A magyar portyázó lovascsapatok már több évtizede sarcolták Európát, amikor a Szász-dinasztiát megalapító I.(Madarász) Henrik német király (919–936) adófizetésért cserébe, 924-ben kilenc évi békét kötött velük, legalább szűkebb hazájára, Szászországra vonatkozóan. Henrik ezt az időt minden erejével arra használta ki, hogy birodalma egységesítése mellett, olyan ütőképes hadsereget szervezzen, amely már a siker reményében szállhat szembe az egész Európát rettegésben tartó magyarokkal. Uralkodása kezdetétől igyekezett az új dinasztia hatalmát megszilárdítani és az egyes német tartományok ellenállását letörni. Egyúttal megindította a német terjeszkedést és gyarmatosítást az Elba vonalától keletre élő szlávok földjén. (Ekkoriban hódolt be Henriknek a csehek híres fejedelme, Szent Vencel is.) Tudatosan készülve a magyar „kalandozókkal” való leszámolásra, Henrik alapvető jelentőségű katonai reformokat hajtott végre. Várak sorát emeltette, a városokat pedig fallal vette körül (sőt, még egyes fontosabb helyeken fekvő szászországi falvakat is!). Nehézfegyverzetű lovagsereget képzett ki, akiket ellátott a szükséges felszerelésekkel, páncéllal, karddal, pajzzsal, (2,5 méteres) lándzsával, sisakkal.
Egy évtizedes fáradságos szervezkedés alatt Henrik alaposan megerődítette Szászország határvidékeit, terjeszkedett, jelentős lépéseket tett országa egységes állammá alakításában, és egy edzett, a magyarok fortélyaira felkészített, jól felszerelt nehézlovas hadsereget állított fel. Így munkájának köszönhetően 932-ben megtehette azt, hogy amikor a magyar követek az évtizedek óta szokásos német adófizetés megújításáról érkeztek tárgyalni hozzá, akkor ő azt – népe ujjongó örömére – látványosan megtagadta.
Őseinknek se kellett több, 933 elején megindították hadjárataikat, méghozzá egyszerre három irányba. Az egyik csapat Itáliába vonult, a másik kettő pedig a csehek földjén keresztül, Szászország ellen. A német földön portyázók Szászország határát elérve váltak két csoportra, hogy így több irányból (DNy és DK felől) csaphassanak le Szászországra. A kisebbik, nyugati csoport szétszóródva portyázott Türingián keresztül. Őket Szászország és Türingia határán külön-külön szétverték, elűzték a német hadak. A nagyobbik magyar had (legfeljebb ötezer harcos) egy Merseburg közelében lévő város ostromának látott neki. Amint a magyarok hírét vették, hogy Henrik király egy tizenhatezer fős össznémet – és immár nagyrészt jól felszerelt, vastag páncélzatba bújtatott lovagokból álló – sereggel közeledik, félbehagyták a város ostromát és nagy tüzeket raktak, hogy füstjelekkel hívják összegyűlni a szétszéledve portyázó különítményeket. Mivel a magyarok jó előre tudták, hogy hatalmas sereg közeledik, így volt idejük összegyűlni és felkészülni az összecsapásra.
Az ütközetre 933. március 15-én került sor, Merseburgtól délre. Az ütközet kimenetele szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy közvetlenül a csata előtti buzdító beszédében Henrik még egyszer figyelmeztette lovagjait a legfontosabbra: arra, hogy ne akarjanak egymással versengeni, hanem mindvégig maradjanak szorosan egymás mellé felzárkózva, együttműködve rohanják meg a magyarokat, nyílzáporukat fogják fel a pajzsukkal, azután pedig gyorsan, de végig zárt alakzatban vágtatva, tiporják le az ellenséget egy elsöprő rohammal, és ne hagyják magukat megtéveszteni az ellenség látszat-menekülése által sem. Henrik tartott attól is, hogy a páncélos lovaghad láttán a magyarok rögtön futásnak erednek (és így nem sikerül legyőzni őket), ezért úgy próbálta őket csapdába csalni, hogy a páncélzattal alig rendelkező, kis létszámú türingiai csapatokat előreküldte, hogy azok egy másik irányból próbálják a magyarokat közelcsalogatni a nehézfegyverzetű derékhadhoz. A magyarok lelkes „huj, huj!” kiáltásokkal vetették rá magukat a németekre, azok pedig harsány „Kyrie eleison”-nal („Uram, irgalmazz”) rohamoztak. A magyarok, mint máskor is, úgy most is iszonyatos nyílzáport zúdítottak az ellenségre, azonban a nyílvesszők jó része a páncélozott lovagokról és pajzsaikról lepattogott. A németek viszont, szem előtt tartva királyuk tanácsát, váratlanul gyors rohamot indítottak, ügyelve a zárt alakzat megtartására is. Ennek hatására a magyar lovasok színlelt menekülésbe kezdtek, hogy a győzelem látszatától elbizakodott ellenség szétszóródva, rendezetlenül üldözze őket, s így lehetőségük nyíljon a lovagok lenyilazására és arra, hogy a magyar tartalék is rárohanjon a megbomlott csatarendű németekre. Csakhogy ez a csel ezúttal nem jött be. A lovagsereg zárt, tömött alakzatban maradt, így a magyar lovas íjászok nem tudtak mit kezdeni velük, és a színlelt futás rövidesen valóságos meneküléssé változott. A csata, most először, a németek javára dőlt el.
A magyar tábor, a foglyok és minden hadi zsákmány a németek kezére került. Eleink embervesztesége viszont közelsem volt vészes, mert hiszen a szétszóródva menekülő magyar lovasok sokkal gyorsabbak voltak, mint a zárt csatarend fenntartására ügyelő, nehézpáncélzatú német lovasok, akik így nem sok kárt tehettek bennük. Persze ahogy a magyar vereség híre időben és térben mind messzebbre terjedt – ahogy ez már csak lenni szokott –, úgy nagyították fel mind véresebbre a kalandozók veszteségeit, és mire a merseburgi ütközet híre francia földre ért, addigra már több tízezer elesett magyar harcosról beszéltek…Természetesen mi már tudjuk, hogy ennek talán ha a századrésze lehetett igaz. A merseburgi csata jelentősége elsősorban tehát nem is a katonai-, anyagi- vagy emberveszteségben rejlik, hanem sokkal inkább „erkölcsi” veszteségről volt szó. Először verték meg komoly csatában a magyarokat. Ez egy figyelmeztető vereség volt, ami – bár az ütközet után változatlan intenzitással folytatódtak a kalandozások, mégha Szászországot jobban el is kerülték – jelezte, hogy idővel a hagyományos magyar taktika is kitanulható, és Európa népeinek szemében remény villant, hogy a földrész legvitézebb hadseregét, az addig győzelmet győzelemre halmozó magyarokat is le lehet győzni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése