100 éve, hogy Balassagyarmatról a felkelt helyiek és a segítségükre siető magyar katonai alakulatok kizavarták a csehszlovák megszállókat. Bátor helytállásuknak köszönhetően nemcsak (az akkoriban nógrádi megyeszékhely) Balassagyarmat maradt meg Magyarország számára, de mivel a trianoni határokat az itteni szakasz kivételével szinte mindenhol úgy húzták meg, hogy a vasútvonalak már pont az új államokhoz kerüljenek (igaz, hogy azokon a részeken nincs nagyon az Ipolyhoz hasonló, határnak kijelölhető folyó sem), így valószínűsíthető, hogy a balassagyarmati fegyveres ellenállás nélkül ez a kb. 70 km-es vonalszakasz és környéke is Csehszlovákiához került volna. És bár ez már csak feltételezés, de könnyen elképzelhető, hogy enélkül ma Magyarország északi határa a Börzsönytől délre, Vácnál húzódna... A hősies tettért egy 2005-ös emléktörvény a Civitas Fortissima (a „Legbátrabb Város”) megtisztelő címet adományozta Balassagyarmatnak.

Balassagyarmat tágabb vidéke, egy I. világháború előtti térképrészleten. 

Lilával kiemelve a trianoni határvonal látható.

Általános összefoglaló

Februári események a magyar történelemből

         Így február eljövetelének alkalmából az alábbiakban összegyűjtöttem a magyar történelem néhány jelentősebb eseményét, amelyek februárhoz kötődnek, akkor történtek. Az események részletes tárgyalásába természetesen most nem megyek bele, legfeljebb egy pár soros tömör összefoglaló megjegyzést csatolok hozzájuk. A felsorolt események közt születések nem szerepelnek − még ha számos későbbi „nagy ember” is született februárban −, mégpedig abból a megfontolásból, mivel születésükkor még nem voltak történelmünk jelentős személyiségei, illetve nem lehetett biztosra tudni, hogy azok lesznek; így az egyes születéseket önmagukban nem tekinthetjük történelmi jelentőségű eseménynek, az adott személyek csak később, „visszamenőleg” tehetik születésüket meghatározó eseménnyé. Az alábbi lista természetesen korántsem teljes.

997 — Géza nagyfejedelem halála (febr. 1.). Géza uralma (972-997) alatt jelentős lépéseket tett a magyar törzsek, nemzetségek újraegyesítéséért, a széthúzó magyarság összefogásáért, a külföldi (főleg nyugati) kapcsolatok kiépítéséért és a kereszténység terjesztéséért. Megkezdett munkásságát fia, István folytatta, aki a Magyar Királyság megalapításával teljesítette ki apja művét is.

1042 — Magyar betörések német területekre (Tulln, Morvamező, Pettau…).

1074 — Salamon király túlerőben lévő serege vereséget mért unokatestvére, Géza (a későbbi I. Géza) seregére a kemeji ütközetben.

1116 — „Könyves” Kálmán király halála (febr. 3.). Kálmánt a korabeli Európa legműveltebb uralkodójának tartották, innen eredt ragadványneve. Az országba betörő és fosztogató első, szervezetlen keresztes hadakat szétverte, Bouillon Gottfried főseregét viszont megállapodásuknak megfelelően átkísérte az országon. Sokat küzdött trónkövetelő öccsével, számos hadjáratot indított Halics, Kijev és Dalmácia irányába, legjelentősebb külpolitikai eredménye azonban Dalmácia meghódítása, valamint horvát királlyá koronázása, mellyel létrehozta a nyolcszáz éven át fennálló magyar-horvát perszonáluniót. Történelmi jelentőségű törvényeket adott ki, adó- és hadszervezeti reformokat hajtott végre, Nyitrán pedig új püspökséget alapított. Példaképe, I. (Szent) István mellett helyezték végső nyugalomra, Székesfehérvárott. (Szent István óta ő volt az első magyar király, akit az államalapító mellé temettek el.) A trónon fia, II. István követte.

1141 — II. (Vak) Béla király halála (febr. 13.). A vak és alkoholista II. Béla személyesen ugyan képtelen volt irányítani az országot, azonban − a szerb származású Ilona királyné és annak öccse, Belos bán, valamint a királyi tanács révén – uralma (1131-1141) alatt Magyarország mégis szépen épült, fejlődött. A királyi udvarban megjelent egy, az írásbeliséggel rendszeresen, hivatásszerűen foglalkozó szervezet (a III. Béla korabeli kancellária elődje és mintája). Már uralkodása kezdetén kíméletlenül leszámolt belső ellenzékével. Külpolitikája ugyancsak sikeres volt, számos környező hatalommal szövetséget vagy dinasztikus kapcsolatokat épített ki, visszafoglalta Dalmácia egy részét, hadakozott orosz földön és meghódította Boszniát. Halála után három nappal fiát, a 11 éves II. Gézát koronázták Magyarország uralkodójává, Székesfehérvárott.

1386 — Merénylet a rövid uralmú II. (Kis) Károly nápolyi- és magyar király ellen (febr.7.). Károly a hónap végén, Visegrádon, belehalt sebesüléseibe.

1474 — Február elején egy, az ország belsejébe mélyen betörő török sereg egészen Nagyváradig jutott, ahol bár a várat bevenni nem tudták, a várost és környékét feldúlták, s borzalmas pusztítást vittek végbe.

1476 — Mátyás király seregének bő egy hónapnyi keserves harc végére sikerült bevennie a Száva menti Szabács várát (febr. 15.). Erről az ostromról íródott jelenleg ismert legrégebbi, eredetiben fennmaradt históriás énekünk.

1538 — A váradi béke megkötése (febr. 24.), a „Nyugati” Magyar Királyságot birtokló I. (Habsburg) Ferdinánd és a „Keleti” Magyar Királyságot uraló I. (Szapolyai) János között.

1565 — Schwendi Lázár, Habsburg-hadvezér, a János Zsigmond elleni hadjárat keretében ostrommal elfoglalta Északkelet-Magyarország egyik legerősebb várát, Tokajt (febr. 4-12.)

1568 — A drinápolyi béke megkötése (febr. 17.). A Habsburg- és az Oszmán  Birodalom közötti békeszerződés a következő közel két és fél évtizedre viszonylag nyugalmasabb időszakot – legalábbis a nagy hadjáratok szünetelését – biztosított Magyarország számára.

1607 — Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelemmé választása (febr. 11.). Az első Rákóczi-fejedelem nem uralkodott sokáig, a következő év márciusában le is mondott a trónról, majd 1608 végén befejezte küzdelmes életét.

1664 — Zrínyi Miklós, téli hadjáratának egyik legfontosabb stratégiai lépéseként, felégette az eszéki hidat (febr. 1-2.), mellyel elvágta a dunántúli török erők legfőbb utánpótlási útvonalát.

1673 — A hazánk történetében gyászos szerepet játszó Ampringen János Gáspár (Johann Caspar von Ampringen) kinevezése Magyarország kormányzójává (febr. 27.).

1711 — Az előző év őszén labanc fogságba esett Béri Balogh Ádám kuruc brigadérost, a megmentésére Rákóczi részéről tett mindenféle alkudozások ellenére, a császáriak végül, mint „esküszegőt és dezertőrt”, kivégezték (febr. 6.). Nem sokkal később (febr. 21.) Rákóczi elhagyta az országot, hogy külföldön I. (Nagy) Péter cárral tárgyaljon a szabadságharc támogatásáról, ám az események alakulása folytán, ezután életében már soha többé nem tért vissza Magyarországra.

1785 — Horea és Closca kivégzése (kerékbetörés útján) Gyulafehérváron (febr. 28.). Az 1784-es erdélyi román parasztfelkelés vezérei sok ezer ártatlan civil lakos lemészárlásáért és falvak százainak felgyújtásáért voltak felelősek. Bár a lázadásnak elsősorban nem etnikai jellege volt, mivel az áldozatok túlnyomó többsége a nem-ortodox nemesség és jobb módú lakosság közül került ki, ezért a vérengzés Erdély társadalmi szerkezete miatt főleg a magyarságot sújtotta.

1849 — Bem apó veresége Vízaknánál (febr. 4.), majd több napos visszavonulás után, egyik legszebb győzelme Piskinél (febr. 9.). Guyon Richárd sikeres áttörése a Branyiszkói-hágóban (febr.5.). A szerencsétlen Dembiński tábornokra bízott honvédsereg csatavesztése Kápolnánál (febr. 26-27.).

1853 — Libényi János csákvári szabólegény sikertelen merénylete Ferenc József császár ellen (febr. 18.) és ennek következtében kivégzése Bécsben (febr. 26.).

1861 — A februári pátens kiadása (febr. 26.). Ferenc József császár még egyszer megkísérelte a Habsburg Birodalom központosítását egy törvényerejű rendelet kiadásával. Az összbirodalmi alkotmány erősen korlátozta volna a tagországok önállóságát. A februári pátens által megvalósítani kívánt politikai rendszer végül az önálló magyar államisághoz ragaszkodó magyarok ellenállásán megbukott.

1867 — Id. Andrássy Gyula kinevezése Magyarország miniszterelnökévé (febr. 17.). Ezzel Andrássy lett az 1848-49-es szabadságharc óta Magyarország első független miniszterelnöke.

1893 — Puskás Tivadar találmánya alapján, a világon először Budapesten, elindult a telefonhírmondó szolgáltatás (febr.15.).

1899 — Széll Kálmán kormányalakítása (febr. 26.).

1918 — A cattarói matrózlázadás (febr.1-3.).

1919 — Pozsonyi vérengzés (febr.12.). A csehszlovák megszállás elleni békés tiltakozókra sörtüzet nyitottak a csehszlovák legionáriusok, aminek következtében összesen 9 ártatlan ember vesztette életét.

1924 — A trianoni határok egyik ma is érvényes revíziója: február 15-én megtörtént Somoskőújfalu, Somoskő és a Medves-fennsík egy részének ünnepélyes visszacsatolása Magyarországhoz. A történelem fintora, hogy a hivatalos átadási jegyzőkönyvet a napnak éppen abban a szakában (délután fél ötkor) írták alá, mint 1920. június 4-én a trianoni békediktátumot…

1939 — Teleki Pál második kormányalakítása és hivatali eskütétele (febr. 16.).

1945 — A vérfürdőbe torkolló budavári kitörés (febr. 11-) és Budapest ostromának vége (febr. 13.).

1946 — A Magyar Királyság megszüntetése és a II. Magyar köztársaság kikiáltása (febr. 1.), melynek Tildy Zoltán lett a köztársasági elnöke és Nagy Ferenc a miniszterelnöke. A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény aláírása (febr. 27.). A lakosságcsere-egyezmény következtében 1947-49 között lezajló kitelepítések-áttelepítések során több mint 100 ezer felvidéki magyart kényszerítettek otthona elhagyására, míg kis-Magyarországról kb. 70 ezer szlovák települt át önként a Felvidékre. Február 28-án, Budapesten kivégezték Imrédy Béla, golyó általi halálra ítélt pénzügyi szakembert, korábbi miniszterelnököt (1938-39), akinek komoly felelőssége volt a magyar politika szélsőjobboldali (náci-mintájú) irányba való eltolódásáért.

1947 — A párizsi békeszerződés aláírása (febr. 10.), amely több büntetőintézkedés mellett visszaállította Magyarország 1938 előtti (tehát nagyrészt a trianoni) csonka határait, még további három községgel csökkentve az ország területét, megszabva így Magyarország napjainkban is érvényesnek tekintett országhatárait. Február 25-én este a megszálló hatóságok jogellenesen letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták a Független Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát. Letartóztatásának napja, 2000-től kezdve, a „kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja” lett Magyarországon.

XVIII. századi háborúk

Az utolsó „tatárjárás” Magyarországon ― Az 1717-es tatár betörés

1717 augusztusában a török szultán parancsára Moldvából nagy létszámú tatár sereg tört be az országba a Radnai-hágón keresztül. A támadás elrendelésének elsődleges célja oszmán részről az volt, hogy elterelje a Habsburg Birodalom figyelmét a déli hadszíntéren (a Temesköz és a Szerémség vidékén) folyó harcokról, megossza az ellenség erőit és zavart keltsen annak hátországában.

A Rakovica Mihály (Mihai Racoviță) moldvai vajda névleges parancsnoksága alatt álló sereggel tartott pár száz kuruc is, Esterházy Antal (egykori kuruc tábornok) vezetésével, aki megpróbált újabb Habsburg-ellenes felkelést kirobbantani.

Észak-Erdélybe pusztán lovasokból álló, szedett-vedett, ám hatalmas létszámú tatár sereg tört be, aminek a csekély határőrség nem tudta útját állni. A tatár had Radna, Beszterce vidékét és a Mezőség északi részét pusztította. A megerősített helyek, várak, városok ostromával nem foglalkoztak – erre nem is lettek volna alkalmasak – és nyílt csatát sem akartak vállalni reguláris sereggel szemben. A hadjárat célja a rablás volt (fosztogatás és foglyok elhurcolása), valamint zűrzavar és pánik keltése. Számos községet felgyújtottak, lakosok százait mészárolták le és még többeket ejtettek fogságba. Augusztus 24-én a sóbányászatáról híres mezőségi Széket például teljesen elpusztították, lakosságának több mint háromnegyedét lemészárolták. (Erre a tragédiára emlékeztetve fogadták meg a széki túlélők, hogy a helyiek öltözetének színe ezentúl a fekete és a vörös lesz.)

Az újabb kuruc szabadságharc kirobbantásához toborzással próbálkozó Esterházyék felhívása visszhang nélkül maradt. Ennek egyik oka az volt, hogy az ország lakosságának már iszonyatosan elege lehetett a gyakorlatilag kétszáz éve folyamatosan dúló háborúskodásból; az egyszerű emberek békére vágytak – akár a Habsburg-iga fennmaradása árán is. A sikertelen toborzás másik, igen érthető oka pedig abban állt, hogy a kuruc „agitátorok” nem tudták megakadályozni tatár szövetségeseik barbár pusztításait, ami igencsak ellenséges indulatokat szült a nép körében ellenük is.

A Mezőséget prédáló tatárok ellen a csapatait Marosvásárhelyen összpontosító Steinville erdélyi tábornok indult meg. Az ellenség mellékhadával sikerült is megütköznie és azokat Besztercén át kiszorítania az országból. Rakovica Mihály és Esterházy Antal is helyesebbnek látta e hadakkal együtt elhagyni Erdélyt.

A tatár had főoszlopa azonban Désen keresztül továbbvonult a Szamos mentén, könyörtelenül pusztítva a vidéket. Feldúlták Nagybánya környékét, onnét tovább aztán felperzselték a Szamosközt és eljutottak Nagykárolyig is.

Károlyi Sándor tábornok (szintén egykori kuruc hadvezér, a szatmári béke megkötője), Északkelet-Magyarország főparancsnoka már a tatár betörés előtt próbált volna megelőző csapást mérni a gyülekező ellenségre, azonban a megyei csapatok összevonásárára sokáig még azután sem kapott engedélyt, hogy az ellenséges betörés már napokkal korábban bekövetkezett. A császári vezetés még mindig gyanakodva figyelte az eseményeket és az egykori kuruc parancsnokokat, tartva tőle, hogy az összevont fegyveresek esetleg egy új felkelés magvát alkothatják majd. (Pedig félelmük alaptalan volt. Végsősoron több egykori kuruc fogott fegyvert a tatárok ellen, mint ahány velük együtt érkezett az országba.)

Közben a beözönlő tatár hordák szörnyű pusztítást vittek végbe, végiggyújtogatták és rabolták Máramaros, Ugocsa és Szatmár megyék nagy részét, valamint több ezer lakost fűztek rabszíjra és hurcoltak magukkal. Aztán ahogy végre összegyűltek a megyei csapatok és Károlyi vezetésével egyesülve ellenük indultak, a Tiszáig jutott fosztogató had jobbnak látta mielőbb elhagyni hazánk területét. Közrejátszott ebben az is, hogy augusztus végén eljutott a hatalmas belgrádi (török) vereség híre a tatárokhoz is. Az akció ezzel teljesen értelmét vesztette (leszámítva az öncélú rablást), hiszen Belgrád elestével a Habsburg-török háború sorsa eldőlt, és arra sem látszott már semmi esély, hogy a lakosságot lázadásra bírják. Minthogy észak felé megerősített várak védték a hágókhoz vezető völgyek bejáratait, ezért a visszavonuló tatár seregnek nem maradt jobb választása, mint a Máramarosi-medencén keresztül a Borsai-hágó felé venni az irányt.

Eddigre azonban sokfelé fegyvert ragadott a parasztság is. Egyes helyőrségek támogatásával, gyakran ugyancsak egykori kuruc parancsnokok vezetésével, lecsaptak a zsákmányukkal visszavonuló tatárokra és összességében több ezer foglyot szabadítottak ki. Az ellenség visszavonulása egyre keservesebb meneküléssé fajult. A Visó és az Iza völgyében menekülő tatárokat újabb és újabb meglepetésszerű támadások cincálták meg.

Szeptember 4-én a tatár fősereg maradéka már a határhoz közelítve kapaszkodott föl a Visó völgyéből a Borsai-hágó irányába. Itt azonban a Sándor Lupu borsai pópa − szintén egykori kuruc harcos − vezette magyar és román parasztok, valamint rengeteg korábbi kuruc katona jól szervezett rajtaütése várta őket. A máramarosi felkelők óriási fenyőfákkal és hatalmas kőtorlaszokkal teljesen eltorlaszolták a völgyben fölvezető szűk hegyi utat, olyannyira, hogy azon még gyalog sem igen lehetett átjutni, nemhogy lóval, pláne zsákmánnyal és foglyokkal megrakodva. Mikor a keskeny úton hosszan kígyózó tatár sereg eleje elérte a torlaszokat, éles füttyentések süvítettek végig az erdőn. Egyszerre mennydörgő recsegés, morajlás, bömbölő robaj rázta meg a völgyet: a völgyoldalban félig keresztülvágott törzsű szálas fenyőfákat hátulról egyidejűleg meglökték, rádöntötték az ellenségre, és egyúttal az asszonyok és leányok eltávolították a gátakat a felhalmozott kőrakások elől, rázúdítva a sziklagörgetegeket is a tatár horda nyakába. Akiket nem söpört el a „rájuk boruló erdő és hegyoldal”, azoknak sem jutott több pár pillanatnál felocsúdni a megrökönyödésből, mert máris záporoztak feléjük a lövedékek, azután minden irányból megrohanták őket a felfegyverzett parasztkatonák. Irgalmatlan nagy vereséget szenvedett a tatár rablóhad a Borsai-hágóban. Az előző két hét – és a korábbi századok… − szenvedéseitől bosszúszomjassá vált magyar és román parasztok nem kímélték az ellenséget, óriási mészárlást csaptak köztük. A tatár főseregnek alig fele tudta magát úgy-ahogy átvágni a véres forgatagon, sokan csak nagy kerülővel, és közülük sem mindenki jutott ki végül élve az országból. Az ellenség másik felét a felkelők legyilkolták, az elhurcolt foglyokat pedig kiszabadították.

Ilyen csúfos véget ért a hazánkra törő utolsó „tatárjárás”.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk az áldozatokról, arról, hogy a tatár betörés így is tragikus méretű pusztítást eredményezett. Az ellenséges hordák több mint kétszáz falvat gyújtottak föl, emberek ezreit mészárolták le és sok százakat hurcoltak el (sikerrel) fogságba. A rablóhadjáratnak emberek, állatok, házak, templomok, kúriák, műkincsek megszámlálhatatlan sokasága esett áldozatul. Mindazonáltal a „föld népének”, a parasztok, egykori kurucok, helyőrségek és vármegyei hadak bátor és leleményes helytállásának köszönhetően, a tatárok feletti 1717-es győzelem méltán kerülhetett be a magyar történelem hadi eseményeinek dicső krónikájába.

"Még ha száz esztendeig tart is a trianoni gonoszság, még akkor is csak Magyarországnak fogjuk nevezni a Kárpátok koszorújában azt a területet, ami ezer esztendeig a mienk volt s föltétlenül megint a mienk lesz a természettörvények kérlelhetetlen következetességével. Csakhogy ezt a kiegészülést nem szabad összetett kézzel várnunk, hanem szünet nélkül, szakadatlanul munkálnunk is kell. A teendők legfontosabbika, a legelső, amit minden körülmények közt tennünk kell, az a haza alapos megismerése. Minden magyar embernek jól kell ismernie hazáját."

Cholnoky Jenő

E hét közepén kettős kerek történelmi évfordulóra emlékeztünk.

140 éve született ugyanis Maderspach Viktor (1875−1941) mérnök, katona, sportoló, vadászati szakíró, a dél-erdélyi (bányasági) Iszkronyban. Az 1848-49-es szabadságharc során már nagyszülei is ékesen bizonyították a magyar hazához való hűségüket. Maderspach Viktor pedig elsősorban mint egy magyar harcos túlélő, egy valóságos vad "akcióhős" vált emlékezetessé az utókor számára. Mint a Déli-Kárpátok kiváló ismerője, az 1916-os erdélyi román betörés során a hegyekben gerillacsapatok és különítmények szervezésével és vezetésével jelentősen hozzásegítette a német és magyar csapatokat a románok gyors kiűzéséhez. A háború után, a sorozatos provokációk egyike 1921 májusában véres összetűzésig fajult, ami miatt mindenét hátrahagyva, mint üldözött vad kellett kiszöknie otthonából és kalandos körülmények közepette a havasokon (s a Délvidéken) keresztül a megmaradt kis Magyarországra menekülnie. Még ugyanebben az évben részt vett a nyugat-magyarországi szabadságharcban − ahol ő vívta ki csapatával az igen jelentős második ágfalvai győzelmet −, majd mint legitimista, IV. Károly visszatérése érdekében küzdött a második királypuccs idején. A sors volt oly kegyes hozzá, hogy Észak-Erdély 1940-es visszacsatolását még megélte, míg Magyarország második világháborús összeomlását már nem kellett itt e földi létben elszenvednie.

70 éve történt a hírhedt budavári kitörés. Budapest ostromának végén, február 11-ének éjjelén, a budai várban bennrekedt, körülkerített védők közül kb. 20 000 ember − főleg német katonák, kisebb részt pedig magyar katonák, valamint civilek − megkísérelt kitörni az ostromgyűrűből, hogy ezáltal elkerüljék a lemészárlást vagy a fogságot, és elérjék a Zsámbéki-medencétől nyugatra húzódó német vonalakat. (Illetve a magyarok esetében a cél többnyire az élve hazajutás volt.) Az erősen közrefogott várból való kitörés azonban ekkor már elkésett volt (Hitler egyébként még ekkor is határozottan megtiltotta Budapest feladását), ráadásul a szovjetek számítottak is rá. Ezért aztán az akció mészárlásba torkollott, a várból kitörő tömeget az ellenség halomra lőtte. A kiözönlő emberek fele a kitörés elején, főként a Széll Kálmán tér és a Széna tér környékén elesett; a többiek pedig számos irányba szétszóródva, folyamatos harc közepette menekültek az utcákon fölfele a budai hegyek felé. Az éjszaka és a következő napok folyamatos üldözéssel, ember-hajtóvadászattal teltek. A 20 000 kitörő 85%-a elesett, és mindössze kevesebb mint 800 ember érte el a német vonalakat − többnyire ők is sebesülten. A budavári kitörésben a valóban becsületes, hős katonáktól kezdve, az aljas és gyáva náci vagy nyilas bűnözőkig sokféle ember vett részt; emiatt aztán e vérfürdőbe torkolló akció emléke mind a mai napig roppant ellentmondásos megítélésű. Katonai szempontból mindenesetre katasztrófa volt, emberi szempontból pedig az az igazság, hogy se nem fekete, se nem fehér: hanem egy drámai történet, tele hősökkel, gyilkosokkal és áldozatokkal.

Az alábbi két néprajzi témájú kis cikkemhez új térképek készültek:
Matyók
Barkók

Az 1848-49-es magyar szabadságharc 13 katonai vezetőjének és az első magyar miniszterelnök kivégzésének 165. évfordulóján emlékezzünk hálával és tisztelettel mindazokra, akik életüket adták a magyar szabadságért!

1849.aug.22.: Arad
Ormai Norbert

1849.okt.6.: Arad
Lázár Vilmos
Dessewffy Arisztid
Kiss Ernő
Schweidel József
Poeltenberg Ernő
Török Ignác
Láhner György
Knézić Károly
Nagysándor József
Leiningen-Westerburg Károly
Aulich Lajos
Damjanich János
Vécsey Károly

1849.okt.6.: Pest
Batthyány  Lajos

1849.okt.10.: Pest
Jeszenák János
Csány László

1849.okt.24.: Pest
Szacsvay Imre
Perényi Zsigmond

1849.okt.25.: Arad
Kazinczy Lajos

…és még sok más jeles hazafi halt vértanúhalált vagy szenvedte el más módon 165 éve a kegyetlen megtorlást…