A második magyar köztársaság kora

Magyarország utoljára elveszített területei ― A „pozsonyi hídfő”

            Noha kétségtelen, hogy Magyarország mai határait alapvetően a trianoni békediktátum jelölte ki, sokan megfeledkeznek róla, hogy a jelenlegi határokat nem ez, hanem az 1947-es párizsi békeszerződés határozza meg. Bár a határok tekintetében a párizsi szerződés nagyvonalakban megegyezik a trianonival, mégis van néhány eltérés. Nézzük, melyek is ezek?

     A trianoni béke 1920. június 4-i aláírását követő években az összezsugorodott Magyarország határait még négy alkalommal módosították (1921, 1922, 1923, 1924). És bár ezek nem voltak túl jelentős határkiigazítások, de legalább mind a négy alkalommal a mi javunkra történtek. Legjelentősebb e módosítások közül Sopronnak és környékének visszaadása volt.

            1938 és 1941 között aztán minden évben jelentős revízióra került sor. Visszacsatolták a Felvidék déli (magyarlakta) részét, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Bácskát, a Drávaszöget és a Muravidéket. A 93 073 km² területű csonka-Magyarország négy év alatt 170 640 km²-re gyarapodott. (Az ország eredeti, első világháború előtti területe Horvátországgal együtt 325 400 km² volt, Horvátország nélkül 282 000 km².)

           A második világháborút hivatalosan is lezáró párizsi békeszerződésben viszont az 1938-1941 közötti határmódosításokat érvénytelennek tekintették és visszaállították az 1938 előtti határokat. A magyar félnek még a legszerényebb, etnikai alapú határmódosítási javaslatait sem vették figyelembe. Vagyis elvileg figyelembe vették, azonban a magyargyűlölő Eduard Beneš csehszlovák elnök közbenjárásán és a Szovjetunió álláspontján minden olyan magyar elképzelés megbukott, ami az 1938 előtti csehszlovák-magyar határ akár kis mértékű módosítására is irányult. Sőt, ami igazán nem túl közismert tény, hogy bár csekély mértékben, de 1947-ben tovább csonkították országunkat, még a két világháború közötti állapotokhoz képest is!

            Az újjáalakult Csehszlovákia ugyanis – stratégiai okokra hivatkozva – mindenképp meg akarta növelni Pozsony környéki területeit, ezért azt kérte a békekonferenciától, hogy ítéljenek neki további öt magyar kistelepülést (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún, Rajka, Bezenye) Pozsonnyal szemben, a Fenyér területéről. A háború utáni nem-hivatalos, illetve fél-hivatalos csehszlovák igények között egyébként egészen elborult agyú elképzelések is voltak, melyek a trianoni határok visszaállításán túl még Csehszlovákiához csatolták volna például Sopron, Győr, Vác, Salgótarján, Miskolc és Sátoraljaújhely városát is, sőt, a még vadabb tervek szerint elcsatolták volna Szombathely, Sárvár, Tokaj és Nyíregyháza vidékét is. Szerencsére ezek a kívánságok nem találtak meghallgatásra, viszont az öt fenyéri település közül hármat (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún) átcsatoltak Csehszlovákiához.  E három település területét szokás azóta a „pozsonyi hídfő” névvel is illetni. Az így elveszített három falu lakossága túlnyomórészt horvát és német volt, jelentős magyar kisebbséggel. Napjainkra már a szlovákok kerültek többségbe mindhárom településen.

            Az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésben tehát Magyarország 1938. január 1-i állapotok szerinti határait állították vissza, azzal a különbséggel, hogy még további három mosoni falut – és ezzel 43 km²-t − csatoltak el Csehszlovákia javára. A korábbi területi veszteségek rögzítése és az új, kicsiny területveszteség – valamint az előírt katonai korlátozások és jóvétel-fizetés − mellett a párizsi béke olyan szempontból még kedvezőtlenebb volt Magyarország számára, mint a trianoni béke, hogy nem biztosította a határon túl rekedt kisebbségek jogait sem, ráadásul az itt hagyott szovjet csapatok jóvoltából az ország önállósága sem állt helyre ténylegesen.