Trianon

A nyugat-magyarországi felkelés

            A Magyarország egyik legsúlyosabb nemzeti tragédiáját jelentő trianoni békediktátum egésze mellett, a Horthy-korszak kezdeti időszakában, az 1919-es saint-germaini és az 1920-as trianoni békeszerződés egy különösen meghökkentő döntése korbácsolta fel a közvélemény felháborodását. Ez a döntés ugyanis eleget tett az osztrák államtanács 1918 novemberében kihirdetett igényének, mely etnikai elvekre hivatkozva, nyugat-magyarországi területek átadását követelte Ausztria javára.

            A döntés okozta elégedetlenség teljesen jogos volt, hiszen ennek értelmében Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati része osztrák fennhatóság alá került volna és bár e területek német többségűek voltak, azonban igen jelentős magyar kisebbséggel rendelkeztek. A döntés ráadásul ismét kizárta a magyar önrendelkezés jogát, és olyan elvekre hivatkozott, melyeket akkoriban, úgy néz ki, csak a magyar fél rovására lehetett érvényesíteni. A legnagyobb felháborodást azonban az okozta, hogy a nagy háborúban mellettünk harcoló egykori szövetségesünk javára kellett területi engedményeket tenni, az a „szövetséges” javára, akinek utasítására Magyarország belépett a számára végzetes kimenetelű első világháborúba. Az osztrák fél semmiféle megállapodást vagy kompromisszumot sem volt hajlandó kötni a tiltakozó magyar kormánnyal.

            E nyugati területek – a térség legjelentősebb városával, Sopronnal együtt – hivatalos átadására 1921 augusztusában került volna sor. Az átadás ellen soha nem látott méretű tömegtüntetésre került sor Sopronban – hasztalan. A város hivatalai elköltöztek, megtörtént a Nemzeti Hadsereg kivonása is. A felfegyverzett osztrák csendőrök, zenészek társaságában vették birtokba a területeket, ugyanis terveik szerint díszlépésben vonultak volna be Sopronba, ahol az antant-bizottság és az osztrák kormány egyes tagjai pezsgővel várták a város ünnepélyes átadását. Az események azonban nem Ausztria tervei szerint alakultak…

            A terület átadásának megakadályozása érdekében Prónay Pál, Ostenburg Gyula, és más tisztek titokban már korábban megkezdték önkéntes csapatok toborzását és felfegyverzését. E sereg magvát veterán katonák, különítményesek, egyetemisták, valamint a szegényparasztokból, napszámosokból és más – jellemzően rendkívül hiányosan felszerelt, ám annál lelkesebb – önkéntesekből álló, úgynevezett Rongyos Gárda alkotta.

            Ezek a lelkes önkéntesek 1921. augusztus 28-án a magyar kormány tudta nélkül kirobbantották a nyugat-magyarországi felkelést. Felszereltségben és gyakran létszámban is kedvezőtlen helyzetben lévő csapataik többször megütköztek az osztrák csendőrséggel, Ágfalvánál kétszer is győzelmet arattak. A felkelő sereg másfél hónapon keresztül, Nezsidertől Németújvárig, közel 200 km-es határszakaszon küzdött a történelmi Magyarország nyugati határaiért. A küzdelem során, már szeptember közepére sikerült visszavonulásra kényszeríteni az osztrák csapatokat, így azoknak rövid birtoklás után máris távoznia kellett az általuk Burgenlandnak elnevezett területről. A későbbi osztrák támadásokat is sikerrel verték vissza a felkelők, így általuk, a harcot hallgatólagosan támogató magyar kormány kedvezőbb diplomáciai helyzetbe került. Az antant a terület azonnali kiürítését követelte, mire Prónay azzal válaszolt, hogy október 4-én, Felsőőrött, kikiáltotta a magyar történelem egy igen különleges, ellentétes megítélésű és rövid életű képződményét: a Lajtabánságot. A Prónay vezette Lajtabánság a felszabadított területeken megalakult, névleg független és semleges állam volt, melynek célja a nyugati magyar területek átadásának megakadályozása volt. A furcsa, ám némileg kellemetlennek érzett államot Horthy alig egy hónap múlva felszámolásra ítélte, mivel a felkelés így is elérte célját. Sikerült ugyanis kikényszeríteni, hogy Sopronban és környékén népszavazást tartsanak, melynek eredményeképp a város és környéke végül újra Magyarországhoz került; a nyugati határvidék többi részéről pedig kivonultak a felkelők.

            A nyugat-magyarországi szabadságharc és a következményének tekinthető soproni népszavazás következtében némileg sikerült ellensúlyozni a trianoni döntés igazságtalanságát és Magyarország nyugati határa vált az ország legstabilabb, a revízió igénye által a továbbiakban legkevésbé érintett térségévé. Ha az antant beismerte volna, amit e határvidék példája is jól bizonyított, vagyis hogy népszavazásokkal, az önrendelkezés biztosításával igazságosabban rendezhető a magyar határok kérdése, akkor a következő évtizedek valószínűleg sokkal nyugodtabb időszakot tartogattak volna a magyar nép és szomszédai számára.

(A téma iránt érdeklődőknek bátran tudom ajánlani Maderspach Viktor „Élményeim a nyugat-magyarországi szabadságharcból” és Somogyváry Gyula „És mégis élünk” című regényeit. Fő témája mindkettőnek a nyugat-magyarországi felkelés, melyeket saját tapasztalatok és történelmi tények alapján írt le a két szerző. Két nemzeti érzelmű, hazájáért aggódó író, akik bizonyos szempontból mégis ellentétesen értékelik az eseményeket – hiszen előbbi egy legitimista, utóbbi pedig inkább horthysta nézőpontból beszéli el a történéseket.)