Miután a múltkor megemlékeztünk a 163 éve lezajlott pákozdi csatáról, a honvédsereg első igazán jelentős győzelméről, ennek folytatásaként ismerkedjünk meg röviden az ütközet két főparancsnokával is!
Móga János román-magyar eredetű családból származott, ő maga azonban Nyitra megyében látta meg a napvilágot 1784 végén vagy 1785 elején. 17 évesen belépett a császári-királyi hadseregbe, majd részt vett a Napóleon elleni háborúkban. Ezek során, 1809 nyarán, a híres wagrami csatában életveszélyesen meg is sebesült. Ennek következményeként 1810-ben nyugalmazták, azonban ő kérvényezte visszahelyezését, ami meg is történt s így folytatódhatott katonai karrierje. 1842-ben tábornoki rendfokozatot kapott, 1848 júniusától pedig altábornagyként pesti hadosztály-parancsnok volt.
István nádor lemondása után átvette a magyar hadsereg fővezérségét és 1848. szeptember 29-én Pákozdnál megállította Jellačić támadó hadseregét. A három napos fegyverszünet lejárta után az osztrák határig üldözte Jellačićot, azonban az uralkodóra tett esküje miatt a határt vonakodott átlépni. (Főként e tétovázása miatt tekintették magyar oldalról kortársai közül és az utókorban is sokan árulónak.) Kossuth unszolására ezt végül mégis megtette, seregének előrenyomulását azonban az október 30-i schwechati csatában megállították. A kudarc után Móga – idős korára és egészségi állapotára hivatkozva – lemondott. 1849. januárjában jelentkezett a Pestre bevonuló Windischgrätz császári főparancsnoknál, aki nyomban letartóztatta és hadbíróság elé állíttatta.
A hadbíróság Mógát a szabadságharcban betöltött – rövid ideig tartó, ám jelentős – szerepe miatt rangjától és kitüntetéseitől megfosztotta és öt év várfogságra ítélte, amit Olmützben töltött le. Szabadulása után veje erdélyi birtokán éldegélt, egészen 1861. november 10-én bekövetkezett haláláig.
A horvát-német származású Josip Jellačić (teljes nevén: Josip Jellačić von Bužim; magyarosan [a szláv névvel megbirkózni nem tudó Petőfi nyomán]: Jellasics) 1801-ben született Péterváradon. 8 éves korától a bécsi Theresianumban nevelkedett, 18 évesen pedig megkezdte tényleges katonai szolgálatát. A következő évtizedekben a katonai ranglétrán fokozatosan emelkedve, a déli határőrvidéken teljesített szolgálatot.
1848 tavaszán, a magyar forradalom kitörése után Jellačićot – aki jó viszonyban volt a horvát nacionalista mozgalommal, azonban mindenekelőtt császárhű volt – horvát bánná és altábornaggyá nevezték ki, rövidesen pedig már ő lett Horvátország és a hozzá tartozó határőrvidéki katonaság császári főparancsnoka. A magyar átalakulással mindvégig élesen szemben állt, megtagadta az együttműködést a Batthyány-féle magyar kormánnyal, engedményeiket, békülési szándékaikat Jellačić félresöpörte és minden kapcsolatot megszakított Magyarországgal, a horvát közvéleményt pedig szembefordította az új magyar hatalommal. 1848. szeptember 11-én Jellačić a Drávát átlépve megindult a magyar főváros felé (mint aki az uralkodó nevében készül a „rendet” helyreállítani), azonban Pákozdnál a magyar sereg megállította, majd Bécsig üldözte, lassan felmorzsolódó seregével együtt. Október végén ismét fordult a kocka, és Jellačić Windischgrätzcel együtt visszaverte a magyar támadást. Innentől kezdve Jellačić fél éven át Windischgrätz fővezér egyik hadtestének parancsnoka volt, katonai sikereit azonban szinte kivétel nélkül mindig alvezéreinek köszönhette. Windischgrätz távozása után, 1849 áprilisában pár napig a császári csapatok ideiglenes fővezéreként működött, ez idő alatt azonban csak a hadseregben kibontakozó zűrzavart sikerült fokoznia. Májustól a délvidéki császári és szerb erők főparancsnokaként folytatta a küzdelmet a magyar szabadságharc ellen, azonban július 14-én Kishegyesnél olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy a következő egy hónap hadműveleteiben ezután már nemigazán mert résztvenni.
A szabadságharc bukása után Jellačićot a császár kitüntetésekkel aggatta tele és grófi rangra emelte, valamint titkos belső tanácsossá, császári kamarássá és ezredtulajdonossá nevezték ki. Egyfelől köztisztelettől, másfelől gyűlölettől körülvéve halt meg 1859-ben Zágrábban, 57 éves korában.
Jellačić elsősorban mindig Habsburg-hű osztrák alattvalóként, másodsorban horvát nacionalistaként szolgálta a birodalmi centralizmust és élezte ki a horvátok magyarellenességét. Személyes stílusa, nagyhangú nyilatkozatai és ígéretei következtében a horvátok többségének körében igen népszerű volt és már életében (és mind a napig) nemzeti hősként tisztelték. Arcképe ma az egyik horvát bankjegyen is szerepel. Zágráb főterén felállított lovas szobra pedig nem véletlenül mutatott fenyegetően Magyarország felé. (A szobrot a magyar-horvát megbékélés idején, 1990-ben fordították más irányba, cserébe Magyarország pedig áthelyezte a magyar honvédség emléknapját a Jellačić vereségére emlékeztető szeptember 29-ről egy másik napra.) Jellačić egy elképesztő ambíciókkal rendelkező ügyes (és gátlástalan) politikus volt, aki hadvezérként viszont (bár ő nagy hősnek képzelte magát) nem volt túl sikeres vagy tehetséges. Megítélése horvát, magyar és osztrák szemszögből valószínűleg ezután is mindig erősen különböző lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése