A Rákóczi-szabadságharc

A romhányi csata

            Az 1708-as trencséni vereséggel a Rákóczi-szabadságharcban végleges fordulat következett be a függetlenségi küzdelem hanyatlása irányába, mely ekkor már visszafordíthatatlannak bizonyult. Sorra oszlottak szét a kuruc seregrészek és álltak át vezetőik a császári oldalra. A labancok előrenyomulása megállíthatatlanul szorította kelet felé a megmaradt kuruc seregeket (az ország északkeleti csücskébe). Ugyanekkor végképp megszűnt a kurucok külföldi támogatása is, mivel Rákóczi fő segítői, a franciák, több súlyos vereséget szenvedtek a spanyol örökösödési háborúban. Ennek következtében azonban nemcsak a – 1704 óta amúgyis csökkenő – francia támogatás szűnt meg, de az osztrákoknak is rengeteg olyan csapata „szabadult föl”, melyeket át tudtak csoportosítani Magyarországra. A lakosság ugyancsak belefáradt már a hosszú évek óta tartó harcokba, ráadásul ugyanekkor pestisjárvány is pusztított. 1709 végére a kurucok elveszítették a Dunántúlt és a Felvidék nyugati felét, valamint a hátukban lévő Erdély már ugyancsak újból császári ellenőrzés alatt állt. A kuruc sereg már csak egy kiválóan végrehajtott, erős ellentámadás sikerében reménykedhetett.

            Rákóczinak azonban volt még egy fontos erőssége elszigetelve a császáriak hátában. Esterházy Antal kuruc tábornagy 3000 emberével Érsekújvár kiválóan megerősített várába húzódott vissza. Ezért Rákóczi úgy döntött, hogy Nógrád megyén keresztülhaladva (Érsek)Vadkertnél megtámadja a császári hadállásokat és megpróbálja áttörni azokat, hogy ebben az irányban teremthessen összeköttetést Érsekújvárral. A császáriak azonban szintén számítottak rá, hogy Rákóczi megkísérli majd felmenteni a várat.

            1710 januárjában az Eger környékén fokozatosan összegyűlő, későbbi útja során is folyamatosan bővülő kuruc sereg a Mátra hegylánca mögött, majd a Cserháton vonult keresztül. A falvakba nem akartak betérni, mivel tartottak a pestistől, ezért kint a fagyban, a földön, erdők és dombok között, sebtében összetákolt (szél elleni) védőfalak mögött kellett megpihenniük. A kuruc sereg nagyjából 12 000 főt számlált, melyben 3000 svéd és lengyel katona is harcolt. (A svédek nagy része nem önként állt a magyar seregbe, csak az oroszok elleni vesztes poltavai csatából menekülve [tekintve, hogy az orosz cár Rákóczi szövetségese volt] Rákóczi csak ilyen feltételekkel fogadta be őket. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a külföldi katonák a csatában vitézül harcoltak.) A császáriak – noha sok ezer katonával rendelkeztek Nógrád megyében – mivel az ellenség létszámát és hollétét nem ismerték, ezért azt hitték, nem fognak velük ily korán harcba bocsátkozni, s így Sickingen altábornagy csupán 1500 katonával indult el Vadkertből az ellenség keresésére. Rákóczi január 21-ének éjjelén a Bercel melletti erdőben táborozott seregével. Másnap a Romhány nevű falu közelébe érve (Felsőbodony [ma Kétbodony része] határában vonulva) felderítőket küldött előre, hogy kiderítsék, nyugodtan letáborozhat-e Romhány mellett, hogy aztán továbbvonulhassanak Vadkert felé. Felderítői jelentették, hogy észak-északnyugat felől, a Lókos-patak melletti úton ellenséges lovasság közeledik. Rákóczi rögtön beszüntette a menetelést, csapatai egy részét az elővédje után küldte, a sereg nagyobb részét pedig csatarendbe állította Romhánytól északra, maga pedig egy kis dombtetőn lévő templomromhoz sietett, ahonnan jól beláthatta a Lókos-patak romhányi szakaszát.

            Rákóczi seregének nagy része egy vonalban állt föl, melynek bal szélén a lengyelek, mellettük a svédek, középen és jobb oldalt pedig a reguláris- és a tiszántúli had, valamint a hajdúk foglaltak helyet. A huszárság (Draguly és Sennyey vezetésével) mögöttük, a második vonalban sorakoztak fel. A sereg egy jelentős része, Károlyi Sándor vezetésével eközben még hátrébb, Felsőbodonynál tartózkodott.

Sickingen két sorban állította fel lovasságát. A sereg balszárnyát Saint-Croix tábornokra bízta, jobbszárnyát pedig maga vezényelte.

A csata még aznap (január 22-én), délután 3 óra tájban vette kezdetét, úgy, hogy egyik fél sem készült fel rá különösebb számolgatással, tervezgetéssel. Mivel a kuruc arcvonal jóval hosszabb volt, így a lelkes harci kedvtől fűtött lengyelek nemcsak első rohamukkal megtörték az ellenséget, de könnyedén át is tudták karolni oldalról az osztrák csapatokat és fokozatosan szorították be őket a Lókos-patak fagyott mocsaras árkába. A magyar-svéd középhad is lendületesen rohanta meg a szembeálló ellenséget és Sickingent csapataival együtt a mocsárba tolták. Itt esett el az ádáz küzdelemben Babocsay Ferenc kuruc brigadéros is. Közben a császári balszárny is megindította támadását a magyarok ellen. Ezt a kuruc jobbszárny megállította, azonban a kavarodásban erősen kellett ügyelnie rá, hogy a saját balszárnyuk lendületes támadása (a lengyelek) nehogy őket is beszorítsa az ellenséggel együtt a mocsaras patakszélre. A császáriaknak közben a második vonala is belekeveredett a harcba. Végül a teljes császári jobbszárny, látva, hogy a lengyelek bekerítették őket, megadták maguk és letették a fegyvert. A labancok balszárnya pedig már a jeges mocsárban félig elmerülve küzdött az életéért. A győzelem már-már Rákóczi kezében volt. Ekkor azonban a lengyelek (lefegyverzéssel éppen nem foglalatoskodó) nagy része nekiállt fosztogatni a császáriak poggyászait és ezzel kivonták magukat a további küzdelemből. (Hány csata veszett már el efféle meggondolatlan kapzsiság miatt!...) A kuruc sereg vezetői is súlyosat hibáztak, ugyanis sem Rákóczi, sem alvezérei nem rendeltek el ekkor egy mindent elsöprő támadást, ehelyett többnyire tétlenül várakoztak és megelégedtek a labanc támadások visszaverésével. Ez lehetőséget adott Saint-Croixnak, hogy csapatait kissé hátravonva rendezze sorait, a többiek pedig kikászálódjanak a mocsárból. Saint-Croix észrevette, hogy a nagy kavarodásban, harcban és fosztogatásban a kuruc had közepén, a svédek és a magyarok közt egy rés keletkezett. Ezt kihasználva, Saint-Croix ekkor egy vakmerő, de ügyes húzással lovasaival bevágtatott e résbe, majd hirtelen bal felé fordulva, a magyar jobbszárny háta mögött tűnt fel. Ez a lovasroham megfordította és a császáriak javára döntötte el a csatát. A teljes kuruc „vonal” menekülőre fogta a dolgot. Közrejátszott ebben egy szinte tragikomikus jelenet is: a csatatértől nyugatra lévő kis erdőben megbújva figyelte az összecsapást egy tucatnyi (szószerint értve, azaz 12 fő) labanc járőr – egy, a környéket jól ismerő és a császáriakat szolgáló bodonyi lakos vezetésével −, akik látván a kuruc arcvonal bomlását, nekiálltak trombitálni, dobolni és csattogni, amivel elhitették a pánikba esett kurucokkal, hogy egy erős osztrák felmentő sereg érkezik…Ezzel a rend végképp felbomlott. A jelentős kuruc túlerőnek köszönhetően itt még mindig mód lett volna a csata győzelemmé alakítására. A harc által még érintetlen huszárezredek a helyszínre érkeztek, azonban ekkor sem akadt olyan vezető, aki rohamra vezényelte volna őket, így azok társaik futását látva szintén meghátráltak. Rákóczi a dombról levágtatva igyekezett megállítani a visszavonulást, azonban Károlyi a fejedelem fogságba esésétől aggódva lebeszélte a személyes közbeavatkozásról. A kuruc sereg nagy része (mely nem széledt szét) a gázlókon és a hídon át visszavonult a Lókos-patak túlsó partjára és ott állt meg. Svéd és lengyel tisztek még ekkor is bíztatták Rákóczit, hogy támadja meg a továbbra is létszámbeli hátrányban lévő, a  harctól és a jeges vízben dagonyázástól elnyúzott ellenséget, azonban a fejedelmet úgy „elkedvetlenítette csapatainak gyenge magatartása”, hogy inkább további visszavonulást rendelt el. A császári csapatok, mivel üldözéshez vagy a harc folytatásához ugyancsak kevesen (és szintén kedvetlenül) voltak, ezért ők is lassan visszavonultak. Károlyi egy lovascsapattal utánuk ment egy kisebb labanc csapatot még szétugrasztott, parancsnokukat pedig elfogta, de komolyabb összecsapásra nem került sor. Noha a még érintetlen lovasokkal akár el is vághatta volna a teljes visszavonuló labanc sereg útját, a karizmatikus vezető és a kellő önbizalom ekkor is hiányzott a seregből, mint ahogy e csata alatt (és máskor is) már annyiszor…

A Romhánynál lezajlott csata így egyértelmű győzelmet egyik félnek sem hozott. Az egész csata egyébként alig tartott tovább fél óránál. A kurucok vesztesége 350 halott és nagyjából ugyanennyi sebesült volt. A labancok vesztesége ennek kétszeresére tehető.

A romhányi csata a Rákóczi-szabadságharc utolsó nagy csatája volt. A szabadságharc nagy csatáinak (rövid) sorában ekkor állt a legközelebb a győzelemhez a kuruc sereg. Az, hogy a jelentős létszámbeli fölény ellenére a kurucoknak nem sikerült legyőzniük a labancokat, ismét rávilágított egyik fő hátrányukra, pontosabban a császáriak előnyére, mely fegyelem, képzettség, felszereltség terén érvényesült. A csatavesztés másik fő oka szintén nem először mutatkozott meg: ez nem más volt, mint a vezetés hiányosságai a csatatéren végrehajtandó hadműveletekben, a tervek meg nem valósítása vagy éppen a nem átgondolt ötletek. Így márpedig hiába volt minden előkészület, felderítés és haditerv, ha „élesben” nem jól hajtották végre a parancsokat. Valamint többnyire maga Rákóczi sem volt elég erélyes ahhoz, hogy parancsait maradéktalanul betartassa alvezéreivel. A vereség nem volt jelentős, sőt, a csata kimenetelét sokan inkább döntetlennek tekintik, azonban olyan szempontból mégis egyértelmű volt a kudarc, hogy a háború menetét itt megfordítani már nem sikerült. A csata egyetlen eredménye az volt, hogy a figyelem elterelésével kis szünethez sikerült juttatni a szorongatott Érsekújvárt, ahova így élelmiszert tudtak bevinni a védőknek.