Várháborúk a török-korban

Kőszeg ostroma

1529 őszén Bécs megmenekült. I.(Nagy) Szulejmánnak, minden idők leghatalmasabb török szultánjának ostroma kudarcot vallott, a hideg idő beálltával kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. Bécs megmaradása azonban nem sokon múlott, a törökök óriási veszteségeket okoztak és kis híján elfoglalták a császárvárost. A Habsburg Birodalom (és így a Habsburg-uralom alatt lévő királyi Magyarország) székhelyének elfoglalása pedig beláthatatlan következményekkel járt volna.
Szulejmán nem is tett le tervéről és három évvel később újabb nagyszabású hadjáratot indított, hogy megvalósítsa legfőbb célját: Bécs elfoglalását. Tanulva a korábbi hadjárat sikertelenségéből, ezúttal másik útvonalat választott. Az 1529-es hadjárattal ellentétben, melynek útvonala a Duna mentén vezetett, Szulejmán 1532-ben a Dráván átkelve északnyugat felé fordult, hogy a Dunántúlon keresztül lerövidítse az utat és a tél beállta előtt több ideje jusson Bécs ostromára. Emellett fontos tényező volt az is, hogy a harcok által még érintetlen dunántúli területeken átvonulva a hadsereg ellátásának biztosítását is könnyebben megoldhatónak gondolta.
A közel százezres török sereg a Dunántúlon több jelentős erősség mellett is elhaladt, majd augusztus elején, a Zalán és a Rábán való átkelés után, sokak meglepetésére éppen Kőszeg kicsiny várának falai alatt táborozott le, hogy nekiálljon a vár ostromának.
A kőszegi várat a horvát származású Jurisics Miklós vezetése alatt alig félszáz katona védte. Ehhez csatlakozott még jó 700 környékbéli paraszt, akik a kőszegi várba menekültek, Jurisics pedig amennyire lehetett, felfegyverezte őket. Az ellenség túlereje még ígyis bő 120-130-szoros volt. A várkapitány minden pénzén lőport vásárolt, hogy apró várával ameddig csak lehet, feltartóztassa a török sereget, és ezzel időt nyerjen a Bécs alatt gyülekező keresztény nemzetközi haderőnek. Jurisics el volt rá szánva, hogy ha kell életét is adja a keresztény világ védelméért, azonban bízott abban, hogy a törökök Kőszeg alól is továbbvonulnak, hiszen más, fontosabb dunántúli várakat sem vettek ostrom alá.
A török sereg azonban mégis nekiállt az ostromnak. A védők szerencséjére a legnagyobb ostromágyúkat a Dunán, hajón szállították Bécs felé. Azonban ezek nélkül is számos ágyú ontotta a lövedékeket a várra, majd nemsokára a török aknászok és ostromtornyok is támadásba lendültek. A maroknyi várvédő „sereg” újabb és újabb rohamokat vert vissza, egy éjjeli akció során pedig az egyik ostromtornyot is sikerült felgyújtaniuk. Jurisics egymás után küldte segélykérő leveleit Ferdinánd királynak, a Bécs alatt összegyűlt hatalmas sereg vezérei azonban egyetlen embert, se egy zacskó lőport nem voltak hajlandóak küldeni Kőszeg védőinek.
Augusztus 28-i levelében Jurisics Miklós leírja, hogy már csak három mázsa lőporuk maradt, embereinek fele pedig már elesett a harcokban. Politikai és katonai éleslátásáról tanúbizonyságot téve kifejti azt is, hogy a szultán szerinte csak Bécstől távolabb akarja csalni az összegyűlt keresztény hadsereget, hogy ott jobb eséllyel vehesse fel velük a harcot. Jurisics ekkor már biztos volt benne, hogy segítséget nem fog kapni senkitől és belenyugvással várta dicső halálát, melyet hitéért fog elszenvedni.
Augusztus végére a törökök rommá lőtték a kőszegi várat, Jurisics Miklós és megmaradt, pár száz sebesült embere (akik a sajátjukénál nagyjából hétszer nagyobb veszteséget okoztak az ellenségnek) pedig a füstölgő törmelékeken állva várták a törökök végső rohamát. Ehelyett azonban augusztus 29-én egy ajánlatot kaptak az ellenségtől. Ez az ajánlat arról szólt, hogy a törökök, ha délelőtt 11 óráig nem foglalják el a „várat”, akkor az a védők kezén maradhat, amennyiben a törökök kitűzhetik rá a lófarkas zászlót. A védők, nem lévén más választásuk, belementek az ajánlatba. A török hadseregnek végül nem sikerült elfoglalni a várat. Kivételesen (talán mivel szultáni hadról volt szó) betartották ígéretüket és a török zászlók kitűzése után az oszmán sereg megkezdte visszavonulását. Szulejmán serege másik útvonalon hazaindulva kicsit fosztogatott Alsó-Ausztriában, Stájerországban és Szlavóniában, majd visszavonult a Balkánra.
Kőszeg néhány száz védője közel egy hónapig kitartott az irtózatos ellenséges túlerővel szemben; bátor helytállásukkal beírták magukat a magyar történelem dicső lapjaira. Kőszegen mind a mai napig egy érdekes szokással, a 11 órai harangszóval emlékeznek meg e híres győzelemről.
Kicsit szélesebb, alaposabb körültekintéssel szemlélve az eseményeket és a helyzetet, sajnos némileg ellentétesen kell, hogy viszonyuljunk Kőszeg ostromának tényéhez. A büszkeség mellett, ami joggal tölthet el minket e kicsiny vár maroknyi hősének kitartása okán, bizony sajnálkozásra is van okunk. Bécs alatt ugyanis nagyjából százezres létszámú, hatalmas nemzetközi keresztény zsoldossereg sorakozott fel, V.Károly császár személyes vezetése alatt. Ha 1532-ben megütközött volna V.Károly, (kis túlzással „a fél világ ura”) és I.Szulejmán („a világ másik felének az ura”) főserege, akkor egy mindent eldöntő csatával talán megpecsételődhetett volna Közép-Európa sorsa. A felek egyike sem mert azonban a rendkívül kockázatos ütközetbe bocsátkozni. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy a támadó hátrányban lenne, egy esetleges, sorsdöntő vereséget pedig nem kockáztathattak. A német rendek ráadásul csak azzal a feltétellel voltak hajlandóak megszavazni a császárnak (és öccsének) az óriási zsoldossereget, hogy azt nem vezethetik a Német-római Birodalom határain túlra, így például Magyarországra. Szulejmán igyekezett Bécs alól elcsalni a keresztény sereget, valószínűleg ezért torpant meg, hogy Kőszeget ostromolja. A keresztény sereg vezetését azonban csak Bécs védelme érdekelte és emiatt, valamint az előbbi feltétel miatt nem mozdultak Bécs mellől. A sorsdöntő összecsapás elmaradt, Szulejmán hazavonult, a keresztény sereg pedig szétoszlott. Hazánk tragédiájára a két nagyhatalom Magyarország területén került egyensúlyba egymással. Magyarország közel két évszázadra ütközőzónává, a belviszályokat kihasználó nagyhatalmak játékasztalává, egy minden oldalról rablásoknak, pusztításoknak kitett hadszíntérré változott…
Kőszeg bátor védőinek helytállásából ez azonban mit sem von le. Hogy a szultán éppen Kőszegnél állt le időt húzni, az nem rajtuk múlott. A nagypolitikához (Jurisics kivételével) ők nem értettek, nem is foglalkoztak vele, csupán azt tették, ami a kötelességük volt és amit a szívük diktált: védték a hazájukat (azt a keveset, ami még mögöttük volt) és a királyukat. Kitartásuk és kötelességtudatuk mindörökké példaértékű marad.