Az Erdélyi Fejedelemség

Vitéz Mihály és Giorgio Basta rémuralma Erdélyben

1599 tavaszán a mindig kiszámíthatatlan Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem immár sokadszorra forgatta fel az Erdélyi Fejedelemség életét. Hazahívta Lengyelországból unokatestvérét, Báthory András bíborost, és alig egy évvel előző lemondása után, Báthory Zsigmond harmadszor is lemondott a fejedelmi trónról, ezúttal unokatestvére javára.

A híresen Habsburg-ellenes Báthory András trónralépése igencsak összekuszálta Prágában (a császár akkori székhelyén) is a dolgokat. Senki nem értette, mi folyik Erdélyben. Bocskai István hazasietett, hogy személyesen találkozzon az új fejedelemmel és tájékozódjon annak elképzelései felől. Ellentétük azonban kibékíthetetlennek bizonyult. Báthory András rövidesen hűtlenségi pert is indított az általa Habsburg-pártinak és "a császár kiszolgálójának" tartott Bocskai ellen és elkoboztatta erdélyi birtokait.

Bocskai, akit közben hazaárulásért az országgyűlés elé idéztek, nem hagyhatta annyiban a dolgot; fegyverkezni kezdett az új fejedelem ellen. Mielőtt azonban akár harcot indított volna, akár megjelent volna bírái előtt; az Erdély nehéz helyzetét kihasználó és Báthory

Zsigmondnak tett hűbéresi esküjét feledni látszó Vitéz Mihály havasalföldi vajda (tényleges, román nevén: Mihai Viteazul) ismét fordított egy nagyot az események menetén. Fegyverrel tört a fejedelemségre és ügyesen felhasználta annak belső ellentéteit. A Báthoryakat általában gyűlölő, a császár által lefizetett, Mihály által pedig szabadságjogaik visszaadásával kecsegtetett székelyeket sikerült nagyrészt maga mellé állítania. A szászokat pedig Habsburg-pártiságát hangoztatva sikerült Mihálynak felsorakoztatnia maga mögött. Ilyen formán összegyűjtött hadával 1599 októberében, Sellenberknél (Szebentől délkeletre) legyőzte Báthory András sebtében összeszedett seregét. A vesztes csatája után a havasokban elveszetten kóborló Báthory András bíboros-fejedelmet pedig Csíkszentdomokos határában agyonverték az őt meglelő székelyek.

Egy ideig még remélni lehetett, hogy a császár nevében Báthoryt legyőző Mihály vajda "kötelességét" teljesítve, távozik Erdélyből. Vitéz Mihálynak persze eszében sem volt távozni. Erdélyt a saját országának tekintette és a császár helytartójának címezte magát. Nemsokára Moldvát is elfoglalta, így a nemrég még szövetségesek után kutató, szorult helyzetű Mihály egyszerre három ország uralkodója lett. (Éppen emiatt lett a románok nagy nemzeti hőse, noha amiért leginkább tisztelik, az valójában sosem valósult meg: a három országot nem egyesítette soha afféle "elő-romániává".) Mi több, az Erdélybe leginkább csak hataloméhsége által vezérelt Vitéz Mihály csak egyre inkább elpofátlanodott, aljasságban nem ismert határt. A székelyeket egy hamis kiváltságlevéllel "lerázta", ő maga pedig az erdélyi fejedelmek kincseinek tömegét magára aggatva, sétálgatott pökhendien a gyulafehérvári palotában. A tradíciókat, magyar emlékeket nem tisztelte; amit megunt, azt kidobta. A magyar vezetők zömét elűzte, helyükre saját, havasalföldi bojárjait ültette. Rendet tartani nem tudott katonái közt sem. Mindennapossá váltak a fosztogatások, erőszakoskodások. A magyar nemesek birtokait szintén katonáival dúlatta föl. És mintha mindez még mindig nem lenne elég, parancslevélben felszólította Bocskait is, hogy nyújtson neki segítséget az erdélyi várak elfoglalásához. Itt már Bocskai is kiakadt, pedig ő mindeddig türelmesen várta, hogy Mihály hátha megelégszik a zsákmánnyal. Megtagadta tehát a vajda parancsát, aki büntetésül katonáival dúlatta fel birtokait. A viszony köztük – érthető módon – igencsak feszültté vált ezután. Bocskai, Prágába írott leveleiben, nem győzte szidalmazni a "gyalázatos, garázdálkodó" Mihály vajdát; amit a császári udvarban meglepetéssel fogadtak, hiszen ők úgy hitték, hogy Vitéz Mihály csak jót tett Erdéllyel és Bocskaival. Meg is üzenték neki, hogy jobban tenné, "ha nem bonyolódna bele e zűrös helyzetbe, az uralkodó és a vajda elleni szervezkedésekbe". Mikor aztán mégis méltóztattak császári megfigyelőket küldeni Erdélybe, be kellett látniuk, hogy a kaotikus állapotok, amikről Bocskai írt, valóban igazak. Vitéz Mihály őket, és az általuk képviselt császárt is semmibe véve, folytatta Erdély kifosztását. Az erdélyi nemesség végül Csáky István vezetésével fogott fegyvert a zsarnoki Mihály ellen, azonban mivel seregüket nem ítélték elég erősnek, végső elkeseredettségükben a császári hadvezérhez, Giorgio Bastához fordultak segítségért. 1600. szeptember 18-án, a Habsburg zsoldosvezér serege és az erdélyi magyarok közösen, a Maros mellett, (a Nagyenyed közelében lévő) Miriszlónál súlyos vereséget mértek Vitéz Mihályra, akinek ezután távoznia kellett a fejedelemségből.

Sajnos Erdélyre ezután sem köszöntöttek szebb idők, sőt, a szenvedések "legjava" csak ezután következett… Basta a bécsi udvarból érkező parancsnak – mely arra utasította, hogy mutasson elrettentő példát és keltsen félelmet – készségesen tett eleget. Katonái a kegyetlenkedések, fosztogatások, pusztítások és erőszakoskodások terén még a havasalföldi hadakat is felülmúlták. Erdélyben megszűnt a törvény és csak Basta generális akarata és katonáinak állati brutalitása szabta meg a "rendet". Olyan borzalmas állapotok lettek úrrá Erdélyen a császári helytartó irányítása alatt, amit sokan azelőtt elképzelni sem tudtak volna. A rengeteg szenvedés elől sokan a vadonba, sokan pedig Moldvába menekültek.

Erdély népe iszonyú helyzetében ráébredt, hogy még a pazarló, szerencsétlen Báthory Zsigmond uralma is ezerszer jobb volt, mint Basta rémuralma; ezért Székely Mózes székely hadvezér felkereste a külföldön tartózkodó Báthoryt, hogy megpróbálja rávenni visszatérésre. Nem kellett őt sokat noszogatni, mert maga is erősen fontolgatta már az újabb visszatérést. Báthory Zsigmond 1601 tavaszán ismét hazatért és április elején újból fejedelemmé választották. Uralma azonban nem tarthatott túl sokáig. Vitéz Mihály vajdának ismét sikerült kimagyaráznia és behízelegnie magát a császári udvarnál; így a Habsburg-hadakat irányító Bastával együtt léphetett fel a visszatérő fejedelem ellen.

A legjelentősebb ütközetre 1601. augusztus 3-án került sor, Goroszlónál. Báthory elkeseredetten küzdő csapatait, akiket Székely Mózes és Csáky István vezetett, tönkreverte Giorgio Basta és Vitéz Mihály egyesített serege. Maga Báthori, a csata után Moldvába menekült. Kis elégtétel legalább jutott a magyarságnak is: Basta a csata után nem sokkal, a feleslegessé váló és megbízhatatlan szövetségesét, Vitéz Mihályt, – jellemzően Habsburg-módszerrel – saját vallon zsoldosaival gyilkoltatta meg.

Az Erdélyi Fejedelemségen azonban ez nem sokat segített. Erdély

megpróbáltatásai és kilátástalan szabadságharca folytatódott. Miután Báthory hadserege lassan felőrlődött, a fejedelem 1602 nyarán negyedszer – és ezúttal utoljára – is lemondott Erdély trónjáról, és örökre távozott a fejedelemségből. Az irtózatos állapotok Erdélyben pedig tovább folytatódtak. Az emberek és földi javaik borzalmas veszteségeket szenvedtek. Az országban éhínség tombolt, az igavonó állatok pedig jóformán kipusztultak. Helyettük az emberek gyakran magukat fogták az igába; innen jön a „Basta szekere” kifejezés, ami tükrözi az erdélyi emberek akkori sanyarú sorsát és kiszolgáltatottságát.

Az erdélyi nép nyomorúságos helyzetébe Székely Mózes nem volt hajlandó beletörődni. Bethlen Gáborral és más, még reménykedő erdélyi magyarokkal együtt, megszervezte Erdély felszabadítását és elnyerte hozzá a török szultán támogatását is. 1603 márciusában Székely Mózes meg is indította ellenállási mozgalmát és seregei a tavasz folyamán sorozatos sikereket értek el, lassan egyre jobban kiszorítva Basta hadait Erdélyből. Május elején, Gyulafehérvár visszafoglalása után, hivatalosan is erdélyi fejedelemmé kiáltották ki Székely Mózest (bár lényegében már áprilisban megválasztották), Erdély történetének egyetlen székely fejedelmét.

A következő közel két hónap folyamán Székely Mózes Erdély szinte egész területéről kiűzte Basta zsoldosait. A fejedelemség újjáépítését azonban sajnos már nem tudta megkezdeni, ugyanis a Habsburg-udvar által megbízott Radu havasalföldi vajda rátámadott az épp’ csak felszabadult Erdélyre. Román hadait erősítették az általa fellázított kisebb erdélyi csapatok is. Seregével hamarosan lecsapott Székely Mózes Brassó melletti táborára és egy véres csatában vereséget mért rá. A kegyetlen harcban életét vesztette az erdélyi hadsereg színe-java és maga Székely Mózes is.

A megtorlásra szomjazó Basta visszatért Erdélybe, zsoldosai pedig az eddigieket is meghaladó mértékű gyilkolást és kegyetlen pusztítást csaptak. A zsoldosvezér a történtekért kizárólag az erdélyieket tette felelőssé. A nép nyomorba taszítása és sanyargatása mellett, a nemesség vagyonának jelentős részét is elkoboztatta és protestáns vallás gyakorlását is korlátozta (a vallási toleranciájáról oly híres Erdélyben!). A pusztulás és elkeseredés a túlélők közül is sokakat távozásra kényszerített, ezzel tovább rontva Erdély etnikai viszonyait is…

Ezen a XVII. századi olasz térképen Erdély középső része látszik, a közepén Nagyenyeddel, de megtalálható rajta Kolozsvár és Gyulafehérvár is.

A fentebbi arcképek közül az első Vitéz Mihályé, a második Giorgio Bastáé. (Nem azért, mintha e két szégyentelen megérdemelné, hogy a képüket mutogassák, de mivel az ő erdélyi ámokfutásukról szólt e cikk, ezekkel próbáltam szemléletesebbé és informatívabbá tenni írásomat.)