A Magyar Vörös Hadsereg harcai
Magyarország történetében a
Tanácsköztársaság 133 napja és az ez idő alatt lezajlott események rendkívül
ellentmondásos megítélés alá esnek, mind a mai napig. Maga az akkori kormányzat
– a Forradalmi Kormányzótanács – tevékenysége, összességében, kétségkívül
kártékonynak tekinthető; a kommunista vezetőség tovább súlyosbította az ország
akkori tragikus helyzetét. Bizonyos események, cselekedetek – melyek elvileg a
Tanácsköztársaság nevében történtek – megítélése viszont, már nem ilyen
egyszerű feladat. Ilyen ellentmondásosnak számít a Magyar Vörös Hadsereg
története is.
Az eredeti cél, a katonák célja,
vagyis a magyar területek megvédése az ellenség inváziójától, minden kétséget
kizáróan nemes feladat volt. A kommunista kormányzat elhibázott döntései, valós
céljai, és maga a tény, hogy e küzdelem névleg egy bizonytalan legitimitású
hatalom szolgálatában történt, viszont némileg kétes dicsőséget szereztek a
harcnak. Fontos tudni azonban, hogy az ekkori Vörös Hadsereg katonáinak
többsége egyáltalán nem szimpatizált a kommunizmussal, sőt, akár egyenesen
utálták azt; azonban – nagyon helyesen – a politikával nem törődtek, és
hazaszeretetük felülírta ellenérzéseiket. Így történhetett, hogy a legtöbben
politikai meggyőződésük ellenére álltak be a hadseregbe, hogy megvédjék
hazájukat. Röviden összefoglalva tehát: a Magyar Vörös Hadsereg katonáinak
többsége hősiesen küzdő, igaz magyar hazafi volt; akiknek dicső harcát azonban
az előző (Károlyi- és Berinkey-kormány) és az akkori (Kun Béla-féle) kormányzat
elhibázott lépései eleve kudarcra ítéltek.
A polgári demokratikus rendszertől
örökölt kicsi és gyenge hadsereg, még 1919. április első felében, a Vörös
Hadsereg toborzásának megkezdése után is alig érte el a 60 ezer főt. Mivel Kun
Béla hol visszautasította az antant által szabott feltételeket, hol pedig
feladta az ország területi integritását, engedve a követeléseknek, ezért az
érthetetlen és kaotikus állapotokat kihasználva, a kommunista rendszer
megdöntésének céljával érvelve, a román hadsereg április közepén megindította
támadását Erdélyből. A többszörös túlerőben lévő román hadsereg két hét alatt
elfoglalta az egész Partiumot és a Tiszántúlt, a megszállt területeken pedig
gyakran kíméletlen rablásokat, bebörtönzéseket, deportálásokat és kivégzéseket
hajtottak végre a magyar lakossággal szemben. A magyar erők gyengeségét és
lekötöttségét látva, április végén a cseh seregek is támadásba lendültek és
rövidesen megszállták Munkácsot, Sátoraljaújhelyt és Miskolcot is, míg a
szerb-francia haderő pedig Makót és Hódmezővásárhelyt vette birtokba. A Magyar
Vörös Hadsereg (melyben sok ésszerűtlen intézkedés lerontotta a csapatok
harcértékét is) létszáma még ekkor is alig érte el a 70 ezer főt.
A kritikus helyzetet érzékelve, és
belátva, hogy egyelőre elmaradt a világforradalmi hullám és az orosz segítség
is, melyben Kun Béláék reménykedtek; a kormányzat a munkásosztály általános
mozgósítása mellett döntött és országos toborzó gyűléseket is szerveztek. A
Vörös Hadsereg létszáma néhány hét alatt megtöbbszöröződött és május végére
elérte a 200 ezer főt. Egyszerre rengeteg hazafi jelentkezett a honvédő harcra;
munkások, szegényparasztok, munkanélküliek, lelkes fiatalok és sokan mások,
sőt, szép számmal jelentkeztek hivatásos tisztek is, akik közül sokan a magyar
hadsereg későbbi tábornokai lettek, a Horthy-korszakban és második
világháborúban. A háború honvédő jellege, az ősi föld védelme lehetővé tette egy
rövidke történelmi pillanatra, hogy kommunisták és nacionalisták is együtt
küzdjenek, még ha küzdelmük hosszú távú céljai nem is egyeztek meg és a
motiváló ideológiák is nehezen fértek meg egymás mellett…
A Vörös Hadsereg főparancsnoka Böhm
Vilmos volt szociáldemokrata politikus, a tényleges vezető pedig, vezérkari
főnökként, Stromfeld Aurél lett. Mindketten ellenszenvvel viseltettek a
kommunizmus iránt és kezdetben nem is kívántak a kommunistákhoz közeledni,
azonban az ország végveszélyét látva, végül elvállalták a rájuk bízott
feladatokat. Stromfeld és a Vörös Hadsereg számos más tisztjének
kommunista-ellenessége jól példázza azt a paradox helyzetet, ami a korabeli
Magyarországot és hadseregét jellemezte: azaz hogy az internacionalista
Tanácsköztársaság nacionalista hadserege próbálta megvédeni a színmagyar
területeket a szomszédos államoktól.
A Vörös Hadsereg 1919. május 20-án
indította meg általános támadását az északi fronton. A hadjárat célja a cseh és
a román intervenciós seregek különválasztása volt, valamint az, hogy
északkeleti irányban előrenyomulva megteremtsék a lehetőségét annak, hogy
felvegyék a kapcsolatot az orosz Vörös Hadsereggel. A katonák lelkesedésének,
Stromfeld tehetségének, valamint a sok hivatásos tiszt szakképzettségének
köszönhetően, az úgynevezett „északi hadjárat” meglepő sikereket ért el. Néhány
hét leforgása alatt a magyar csapatok egészen az
Érsekújvár-Aranyosmarót-Zólyom-Rozsnyó-Bártfa vonalig szorították vissza a
cseheket, úgy, hogy az említett települések (és nyilván a mögöttük elhelyezkedő
összes terület) mind újra magyar kézre kerültek, Bártfa környékén pedig
lényegében elérték a történelmi Magyarország határát. A felszabadított
területeken előkerültek az addig a padlásokon rejtegetett magyar zászlók, és a
magyar lakosság örömmel fogadta a bevonuló katonákat, aki pedig tudott,
csatlakozott a Felvidéket felszabadító hadjárathoz.
A Tanácsköztársaság helyzete azonban
rövidesen tarthatatlanná vált. A kommunista vezetés intézkedései – vagy éppen
elmaradt intézkedései –, vagy a vörös terror, vagy számos más okból kifolyólag,
egyre nőtt a kommunista rendszer ellenzőinek száma, sztrájkok, felkelések
robbantak ki. Emellett, Clemenceau, az antant békekonferenciájának elnöke, az
északi hadjárat leállítását és a Felvidék kiürítését követelte a kormányzattól.
Cserébe a románok kivonulását ígérte a Tiszántúlról, közölte az ország végleges
határait csehszlovák és román viszonylatban és ígéretet tett Magyarország
meghívására a béketárgyalásokra. A katonai vezetés, valamint a kommunisták jó
része ellenezte a visszavonulást, jól tudva, hogy ez milyen következményekkel
járhat, különösen, ha nincs semmi biztosíték a román csapatok kivonására. Kun
Béla azonban – bár a határokat elfogadhatatlannak tartotta – mégis az ultimátum
elfogadása mellett döntött. A Vörös Hadsereg június 30-án megkezdte a győztes
csapatok visszavonását, a Felvidék kiürítését, Stromfeld és Böhm pedig
tiltakozásképp lemondott; helyükre Julier Ferencet és Landler Jenőt nevezték
ki. A végképp demoralizálódott hadsereg, bomlásnak indult és a
Tanácsköztársaság külső segítségre sem számíthatott. Clemenceau ígéreteit nem
teljesítette, az elégedetlenség és az ellenforradalmi tevékenység pedig
fokozódott.
Kun Béláék (apróbb hangulatjavító
intézkedések mellett,) újabb győzelmekkel akarták a folyamatot megfordítani,
ezért július 20-án a Vörös Hadsereg támadást indított a Tisza mentén, a továbbra
is ott tartózkodó román hadsereg ellen. Az offenzíva azonban, kisebb kezdeti
sikerek után, néhány nap múlva kifulladt (főleg, hogy a románok hozzájutottak a
támadás terveihez), a román seregek pedig ellentámadásba lendültek. A Vörös
Hadsereg katonái ekkor már tömegesen dezertáltak, a rövid időn belül 70 ezer
főnél is kevesebbre olvadó, csalódott hadsereg már képtelen volt komolyabb
ellenállást kifejteni. A Vörös Hadsereg felbomlása után, a támadásba lendült
román csapatok július 30-án, Szolnoknál, átkeltek a Tiszán és ezzel megnyílt
előttük az út az ország fővárosa felé. A reménytelen helyzet láttán a
Forradalmi Kormányzótanács 1919. augusztus 1-jén lemondott és elmenekült, a
fővárost megszálló román csapatok pedig kifosztották Budapestet…
A Pozitív Visszacsatolás Stratégiáját elsősorban azok figyelmébe ajánlom, akiknek meggyőződése, hogy van valós és számunkra kedvező alternatívája a trianoni/párizsi paktumnak és hogy ez az alternatíva kölcsönösen előnyös lehet nekünk magyarorknak és a környező népeknek is. Továbbá, hogy következetes érveléssel és határozott fellépéssel lehet nyomást gyakorolni a magyar és nemzetközi politikai döntéshozó testületekre.
VálaszTörléshttp://pozitivvisszacsatolas.blogspot.com/
A Stratégia elsődleges célja egy erős Kárpát Régió kialakítása ahol a magyar és a résztvevő népek önrendelkezési jogai végleg tisztázva vannak.
Ehhez tudatosítani kell a környező népekkel, hogy a trianoni/párizsi paktumok nem a valós helyi érdekviszonyokat tükrözték, hanem azokat az érdekeket, amelyek egy erős hatalom kialakulását megakadályozandó, önállóan fejlődésképtelen részekre szabdalták at egész régiót. Világossá kell tenni, hogy az önrendelkezési jogokat nem elsősorban egymással szemben kell érvényesíteni, hanem a kialakult globális rendszerrel szemben. A fennálló globális rendszertől való viszonylagos függetlenedés a kulcsa annak, hogy a szomszédokkal fennálló vitákat érdemben rendezzük. A status quo nem a mi érdekünk, hanem az egész régiót az összes érintett néppel együtt örökre Európa és a Világ perifériájára száműzi.