Augusztus 2-án lesz a 161. évfordulója a szabadságharc egyik utolsó jelentős összecsapásának, a debreceni ütközetnek.
Nagysándor József tábornok hadteste és Korponay János ezredes szedett-vedett hadosztálya azt a feladatot kapták, hogy Görgei dél felé vonuló főerőinek oldalvédjeként működve, tartóztassák fel a nyugat felől közeledő orosz seregeket. A csatára a szabadságharc során legtovább fővárosként működő Debrecennél került sor (ahonnan a kormány eddigre már elmenekült). Nagysándor József csapatainak helyzete nem tűnt túl kecsegtetőnek: az oroszok ötszörös túlerőben voltak, felszereltség tekintetében pedig még nagyobb volt a fölényük. Nagysándor tábornok ráadásul meglehetősen szerencsétlen csapatfelállítást választott, ugyanis a harcrend előtt magas kukoricás húzódott, a jobbszárnyon pedig a meg nem szállt debreceni Nagyerdő.
Ennek ellenére, az ütközet jól indult. Az ágyúpárbajban a magyar tüzérség győzedelmeskedett, valamint a magyar lovasság is sikerrel verte vissza az orosz támadást. A sikereken felbuzdulva Nagysándor József előrerendelte a balszárnyon lévő hadosztályt. Csakhogy időközben az orosz lovasság egy része a Nagyerdő rejtekében észrevétlenül megkerülte és hátba támadta Korponay ezredes jobbszárnyon elhelyezkedő hadosztályát. Az amúgy sem túl harcedzett és rosszul felfegyverzett magyar jobbszárny szétzúzása után, így a magyar sereg középhadának minden irányból egyszerre kellett szembenéznie az ellenség támadásával, ami rövidesen a középhad rendezetlen visszavonulásához vezetett. Érdekes módon, a másik terep-akadály, a kukoricás, viszont még jól is jött a magyar félnek. Ugyanis az egyedül maradt magyar balszárny bekerítésére küldött orosz csapatok eltévedtek a magas kukoricásban; így ez a magyar hadosztály kevés veszteséggel vissza tudott vonulni.
A debreceni ütközet a magyarok vereségével végződött. Ez azonban nemcsak a többszörös orosz túlerőnek volt köszönhető; hanem az ellenséges haderő elégtelen felderítésének és Nagysándor helytelen harcrend-felállításának is. Viszont kifejezetten szerencsés (és majdcsak csodával határos) eredmény, hogy a bevetett erők arányát tekintve, a magyar fél vesztesége meglepően kevés volt.
Pár szóban emlékezzünk meg, a csatában a magyar oldalt vezető Nagysándor Józsefről is!
Nagysándor József 1804. október 17-én (más vélekedések szerint 1803. augusztus 19-én) született Nagyváradon. 1819-ben lépett be a császári-királyi hadseregbe. A kedvezőtlen előlépési lehetőségek miatt, 1847-ben, főszázadosi rangban, nyugdíjaztatta magát. A magyar hadseregbe való belépésekor, 1848 júniusában Pest nemzetőr őrnagya lett. Aktívan részt vett a délvidéki harcokban, és gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. Kitüntette magát az 1849. március 5-i szolnoki csatában. Lovassági parancsnokként vitézül végigharcolta a tavaszi hadjáratot, közben pedig tábornokká léptették elő. Buda bevételénél személyesen vezette rohamra katonáit és az ő hadteste jutott be először a várba. A nyár folyamán részt vett a Vág menti, és más csatákban is, azonban ezekben az ütközetekben tétovázó, sikertelen tábornoknak bizonyult. Bátor katona és jó alvezér volt (és egyesek szerint a szabadságharc „leghazafiasabb érzelmű tábornoka”), azonban önálló tábornokként nem szerepelt túl fényesen. Görgeit utálta és mindig gyanakodott rá, ezzel párhuzamosan viszont, Kossuth feltétlen hívei közé tartozott. 1849. augusztus 13-án tette le a fegyvert, az oroszok előtt, akik társaival együtt kiadták az osztrák hadseregnek. Kötél általi halálra ítélték és október 6-án, Aradon, kivégezték. Halála előtt egy latin mondást idézett a hadbírónak: „Ma nekem, holnap neked.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése