Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Damjanich János

            Damjanich János, a szabadságharc szerb származású honvéd tábornoka és egyúttal az 1848-49-es harcok egyik legszélesebb körben ismert hadvezére 1804. december 8-án született a horvát határőrvidéken található Stazán*. Damjanich szerb határőr-családból származott, így szinte természetes volt, hogy ő maga is folytatni kívánta a családi „hagyományt”. 1820-tól hadapródként, 1848 elején pedig már századosként szolgált Temesváron. Időközben megházasodott, Csernovits Péter temesi gróf testvérét, Csernovits Emíliát vette feleségül, akit aztán haláláig őszintén szeretett.

            Damjanich soha nem tagadta meg szerb származását, se nem szégyellte, azonban Magyarország hű fiaként magyar nemzettudatát és hazáját mindennél előbbre valónak tartotta. Élénken figyelte a politikai eseményeket és az is előfordult, hogy leleményességével megmentette egy hadbíróság elé állított magyar honfitársát, aki kiállván a magyar becsületért, megsértette egy felettesét. A szabadságharc előestjén maga Damjanich is konfliktusba keveredett egy felettesével, későbbi kivégzőjével: 1848. március 31-én, nem tűrvén hazájának ócsárolását, összeszólalkozott a magyar átalakulást és Kossuthot gyalázó Haynau altábornaggyal, amiért büntetésképp az itáliai hadszíntérre vezényelték.

            A magyar kormány – ismervén Damjanich hazaszeretetét – mindent megtett azért, hogy Damjanichot hazavezényeljék. A Batthyány-kormány és Damjanich próbálkozásait végül siker koronázta, és 1848 júniusában hazatérhetett. Damjanich azonnal belevetette magát a feladatokba és őrnagyi rangfokozatban nekilátott a parancsnoksága alá került, Szegeden felállított 3. honvédzászlóalj erőteljes kiképzésének.

            Június végétől alakulatával a bácskai hadszíntéren küzdött. Kezdetben katonái többnyire gyanakvással figyelték a szerb származása miatt árulónak sejtett Damjanichot, azonban alig kellett pár hétnek eltelnie, hogy a katonai sikereket egymásra halmozó, a harcokban személyesen is keményen küzdő parancsnok nemcsak országos hírnevet, de katonái feltétlen bizalmát és megbecsülését is elnyerje. A legjelentősebb délvidéki győzelmek a lázadó szerbek ellen többnyire Damjanich nevéhez kapcsolódnak: Törökbecse felmentése, a strázsai és a károlyfalva-alibunári győzelem, december 14-15-e éjjelén a szerbek rajtaütését Jarkovácnál szintén magyar győzelemmé változtatta, de a januári verseci siker is említést érdemel, és még számos más katonai bravúrral segítette Damjanich a szabadságharc ügyét. Sikerei nem is maradtak elismerés nélkül: a ranglétrán gyorsan emelkedő Damjanichot decemberben honvéd vezérőrnaggyá nevezték ki, januárban pedig, Kiss Ernő kudarca után – az érlelődő konfliktus és harag elkerülése érdekében Kisst „előléptették” az adminisztratív feladatokat ellátó Országos Főhadparancsnokság élére – a bánsági hadtest parancsnokságát is megkapta. Sikereinek további eredménye, hogy a kezdetben gyanakvó katonái bizalmát elnyerő Damjanichot emberei ekkor már rajongva szerették, tisztelték. Így lett a szerb származású magyar hazafiból a „rácok ostora”.

            A kegyetlen délvidéki harcokban elért sikeres katonai akciói mellett a szerb parancsnokot levélben is megpróbálta meggyőzni ügye igazáról, és a szerb-magyar szembenállás, valamint a polgári lakosság sanyargatásának szükségtelenségéről.

            Damjanich január végén Aradról erősítést küldött Erdélybe, Bem tábornoknak (erről múltkor esett is szó). Következő nagyhírű hadi tette a Vécsey Károllyal együtt végrehajtott fényes szolnoki diadal volt, március 5-én. A dicsőségen sikerült is a két győztes parancsnoknak igen komolyan összevesznie. Damjanich ezután a tavaszi hadjárat legtöbb ütközetében szintén aktívan részt vett, döntő szerepe volt a tápióbicskei, az isaszegi, a váci, a nagysallói és az első komáromi győzelemben.

            Damjanich magas, vaskos, hírhedt erejű, nagydarab és heves természetű ember volt, emellett ravasz mód okos és jólelkű is. Idejét katonái közt töltötte, osztozva azok bújában-örömében, bajaiban, életkörülményeiben. Ez s közvetlen, barátságos – bár néha durva – stílusa (noha fontos katonai kérdésekben viszont nem ismert tréfát) mindenkiben tiszteletet ébresztett, emberei hajlandóak voltak tűzbe menni érte. Bátorsága vitathatatlan volt, a harcokban többnyire maga is az első sorokban vett részt. Damjanich János, a szabadságharc hős mintaképe a háború egyik legkiemelkedőbb katonai vezetője volt, ám ha választani kell, mégis inkább harcászati, mintsem hadászati szinten tarthatjuk őt igazán nagyszerűnek. Mondhatni, hogy zsenialitása a feladat nagyságától függött. Stratégiai kérdésekben, ha nem is volt rossz, ám különösebben kiváló sem. A harcok taktikai szintjéhez, harcvonalaihoz közeledve viszont egyre világosabban megmutatkoztak hadvezéri erényei; ha pedig katonaként tekintünk rá, akkor egy igazi kemény, vagdalkozó, vitéz harcossal találjuk szembe magunkat. Érdemes megjegyezni azt a nem mellékes tényt is, hogy Damjanich volt a magyar szabadságharc egyedüli veretlen tábornoka. Katonai, hadvezéri és emberi nagyságának köszönhetően számos történet és legenda fűződött személyéhez.

            Április végén ideiglenes hadügyminiszteri kinevezést kapott, azonban egy baleset folytán eltörte a lábát, így a honvédsereg egyik legtehetségesebb tábornoka hosszú ideig nem tudott részt venni a harcokban. Júliusban Kossuth az aradi vár (tehát későbbi kivégzésének helye) parancsnokává tette meg. Itt érte Damjanichot a szabadságharc bukása. Augusztus 17-én, kegyelem fejében, letette a fegyvert és átadta a várat az orosz csapatoknak, akik azonban kiadták őt az osztrákoknak.

            Damjanich János történelmünknek egyik legékesebb példája arra, hogy nem feltétlen a származás határozza meg azt, hogy valaki magyar hazafi lesz-e vagy sem. Damjanich szerb nemzetiségűként született, magát mégis – joggal – magyarnak tartotta, és életét hajlandó volt szeretett magyar hazájának szentelni és érte bármikor feláldozni. Halálos ítéletének tudatában így vélekedett: „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.” Minthogy október 6-án az aradi tizenhárom közt utolsó előttiként végezték ki, az akasztófa alatt megjegyezte: „Már azt hittem, hogy én, aki a csatákban mindig első voltam, most utolsó leszek. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”

Damjanich János

*Ez a település bizony nem azonos a temesi Straža=Temesőr-rel, amit a legtöbb internetes forrás Damjanich születési helyéül ad meg – tévesen. Az általánosan elterjedt hiba alighanem elírásból vagy rossz fordításból származik. Teljesen megnyugtatóan egyértelmű bizonyítékot egyelőre nem találtam arra nézve, hogy Damjanich valóban Stazán és nem Temesőrön született, azonban az 1848-49 témakörével kapcsolatos vitákban én mindig inkább Hermann Róbertnek hiszek.