A szolnoki és ceglédi sikerek, és Hertelendy Miklós
1849 januárjának elején rosszul állt a szabadságharc szénája. A fővárost ki kellett üríteni, az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés Debrecenbe menekült. Eközben Schlik császári tábornok Kassánál vereséget mért a magyar seregre, így a Tiszántúlon lévő magyar seregeket és a szabadságharc új központját immár északról is szorongatták.
Perczel Mór, hadtestével, a főváros elhagyása után Ceglédre, Szolnokra, majd Karcagra vonult vissza. Eközben Perczel végig azt szorgalmazta, hogy a sokfelé szétdarabolt seregrészeket igyekezzenek összehangolni és egyesíteni.
A fővárosba bevonuló Windischgrätz úgy vélekedett, hogy a magyar forradalomnak heteken belül vége lesz, a honvédség feloszlik, a sorezredi csapatok pedig visszatérnek a császári zászlók alá. Ezért aztán kényelmeskedve, csupán Ottinger Ferenc dandárját küldte Perczel Mór után (Ottinger volt az, aki december 30-án már egyszer vereséget mért Perczelre), azzal a feladattal, hogy Szolnok megszállása után ellássa a Tisza-vonal megfigyelését. A január 13-án Szolnokra érkező Ottinger azonban hamar rájött, hogy a Tisza és a Zagyva összefolyása miatt a város mindenkori védőinek elég kedvezőtlen a helyzete egy esetleges támadás idején, hiszen csapatait könnyedén bekeríthetik. Főleg, hogy a január közepi nagy hidegben a befagyott folyókon minden nehézség nélkül át lehetett kelni. Ottinger jelentette Windischgrätznek a szolnoki állás veszélyét és a város védelmére gyalogosokat kért, azonban Windischgrätz nem vette komolyan a figyelmeztetést. Ottinger mindenesetre állandó készültségben maradt.
Perczel, miután tervének megvalósításához jelentős erősítéseket kapott, január 22-én több mint 17 ezer emberrel és 60 ágyúval megindította a támadást. A szolnoki Tisza-híd elfoglalásának feladatát Hertelendy Miklós alezredesre bízta, míg a Kazinczy Lajos alezredes vezette jobbszárnynak a Zagyván kellett átkelnie, hogy bekerítse az ellenséget. A rettenetes ködben azonban Kazinczy csapatai eltévedtek, így nem sikerült a bekerítés és Hertelendy csapatait is először visszaverték. Rövidesen azonban mégis a magyarok javára fordult az ütközet és Hertelendy csapatai elűzték a hídtól az osztrákokat. Eközben Szolnoktól délre a Perczel Miklós (Perczel Mór öccse) vezette tartalék dandár is átkelt a jégen, így Ottinger, vert helyzetét belátva, Ceglédig vonult vissza.
A vereség olyan pánikot keltett a császári főhadiszálláson, hogy Windischgrätz rögtön „talált” gyalogságot (amiért addig hiába könyörgött Ottinger), sőt, a Görgeit üldöző Csorich altábornagyot is arra utasította, hogy szinte egész erejével siessen a fővárosba, valamint egy lovasszázadot is kiküldött Poroszló felé, hogy a magyarok ezáltal veszélyeztetve lássák visszavonulási útvonaluk.
Perczel Mór január 25-én reggel folytatta a támadást Cegléd felé. Tervét ezúttal alaposan kidolgozta, ám az mégsem egészen úgy sikerült, ahogy ő elgondolta. Ugyanis elképzelésével szemben, az osztrákokkal nem Cegléden kellett megütköznie, hanem azok a város keleti (Abony felé eső) határában várták csapatait. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy Ottingernek még a harc közben, vasúton is érkeztek újabb erősítései. Az ütközetet végülis a tüzérség döntötte el. A magyar tüzérség komoly elismerésének tekinthető, hogy Ottinger a valóságosnál jóval nagyobb kaliberűnek és lőtávolságúnak hitte a magyar lövegeket. A tüzérségi párbaj ideje alatt Kazinczy Törtelről érkező csapatai megkerülték Ottinger jobbszárnyát, ezért az osztrákok kénytelenek voltak visszavonulni – amíg még megtehették – Ceglédbercelre, majd Albertibe. Itt egyesültek a fővárosból érkezett újabb csapatokkal és újabb erősítéseket sürgetve felkészültek a magyar sereg további előrenyomulására.
Ez azonban nem következett be. Jókai elmesélése szerint Perczel Mór azért állította le Ceglédbercelnél a további támadást, mert észrevette, hogy a település neve („Bercel”) nagyon hasonlít az ő vezetéknevéhez – márpedig a móri vereség óta nagyon figyelt az ilyen dolgokra…A támadás leállításának tényleges oka azonban inkább az volt, hogy az ütközet után Perczelnek át kellett adnia csapatai egy részét a Párizsból újonnan érkezett, és rögtön fővezéri babérokra törő Dembińskinek, ezért a két tábornok összeveszett, Perczel pedig lemondott a főparancsnokságról.
A szolnoki és ceglédi győzelmek az addig egyfolytában visszavonuló magyar sereg szempontjából fontos lélektani- és stratégiai jelentőséggel bírtak. Stratégiai jelentőségük főként abban állt, hogy olyan rémületet keltettek a császári főhadiszálláson – ahol azt hitték, hogy Perczel a fővárost készül visszafoglalni −, hogy Windischgrätz sorra küldte az erősítéseket Albertibe és kénytelen volt erőit más pontokon meggyengíteni, azaz csapatait több helyről azonnal visszavonni Pest felé.
Hertelendy Miklós, a szolnoki ütközet hőse, 1813. május 2-án született Pesten, magyar nemesi család sarjaként. Apja császári és királyi ezredes volt. Miklós is a katonai pályát választotta, a bécsújhelyi katonai akadémián végzett.
1848 szeptemberétől részt vett a Jellačić elleni harcokban, így például a pákozdi csatában is. Októbertől őrnagy, majd nemsokára alezredesi rangban folytatta a küzdelmet. 1849. január 22-én, a szolnoki támadásban tanúsított vitézségéért nyilvános dicséretben részesült. Részt vett a ceglédi ütközetben, majd – immár ezredesi rangban – számos más összecsapásban, így például Isaszegnél is hősiesen harcolt. 1849. október elején, a komáromi vár védőjeként tette le a fegyvert. A Klapka György irányítása alatt álló vár védői csak szabad elvonulás és büntetlenség fejében voltak hajlandóak átadni a várat, így Hertelendy is menlevelet kapott.
Előbb apósához költözött, majd az (akkor) Vas megyei (ma Veszprém megyei) Magyargencsen vásárolt birtokán élt. Itt érte halála is 1877. december 4-én. Magyargencsen található a gyermekei által emelt síremléke is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése