Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Perczel Mór

A szabadságharc egyik leghíresebb, sikeres, ámde mégis vitatott megítélésű tábornoka volt Perczel Mór.

Perczel Mór 1811. november 11-én született, a Tolna vármegyei Bonyhádon. Gyermekkorában a családjánál házitanítóként oktató Vörösmarty Mihály nevelte. Egyesek szerint ennek az időszaknak köszönheti erős hazafias beállítottságát is.

1827-től tüzér hadapródként szolgált. Az 1830-31-es lengyel szabadságharc idején egy lengyelbarát szervezkedés aktív résztvevője volt, ami miatt eltávolították a hadseregből; azonban Tolna és Pest vármegye közbenjárására kegyelmet kapott.

1833-ban kapcsolódott be a politikába; az 1833-34-es országgyűlésen Tolna vármegye ellenzéki követeként vett részt. Fontos szerepet játszott a Védegylet megalakításában.

1848 áprilisától júliusig a Batthyány-kormány belügyminisztériumában a rendőri osztály főnöke. Az első népképviseleti országgyűlés képviselőjévé választották, ahol a Batthyány-kormány radikális ellenzékéhez tartozott.

Batthyány megbízásából 1848 szeptemberében megszervezte a Zrínyi-szabadcsapatot, melynek élén részt vett a Jellačić elleni harcokban, valamint a pákozdi csatában a magyar sereg balszárnyát irányította. Októberben tovább harcolt a Dél-Dunántúlon, október 7-én pedig Csapó Vilmossal és Görgei Artúrral együtt, Ozoránál fényes diadalt aratott Jellačić tartalék hadteste felett, fogságba ejtve több mint 9000 ellenséges katonát. Szintén október folyamán, Perczel felszabadította a Muraközt is, amit azonban a schwechati csata után ki kellett ürítenie. Időközben vezérőrnaggyá léptették elő.

A visszavonulás során, elsősorban saját hibái miatt, Mórnál súlyos vereséget szenvedett. 1849 januárjában viszont, az addig egyfolytában visszavonuló és a Tisza vonalánál védelemre berendezkedő magyar hadsereg szempontjából fontos lélektani- és stratégiai jelentőséggel bíró győzelmeket aratott Szolnoknál és Ceglédnél, Ottinger császári tábornok csapatai felett. Mivel az ütközetek után Perczelnek át kellett adnia csapatai egy részét az újonnan érkezett, és rögtön fővezéri babérokra törő Dembińskinek, ezért a két tábornok csúnyán összeveszett, Perczel pedig lemondott hadtestparancsnokságáról.

A tavasz folyamán Perczel, ekkor már a IV.hadtest parancsnokaként, a Délvidéken küzdött a szerb lázadók ellen. Perczel erőszakosságára jellemző, hogy a szerbek délvidéki kegyetlenkedéseit (többi tábornoktársával ellentétben) ugyanolyan kíméletlenséggel torolta meg, mint ahogy előtte a szerbek sanyargatták a magyar és egyéb nemzetiségű lakosságot. Akárhogyis, – ezzel együtt vagy ennek ellenére – Perczel módszerei végső soron hatásosnak bizonyultak, hiszen másfél hónap alatt (a Titeli-fennsík kivételével) megtisztította a Bácskát, majd Bem tábornok segítségével a Bánságot is. Úgy tűnt, hogy a közel egy éve tartó fegyveres harcok végre elcsendesedtek a Délvidéken. Rövidesen azonban megérkezett az országrész újbóli meghódítására Jellačić serege, és június elején Perczel is egy súlyos vereséget szenvedett tőlük, Kátynál. Folyamatos engedetlenségei miatt, Perczel Mórt még a vesztes csata napján felmentették beosztásából.

A nyár folyamán később a tartalék hadtest, majd a közép-tiszai hadsereg parancsnoka lett. A felső vezetés tanácskozásain Perczel egyre hevesebben pocskondiázta a hadvezetést és főleg Kossuthot; mígnem július 29-én a minisztertanácson nyíltan felmondta az engedelmességet, így leváltották. A temesvári csatában még részt vett, majd Törökországba menekült.

Perczel Mór őszinte hazafiságát mindenki elismerte; azonban akaratossága, csökönyös önfejűsége, engedetlensége, heves természete és nyers modora ugyanilyen közismertek voltak. Saját magát a haza megmentőjének tartotta, egy olyan hősnek, akin egy személyben áll vagy bukik Magyarország sorsa. Úgy vélte, a sors őt szemelte ki hazája felszabadítására, és hogy nála több érdemet senki nem szerzett; így magánál többre (vagy akár magához hasonlónak) senkit sem tartott. Görgeit vetélytársának és árulónak tekintette, sikereit pedig féltékenyen figyelte. Azonban a Kossuth-Görgei vitában nem állt Kossuth Lajos mellé sem, ugyanis Kossuthot szintén engesztelhetetlenül gyűlölte. Perczelnek ösztönös tehetsége volt a hadvezetéshez, és fogékony volt az újabb katonai ismeretek szerzésére, így gyakran ha saját hibái által is, de önmagát tanította. Tényleges katonai képzettsége azonban nem érte el tehetsége szintjét, és ez a gyakorlati képzettség és tapasztalat hiánya gyakran súlyos tévedésekhez vezetett.

Törökországi tartózkodása után, 1851-től Angliában, Belgiumban és Itáliában élt, miközben hazájában halálra ítélték. Részt vett az emigráció mozgalmaiban, így – rövid időre félretéve Kossuthtal fennálló ellentéteiket – az itáliai magyar légió létrehozásában is.

A kiegyezés után hazatért, pár évig képviselőként ténykedett. A Deák-párthoz csatlakozott és Kossuth-ellenes agitációba kezdett. (Állítólag csakis Kossuth-ellenessége miatt támogatta a kiegyezést.) 1870-ben visszavonult a politikától és visszatért szülőfalujába, ahol 1899. május 23-án halt meg.

Perczel Mór

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A jóslat és az év végi ütközet: a móri csata

Az 1848-49-es szabadságharc szinte váratlannak mondható katonai sikerekkel kezdődött. Sikerült Jellačić horvát bán hadait kiűzni az országból, majd pedig a magyar seregek – hosszas fontolgatás után – Bécs ellen is megindultak. Schwechatnál azonban fordult a kocka. A magyar támadást megállították, 1848 decemberének közepén pedig megindult az újabb, a szeptemberinél sokkalta erősebb osztrák támadás az ország ellen.

December 14-én Simunich altábornagy lendült támadásba, a Kis-Kárpátokon keresztül; két nappal később pedig Dévénynél a Windischgrätz vezette császári főerők lépték át a magyar határt.

A Görgei Artúr vezetése alatt álló magyar csapatok Győrnél akarták megállítani az ellenséget. Kossuth ide rendelte a Muránál állomásázó Perczel Mór tábornokot is. Perczel azonban olyan kerülővel menetelt Győr felé, hogy mire odaért volna, Görgeinek addigra már ki kellett ürítenie és feladnia a várost. Ekkor Görgei és Perczel is a Vértes felé vonult vissza, azonban seregeiket nem tudták egyesíteni.

Windischgrätz Jellačićra bízta, hogy megakadályozza a két sereg csatlakozását. Kossuth eközben Görgeit és Perczelt is ütközet vállalására bíztatta, hogy állandó visszavonulásban lévő csapataik harci morálját egy kisebb győzelemmel újjáélesszék. Kossuthnak a taktikai kérdésekbe történő beavatkozása azonban hibás volt, nem volt vele tisztában, hogy a többszörös túlerő ellen csak vereséget szenvednének a magyar csapatok. A Görgeire féltékeny Perczelnek azonban egy kis bíztatás is épp elég volt ahhoz, hogy éljen a lehetőséggel, hogy esetleg végre Görgei nélkül szerezzen érdemeket. Ezért Mórnál csatát vállalt Jellačić Kisbér felől érkező serege ellen. Görgei, a seregek közti kapcsolat fenntartására még korábban elküldött Perczel megsegítésére egy dandárt, Horváth János alezredes vezetésével. Mivel Perczel azonban lényegében senkit, így Görgeit sem értesítette szándékairól, ezért Horváth csapatai is csak az ágyúdörgésből értesültek az ütközet kezdetéről.

A móri csatában körülbelül 6500 magyar katona állt szemben Jellačić 6000 emberével; azonban a magyar sereg képzettség, felszereltség (a magyar sereg egy jelentős hányadának gyakorlatilag nem volt fegyvere sem) tekintetében és a nehézlovasság arányában jóval alulmaradt a császáriakhoz képest. Ráadásul Perczel kifejezetten szerencsétlenül választotta meg hadállásának helyét. Ennek legfőbb hátránya az volt, hogy a településtől északra lévő ritkás erdő az ellenség számára viszonylag könnyen járható volt, mégis kiváló fedezékül szolgált számukra.

Az ütközetet lényegében Jellačić egyik tábornokának, Ottinger Ferencnek (aki tavasszal még a Batthyány-kormány ideiglenes hadügyminisztere volt) a lovasrohama döntötte el, aki szétzúzta a magyar sereg balszárnyát. A magyar centrumban harcoló szabolcsi és beregi legények ugyan keményen állták a sarat és a jobbszárny is kiválóan küzdött, azonban a csata sorsa itt már eldőlt, vissza kellett vonulni.

A halottak mellett Perczel Mór vereségét növelte, hogy katonáinak nagyjából egyharmada fogságba esett. Horváth János is szuronydöfést kapott. Az ütközet azonban valószínűleg Perczel ballépései nélkül is vereséggel végződött volna, ugyanis a harc elhúzódása esetén megérkezett volna a Jellačić megsegítésére küldött 7000 főnyi császári hadosztály is.

Perczel személyéről legközelebb lesz szó, a móri csata kapcsán azonban egy különös esetet még érdemes megjegyeznünk. Egy történet szerint – amit Perczel is megerősített – még 1848 előtt egy jósnő arra figyelmeztette Perczel Mórt, hogy óvakodjon a saját nevétől. A jóslat, úgy tűnik, 1848. december 30-án, a móri vereséggel beigazolódott.

Magyar történelmi emlékek a Kárpát-medencében

Világörökségek Horvátországban

A történelmi Magyarország területén található világörökségek felfedezését ezúttal Horvátországgal folytatjuk. Mostani „utazásunk” éppen ezért kissé ki is lóg a sorból, hiszen az itt található világörökségi emlékek kevésbé kapcsolódnak a magyarsághoz, mint a Kárpát-medence más területein lévők, mivel Horvátország sosem volt magyar többségű terület. Azonban a magyar és a horvát nép nyolc évszázados együttélése elkerülhetetlenül e két nemzet kultúrájának szoros összefonódását eredményezte, így történeti emlékeink közül a horvát vonatkozásúak kihagyása teljesen indokolatlan lenne.
Horvátország világörökségi helyszínei közül csupán egy tartozik a természeti örökség kategóriába, kezdjük ezzel a sort. A Kis-Kapela hegység északkeleti részén található Horvátország leghíresebb nemzeti parkja: a Plitvicei-tavak és környékük. Az Európa egyik legszebb természeti látványosságának számító tórendszer tizenhat, mesésen gyönyörű tóból, és közel száz vízesésből áll, erdők borította hegyekkel körülvéve.
Horvátország öt „kulturális” világörökség besorolást kapott helyszíne mind-mind az Adriai-tenger partján lévő városokban található. Közülük négy (Šibenik, Trogir, Split, Dubrovnik) Dalmáciában található, míg egy (Poreč) az ország nyugati szélén.
A dalmát városok történetéről hosszan lehetne mesélni. Dalmácia romanizált őslakossága a X.századtól elkezdett összeolvadni a horvát néppel, majd a XV.századra lényegében asszimilálódtak. A gazdag dalmát kikötővárosokért a középkor folyamán heves harcok dúltak Bizánc, Magyarország és a Velencei Köztársaság között, így Dalmácia sokszor „gazdát cserélt”, de egyes városai néha különleges kiváltságokat, bizonyos fokú függetlenséget élveztek. A török-kor, majd Napóleon rövid uralma után Dalmáciát – a horvát és magyar rendek tiltakozása ellenére – közvetlenül a Habsburg Birodalomhoz csatolták, és külön tartományként kezelték, tehát nem csatolták se Horvátországhoz, és ezáltal a Magyar Szent Korona Országaihoz sem. A XX.századi jugoszláv és olasz uralom után, 1992 óta a független Horvátország része.
Dalmácia eredetileg egy tájegységet jelent, azonban a mai Horvátországnak egyúttal egyik régióját is így nevezik, aminek területe nagyjából egybeesik a történelmi Dalmáciával. Dalmáciát, mint régiót, négy kerületre osztják, melyeknek székhelyei közül, érdekes módon, három pont a négy dalmáciai világörökségnek otthont adó város közül került ki (Šibenik, Split, Dubrovnik, a negyedik székhely pedig Zadar [Zára]).
A híres dalmát városokhoz hasonlóan, Šibenik (Sebenico) is számos nevezetességgel rendelkezik (főleg templomokkal és erődökkel), azonban a világörökségi címet kifejezetten egy templomának, a XV-XVI.században épült Szent Jakab-katedrálisnak ítélték oda.
Šibeniktől kb. 30 km-t (légvonalban) délkelet felé haladva jutunk el Trogir (Trau) városába, melynek történelmi központja, óvárosa a világörökség része. A város híréhez – temérdek csodás műemléke mellett – az is hozzájárult, hogy itt talált menedékre az őt üldöző tatárok elől IV.Béla királyunk és családja.
További 20 km-t haladva érkezünk a Split (Spalato [Salonae]) nevű városba. Split jelenleg Dalmácia legnagyobb városa, a régió gyorsan fejlődő ipari, közigazgatási és kulturális központja. Történelmi műemlékegyüttese (Diocletianus palotájával együtt) a világörökség része. A város talán legfőbb nevezetessége a Diocletianus római császár által a III.század végén építtetett pompás palota, melynek romjai ma is láthatóak.
Horvátország délkeleti csücskében (ahol Dalmácia már egészen „elvékonyodik”) fekszik Dubrovnik (Raguza). A város a középkorban Európa egyik legnagyobb népességszámú települése és egy köztársaság (Raguzai Köztársaság) fővárosa volt. Önállóságának fenntartása mellett, névleg sokáig a Magyar Királyság része volt; a magyar királynak a tengeri hadjáratokban való részvétellel, adózással és a Szent Korona iránti hűséggel szolgált. Ebben az időszakban gazdagsága és kereskedelmi hálózata révén, Velence után az Adriai-tenger második legfontosabb városa lett. Fénykorának a földrajzi felfedezések és a XVII.század végének földrengései vetettek véget. Dubrovnik óvárosa, lenyűgöző erődítményeivel, kolostoraival, a kulturális világörökség része.
Utolsóként ejtsünk szót Porečről, mely bár nem dalmáciai város, mégis a horvát tengerparton fekszik. Poreč az Isztria-félsziget nyugati felén található, népszerű üdülőváros, hosszú történelemmel. A városban található Szent Eufrasius-bazilika és a püspöki palota műemlékegyüttese a világörökség része.
Képzeletben végigjártuk tehát Horvátország világörökségi helyszíneit, viszont nevezetességeikről csupán egy rendkívül leegyszerűsített beszámolót közöltünk. E nagy múltú városok részletesebb megismerését és megtekintését azonban már az érdeklődő olvasó személyes tapasztalatszerzésére bízom.

A honfoglalás kora

A gyepű és a gyepüelve

            A honfoglalás utáni, kora Árpád-kori térképeken gyakran lehetünk figyelmesek az akkori Magyarország különös határára; melyet hol vastag satírozott sáv jelöl, hol dupla határ, vagy egyszerűen csak meglepően messzire kitolt országhatárokat találunk.

            Akkoriban ugyanis nem csak egy vékony határvonal választotta el szomszédjaitól Magyarországot, hanem egy nehezen járható, átlagosan bő 100 km széles, lakatlan határsáv. Ez volt a gyepű, illetve a gyepűelve.

            A gyepű-rendszer nem csupán az Árpád-kori magyar állam jellemzője volt, hanem korábban a hunok és az avarok is alkalmazták, de valószínűleg más nomád népeknél is megjelent.

            Mi is volt tehát pontosan ez a gyepű?

            Érdemes megjegyezni, hogy már a honfoglalás is tervszerű letelepedés, elhelyezkedés útján ment végbe, ahol például a fejedelem törzsét a többi törzs védgyűrűje vette körül, és a védelmi rendszerben mindenkinek megvolt a maga feladata. Ezt a védelmet tovább erősítette a gyepű, mely az ország szélein kialakult / kialakított természetes vagy mesterséges akadály volt, ami a külső ellenség távoltartását szolgálta. A Kárpátok gerince, a Duna, a Száva, a Fertő-Hanság vidékének mocsarai, stb. rendkívül alkalmas volt arra, hogy betöltse a természetes országvédő határ szerepét. Ezt egészítette ki a mesterséges gyepű; ami állhatott árkokból, földhányásokból, sziklákból, stb., ám legjellemzőbbek a fatorlaszok voltak. A gyepű fenntartása a király feladata volt, a gyepűt őrző határőrök pedig leggyakrabban székelyek és magyarok voltak. A határon átvezető utakat „országkapuknak” nevezték; e kapukra és a gyepűre ma is számos település neve utal.

            A határvédelem azonban itt még nem ért véget! A gyepű külső oldalán helyezkedett el a több napi járóföldet kitevő, jobbára lakatlan, erdős övezet: a gyepűelve. Neve „gyepűn túli [terület]”-et jelent. E széles határsáv megakadályozta a váratlan támadásokat, de emellett vadászterületként, és (portyázások előtt) táborhelyül is szolgált. A magyar államnak tehát fennállása első évszázadaiban tulajdonképpen kettő határa volt: a gyepű és a gyepűelve.

            A gyepű új területek elfoglalásával egyre kijjebb tolódott, a gyepűelve viszont a terjeszkedések és a Kárpát-medence fokozatos benépesülése során folyamatosan szűkült, mígnem a XIV.századra végleg eltűnt. A gyepű szerepét határvárak vették át.

            Különleges határvédelmet képezett tehát az egykori magyar gyepű-rendszer, megszűnése azonban szükségszerű volt. A Kárpát-medence, a szomszédos vidékek, és így a gyepűelve benépesülése nem tette lehetővé ekkora terület kihasználatlanul hagyását, a végleges, szilárd határok pedig a határvédelemre legalkalmasabb hegygerinceken, folyók mentén, korszerűbb várak vidékén alakultak ki.

Az Erdélyi Fejedelemség

Bethlen Gábor 1619-21-as hadjárata

Bethlen Gábor sikeres, központosító belpolitikájának köszönhetően, 1620 körül az Erdélyi Fejedelemség aranykorát élte.
Országa belső helyzetének rendezése után Bethlen Gábor elérkezettnek látta az időt, hogy (ahogy egykor Bocskai is megpróbálta) megkísérelje szeretett hazájának, Magyarországnak az újraegyesítését. Noha Bethlen török segítséggel került trónra, azonban szemei előtt mindig a legfőbb cél, bármi áron (akár a törökök ellenében) való megvalósítása lebegett: a magyar nemzet pusztulásának megállítása, a háromfelé szakított ország újraegyesítése és az országot gúzsba kötő, kettős (Oszmán és Habsburg) fenyegetettség megszüntetése.
Bethlen különben is kedvelte a problémák katonai úton történő megoldását (egyesek szerint már a Bocskai-szabadságharcot is ő robbantotta ki, közvetve, 1604-ben), a cselekvésre pedig kiváló alkalom nyílott, amikor 1618-ban kitört az első igazi összeurópai háború, az úgynevezett harmincéves háború. Amikor a csehek júliusban Bethlen segítségét kérték az erőszakos ellenreformációt és központosítást folytató Habsburg-dinasztia ellen, Bethlen rövid fontolgatás után készséggel biztosította őket támogatásáról.
Bethlen a magyarság érdekeinek, a vallásszabadságnak, az 1606-os bécsi béke eredményeinek megőrzése és a cseh törekvések támogatásának céljából hirdette meg hadjáratát, melyet 1619 augusztusában indított meg, és ami során számított a felső-magyarországi főurak támogatására is. Hadjáratának első fő eredményét valóban az egyik legnagyobb kelet-magyarországi főúr, Bethlen híve, Rákóczi György (a későbbi fejedelem) érte el: elfoglalta Kassát; ahol így a bevonuló fejedelemnek immár mint „elöljárójuknak és fő gondviselőjüknek” hódoltak az ott összegyűlt magyarországi rendek.
Bethlen Gábor bő húszezer főnyi hada innen két hadoszlopban nyomult tovább nyugat felé, a Felvidéken keresztül. Az északi hadoszlopot maga Bethlen vezette, Lőcse és a többi szepességi városon át, Rózsahegy és Turócszentmárton irányába, onnan délnyugat, tehát Bajmóc, majd Nagyszombat irányába fordulva. A déli hadoszlop pedig Bethlen hadvezéreinek vezetése alatt, a Felvidék déli részén haladt. A Királyi Magyarország jóformán harc nélkül került Bethlen csapatainak kezére, a lakosság, a várak és városok szinte mind felszabadítójukként üdvözölték a fejedelem hadait. Októberben sikerült elfoglalni a korabeli magyar koronázóvárost, Pozsonyt is, és ezzel együtt a Szent Korona is Bethlen kezébe került.
A magyar területek felszabadítása után azonban a helyzet megfordult. A csehek katonai helyzete – a Bethlen által nyújtott jelentős katonai támogatás ellenére – egyre rosszabbra fordult, és a fejedelemnek ígért pénzsegélyt sem tudták megfizetni. Közben Dampierre és Buquoy császári tábornokok is felsorakoztatták seregeik Bécs védelmére. Ráadásul, a felvidéki vármegyék, Bethlen Gábor többszöri kérése és felszólítása, valamint saját korábbi ígéreteik dacára sem voltak képesek semmiféle katonai segítséget nyújtani; így a fejedelem már csak igen kis létszámú erdélyi seregére számíthatott.
A magyar-cseh szövetség Bécs ostromára készülődött; Európa szeme egyszeriben kíváncsian fordult Bethlen serege felé, mivel úgy gondolták, hogy elég csupán két hétig táborozniuk a város körül és kiéheztetni Bécset, ami akár a véres európai háborúnak is véget vethetett volna. Mikor azonban elkészült a felvonuláshoz szükséges Duna-híd, akkor november 21-én Homonnai György lengyel zsoldosaival, északkeletről betört Zemplén vármegyébe és megverte Rákóczi György csapatait. A hátország és az utánpótlási vonalak ilyen módon történő veszélybe kerülése Bethlent Bécs ostromának feladására késztette. A további támadásokat a magyar területek ellen ugyan sikerült kivédeni és visszaverni, azonban az egyedülálló lehetőséget Bécs elfoglalására elszalasztották.
A döntő győzelem elmaradása ellenére, a Pozsonyba összehívott országgyűlés 1620 januárjában Magyarország fejedelmévé választotta Bethlen Gábort, az augusztusi besztercebányai országgyűlés pedig egyenesen Magyarország királyának kiáltotta ki. „Gábor király” azonban – bár lehetősége lett volna rá – soha nem koronáztatta meg magát, és ténylegesen sosem vált magyar királlyá. Ennek két fő oka volt. Az egyik, hogy a magyar rendek, akik az áldozatvállalásban nem voltak túl lelkesek (enyhén szólva), Bethlen királlyá választásának viszont annál durvább feltételeket szabtak. A másik, fő ok, (ami már Bocskai országegyesítő terveit is megbuktatta) hogy a török szultán nem engedte, hogy Bethlen királysága alatt egyesüljön az Erdélyi Fejedelemség és a Királyi Magyarország, illetve Bethlen tisztában volt vele, hogy sikerei arányában, a szultán mindig több és több áldozat vállalását, a függetlenség mind nagyobb feladását követeli tőle. A nagy célt ő sem érhette el, a történelmi helyzet nem tette ezt számára lehetővé; és ennek felismerése alighanem szörnyű következményektől mentette meg a nemzetet.
1620 végén a csehek katasztrofális vereséget szenvedtek a Habsburg-hadaktól, az ezt követő cseh nemzeti tragédia pedig Magyarországon is pánikot keltett és sokakat elpártolásra késztetett Bethlen oldaláról. Emellett, a csehek legyőzése után most már a teljes császári haderő Bethlen ellen fordulhatott. Még ősszel, Dampierre vereséget mért Bethlen egyik seregére, azonban Pozsonyt nem tudta bevenni. Az 1620 végén-1621 elején meginduló császári támadás azonban már Bethlent is meghátrálásra kényszerítette. Buquoy tábornok húszezres serege a mindössze háromezer fő által védett Érsekújvár ellen vonult, ahol a várkapitány elpártolását csupán az ottmaradt erdélyi őrség tudta megakadályozni. Bethlen Gábor minden maradék erejét összegyűjtve indított új támadást, és szétverte Buquoy ostromló seregét Érsekújvár alatt; maga a császári tábornok is a harcban esett el.
Bethlen újból megkísérelt támadást indítani az országhatárokon túlra is, azonban ezek nem vezettek eredményre. Mikor pedig a német területeken kiújultak a protestánsokkal vívott harcok, akkor a bécsi udvar is jobbnak látta, ha békét köt a keleti hadszíntéren. Bethlen Gábor kihasználta, hogy a kedvező katonai helyzetben előnyösebb békét köthet, ezért ő is hajlott a megállapodásra.
Így jött létre 1621-1622 fordulóján Bethlen Gábor és II.Ferdinánd császár közt a nikolsburgi béke. A béke értelmében Bethlen lemondott magyar királyi címéről és kivonult Alsó-Magyarországról, cserébe pedig kapott két sziléziai hercegséget, valamint élete végéig hét vármegyét (Abaúj, Borsod, Zemplén, Szabolcs, Bereg, Szatmár és Ugocsa), melyek bár közigazgatásilag nem tartozhattak Erdélyhez, azonban jövedelmeik és a birtokadományozás joga a fejedelmet illette meg. Ezen kívül megerősítették a bécsi béke pontjait, valamint Ferdinánd amnesztiát adott a Bethlen mellett harcolóknak.
A történelmi helyzet és a nagyhatalmi politika sajnos ekkor még nem tette lehetővé Magyarország újraegyesítését, azonban Bethlen Gábor törekvései és a magyar hadművészet ekkori eredményei ígyis tiszteletre méltóak maradnak.

A magyarság néprajzi térképe

A jászok

            A mai magyarság részét képező, egykor különálló népek bemutatását ezúttal a jászok hosszú történetével folytatjuk.

            A jászság egy iráni eredetű nép, az alánok leszármazottai; ma élő legközelebbi rokonaik a Kaukázusban található oszétok. A „jász” népnév az ókori „ászi” nép nevéből ered. Bár korábban egyes feltételezések a jazigokkal rokonították őket, ezt az elméletet a tudományos állásfoglalás ma már elveti.

            A jászokat magyarországi beköltözésük előtt inkább csak alánokként említették, akik a Kaukázus északi vidékein élő földműves népként, majd a kunok katonai segédnépeként váltak nevezetessé. Állítólag már a főként keleti kapcsolatait ápoló Taksony fejedelem is betelepített kisebb jász csoportokat a mai Jászberény környékére; kárpát-medencei jelenlétük azonban ekkor még alig volt érzékelhető.

            A jászok ősei a XIII. század elején, a kunokkal és az oroszokkal szövetségben, sikertelenül próbálták feltartóztatni a mongolok Európa irányába történő előrenyomulását. E kilátástalan harcuk folyamán nagy részük fokozatosan Közép-Európa felé húzódott és az évszázadok folyamán szétszóródtak a kelet-európai államokban. Első jelentősebb, szórványos magyarországi betelepülésük ekkora, a mongolok előli menekülés idejére tehető. A tatárjárás után, az elpusztult Kumánia (azaz „Kunország”, a későbbi Moldvai Fejedelemség földje) területén még jelentős jász népesség élt; ottani, XI-XIII. századi tartózkodásuk emlékét őrzi a mai Románia egyik nagyvárosának, Jászvásárnak (Iaşi) a neve is. Egyúttal azt is jelzi, hogy a kunokkal ellentétben, a jászok tartós településeket is létrehoztak, és életmódjukban is különböztek előbbiektől.

            Magyarországra a jászok több hullámban költöztek, főleg a XIII-XIV. század folyamán. Legnagyobb csoportjaik a tatárjárás után, a kunokkal együtt, illetve az 1280-as években érkeztek. Az Árpád-kor végén legjelentősebb magyarországi csoportjuk valószínűleg a Temes folyó vidékén élt (az ottani kunok kivándorlása után); majd 1323 táján, a „főváros” Visegrádra költözésével egy időben, mint királyi testőrnépség, egy nagy részük a Pilis környékére települt át. (Ennek emlékét őrzi a mai napig Pilisjászfalu településneve.) A XIV. század közepén többségük a mai Jászság területén telepedett le, a Zagyva folyó környékén; tehát a későbbi Jász-Nagykun-Szolnok megye északnyugati részén. Fő területükön, a róluk elnevezett Jászságon (mely évszázadokig kiváltságokkal rendelkező, önálló közigazgatási egységként működött) kívül, a Kárpát-medence számos más részén is megtelepedtek, természetesen jóval kisebb számban, és rövidesen beolvadva a környező magyarságba.

            Gazdálkodásukban a nomád állattartás mellett kiemelt szerepet játszott a földművelés, ami megkönnyítette letelepedésüket; valamint szerepet játszott abban, hogy a Jászság korábban mocsaras, fűzes területe, a következő évszázadok alatt teljesen átalakult.

            A ferencesek térítőmunkája révén, a XIV-XV. század folyamán a jászság fölvette a kereszténységet, ám korábbi hitviláguk számos jász kulturális emlékben nyomott hagyott. Ezen kívül az is megállapítható, hogy a jászok között sokáig inkább a bizánci rítusú kereszténység volt elterjedt. Később már egyértelműen a katolicizmus jellemezte a Jászságot; lakói nagy számban vettek részt távolsági- és helyi búcsújárásokban is.

            A jászság népművészetéből kiemelkedik a szűcsmesterség, a bőrhímzés. Az újkorban már többnyire nagy lakosságszámú falvaik (és a hozzájuk kapcsolódó kiterjedt tanyavilág) jellemzően egy-egy ruhadarab elkészítésére szakosodtak. Központjuk, Jászberény, pedig a XIX. században az ország legnagyobb „szűcsvárosának” számított.

            A jászok iráni eredetű, az oszéthoz nagyon hasonlító nyelvének legjelentősebb emléke az 1422-ben összeállított, úgynevezett „Jász szójegyzék”. A letelepedés és keresztény térítés következtében a jászok összeolvadtak a környező falvak magyar lakosságával, a XV. század végére pedig nyelvüket is magyarra cserélték. Dialektusuk egyik nagy nyelvjárásrégióhoz sem sorolható: a Jászság tájnyelve éppen a Tisza-Körös-vidéki, a dél-alföldi és a palóc dialektusterületek átmeneti zónáját képezi.

     Antropológiai tekintetben a jászok egyik szembetűnőbb jellegzetessége (volt) viszonylagos magasságuk; legalábbis hogy az általában nem túlzottan égimeszelő testalkatú magyaroknál többnyire magasabb termetűek.

            A jászság a középkor végére beolvadt a magyarságba; a török-kor és az azt követő betelepítések-áttelepítések által pedig végképp szétszóródott és feloldódott a magyar népességben. Azonban kiváltságos szabadságjogaikat évszázadokon át, jász öntudatukat, hagyományaikat és kultúrájukat pedig bizonyos mértékben mind a mai napig megőrizték.

A Jászság területe (kiemelve) egy XIX. század eleji térképen

Magyar történelmi emlékek a Kárpát-medencében

Világörökségek a Felvidéken

A Kárpát-medence emlékhelyeinek végigbarangolását ezúttal a Felvidék, tehát a mai Szlovákia világörökségeinek meglátogatásával folytatjuk.
Szlovákia öt világörökségi helyszíne közül csupán egy tartozik a természeti örökség kategóriába, az is Magyarországgal közösen. Ez pedig a mindenki által jól ismert Aggteleki-karszt és Szlovák-karszt barlang-rendszere.
Ahogy erről Erdélynél is szót ejtettünk, úgy Szlovákiára is igaz, hogy az embernek az a gyanúja támad, hogy a világörökségi helyszínek kiválasztásánál az UNESCO mintha nem lett volna teljesen elfogulatlan. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a Szlovákiában kiválasztott kulturális világörökségeknél is mindenhol fellelhető a német kultúra hatása, a helyszínek németes kötődése. Ettől persze még nem konkrétan német emlékhelyekről beszélünk. A most következő világörökségek sokkal inkább a magyar és a tót (szlovák) nép évszázados együttélésének emlékeiként foghatók fel.
Induljunk most nyugatról! Az első utunkba kerülő felvidéki világörökség ilyen módon nem más, mint a középkori Magyar Királyság egyik legrégibb és legjelentősebb bányavárosa, Selmecbánya; aminek belvárosa és bányaművei képezik a kulturális világörökség részét. Bőséges arany- és ezüstbányáinak köszönhetően Selmecbánya a középkori Magyarország egyik leggazdagabb városa és Európa egyik legfontosabb nemesfém lelőhelye volt. A világon itt használtak először puskaport a bányászatban, valamint itt nyílt meg Európa első felsőfokú bányászati tanintézete. A számos háborús pusztítás és járványok ellenére, e híres bányaváros virágzása egészen a XIX.századig tartott. Az 1700-as évek vége felé az ország egyik legnépesebb városa volt, eddigre német polgársága is lassan beolvadt a szlovák és magyar lakosságba. A XIX.században azonban bányái fokozatosan kimerültek, a város jelentősége és lakosságszáma hanyatlásnak indult, gazdasági súlya csökkent.
Utunkat innen észak-északkelet felé véve, eljutunk a következő világörökségi helyszínre: az egykori Liptó vármegyében elhelyezkedő Rózsahegyre. Itt igazából nem is maga a város, hanem annak egyik városrésze, a Vlkolinec nevű kis hegyi falu érdemelte ki a világörökséggé nyilvánítás dicsőségét. A több mint 700 méteres magasságban fekvő apró falu évszázadokon keresztül, szinte változatlan formában őrizte meg hagyományos építészeti és kulturális sajátosságait, ezzel érdemelve ki az UNESCO elismerését is.
Innen bő 110 km-t (légvonalban) kelet felé haladva, jutunk el Szepesvár erődrendszerének maradványaihoz, ami Szlovákia legnagyobb kiterjedésű várromja. A 3 hektárt meghaladó kiterjedésű erődrendszer 1993 óta a világörökség része, akárcsak előző két állomásunk. Az évszám csak azért érdekes, mert ez a három helyszín „világörökségi léte” így lényegében egyidős a független Szlovákiával…
A felvidéki világörökségek sorában utolsó állomásunk az evangélikus és középkori hagyományairól méltán híres Bártfa városa. A tatár, huszita, kuruc és labanc pusztításoknak egyaránt kitett település évszázadokon át híres volt kereskedelméről és kézművesiparáról, az 1300-as évek végétől szabad királyi városként tündökölt, és nevezetes hagyományokkal rendelkezett. A város XVII.század vége felé meginduló hanyatlását egy évszázaddal később, legfontosabb kereskedelmi partnerének, Lengyelországnak a felosztása tetőzte be. A várostól északra fekvő Bártfafürdő gyógyfürdője viszont a XIX.században is egyike volt Európa legnépszerűbb fürdőinek. Bártfa középkori városfalakkal övezett történelmi városrésze; a gyönyörű főteret, a régi városházát és templomát magában foglaló belvárosi műemlékegyüttes, mind-mind a világörökség része.
Felvidéki túránk itt egyelőre véget is ért. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a „megtekintett” négy szlovákiai kulturális világörökségi városban ma már alig-alig hallani magyar szót. A letűnt idők fennmaradt emlékeit nézegetve azonban, elkerülhetetlenül is felidézzük, hogy az itt élő népek közös kultúráját egykor a történelmi Magyar Királyság foglalta keretbe…