-csúcs.
A Szepesség magyar lakosságához a XIII. században rengeteg német betelepülő csatlakozott, akik a köztudatba „szepesi szászok” néven kerültek be, és fejlett városi polgári kultúrát teremtettek e vidéken. A megye középkori társadalmi összetétele egészen egyedi volt, különleges jogállású réteget képviseltek például az úgynevezett „szepesi tízlándzsások”.
Zsigmond király 1412-ben 13 szepesi várost elzálogosított a lengyel királynak. E városok hivatalosan csak 360 évvel később, Lengyelország első felosztásakor kerültek vissza Magyarországhoz. A török háborúk a megyét nem igazán érintették, a XVI-XVII. századi rendi- és függetlenségi küzdelmek viszont annál inkább.
Szepes vármegye egykor gazdag volt ásványvíz-forrásokban és ásványkincsekben (a bányák mára többnyire kimerültek), emellett híres volt sajt- és túrókészítéséről is. Legnevesebb városai közé tartozott Lőcse (a megyeszékhely), Késmárk, Igló, Poprád, Szepesbéla, Gölnicbánya vagy a lenyűgöző váráról híres Szepesvár(alja), melyet azóta a világörökség részévé is nyilvánítottak.
Ma a megye nagy része Szlovákiához, kisebb, északnyugati csücske pedig Lengyelországhoz tartozik. A német és magyar lakosság többségét a II. világháború után kitelepítették.

Sáros
Hegyvidékes jellege miatt viszonylag lassan népesült be. Ásványkincsei közül főként a nemesopál, a kaolin („porcelánföld”) és a vasérc bányászata volt jelentős. A lakosság nagy része mezőgazdaságból és háziiparból élt. A közepes nagyságú megye (és az ország) határán található a Duklai-hágó, mely az Északkeleti-Kárpátok legalacsonyabb hágója s így igen nagy jelentőségre tett szert az ország és Sáros megye életében. A hágón nemcsak magyar és idegen hadak vonultak keresztül, de erre haladtak át a Lengyelországba és Oroszországba vezető legfőbb kereskedelmi utak is. Az itt zajló jelentékeny kereskedelmi forgalomba bekapcsolódó sárosi városok fejlődése fellendült, s így nyert a középkorban szabad királyi városi rangot Eperjes, Bártfa és Kisszeben is. E városok és vidékeik nevezetesek voltak evangélikus hagyományaikról, még az erőszakos ellenreformáció idején is megtartották evangélikus hitüket. A török kori háborúk kevésbé, a különféle Habsburg-ellenes szabadságharcok viszont annál jelentősebben érintették a megye területét.
A ma teljes egészében Szlovákiához tartozó Sáros vármegye lakosságának 1910-ben 10,4%-át adták a magyarok, mely aránnyal a magyarság volt a 3. legnagyobb lélekszámú a megye népei közül.

Abaúj-Torna
Abaúj vármegye nevét a honfoglaláskor itt megtelepedett Aba nemzetségről, és központjáról, Abaújvár váráról kapta. A megye főbb középkori birtokos családjai az Aba nembeli Amádék, a Drugethek, a Perényiek, a Rozgonyiak és a Czudarok voltak. A török-korban területe – különösen a megye déli része – harcok színterévé változott. Ekkoriban Abaúj többnyire a Királyi Magyarországhoz, néhány évig pedig az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. A megye keleti részén található Telkibánya hajdan híres volt arany- és ezüstbányászatáról.
A vármegye székhelye kezdetben Abaújvár volt, azonban már az Anjouk idejében átköltözött a kitűnő fekvésű gazdasági központba, Kassára. Kassa – mely város történelmünk számtalan eseményének volt fontos színhelye – később, Abaúj és Torna megye egyesítése után is megyeszékhely maradt. A város a középkorban szabad királyi városként, később pedig törvényhatósági jogú városként működött.
Torna vármegye – mely nevét a Bódvába torkolló Torna patakról kapta – kora Árpád-kori erdőispánságból alakult megyévé. A kialakulásának időszakában jellemző nagy birtokadományozások következtében azonban az ország egyik legkisebb vármegyéje lett. Mivel az újkorban a pici és szegény vármegyének felesleges pluszköltségekkel járt volna önálló megye-léte, ezért a XVIII. századtól többször, majd 1881-ben végleg egyesítették Abaúj megyével, Abaúj-Torna vármegye néven.
„Hegyesen” kinyúló déli részével Abaúj-Torna is jellegzetes, könnyen felismerhető formájú megyéink közé tartozott. 1910-ben teljes lakosságának – akárcsak székhelyének, Kassának – több mint háromnegyedét tette ki a magyarság. A trianoni, majd a párizsi döntés következtében a megye durván fele Csehszlovákiához került. „Magyarországnál maradt” fele ma Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi részét képezi.

A Rákóczi-szabadságharc

A zsibói csata

1705 őszén immár bő két éve dúlt a Magyarország függetlenségéért (pontosabban a rendi sérelmek orvoslásáért és a köznép terheinek könnyítéséért) vívott Rákóczi-szabadságharc. A Habsburg-önkény elleni küzdelemben a magyar (és román) lakosság nagy része Erdélyben is Rákóczi-zászlai alá sietett, így a helyi felkelők és a segítségükre érkező kurucok hamar meghódították és ellenőrzésük alá vonták Erdély nagy részét. Csupán a Déli-Kárpátok és a kurucokkal mindvégig szembenálló dél-erdélyi szászok földje maradt császári kézen.

Magyarország kulcsfontosságú erősségeit azonban a labancok mindvégig a kezükben tartották. Így tehette meg például 1705-ben Ludwig Herbeville császári tábornagy, hogy északnyugatról indulva keresztülvonulhatott az egész országon és késő ősszel, több mint 16 000 fős seregével, az Alföld irányából Erdély felé nyomult.

Rákóczi sokáig biztosra vette, hogy az ellenség egyenesen, a Karika-hágón át próbál majd betörni Erdélybe, ezért a hágót erődítésekkel, sáncokkal igyekezett megerősíteni. Erről értesülve azonban Herbeville serege november 10-én váratlanul észak felé fordult és a Szamos melletti Zsibó irányába tartott, mivel ott a kuruc sáncok kiépítettsége még csak kezdetleges volt. Hírszerzői révén Rákóczi tudomást szerzett róla, hogy a császári sereg elkerüli a karikai hágót és északabbra, Zsibónál próbálják meg áttörni a védelmi vonalat. Rákóczi így kénytelen volt parancsot adni serege zömének, hogy hagyják ott a sok fáradtsággal kiépített karikai völgyzárat és vonuljanak át Zsibóhoz. Egyúttal a munkásosztagot is odarendelte, hogy amennyire még lehetséges ily rövid idő alatt, tökéletesítsék a zsibói sáncokat. November 10-én estefelé, Rákóczi maga is kilovagolt egy Szamos melletti magaslatra és a onnan a szürkületben szemügyre vette Herbevillenek a Zsibó déli határában táborozó seregét. A császári sereg centrumát és jobbszárnyát azonban erdős domboldalak takarták, így azok pontos méretét és elhelyezkedését nem tudta felmérni. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a másnapi csata elkerülhetetlen. Támadásra a túlerővel szemben gondolni sem lehetett, így Rákóczi serege védelemre rendezkedett be, noha a sáncok még közel sem voltak kész állapotban.

A II. Rákóczi Ferenc és Ludwig Herbeville közötti zsibói csatára tehát 1705. november 11-én került sor, Zsibótól délre, a Szamos kanyarulata (akkoriban még sokkal kacskaringósabb volt e vidéken a folyó) és az Egregy patak torkolata tájékán. Herbeville 16 000 fős seregével Rákóczi 7 500 fős serege állt szemben, melyet a fejedelem két részre osztott. A kuruc sereg 2500 fős jobbszárnyát – a Szamos mellett – a francia Pierre Puchot des Alleurs vezette, míg a 4000 fős balszárnyat Forgách Simon tábornagy. (Noha az akkori szokás az volt, hogy a fővezér után rangban következő – tehát Forgách – vezeti a jobbszárnyat, Rákóczi diplomatikusan elrendezte, hogy ezt különösebb sértődés nélkül megcseréljék, mivel titkon jobban is bízott Des Alleurs hadvezéri tapasztalataiban, na meg azért is, mivel itt helyezkedtek el a külföldi csapatok is, akikkel Des Alleurs jobban szót értett.) A kuruc sereg két, sáncvonalakkal védett szárnya között feküdt egy erődítés nélkül maradt meredek domb, melynek tetejére ágyúkat helyeztek. Ezeken kívül további 1000 fős tartalék kuruc lovasság várakozott Rákóczi közvetlen irányítása alatt, a csatatértől negyedórányi távolságban.

A délelőtt folyamán a császáriak gyülekezését, csatarendbe állását a kurucok, Rákóczi parancsára, ágyútűzzel igyekeztek megzavarni. A tüzet a németek is viszonozták, ez azonban egyik oldalon sem tett komoly károkat.

A császáriak támadása végül kora délután indult meg, a sereg mindkét szárnyán egyszerre. Mivel azonban a császári jobbszárnynak hosszabb utat kellett megtennie, ezért először Des Alleurs sáncai előtt bontakozott ki harc. Az Egregy derékig érő hideg vizén átkelő császáriak támadását háromszor verték vissza Des Alleurs katonái. A sorra beérkező csapattestek és a császári alvezérek bátorsága, valamint katonai tehetsége azonban győzedelmeskedett és a negyedik támadás már meghátrálásra késztette a Des Alleurs vezette kuruc jobbszárnyat. Főleg, hogy Des Alleurs azt hitte, hogy a németek már betörtek Forgách szakaszába is és emiatt körülzárástól tartott. Valójában Des Alleurs csapatai már visszavonulóban voltak, amikor a labancok több véres roham árán elfoglalták a két seregrész közti dombtetőt; a korábban a császári had jobb szélén megbúvó rác lovasok pedig (állítólag egy helybéli román pópa segítségével) a dombok mögött, erdők rejtekében megkerülték a csatateret és váratlanul Forgách védőszakaszának hátában bukkantak fel. A harc kimenetele ezzel végképp eldőlt.

A küzdelem (a tüzérségi párbajt nem számítva) szűk két órán belül zajlott le. Mindkét fél 400-500 katonát vesztett – ami a kurucokat, tekintve, hogy kétszeres túlerővel álltak szemben, nyilván amúgyis súlyosabban érintette –, azonban az, hogy a védőket kizavarták állásaikból, egyértelművé tette a kuruc vereséget. Rákóczi a támadás idején a harctértől félórányi távolságban, éppen ebédjét fogyasztotta, mivel a déli órákban úgy látta, hogy a tüzérségi párbajt nem követi az ellenség támadása, mivel még mindig zajlott a császári csapatok felvonulása, és így azt hitte, hogy a következő órák úgyis esemény nélkül telnek el. Mikor tudomására jutott, hogy kezdetét vette a csata, azonnal lóra pattant, ám már nem ért oda időben: útközben visszavonuló csapataival találkozott. Des Alleurs Forgáchra panaszkodva indokolta visszavonulását, mivel azt hitte, hogy a balszárny már korábban megsemmisült. Ez persze nem volt igaz. Forgách pedig főként a rácoknak a hátuk mögött való váratlan megjelenésével indokolta vereségét. Fontos még megjegyeznünk, hogy a csatatértől nem messze tartózkodott Károlyi Sándor kuruc tábornagy 8 000 fős serege is, mely ha időben megérkezett volna, akkor kiegyenlíthette volna az erőviszonyokat. Az előző napok nagy esőzéseitől felázott sáros hegyi utakon azonban nem tudtak időben odaérni. Bár egyesek szerint Károlyi nem is nagyon törte magát, hogy időben megérkezzen a csatába…

A kuruc vereség okait tehát főként létszámbeli hátrányukban, Károlyi seregének meg nem érkezésében, a félkész sáncokban és a rác lovasok váratlan támadásában kell keresnünk. Valamint, azt is el kell ismerni, hogy bár a vén Herbeville enyhén szólva sem volt géniusznak mondható, alvezérei viszont kiválóan teljesítettek, feladatukat egymással összhangban, precízen és bátran hajtották végre.

A zsibói csatavesztés a szabadságharc addigi legsúlyosabb veresége volt; következtében Herbevillenek sikerült kapcsolatot teremtenie az addig elzárt dél-erdélyi labanc erőkkel, s így 1705 végére Erdély átmenetileg ismét császári uralom alá került.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Megelőző támadás a Muraközben

Az 1848. október 7-i, fényes ozorai diadalt követően Perczel Mór serege rövid pihenés és erőgyűjtés után Nagykanizsára vonult, mivel várható volt, hogy az onnan kiűzött ellenséges csapatok bármikor újra támadásba lendülhetnek. Október 17-én Perczel néhány ezer fős serege két helyen (Letenyénél és Kotorinál) is átlépte a Murát, a folyót védő horvát és osztrák katonaságot pedig a Dráván, illetve az osztrák-magyar határon túlra űzték. Másnapra Perczel serege már az egész Muraközt felszabadította. Annak, hogy a horvátok ily könnyen feladták Csáktornyát, igencsak megörült, mivel úgy vélte, hogy ha ő nem érkezik idejében csapataival, akkor a horvátok a délvidéki szerbekéhez hasonló, szinte bevehetetlen tábor- és sáncrendszert hozhattak volna létre a Muraközben.
Perczel, az Országos Honvédelmi Bizottmány további utasításaira és erősítésekre várva, védelemre rendezkedett be és megkezdte állásai megerősítését. Helyzete azonban igen kockázatos volt, mivel a Dráva túlpartján a horvátok (Perczelénél önmagában is nagyobb) serege várakozott, míg a Muraköz nyugati folytatásában, Stájerország határait meg az osztrák csapatok védték. Ezen ellenséges csapatok bármelyike, bármikor megindulhatott ellene, ha pedig ezt netán egyszerre, összehangoltan teszik, akkor túlerejük igen nyomasztóvá válhatott volna. Ezért Perczel örömmel vette, amikor a stájerországi császári hadtest elővédjének parancsnoka, Burits vezérőrnagy a szemben álló seregek közötti fegyvernyugvást kérte. A hírszerzők jelentéseiből, majd az egyezkedések október végi megszakadásából Perczel számára nyilvánvalóvá vált, hogy a tárgyalásokat Burits csupán arra használta fel, hogy az így nyert idő alatt megerősítse csapatait. Perczel elgondolása helyes volt, mivel a horvátok és osztrákok valóban összehangolt támadásra készülődtek ellene, mely támadás, Perczel számításai szerint, november 9-én következett volna be.
Perczel Mór november 7-én éjjel adta ki a parancsot a megelőző támadás megindítására. Mivel a Varasdra visszahúzódott horvátok a Dráva hídját részben elbontották és Perczelnek nem voltak meg a szükséges eszközei a folyón való átkeléshez, ezért csak a stájerországi császári csapatok elleni támadás lehetősége maradt. A horvátok lefoglalására a Drávához küldött kisebb csapatokat, akik onnan lőtték lövegeikkel az ellenség túlparti állásait. Az ellenség megtévesztése érdekében Perczel, november 8-án, hajnali 1-kor Csáktornyáról Nedelic felé indította csapatait, hogy így hitesse el az ellenséggel, hogy Varasd felé tart. Nedelicnél azonban csapatait a dél-stájerországi Friedau felé irányította. A magyarok a Friedau előtti településekről, majd Friedauból is kiszorították az osztrák csapatokat. Szuronyt szegezve nyomultak előre, malomban, erdőben, temetőben, házak között harcolva az ellenséggel. Külön érdekesség, hogy éppen itt, a Zrínyiek ősi fészkének közelében, magyar oldalon a Zrínyi-zászlóalj katonái harcoltak a legvitézebbül.
A Friedautól nyugatra lévő magaslatokon elhelyezkedő császári csapatokkal délelőtt 11 óráig folytatták a tüzérségi párbajt, majd Perczel elrendelte a visszavonulást. Az ellenség szintén visszavonult, az ellenkező irányba. Friedau élelmezési biztosa felajánlotta Gaál Miklós alezredesnek, hogy élelemmel látja el a magyar csapatokat, ezt azonban Gaál visszautasította, mondván, hogy a magyar had nem a stájerek, hanem csakis a zsarnokságot képviselő császári katonaság ellen érkezett, s így nem akarnak a lakosság terhére lenni. Így viszont a magyar sereg nagy része az egész napot étlen-szomjan harcolta végig, ezért aztán a visszavonuló magyar csapatokat az útba eső falvakban és városban mégis megvendégelték. A magyar sereg este 6 órára ért vissza Csáktornyára.
A schwechati csata és a nagyerejű támadásra gyülekező ellenséges csapatok miatt Perczel csapatainak néhány nap múlva el kellett hagyniuk a Muraközt. Ennek ellenére, a november 8-i hadjáratról elmondható, hogy egy tipikusan jó időben és jó ütemben végrehajtott megelőző támadás volt, melyért elismerés illeti Perczel és Gaál hadvezéri képességeit. A támadással sikerült néhány napot nyerniük és elegendő időt ahhoz, hogy gond nélkül kiüríthessék a Muraközt. Hogy onnan ki kellett vonulniuk, az elsősorban nem rajtuk múlott. Perczel serege november 11-én hagyta el a Muraközt, még éppen idejében, ugyanis az átkelés után néhány órával a megáradt Mura elsodorta a letenyei hidat…
A következő egy hónapban Perczel csapatai még többször átlépték a Murát, rendszerint nagy meglepetést és riadalmat keltve az ellenség soraiban, illetve amikor lehetősége volt rá, ágyútűz alá is vette a túlparti horvát állásokat. December közepén a Muraközi csatározások véget értek, mivel északnyugaton a császári főerők megindították támadásukat Magyarország ellen és Perczelt is visszarendelték az Észak-Dunántúl felé.

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Heves, Borsod, Gömör és Kishont

Magyarország vármegyéinek ismertetését ezúttal Heves, Borsod, valamint Gömör és Kishont megyékkel folytatjuk. Emlékeztetőül:
1910-ben a Magyar Szent Korona Országainak:
Területe: 325 400 km2
Lakossága: 20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%

Heves
Heves megye megalakulásakor (Szent István idején) az úgynevezett Újvár megyéhez tartozott. Később Hevesújvár megyeként emlegették, majd a XIII. századra megtörtént különválása és önálló vármegye lett Heves megye néven. A kora középkorban legnagyobb birtokosai az Aba és a Tomaj család voltak, innen származott (és itt, a mai Abasáron is temették el) Aba Sámuel, István király sógora, a későbbi – rövid ideig uralkodó – magyar király. A tatárjárás a megye nagy részét elpusztította, a török-korban pedig a megye sorsa Eger várától függött. A XVI. században a megye területét Külső-Szolnok megyével egyesítették, Heves és Külső-Szolnok vármegye néven. Ez így is maradt háromszáz éven át, míg a XIX. században vissza nem állították Heves megyét. Heves megye területe és határai a történelem folyamán igen képlékenynek bizonyultak, mindig változtak, hol Heves kárára, hol pedig javára. Legjelentősebb városai ma Eger, Gyöngyös, Hatvan, Heves és Füzesabony; ez többé-kevésbé mindigis így volt.
A megye területe földrajzi szempontból, a trianoni határokon belül, igen szélsőségesen változatosnak számít, hiszen közel ezer méteres szintkülönbség van legalacsonyabb és legmagasabb pontja között: a Tisza melletti 86 méteres tengerszint feletti magasságtól kezdve, Heves megyén belül eljuthatunk a csonka-ország legmagasabb pontjáig, az 1014 méter magas Kékesig. Elmondható, hogy a megyének jellemzően a déli fele az Alföldhöz tartozó síkság, míg északi fele az Északi-középhegység részét képező hegy- és dombvidék. A megye délkeleti részéhez tartozik a mesterségesen felduzzasztott Tisza-tó.
Heves megye bővelkedik karsztforrásokban, számos településén található ásvány- vagy gyógyvíz is. Területén bányásznak lignitet, kőolajat, követ, andezitet, riolittufát és mészkövet, ám legjelentősebb a recski rézbányászat, ugyanis az itt feltárt rézkészlet a világ jelenleg ismert készletének több mint 1%-a. Az 1960-70-es évek ipari fejlesztéseinek leglátványosabb eleme Heves megyében a Mátraalján, Visontán felépült ronda nagy hőerőmű. Említésre méltó még, hogy Heves megyéhez tartozik teljes egészében a mátraaljai- és részben a bükkaljai borvidék is.
A megye lakosságának 1910-ben 99,2%-át tették ki a magyarok.

Borsod
A honfoglaláskor a későbbi Borsod vármegye területének nagyobb részén Örs vezér nemzetsége telepedett le. A megye nevét első ispánjáról, Borsról kapta. A tatárjárás pusztítása után (itt zajlott a muhi csata is) számos kővár épült Borsodban, ma a legszebb látványt talán Diósgyőr vára nyújtja. A megye székhelye Miskolc. Borsodban, elsősorban a Borsodi-medencében (Ózd, Putnok, Kazincbarcika, Miskolc térségében) alakult ki Magyarország egyik nehézipari vidéke; az ágazat üzemei azonban az 1980-as évek végétől sorra tönkrementek és felszámolták őket.
Felszínét tekintve Borsod elég változatos: a Bükk hegyeitől a Tisza és a Sajó alacsony vidékéig mindenféle domborzati forma megtalálható itt. A megye délnyugati részén található a Matyóföld.
A trianoni békediktátum után Gömör és Kishont vármegye Magyarországnál maradt részeit Borsodhoz csatolták és így létrehozták Borsod, Gömör és Kishont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét. Az első bécsi döntés után visszaállították őket különálló megyékké. Az 1950-ben létrehozott Borsod-Abaúj-Zemplén megyének a legnagyobb részét – az eredeti megyék közül – Borsod teszi ki és az egyesített megye székhelye is Miskolc maradt. Borsod-Abaúj-Zemplén megye a mai Magyarország legtöbb településsel (több mint 350) rendelkező és egyúttal második legnagyobb területű megyéje.

Gömör és Kishont
Gömör területének déli részét dombvidék, míg az északi részt hegyvidék borítja. Északi része ásványkincsekben gazdag. Magas hegységei és sűrű erdőségei miatt a terület a magyar honfoglalást megelőzően szinte teljesen lakatlan volt. A XVII-XVIII. század eseményei (különösen a Habsburg-ellenes szervezkedések idején) kiemelt szerep jutott a gömöri Murány és Krasznahorka várának. A XIX. század elején Gömör megyét egyesítették Hont megye kis különálló részével, Kishonttal, s így létrejött Gömör és Kishont vármegye.
Gömör és Kishont megye rendezett tanácsú városai voltak: Rimaszombat, Dobsina, Jolsva, Nagyrőce és Rozsnyó. A XIX. század végén a megye – változatlan területtel – néhány évig csak a „Gömör vármegye” nevet használta, ám végül maradt a hivatalos megnevezés szerinti Gömör és Kishont. Száz éve a megye lakosságának 58,5%-át tette ki a magyarság. A trianoni döntés ennek ellenére Gömör és Kishont területének 93%-át Csehszlovákiához csatolta.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc

Október 30.

1956 október végére a magyar demokratikus forradalom győzedelmeskedett. (Konkrétan október 28-át szokás a forradalom győzelmének tekinteni.) A kommunista pártvezetés (ami egyúttal az államvezetés volt) korábbi álláspontját radikálisan átértékelve nemzeti szabadságharcnak és demokratikus forradalomnak nyilvánította az előző napok eseményeit. Nagy Imre bejelentette a gyűlölt ÁVH (Államvédelmi Hatóság) feloszlatását, a szovjet csapatok kivonását Budapestről, tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatoknak az országból való teljes kivonásával kapcsolatban, általános amnesztiát hirdetett és ígéretet tett különféle életszínvonal-javító intézkedések valamint a nemzeti jelképek és ünnepek újbóli bevezetésére. A sztálinista vezetők többsége a Szovjetunióba menekült.
Október 30-án az egyik legfontosabb forradalmi követelésnek engedve Nagy Imre bejelentette a többpártrendszer visszaállítását. Ugyanezen a napon feloszlott az MDP, helyette – reformkommunista többségű vezetéssel – másnap létrejött az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt). Sorra alakultak újjá az 1947-1948-ban felszámolt vagy betiltott pártok, melyek megfogalmazták programjukat és megkezdték működésüket. A börtönökből kiengedték a politikai foglyokat és szintén október 30-án szabadították ki házi őrizetéből a kommunista rendszer egyik legbefolyásosabb áldozatát, Mindszenty József hercegprímást.
Október 30-a legfontosabb eseménye – a későbbi következmények szempontjából – az MDP Budapesti Pártbizottságának Köztársaság téri székházának ostroma volt. Többnyire a kormányt el nem fogadó, szervezetlen, „öntörvényű” felkelő-csoportok be akartak jutni a Köztársaság téri székházba, ahol ÁVH-s katonák, valamint Rákosi-hű kommunista vezetők tartózkodtak. Előbbiek a korábbi napokban is provokatív akciókat hajtottak végre, minden jogalap nélkül forradalmárokat tartóztattak le, többeket pedig agyon is lőttek. (Utóbbiak pedig a Nagy Imre-kormány elleni puccsot szervezgették, a legnagyobb titokban.) A székház tehát a forradalomellenes erők utolsó, főbb központja volt. Az események egyik fő mozgatórugója volt, hogy a forradalmárok közt elterjedt egy pletyka, miszerint a székház pincerendszerében ártatlan emberek tömegeit tartják bebörtönözve, illetve kínozzák és gyilkolják meg az ottani kínzókamrákban. Ez a hír később tévesnek bizonyult. A székház ostromlóinak eljárása viszont olyan szempontból teljesen jogos volt, hogy az ÁVH – feloszlatása óta – immár illegálisan működött, így az ÁVH-s katonák felkutatása teljesen érthető igény volt. Mivel a székházba a forradalmárokat nem engedték be, tűzharc alakult ki. Az ostromot végül az döntötte el, hogy a helyszínre érkező magyar tankok közül több az ostromlók oldalára állt és tüzet nyitott az épületre. A megadásról tárgyalni szándékozó ostromlottaknak az épületből kilépő küldötteit lelőtték, mire a téren elszabadultak az indulatok. A felkelők benyomultak az épületbe és több, magát megadó védőt, illetve pártfunkcionáriust lelőttek, sokakat pedig a tömeg meglincselt. A felkorbácsolt indulatok és álhírek vezettek e váratlan népítélethez. Ami azonban az igazi baj volt, hogy a felbőszült tömeg a kivégzettek, meglincseltek holttesteit meggyalázta, fejjel lefelé fákra akasztották őket, felhasogatták, összeverték, összerugdosták az agyonlőtteket. E szégyenletes bűncselekmények bemocskolták a szabadságküzdelem addigi tisztaságát, lesújtó témát adtak a külföldi sajtónak és újabb ürügyet az oroszoknak a beavatkozásra. A szabadságharc leverése utáni hatalom propagandája később sokat hivatkozott a csőcselék e rémtetteire, így próbálva a valódi szabadsághősöket és a teljes forradalmat is valamiféle vérszomjas, primitív hordák akcióiként beállítani.

A magyarság néprajzi térképe

A matyók

            Hazánk egyik jellegzetes, máig élő színes, szép kultúrával rendelkező népcsoportját alkotják a matyók.

Mezőkövesdet és környékét, tehát Borsod megye délnyugati részét nevezik Matyóföldnek, Mezőkövesdet pedig a „Matyóföld fővárosának”. Tágabb értelemben Mezőkövesden és szűk környezetén kívül a Matyóföldhöz sorolják a közeli Tard és Szentistván községeket is, bár ezek népviselete némileg eltér a mezőkövesditől, annak népi kulturális hatásai ezekben a falvakban is felismerhetők.

Mezőkövesd 1464-ben Mátyás királytól mezővárosi rangot kapott, pár évvel később pedig további kiváltságokkal is felruházta a király, aki személyesen is megfordult itt. Mátyás királyt az itteniek – többek közt az imént említett okokból – különben is nagyon kedvelik. Annyira, hogy az itt és a környéken élő emberek réges-régen Mátyás nevének becézett formájáról nevezték el magukat matyóknak. Más vélekedés szerint viszont, az elnevezés a környező vidékek református lakossága általi tréfás emlegetése volt a katolikus matyóknak. A matyók ugyanis hagyományosan római katolikus vallásúak, míg a környező vidékek lakossága inkább református volt (talán ma is az).

A matyók egyébként a palócokkal genetikailag majdcsak azonos népcsoport.

Főleg egyedi, színes népviseletükről és lenyűgöző hímzésükről ismertek. A matyó-hímzéshez kapcsolódik egy legenda is, miszerint egy matyó legényt egyszer elrabolt az ördög és azt a feltételt szabta, hogy csak akkor adja vissza a legényt, ha édesanyja teleszedi a kötényét virágokkal, télen! A fiáért aggódó, leleményes édesanya erre telis-tele hímezte a kötényét virágokkal és így visszakapta a fiát. Ez az eset óta a matyók rengeteg virágmintát hímeznek mindenhova, hogy távol tartsák az ördögöt. Sőt, olyan lelkesen használták/használják díszítőmintáikat, hogy gyakran még bútoraikat is a matyó motívumokkal ékesítették, manapság pedig hímző-versenyeket is rendeznek. A szép színes matyó hímzés díszítőelemei közül is elsősorban az úgynevezett „matyó rózsa” nagyon híres, melynek legtöbb változatát a leghíresebb „íróasszony”  (így hívták a mintákat megrajzoló és hímző asszonyokat), Kisjankó Bori alkotta meg. (Lakóháza ma emlékmúzeum, de a róla elnevezett hímző-verseny is az ő emléke előtt tiszteleg.)

A mezőkövesdi matyók föld nélküli vagy kis földdel rendelkező rétegéből a XIX-XX. század fordulóján sokan vállaltak summásmunkát az Alföld távoli vidékein; ennek állít emléket a Mezőkövesd városközpontjában lévő egyik emlékmű is. A szegényparaszti életmód és a gazdagon díszített ruházkodás kontrasztját fejezte ki az erre született mondás is, miszerint: „Hadd korogjon, csak ragyogjon!”. A matyó népviselet pompás színforgatagában manapság olyan felújított hagyományok, mint a matyó lakodalom vagy a matyó húsvét, és a matyó néptánc fesztivál során gyönyörködhetünk.

A mezőkövesdiek népi kultúrájáról tudománytörténeti szempontból is fontos művek születtek, a matyó népművészet pedig a világhírű magyar szecessziónak is egyik ihletője volt.

A honfoglalás kora

A Morva Fejedelemség és a honfoglaló magyarok

A morvák – merthogy ők voltak a nyugati szlávok közt az első államalapító nép – első tartós államalakulatát I. Mojmír hozta létre a 830-as évek elején, kihasználva a frankok pillanatnyi gyengeségét. Elűzte unokaöccsét, akinek az Avar Kaganátus összeomlása után létrehozott, Nyitra (Nitrava) központú, kisebb fejedelemségét saját országához csatolta, ezzel megteremtve a morva államot. Ezt az államot nevezzük a Nagymorva Birodalomnak vagy Morva Fejedelemségnek.
A Nagymorva Fejedelemséget a szlovák történetírás hajlamos erős birodalomként rekonstruálni; ami kevesebb, mint 100 éves fennállásának eseményeit vizsgálva, teljességgel érthetetlen megállapításnak tűnik. A Nagymorva Birodalom fejedelmeit ugyanis rendszerint a frankok ültették trónra, amikor elődjük megpróbálta csökkenteni a frank befolyást és önállóságra kezdett törekedni. A fejedelemség fénykorát I. Szvatopluk (870–894) alatt élte. Szvatoplukot azonban szintén a frankok segítették trónra, csupán elődeihez hasonlóan, később ő is hatalomra juttatói ellen fordult. Így nem túlzás kijelenteni, hogy a Nagymorva Fejedelemség mindössze egy frankoktól függő bábállam volt, mely belső helyzetét stabilizálva, újból és újból megpróbálkozott függetlenségének kivívásával. A Morva Fejedelemség területe valószínűleg a mai Csehország keleti felén és a mai Szlovákia nyugati felén terült el, esetleg I. Szvatopluk idején kiterjedhetett a környező szomszédos vidékekre is.
Az Árpád fejedelem vezette magyar honfoglaláshoz kapcsolódik a fehér-ló monda. Szvatopluk a magyarok segítségét kérte a bolgárok elleni harcához, amiben őseink győzelemre segítették a morva hadakat. A monda szerint ezután a magyarok az ősi keleti jogszokásnak és a szláv uralkodó rosszul megfogalmazott ígéretének megfelelően „megvásárolták” Szvatopluk országát, egy fehér lóért és az ahhoz tartozó lószerszámokért cserébe. A morvák viszont másképp értelmezték a szerződést, amit így nem voltak hajlandóak teljesíteni, illetve amit Szvatopluk 894-ben bekövetkezett halálát követően amúgyis érvénytelennek nyilvánítottak. Árpád azonban nem is erre, hanem – mint Attila örököse – ősi jussára hivatkozott, mikor seregei élén birtokba vette a Kárpát-medencét. Tény, hogy őseinknek kisebb harcok árán kellett meg-(vagy vissza)szerezni a szlávok földjét, ez azonban nem igényelt kifejezetten nagy erőfeszítést. Egyrészt azért, mert a kárpát-medencei szlávok többnyire békés, földművelő népek voltak, másrészt pedig azért, mert a következőkben leírt okoknál fogva nagyrészük önként hódolt be Árpád népének.
Az Árpád-féle honfoglalás idején a Morva Fejedelemség északnyugatról még benyúlt a Kárpát-medencébe is, tehát a rövidesen kialakuló Magyar Fejedelemség északnyugati területére. Szvatopluk halála után a Morva Birodalom déli határát a Duna képezte, míg keleti határa valahol a Garam és az Ipoly, valamint a Zólyom-erdő (későbbi Alacsony-Tátra) és a Turtur (Magas-Tátra) vidékén húzódott. 894-et követően azonban a csehek önállósodtak, a nyugat-felvidéki szlávok számára pedig megváltásként jött, amikor a darabokra hullott, trónviszályok és népfelkelések által az összeomlás szélére sodort államból, a magyar hódítás következtében „átkerültek” egy új, erős, egységes és jobban szervezett fejedelemségbe. A belső viszályok által szétzilált Nagymorva Fejedelemség maradványát – mely ekkor már nagyjából csak a Morva folyón túli, ám („szűkebb értelemben vett”) Csehország nélküli területre terjedt ki – végül a magyarok 902-es támadása elsöpörte. A felvidéki szlávok így csatlakoztak a megszülető kárpát-medencei Magyar Fejedelemséghez és közel ezer éven át nem is emelték fel a hangjukat a békés együttélés és országépítés ellen.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Móga János és Josip Jellačić

Miután a múltkor megemlékeztünk a 163 éve lezajlott pákozdi csatáról, a honvédsereg első igazán jelentős győzelméről, ennek folytatásaként ismerkedjünk meg röviden az ütközet két főparancsnokával is!

Móga János román-magyar eredetű családból származott, ő maga azonban Nyitra megyében látta meg a napvilágot 1784 végén vagy 1785 elején. 17 évesen belépett a császári-királyi hadseregbe, majd részt vett a Napóleon elleni háborúkban. Ezek során, 1809 nyarán, a híres wagrami csatában életveszélyesen meg is sebesült. Ennek következményeként 1810-ben nyugalmazták, azonban ő kérvényezte visszahelyezését, ami meg is történt s így folytatódhatott katonai karrierje. 1842-ben tábornoki rendfokozatot kapott, 1848 júniusától pedig altábornagyként pesti hadosztály-parancsnok volt.
István nádor lemondása után átvette a magyar hadsereg fővezérségét és 1848. szeptember 29-én Pákozdnál megállította Jellačić támadó hadseregét. A három napos fegyverszünet lejárta után az osztrák határig üldözte Jellačićot, azonban az uralkodóra tett esküje miatt a határt vonakodott átlépni. (Főként e tétovázása miatt tekintették magyar oldalról kortársai közül és az utókorban is sokan árulónak.) Kossuth unszolására ezt végül mégis megtette, seregének előrenyomulását azonban az október 30-i schwechati csatában megállították. A kudarc után Móga – idős korára és egészségi állapotára hivatkozva – lemondott. 1849. januárjában jelentkezett a Pestre bevonuló Windischgrätz császári főparancsnoknál, aki nyomban letartóztatta és hadbíróság elé állíttatta.
A hadbíróság Mógát a szabadságharcban betöltött – rövid ideig tartó, ám jelentős – szerepe miatt rangjától és kitüntetéseitől megfosztotta és öt év várfogságra ítélte, amit Olmützben töltött le. Szabadulása után veje erdélyi birtokán éldegélt, egészen 1861. november 10-én bekövetkezett haláláig.

A horvát-német származású Josip Jellačić (teljes nevén: Josip Jellačić von Bužim; magyarosan [a szláv névvel megbirkózni nem tudó Petőfi nyomán]: Jellasics) 1801-ben született Péterváradon. 8 éves korától a bécsi Theresianumban nevelkedett, 18 évesen pedig megkezdte tényleges katonai szolgálatát. A következő évtizedekben a katonai ranglétrán fokozatosan emelkedve, a déli határőrvidéken teljesített szolgálatot.
1848 tavaszán, a magyar forradalom kitörése után Jellačićot – aki jó viszonyban volt a horvát nacionalista mozgalommal, azonban mindenekelőtt császárhű volt – horvát bánná és altábornaggyá nevezték ki, rövidesen pedig már ő lett Horvátország és a hozzá tartozó határőrvidéki katonaság császári főparancsnoka. A magyar átalakulással mindvégig élesen szemben állt, megtagadta az együttműködést a Batthyány-féle magyar kormánnyal, engedményeiket, békülési szándékaikat Jellačić félresöpörte és minden kapcsolatot megszakított Magyarországgal, a horvát közvéleményt pedig szembefordította az új magyar hatalommal. 1848. szeptember 11-én Jellačić a Drávát átlépve megindult a magyar főváros felé (mint aki az uralkodó nevében készül a „rendet” helyreállítani), azonban Pákozdnál a magyar sereg megállította, majd Bécsig üldözte, lassan felmorzsolódó seregével együtt. Október végén ismét fordult a kocka, és Jellačić Windischgrätzcel együtt visszaverte a magyar támadást. Innentől kezdve Jellačić fél éven át Windischgrätz fővezér egyik hadtestének parancsnoka volt, katonai sikereit azonban szinte kivétel nélkül mindig alvezéreinek köszönhette. Windischgrätz távozása után, 1849 áprilisában pár napig a császári csapatok ideiglenes fővezéreként működött, ez idő alatt azonban csak a hadseregben kibontakozó zűrzavart sikerült fokoznia. Májustól a délvidéki császári és szerb erők főparancsnokaként folytatta a küzdelmet a magyar szabadságharc ellen, azonban július 14-én Kishegyesnél olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy a következő egy hónap hadműveleteiben ezután már nemigazán mert résztvenni.
A szabadságharc bukása után Jellačićot a császár kitüntetésekkel aggatta tele és grófi rangra emelte, valamint titkos belső tanácsossá, császári kamarássá és ezredtulajdonossá nevezték ki. Egyfelől köztisztelettől, másfelől gyűlölettől körülvéve halt meg 1859-ben Zágrábban, 57 éves korában.
Jellačić elsősorban mindig Habsburg-hű osztrák alattvalóként, másodsorban horvát nacionalistaként szolgálta a birodalmi centralizmust és élezte ki a horvátok magyarellenességét. Személyes stílusa, nagyhangú nyilatkozatai és ígéretei következtében a horvátok többségének körében igen népszerű volt és már életében (és mind a napig) nemzeti hősként tisztelték. Arcképe ma az egyik horvát bankjegyen is szerepel. Zágráb főterén felállított lovas szobra pedig nem véletlenül mutatott fenyegetően Magyarország felé. (A szobrot a magyar-horvát megbékélés idején, 1990-ben fordították más irányba, cserébe Magyarország pedig áthelyezte a magyar honvédség emléknapját a Jellačić vereségére emlékeztető szeptember 29-ről egy másik napra.) Jellačić egy elképesztő ambíciókkal rendelkező ügyes (és gátlástalan) politikus volt, aki hadvezérként viszont (bár ő nagy hősnek képzelte magát) nem volt túl sikeres vagy tehetséges. Megítélése horvát, magyar és osztrák szemszögből valószínűleg ezután is mindig erősen különböző lesz.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A pákozdi csata

            1848 szeptemberére a márciusi magyar forradalom és az áprilisi törvények vívmányait súlyos veszély fenyegette. A gondolkodásmódja alapján inkább császári tábornoknak tekinthető Josip Jellačić horvát bán (aki hadvezérként nem volt túl tehetséges, ám annál ügyesebb politikus volt) – a bécsi udvar támogatásával –, kihasználva a magyar-horvát viszony 1840-es évekbeli kiéleződését, nyíltan készülődött hazánk ellen; Magyarországgal szembeni fegyveres konfliktus felé terelve a horvátokat. A magyar kormány mindent megtett a feszült helyzet békés rendezéséért. Több eredménytelen próbálkozás között például maga a miniszterelnök, Batthyány Lajos és Deák Ferenc igazságügy miniszter is Bécsbe utazott, hogy az országgyűlés által elfogadott törvények szentesítését és a horvát-magyar konfliktusban való közvetítést kérjék az uralkodótól…mind hiába. A magyar kormány Horvátország számára tett bárminemű engedményeit, békülési szándékát Jellačić félresöpörte és minden kapcsolatot megszakított Magyarországgal. Magyarország épp csak kivívott szabadságát veszély fenyegette, békés megóvására a magyar fél minden kísérletet megtett, azonban a konfliktus végül így is fegyveres összecsapásba torkollott. Az igazi küzdelem csak ezután következett.

            1848. szeptember 11-én Jellačić több mint negyvenezer fős hadseregével átkelt a Dráván és a Muraköz megszállása után benyomult Dél-Dunántúlra. (A nemzethalál víziójától és a folytonos önmarcangolástól meggyötört Széchenyinek egyébként nem véletlenül ezekben a válságos napokban borult el az elméje.) Jellačić már az elején világossá tette, hogy a támadását nem a horvát-magyar viszony rendezésének tekinti, hanem a magyar „lázadás” elleni császári fellépésnek. Ezért vegyes összetételű seregét nem is horvát, hanem császári zászlók alatt vezette be Magyarországra, amivel célját el is érte, mivel rövidesen az itt tartózkodó nem magyar kiegészítésű császári és királyi alakulatok is csatlakoztak seregéhez. A magyar hadsereg egymást váltó császári tisztjei harc nélkül adták fel a Dél-Dunántúlt, többük pedig árulóvá válva csatlakozott az ellenséghez. Jellačić Nagykanizsán át, a Balaton déli partján, gond nélkül és elbizakodottan tört előre az ország fővárosa felé. A Jellačić seregének nagy részét kitevő horvát népfelkelők és második-harmadik vonalbeli határőrök a magyar határt átlépve azonnal olyan rablás-sorozatba kezdtek a parasztság körében, hogy még saját tisztjeik is csak egy kártékony rablócsordához tudták hasonlítani katonáikat. Nem csoda, hogy a Dunántúl lakossága tömegesen és futótűz gyorsaságával csatlakozott a Batthyány által szeptember 19-én meghirdetett dunántúli népfelkeléshez. Az ellenség hátában rohamos gyorsasággal terjedő népfelkelés során a magyar felkelők néhány napon belül megszakították a Jellačić serege és hátországa közti összekötetést, a bán futárait elfogták, magukra maradt kisebb csapatait, helyőrségeit megsemmisítették.

            Batthyányék éjt nappallá téve szervezték a magyar hadsereget, hogy ütőképes haderővel szállhassanak szembe Jellačićcsal (és ne feledjük, hogy eközben a Délvidéken már jó ideje dúltak a harcok). Egy utolsó békülési próbálkozást azonban még tettek. István nádort kérték fel a magyar sereg parancsnokául, aki akárcsak az uralkodó, szintén a Habsburg-családból származott. István nádor tárgyalásra hívta Jellačićot, aki azonban még azt is megengedte magának, hogy egy Habsburg főherceget megalázva ne jelenjen meg a tárgyalás színhelyén. István nádor így eredmény nélkül távozott Bécsbe, a parancsnokságot pedig a 63 éves Móga János tábornokra bízta.

            A magyar sereg Móga János vezetésével a Velencei-tónál állta útját Jellačić további előrenyomulásának. Jellačić serege a 17500 fős magyar sereghez képest 2,5-szeres túlerőben volt, hadának közel felét azonban alig felfegyverzett, kizárólag a rablásban jeleskedő horvát népfelkelők alkották, horvát huszársága pedig egyszerűen nevetséges volt. Jellačić seregének egy jelentős része ráadásul szervezési hiba miatt meg sem érkezett időben a csata helyszínére. Azt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyar sereg viszont többnyire újoncokból állt, és például a tó déli partjára vagy Velencére csoportosított csapatok itt sem vettek részt a harcban. A két hadsereg a Velencei-tó északi partján, a Velencei-hegységnél/ben nézett egymással farkasszemet. Móga ügyesen állította fel seregét: gondoskodott például arról, hogy a lóval nehezen járható dombokon elhelyezkedő jobbszárnyra főleg gyalogosokat csoportosítson, míg a Pákozd és Sukoró közti postaútnál lévő centrumra tüzérsége zömét helyeztette. A biztonság kedvéért a tó déli partjára is küldött csapatokat, ám nekik a harcban végül nem jutott szerep, mivel Jellačić itt nem is próbálkozott.

            A harc 1848. szeptember 29-én délelőtt vette kezdetét. Móga jól sejtette, hogy Jellačić hova fogja helyezni a támadás súlypontját. Először a császáriak balszárnya indított támadást a magyar jobbszárny ellen, amit a magyar csapatok visszavertek. Az itteni sikerben fontos szerepe volt az akkor 25 éves Andrássy Gyulának is, aki nemzetőrtisztként vett részt a küzdelemben. Jellačićnak a centrumban indított támadása ugyancsak kudarcot vallott, sőt, Jellačić egyik segédtisztjét is közvetlenül Jellačić mellől vitte el egy ágyúgolyó. Eközben a horvát népfelkelők egy része menekülni kezdett, csapataikat csak néhány kilométerrel odébb sikerült rendezni.

            Késő délutánra a csata lényegében befejeződött. A veszteségek viszonylag kicsik voltak: egyik oldalon sem érték el a sereg létszámának 1%-át sem. Jellačićnak nem sikerült a magyarok ellenállását megtörnie, így leállította a támadást, majd nemsokára fegyverszünetet kért. Eddigre azonban a még mindig az átkarolástól tartó magyar hadvezetés visszavonulást rendelt el és a csapatokat az esti órákban Martonvásárig vonta hátra. Emiatt egyesek néha meg is kérdőjelezik a pákozdi csata győztes voltát – igaztalanul. Tény, hogy katonailag a pákozdi csata nem volt egy nagy győzelem egyik fél számára sem (de az ellenség vesztesége valamivel nagyobb volt). Azonban a stratégiai célokat és a következményeket tekintve egyértelművé válik, hogy magyar győzelemről van szó, sőt, az is kijelenthető, hogy a pákozdi csata a szabadságharc első döntő fontosságú összecsapása volt. Hiszen Jellačić célját, a főváros bevételét nem érte el, ehelyett fegyverszünet kérésével ismerte el kudarcát, hogy aztán a fegyverszünet alatt erőltetett menetben Bécs felé vonuljon ki az országból. A menekülés szükségességét jól ismerte fel, ugyanis késlekedés esetén teljes hadereje felmorzsolódott volna a szétterjedő népfelkelés és a magyar honvédsereg szorításában. A magyar fél célja ezzel szemben az ellenséges támadás megállítása volt és ezt sikerült is elérnie, mégha a csatatérről a harcot követően vissza is vonult. A szabadságharc ezen első időszaka különös időszak volt, hiszen a felek – így Pákozdnál is – mindkét oldalon ugyanazon uralkodó nevében harcoltak és mindkét oldalon úgy vélték, hogy a parancsoknak megfelelően, esküjükhöz hűen járnak el.

A pákozdi csata tehát döntő győzelem volt Magyarország szabadságának védelmében. A fiatal magyar honvédség első nagy megpróbáltatásán jól vizsgázott. A következő napokban a lakosság, a népfelkelők sorra fegyverezték le a városokban hátrahagyott helyőrségeket. Ezeknek a sikereknek a gyönyörű betetőzése volt az október 7-i diadal, amikor Ozoránál sikerült Jellačić 9000 fős magára maradt oldalvédjét teljes egészében fogságba ejteni, méghozzá veszteség nélkül.