Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2012. október 28., vasárnap

A Magyar Szent Korona Országai 1910


Magyarország vármegyéi – Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód

            Hazánk – XX. század elején érvényes közigazgatás szerinti – vármegyéinek ismertetését ezúttal Szilágy, Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód megyékkel folytatjuk.
Emlékeztetőül a Magyar Szent Korona Országainak 1910 táján érvényes állapotáról:
Területe: 325 400 km2
Lakossága: 20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%

Szilágy
            E stilizált medvefejre emlékeztető megye (melynek „szemei” a megye két rendezett tanácsú városa, kis „pisze orra” pedig Kraszna település) ilyen néven hazánk egyik legfiatalabb vármegyéje. Noha területén a magyarság már a honfoglalás idején letelepedett, Szilágy vármegye helyén korábban Kraszna és Közép-Szolnok vármegyék osztoztak.
            Szilágy vármegye magába foglalja a hepehupás Szilágyságot, déli részére pedig a Réz- és a Meszes hegységek nyúlnak be. A Szilágyság mint tájegység egy külön néprajzi cikket is érdemelne (tervezem, hogy sort is kerítek majd rá). Jelenleg csak annyit jegyezzünk meg róla, hogy a Szilágyság egy „hepehupás” dombvidéki táj Erdély határán, melyet egykor sűrű erdők borítottak (ezeknek ma már szinte nyoma sincs). Neve is onnan származik, hogy régen a magyar nyelvben gyakran jellemző fafajták nevéből szóvégi „-gy”-vel (előtte egy magánhangzóval) képeztek erdőneveket (és folyóneveket), s így kapta e szilfás dombvidék is a Szilágy nevet. A Szilágyságot sűrű vízhálózat barázdázza keresztül, nevezetesebb folyói és patakjai a Szilágy, a Kraszna, a Berettyó, a Zilah, valamint a megye keleti szélén keresztülfolyó Szamos.
            Mint említettem, a Szilágyság a magyarok által egyik legkorábban benépesített területek közé tartozott. Hét évszázadon keresztül (még a tatárjárás után is) etnikailag meglehetősen homogén, túlnyomórészt magyarok lakta terület volt. Mindezt azonban a XVI-XVII. század háborús pusztításai drasztikusan megváltoztatták. A török-kor első évtizedeiben még 50 000 ember lakott a Szilágyságban (szinte mind magyarok), míg a Rákóczi-szabadságharc után már csak 33 000, ráadásul a román beköltözések miatt eddigre lassacskán kiegyenlítődött a területen élő magyarok és románok aránya. E szomorú vérveszteségek után a szilágysági magyarság kisebbségbe kerülésének útján a következő „lökést” a földesurak meggondolatlan és önző telepítéspolitikája adta. Olcsóbb munkaerő reményében ugyanis újabb román csoportokat telepítettek be Erdélybe, így ide is, aminek következtében a XIX. századra a Szilágyságban átbillent a népességi mérleg a románok javára. 1876-ban Kraszna és Közép-Szolnok megyékből, valamint Doboka vármegye egy részéből létrehozták Szilágy vármegyét. Az új vármegye lakosságának azonban már csak 37,9%-a volt magyar…Trianon következtében teljes területe Romániához került, azóta ez az arány még tovább romlott. 1968-ban, az új román megyék kialakításakor újból létrejött „Szilágy megye”, ez azonban a korábbinál kicsit keletebbre tolva, enyhén módosult.
Szilágy vármegye legjelentősebb települései Szilágysomlyó, Zilah és Kraszna voltak. Szilágysomlyó a fejedelemség korában Kraszna vármegye székhelye, valamint a Báthory-család somlyói ágának legjelentősebb birtokközpontja volt. Maga Báthory István fejedelem is itt született. Zilah pedig az 1876-ban létrejött Szilágy vármegye székhelye és legnagyobb városa lett (92,7%-ban magyar lakossággal). Ugyancsak Szilágy megye keleti részén, a Szamos közelében található a többszörösen híressé vált Zsibó, ahol 1705-ben a Rákóczi-szabadságharc egyik fontos csatája zajlott, valamint amely település a Wesselényiek birtokközpontjaként vált nevezetessé.

Szolnok-Doboka
            Szolnok-Doboka vármegye ilyen összetételben ugyancsak 1876-ban jött létre. Esetében azonban neve mindkét tagjának volt megyenév-előzménye, hiszen területét Belső-Szolnok vármegyéből és Doboka vármegye középső részéből hozták létre (valamint kisebb részt Kővár vidékéből).
            A korai Árpád-korban alakult ki a Szamos-Tisza-i sószállító útvonal mentén az egészen különleges „szerkezetű” Szolnok vármegye, melynek két tömbjét több száz kilométer választotta el egymástól. Belső-Szolnok megyének Szolnok vármegye egymástól távol eső két tömbje közül az Erdély szélén lévő sóbányák környékén kialakult keleti tömböt nevezték; megkülönböztetésül az ország belsejében a Tiszánál lévő Külső-Szolnoktól. Az Árpád-kor után Belső-Szolnok megye is szétvált két részre: Belső- és Közép-Szolnokra. Belső-Szolnok ekkortól kezdve az erdélyi vajda fennhatósága alá tartozott. Belső-Szolnok gyéren lakott, de ásványkincsekben gazdag terület volt. Legjelentősebb az itteni só volt, melynek legfőbb bányája Désaknán létesült. A megye déli része a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés több fontos eseményének volt színhelye. A vármegye székhelye a Kis- és Nagy-Szamos összefolyásánál elterülő Dés volt.
            Doboka ugyancsak elég képtelen formájú vármegye volt. Ez ugyan egy tömbből állt, ám egészen furcsa alakban: a K-Ny irányban hosszan elnyúló megye körülbelül 150 km hosszú, ám mindössze 20-30 km széles volt. Nem is csoda, hogy később lassan „feldarabolódott”, egyes részeit fokozatosan a szomszéd, illetve újonnan kialakuló megyékhez csatolták. Doboka vármegye megszervezője egyébként a névadó Doboka volt, Csanád vezér apja. A megye székhelye először Doboka vára volt (a Szent István idején épült négy erdélyi királyi vár egyike), később Bonchida, még később pedig Szék. Egykor Doboka megye területén feküdt (később Kolozs vármegyéhez került át) az a bizonyos Nagyesküllő nevű falu is, mely arról nevezetes, hogy miután Töhötöm (Tétény) vezér legyőzte az erdélyi blakok vezérét, ''Gelou''-t (Gyalu), Erdély blak lakói itt tettek hűségesküt a győztesnek, és a helyet ennek emlékére nevezték el Esküllőnek. (A névhasonlóság miatt sokáig azt hitték (illetve saját származás-elméletük "alátámasztására" a román történészek többsége máig szajkózza [alaptalanul]), hogy a blakok a "vlach"-okkal, tehát az oláhokkal (románokkal) azonosak. Mára bebizonyosodott, hogy a honfoglalás idején itt élő blakok keleti, törökségi eredetű népek voltak, tehát semmi közük nem volt a környékre bő 400 évvel később beszivárogni kezdő románokhoz.)
            1876-ban az egykori Doboka vármegye keleti részét Szilágyba, nyugati részét Beszterce-Naszódba olvasztották, középső részéből, valamint Belső-Szolnokból pedig létrehozták Szolnok-Doboka vármegyét, melynek székhelye Dés lett. Szolnok-Doboka megye területe (1910-ben) 4786 km2 volt, lakossága 251 900 fő, melynek ekkor már csupán 20,7%-a volt magyar. A megye két rendezett tanácsú városa Dés és Szamosújvár volt, mindkettő közel 70%-ban magyar lakosságú. Désről már volt szó; Szamosújvár pedig egyrészt arról volt nevezetes, hogy az erdélyi örmények központja volt („Örményváros”-nak is nevezték), másrészt hírhedt várbörtönéről volt ismert (Rózsa Sándor is itt végezte).

Beszterce-Naszód
            Az északról a Radnai-havasok, délről a Kelemen-havasok által határolt Beszterce-Naszód vármegye szinte teljes területét zordon hegyvidékek borítják. Egyetlen lankásabb része a délnyugati csücske, itt alakult ki (a folyója nevét felvevő) Beszterce városa is. A várost 1200 körül alapították az e vidékre akkortájt betelepített szászok – csak ők Besztercét eredetileg „Nösen”-nek nevezték. A későbbi vármegye másik legjelentősebb települése Radna volt, melynek környékén az Árpád-kori Magyarország legfontosabb ezüstbányáit művelték.
            E két város és környéke tehát főként német anyanyelvűkkel népesült be; majd tágabb környezetével együtt „Beszterce vidéke” néven önálló szász kerületté alakult, kiváltságos jogokkal, saját hatóságokkal és királygróffal.
Az 1241 tavaszán betörő tatárok kegyetlen pusztítást vittek végbe a vidéken, Besztercén és Radnán is több ezer ember gyilkoltak le. E tragikus eseményeket azonban a gazdag városok viszonylag hamar kiheverték, a lemészárolt lakosok helyére új német telepesek érkeztek. Beszterce-Radna vidéke így egészen a XX. századig Észak-Erdély legnagyobb összefüggő, szász lakosságú területe maradt.
A kormányzóságról való lemondásáért cserébe 1453-ban Hunyadi János kapta meg – a szász önkormányzat sérelmére – örökletes főrendi címként (állítólag ez az első ilyen volt Magyarországon) a „besztercei grófságot”, amely lényegében azt jelentette, hogy a Hunyadi-család grófságként birtokba kapta a besztercei szász kiváltságos területet. Ez az állapot azonban nem tartott nagyon sokáig, mert Hunyadi Mátyás 1465-ben a grófságot megszüntette és helyreállította a szászok autonómiáját.
A XVI-XVII. század fordulóján a román betörések és  Basta rablóhadjáratainak következtében a szász (és magyar) lakosság megfogyatkozott, helyükre tömegesen települtek be románok.
A terület nagyja (Naszóddal és Radnával együtt) 1764-ben az erdélyi határőrvidék része lett és katonai igazgatás alá került, csupán Beszterce város és közvetlen környezete maradt autonóm terület, ahova a vidék megmaradt szász lakosságának nagy részét át is költöztették.
A kiegyezés után Beszterce vidékének kiváltságait megszüntették, majd a területet 1876-ban a szomszédos megyék rovására néhány irracionális nyúlvánnyal toldották meg – főként délkeleten, az országhatár mentén – és Beszterce-Naszód néven önálló vármegyévé szervezték. Székhelye a Borgói-hágó felől érkező és más utak kereszteződésében kiváló fekvést talált egykori vásárhely Beszterce lett. Az egykori gazdag város azonban a vasút kárvallottja lett, ugyanis a főbb vasúti vonalak elkerülték, és a mellékvonalak is csak viszonylag későn értek el ide, így a kereskedelmi forgalom elterelődött innen.
A XX. század elején a megye lakosságának 8,4%-a volt magyar és 20%-a német, Beszterce városának pedig 21,3%-a magyar és 44,1%-a német (a többi nagyrészt eddigre már román).
Trianon következtében Beszterce-Naszód vármegye teljes egészében Romániához került. A második bécsi döntésnek köszönhetően 1940-44 között újra Magyarország részévé lett, a háború után azonban megint Romániának ítélték.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése