1956 október végére a magyar demokratikus forradalom győzedelmeskedett. (Konkrétan október 28-át szokás a forradalom győzelmének tekinteni.) A kommunista pártvezetés (ami egyúttal az államvezetés volt) korábbi álláspontját radikálisan átértékelve nemzeti szabadságharcnak és demokratikus forradalomnak nyilvánította az előző napok eseményeit. Nagy Imre bejelentette a gyűlölt ÁVH (Államvédelmi Hatóság) feloszlatását, a szovjet csapatok kivonását Budapestről, tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatoknak az országból való teljes kivonásával kapcsolatban, általános amnesztiát hirdetett és ígéretet tett különféle életszínvonal-javító intézkedések valamint a nemzeti jelképek és ünnepek újbóli bevezetésére. A sztálinista vezetők többsége a Szovjetunióba menekült.
Október 30-án az egyik legfontosabb forradalmi követelésnek engedve Nagy Imre bejelentette a többpártrendszer visszaállítását. Ugyanezen a napon feloszlott az MDP, helyette – reformkommunista többségű vezetéssel – másnap létrejött az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt). Sorra alakultak újjá az 1947-1948-ban felszámolt vagy betiltott pártok, melyek megfogalmazták programjukat és megkezdték működésüket. A börtönökből kiengedték a politikai foglyokat és szintén október 30-án szabadították ki házi őrizetéből a kommunista rendszer egyik legbefolyásosabb áldozatát, Mindszenty József hercegprímást.
Október 30-a legfontosabb eseménye – a későbbi következmények szempontjából – az MDP Budapesti Pártbizottságának Köztársaság téri székházának ostroma volt. Többnyire a kormányt el nem fogadó, szervezetlen, „öntörvényű” felkelő-csoportok be akartak jutni a Köztársaság téri székházba, ahol ÁVH-s katonák, valamint Rákosi-hű kommunista vezetők tartózkodtak. Előbbiek a korábbi napokban is provokatív akciókat hajtottak végre, minden jogalap nélkül forradalmárokat tartóztattak le, többeket pedig agyon is lőttek. (Utóbbiak pedig a Nagy Imre-kormány elleni puccsot szervezgették, a legnagyobb titokban.) A székház tehát a forradalomellenes erők utolsó, főbb központja volt. Az események egyik fő mozgatórugója volt, hogy a forradalmárok közt elterjedt egy pletyka, miszerint a székház pincerendszerében ártatlan emberek tömegeit tartják bebörtönözve, illetve kínozzák és gyilkolják meg az ottani kínzókamrákban. Ez a hír később tévesnek bizonyult. A székház ostromlóinak eljárása viszont olyan szempontból teljesen jogos volt, hogy az ÁVH – feloszlatása óta – immár illegálisan működött, így az ÁVH-s katonák felkutatása teljesen érthető igény volt. Mivel a székházba a forradalmárokat nem engedték be, tűzharc alakult ki. Az ostromot végül az döntötte el, hogy a helyszínre érkező magyar tankok közül több az ostromlók oldalára állt és tüzet nyitott az épületre. A megadásról tárgyalni szándékozó ostromlottaknak az épületből kilépő küldötteit lelőtték, mire a téren elszabadultak az indulatok. A felkelők benyomultak az épületbe és több, magát megadó védőt, illetve pártfunkcionáriust lelőttek, sokakat pedig a tömeg meglincselt. A felkorbácsolt indulatok és álhírek vezettek e váratlan népítélethez. Ami azonban az igazi baj volt, hogy a felbőszült tömeg a kivégzettek, meglincseltek holttesteit meggyalázta, fejjel lefelé fákra akasztották őket, felhasogatták, összeverték, összerugdosták az agyonlőtteket. E szégyenletes bűncselekmények bemocskolták a szabadságküzdelem addigi tisztaságát, lesújtó témát adtak a külföldi sajtónak és újabb ürügyet az oroszoknak a beavatkozásra. A szabadságharc leverése utáni hatalom propagandája később sokat hivatkozott a csőcselék e rémtetteire, így próbálva a valódi szabadsághősöket és a teljes forradalmat is valamiféle vérszomjas, primitív hordák akcióiként beállítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése