A magyarság néprajzi térképe

A barkók

            Hazánk népcsoportjainak bemutatását egy ma már kevésbé ismert és napjainkra szinte teljesen eltűnt északi-középhegységbéli néprajzi csoporttal, a barkókkal folytatjuk.

            A barkók négy vármegye, Borsod, Gömör, Nógrád és Heves határvidékén éltek. Falvaik a Rima folyócska déli (nyugat-kelet irányú) szakasza mentén, a Sajótól délre és nyugatra a Zagyva forrásvidékéig, a Hangony és Hódos patakok környékén helyezkedtek el. A barkók által lakott, nagyjából ötven pici faluból álló, teljes pontossággal nehezen körülhatárolható vidéknek tájneve is lett: a barkók földjét nevezik Barkóságnak is.

            Maga a „barkó” népnév eredete ismeretlen. Pontosabban szólva számos, nem bizonyított feltételezés létezik e név eredetére. Egyesek a „pofaszakáll” jelentésből eredeztetik, mások meg a „Bertalan” személynévből és még sok másból is. A jelenleg legvalószínűbbnek tűnő változat szerint a „barkó” egy XVIII. századi huszárezred nevéből jött, mely ezrednek pontosan ez a vidék volt a toborzási területe. (Az ezred pedig az ezredtulajdonosról, az olasz származású Barco tábornokról kapta elnevezését.) A néprajztudomány a barkókat időnként a palócok egyik ágaként tartja számon, noha kisebb-nagyobb eltérések, bizonyos barkó népi sajátosságok természetesen léteznek.

            Vallásukat tekintve többségében római katolikusok, de szép számmal akadnak reformátusok is köztük. Református vallását a – gyakran erőszakos – rekatolizáció korszakában leginkább csak a kisnemesség tudta megőrizni. A barkók emellett igen babonásak. Több hiedelmük kapcsolódik például a kígyókhoz, melyektől a barkók egyébként rettenetesen félnek.

            A Barkóság dimbes-dombos területét egykor régen egybefüggő erdőség borította. A lakosság évszázadokon keresztül csökkentette az erdők területét, a barkó falvak túlnyomó többsége is irtás eredetű. (Ennek ellenére e vidék nagy részét még a XIX. század második felében is hatalmas erdőségek borították.) Jellegzetes barkó falvak voltak például: Domaháza, Uppony, Hangony, Bóta, Sáta, Center, Ózd vagy Arló. E vidék legjelentősebb gazdálkodási ágazatát az erdőket is hasznosító állattartás jelentette. A környező vidékektől „elzárt”, erdős, dombos barkó falvak a XX. század közepéig archaikus népi kultúrát őriztek meg.

            A Barkóságban bort nem termeltek − azt inkább a környező vidékekről, főképp Egerből hozatták −, annál népszerűbb volt viszont errefelé a pálinka. Különösen híres volt Uppony jóféle sompálinkája…

            A barkó népi öntudat már száz éve is szórványos volt, akik viszont barkónak vallották magukat, azok igen büszkék is voltak erre. Bár más kutatók tapasztalatai szerint viszont a vidék lakossága többnyire még a XX. században is vállalta a barkó megjelölést. Manapság barkó-öntudattal rendelkező magyarok már alig-alig vannak. A barkók földje a honfoglalás óta folyamatosan magyar népességű terület volt. Bár megjegyzendő, hogy a barkók minden valószínűség szerint úz ősökkel is büszkélkedhetnek, e népcsoport már réges-régen beolvadt a magyarságba. A Barkóság a népmozgások által kevésbé bolygatott vidékek közé tartozott, átmenetileg elpusztult falvai is közvetlen környékükről töltődtek fel újra. Az archaikus vonások és a népviselet gyors eltűnése, valamint különféle nemzetiségek, etnikumok észrevehető mértékű bevándorlása csak a környékbéli bányászat és nagyipar kibontakozása után indult meg. Ekkoriban fejlődött a Barkóság egyetlen városias jellegű központjává Ózd, mely egyúttal a legnagyobb arányú kisebbségnek is otthont adott (cigányok, szlovákok, németek). De a nemzetiségiek gyorsan asszimilálódtak, nem úgy, mint a legnagyobb számú etnikum. A Barkóság népi összetételéhez már a XVII. század óta hozzátartoznak a cigányok, akik általában kovácsok vagy (hegedűs) muzsikosok voltak. Számarányuk az utóbbi háromszáz évben fokozatosan növekedett és mára a barkókat sok helyütt szinte teljesen kiszorították…