Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2010. december 27., hétfő

A magyar államcímer története

A magyar középcímer jelentése és földrajzi vonatkozásai

Magyarországnak a kiegyezést követően létezett és használatban volt (és ma is használatban van, ha nem is hivatalos címerként) egy olyan címere, melynek elemeit már a korábbi évszázadok során is sokszor feltüntették. Ezt a címert – mely a (ma hivatalos címerként használt) kiscímer mellett külön kiemeli az ország bizonyos fokú önállóságot élvező tartományait, azonban a nagycímerrel ellentétben nem tartalmazza az ideiglenesen magyar uralom alatt álló vagy igényelt területeket – nevezzük a magyar középcímernek, mely ma ismert formáját a dualizmus idején nyerte el.
A magyar középcímer elemeinek ismertetése előtt fontos megjegyeznünk egy heraldikai [címertani] sajátosságot: a címerek leírásában a jobb és baloldal megcserélődik. Tehát a címerek bemutatásánál úgy kell tekinteni, mintha egy velünk szemben álló személy tartaná felénk a címerpajzsot; szóval ami nekünk balra van, az neki (és így a címer leírásában) jobbra, és persze ami nekünk jobb, az meg a címeren a bal. Ennek ismeretében következzen hát a középcímer bemutatása!
A magyar középcímer két pajzsból áll. Egy nagypajzsból, aminek a tetején a Szent Korona nyugszik; és egy boglárpajzsból (kispajzs), ami a nagypajzs közepén helyezkedik el.
A nagypajzs bal felső részén Horvátország ezüsttel és vörössel sakkozott címere látható.
Alatta helyezkedik el Erdély címere, melyet egy keskeny, vörös, vízszintes sáv oszt ketté. A sáv fölött kék alapon egy kitárt szárnyú fekete sas, fölötte jobbra arany nap, balra fölötte pedig ezüst holdsarló található. Erdély címerének alsó felében pedig arany mezőben hét vörös bástya (vár) terül el. Az Erdély önállósága idején kialakult címer magyarázata szerint, a címer elemei Erdély „három nemzetét”, a székelyeket, (egyéb) magyarokat és a szászokat jelképezik. Ez a felfogás alapján a nap és a hold szimbolizálja a székelységet, a jobbra tekintő sas vagy sólyom a magyarságot és a hét bástya az erdélyi szászságot.
A magyar középcímer nagypajzsának jobb felső részén Dalmácia címere látható: kék mezőben három, aranyszínű koronás leopárdfej (oroszlánfej).
Alatta egy kék mezejű címer látható, melynek felső részén egy (változó színekben feltüntetett) csillag van, közepén pedig ezüst hullámos ikerpólya közt vörösben futó vagy ugró, természetes színű nyest. Ez Szlavónia címere.
A nagypajzs alsó részén, vörös háttér előtt látható egy sziklán álló, fekete kétfejű sas, mely mindkét fejével balra néz, míg bal lábát egy korsón tartja, amiből ömlik a víz, a szikla alatt elterülő tengerbe. A kétfejű sas fölött császári korona lebeg. Ez tehát Fiume címere.
Későbbi ábrázolásokon Fiume címere a nagypajzs alsó részének csupán a bal felét tölti ki; jobb oldalon pedig egy arany mező bal oldalán ezüst felhőből nyúl ki egy görbe szablyát tartó, behajlított könyökű, vörös ruhás kar, ami Boszniát szimbolizálja.
Végül következzék a boglárpajzs! A nagypajzs közepén tehát egy kisebb pajzs helyezkedik el, ami nem más, mint a ma hivatalos magyar államcímer, korona nélkül (mivel az a nagypajzs fölött látható). Ez, a kiscímer elvileg a teljes Magyarországot jelképezi, azonban a középcímerben jelentése nyilván leszűkül az előbb felsorolt tartományok nélküli, „szűkebb értelemben vett” Magyarországra. A kiscímeren a hasított [azaz függőlegesen kettéválasztott] pajzs jobb oldalán vörössel és ezüsttel hétszer vágott [vízszintesen elválasztott] mező; bal oldalán pedig vörös mezőben zöld hármas halom, melyek közül a középsőn aranykoronából egy ezüst kettős kereszt emelkedik ki. A XVI.században kitalált, majd a későbbi évszázadok során népszerűvé vált és elterjedt elképzelés különféle jelentésekkel társította a kiscímer elemeit. E nézet szerint a címerben a kettős kereszt nyilván a kereszténységet és az apostoli királyságot, netán a keleti eredetet is jelképezi; a címer hétszer vágott jobb fele a hét vezért; a négy ezüst sáv az ország négy nagy folyóját: a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát jelenti, a hármas halom pedig az ország három hegységét: a Tátrát, a Fátrát és a Mátrát szimbolizálja. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy utóbbi két jelentés-társítás (a folyók és hegységek) esetében mindenképp inkább csak kedvelt, érdekességszámba menő „belemagyarázásról” van szó. Hiszen nagy folyónk sorából miért maradna ki ez esetben a Maros? Főleg, hogy a Száva, a többi háromhoz (vagy négyhez) képest kevésbé tekinthető igazán „magyar folyónak”. (Persze erre meg lehet mondani, hogy azért rövidebb az a sáv…) A hegységek tekintetében szintén nem látom teljesen indokoltnak e három hegységünk kitüntetését. Kiválasztásukban nyilván nagy szerepet játszott nevüknek rímelése is.
Akárhogy is van, – sokan sokféleképp megmagyarázták már címerünk elemeinek eredetét és jelentését – számos, mondhatni „egyéni” jelentései mellett a címer mindnyájunknak a magyarság közösségét, valamint az ország (a középcímer esetében a Szent Korona Országainak) egységét jelképezi.
1990-ben Magyarország hivatalos nemzeti jelképévé, szerencsére, újból a leginkább indokoltnak tekinthető, történelmi koronás (kis)címert tették meg; azonban a középcímer is használatban maradt továbbra is, bárki büszkén fejezheti ki vele nemzettudatát, a magyarság összetartozását.

2010. december 19., vasárnap

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Perczel Mór

A szabadságharc egyik leghíresebb, sikeres, ámde mégis vitatott megítélésű tábornoka volt Perczel Mór.
Perczel Mór 1811. november 11-én született, a Tolna vármegyei Bonyhádon. Gyermekkorában a családjánál házitanítóként oktató Vörösmarty Mihály nevelte. Egyesek szerint ennek az időszaknak köszönheti erős hazafias beállítottságát is.
1827-től tüzér hadapródként szolgált. Az 1830-31-es lengyel szabadságharc idején egy lengyelbarát szervezkedés aktív résztvevője volt, ami miatt eltávolították a hadseregből; azonban Tolna és Pest vármegye közbenjárására kegyelmet kapott.
1833-ban kapcsolódott be a politikába; az 1833-34-es országgyűlésen Tolna vármegye ellenzéki követeként vett részt. Fontos szerepet játszott a Védegylet megalakításában.
1848 áprilisától júliusig a Batthyány-kormány belügyminisztériumában a rendőri osztály főnöke. Az első népképviseleti országgyűlés képviselőjévé választották, ahol a Batthyány-kormány radikális ellenzékéhez tartozott.
Batthyány megbízásából 1848 szeptemberében megszervezte a Zrínyi-szabadcsapatot, melynek élén részt vett a Jellačić elleni harcokban, valamint a pákozdi csatában a magyar sereg balszárnyát irányította. Októberben tovább harcolt a Dél-Dunántúlon, október 7-én pedig Csapó Vilmossal és Görgei Artúrral együtt, Ozoránál fényes diadalt aratott Jellačić tartalék hadteste felett, fogságba ejtve több mint 9000 ellenséges katonát. Szintén október folyamán, Perczel felszabadította a Muraközt is, amit azonban a schwechati csata után ki kellett ürítenie. Időközben vezérőrnaggyá léptették elő.
A visszavonulás során, elsősorban saját hibái miatt, Mórnál súlyos vereséget szenvedett. 1849 januárjában viszont, az addig egyfolytában visszavonuló és a Tisza vonalánál védelemre berendezkedő magyar hadsereg szempontjából fontos lélektani- és stratégiai jelentőséggel bíró győzelmeket aratott Szolnoknál és Ceglédnél, Ottinger császári tábornok csapatai felett. Mivel az ütközetek után Perczelnek át kellett adnia csapatai egy részét az újonnan érkezett, és rögtön fővezéri babérokra törő Dembińskinek, ezért a két tábornok csúnyán összeveszett, Perczel pedig lemondott hadtestparancsnokságáról.
A tavasz folyamán Perczel, ekkor már a IV.hadtest parancsnokaként, a Délvidéken küzdött a szerb lázadók ellen. Perczel erőszakosságára jellemző, hogy a szerbek délvidéki kegyetlenkedéseit (többi tábornoktársával ellentétben) ugyanolyan kíméletlenséggel torolta meg, mint ahogy előtte a szerbek sanyargatták a magyar és egyéb nemzetiségű lakosságot. Akárhogyis, – ezzel együtt vagy ennek ellenére – Perczel módszerei végső soron hatásosnak bizonyultak, hiszen másfél hónap alatt (a Titeli-fennsík kivételével) megtisztította a Bácskát, majd Bem tábornok segítségével a Bánságot is. Úgy tűnt, hogy a közel egy éve tartó fegyveres harcok végre elcsendesedtek a Délvidéken. Rövidesen azonban megérkezett az országrész újbóli meghódítására Jellačić serege, és június elején Perczel is egy súlyos vereséget szenvedett tőlük, Kátynál. Folyamatos engedetlenségei miatt, Perczel Mórt még a vesztes csata napján felmentették beosztásából.
A nyár folyamán később a tartalék hadtest, majd a közép-tiszai hadsereg parancsnoka lett. A felső vezetés tanácskozásain Perczel egyre hevesebben pocskondiázta a hadvezetést és főleg Kossuthot; mígnem július 29-én a minisztertanácson nyíltan felmondta az engedelmességet, így leváltották. A temesvári csatában még részt vett, majd Törökországba menekült.
Perczel Mór őszinte hazafiságát mindenki elismerte; azonban akaratossága, csökönyös önfejűsége, engedetlensége, heves természete és nyers modora ugyanilyen közismertek voltak. Saját magát a haza megmentőjének tartotta, egy olyan hősnek, akin egy személyben áll vagy bukik Magyarország sorsa. Úgy vélte, a sors őt szemelte ki hazája felszabadítására, és hogy nála több érdemet senki nem szerzett; így magánál többre (vagy akár magához hasonlónak) senkit sem tartott. Görgeit vetélytársának és árulónak tekintette, sikereit pedig féltékenyen figyelte. Azonban a Kossuth-Görgei vitában nem állt Kossuth Lajos mellé sem, ugyanis Kossuthot szintén engesztelhetetlenül gyűlölte. Perczelnek ösztönös tehetsége volt a hadvezetéshez, és fogékony volt az újabb katonai ismeretek szerzésére, így gyakran ha saját hibái által is, de önmagát tanította. Tényleges katonai képzettsége azonban nem érte el tehetsége szintjét, és ez a gyakorlati képzettség és tapasztalat hiánya gyakran súlyos tévedésekhez vezetett.
Törökországi tartózkodása után, 1851-től Angliában, Belgiumban és Itáliában élt, miközben hazájában halálra ítélték. Részt vett az emigráció mozgalmaiban, így – rövid időre félretéve Kossuthtal fennálló ellentéteiket – az itáliai magyar légió létrehozásában is.
A kiegyezés után hazatért, pár évig képviselőként ténykedett. A Deák-párthoz csatlakozott és Kossuth-ellenes agitációba kezdett. (Állítólag csakis Kossuth-ellenessége miatt támogatta a kiegyezést.) 1870-ben visszavonult a politikától és visszatért szülőfalujába, ahol 1899. május 23-án halt meg.

Perczel Mór

2010. december 12., vasárnap

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A jóslat és az év végi ütközet: a móri csata

Az 1848-49-es szabadságharc szinte váratlannak mondható katonai sikerekkel kezdődött. Sikerült Jellačić horvát bán hadait kiűzni az országból, majd pedig a magyar seregek – hosszas fontolgatás után – Bécs ellen is megindultak. Schwechatnál azonban fordult a kocka. A magyar támadást megállították, 1848 decemberének közepén pedig megindult az újabb, a szeptemberinél sokkalta erősebb osztrák támadás az ország ellen.
December 14-én Simunich altábornagy lendült támadásba, a Kis-Kárpátokon keresztül; két nappal később pedig Dévénynél a Windischgrätz vezette császári főerők lépték át a magyar határt.
A Görgei Artúr vezetése alatt álló magyar csapatok Győrnél akarták megállítani az ellenséget. Kossuth ide rendelte a Muránál állomásázó Perczel Mór tábornokot is. Perczel azonban olyan kerülővel menetelt Győr felé, hogy mire odaért volna, Görgeinek addigra már ki kellett ürítenie és feladnia a várost. Ekkor Görgei és Perczel is a Vértes felé vonult vissza, azonban seregeiket nem tudták egyesíteni.
Windischgrätz Jellačićra bízta, hogy megakadályozza a két sereg csatlakozását. Kossuth eközben Görgeit és Perczelt is ütközet vállalására bíztatta, hogy állandó visszavonulásban lévő csapataik harci morálját egy kisebb győzelemmel újjáélesszék. Kossuthnak a taktikai kérdésekbe történő beavatkozása azonban hibás volt, nem volt vele tisztában, hogy a többszörös túlerő ellen csak vereséget szenvednének a magyar csapatok. A Görgeire féltékeny Perczelnek azonban egy kis bíztatás is épp elég volt ahhoz, hogy éljen a lehetőséggel, hogy esetleg végre Görgei nélkül szerezzen érdemeket. Ezért Mórnál csatát vállalt Jellačić Kisbér felől érkező serege ellen. Görgei, a seregek közti kapcsolat fenntartására még korábban elküldött Perczel megsegítésére egy dandárt, Horváth János alezredes vezetésével. Mivel Perczel azonban lényegében senkit, így Görgeit sem értesítette szándékairól, ezért Horváth csapatai is csak az ágyúdörgésből értesültek az ütközet kezdetéről.
A móri csatában körülbelül 6500 magyar katona állt szemben Jellačić 6000 emberével; azonban a magyar sereg képzettség, felszereltség (a magyar sereg egy jelentős hányadának gyakorlatilag nem volt fegyvere sem) tekintetében és a nehézlovasság arányában jóval alulmaradt a császáriakhoz képest. Ráadásul Perczel kifejezetten szerencsétlenül választotta meg hadállásának helyét. Ennek legfőbb hátránya az volt, hogy a településtől északra lévő ritkás erdő az ellenség számára viszonylag könnyen járható volt, mégis kiváló fedezékül szolgált számukra.
Az ütközetet lényegében Jellačić egyik tábornokának, Ottinger Ferencnek (aki tavasszal még a Batthyány-kormány ideiglenes hadügyminisztere volt) a lovasrohama döntötte el, aki szétzúzta a magyar sereg balszárnyát. A magyar centrumban harcoló szabolcsi és beregi legények ugyan keményen állták a sarat és a jobbszárny is kiválóan küzdött, azonban a csata sorsa itt már eldőlt, vissza kellett vonulni.
A halottak mellett Perczel Mór vereségét növelte, hogy katonáinak nagyjából egyharmada fogságba esett. Horváth János is szuronydöfést kapott. Az ütközet azonban valószínűleg Perczel ballépései nélkül is vereséggel végződött volna, ugyanis a harc elhúzódása esetén megérkezett volna a Jellačić megsegítésére küldött 7000 főnyi császári hadosztály is.
Perczel személyéről legközelebb lesz szó, a móri csata kapcsán azonban egy különös esetet még érdemes megjegyeznünk. Egy történet szerint – amit Perczel is megerősített – még 1848 előtt egy jósnő arra figyelmeztette Perczel Mórt, hogy óvakodjon a saját nevétől. A jóslat, úgy tűnik, 1848. december 30-án, a móri vereséggel beigazolódott.


2010. december 5., vasárnap

Magyar történelmi emlékek a Kárpát-medencében

Világörökségek Horvátországban

A történelmi Magyarország területén található világörökségek felfedezését ezúttal Horvátországgal folytatjuk. Mostani „utazásunk” éppen ezért kissé ki is lóg a sorból, hiszen az itt található világörökségi emlékek kevésbé kapcsolódnak a magyarsághoz, mint a Kárpát-medence más területein lévők, mivel Horvátország sosem volt magyar többségű terület. Azonban a magyar és a horvát nép nyolc évszázados együttélése elkerülhetetlenül e két nemzet kultúrájának szoros összefonódását eredményezte, így történeti emlékeink közül a horvát vonatkozásúak kihagyása teljesen indokolatlan lenne.
Horvátország világörökségi helyszínei közül csupán egy tartozik a természeti örökség kategóriába, kezdjük ezzel a sort. A Kis-Kapela hegység északkeleti részén található Horvátország leghíresebb nemzeti parkja: a Plitvicei-tavak és környékük. Az Európa egyik legszebb természeti látványosságának számító tórendszer tizenhat, mesésen gyönyörű tóból, és közel száz vízesésből áll, erdők borította hegyekkel körülvéve.
Horvátország öt „kulturális” világörökség besorolást kapott helyszíne mind-mind az Adriai-tenger partján lévő városokban található. Közülük négy (Šibenik, Trogir, Split, Dubrovnik) Dalmáciában található, míg egy (Poreč) az ország nyugati szélén.
A dalmát városok történetéről hosszan lehetne mesélni. Dalmácia romanizált őslakossága a X.századtól elkezdett összeolvadni a horvát néppel, majd a XV.századra lényegében asszimilálódtak. A gazdag dalmát kikötővárosokért a középkor folyamán heves harcok dúltak Bizánc, Magyarország és a Velencei Köztársaság között, így Dalmácia sokszor „gazdát cserélt”, de egyes városai néha különleges kiváltságokat, bizonyos fokú függetlenséget élveztek. A török-kor, majd Napóleon rövid uralma után Dalmáciát – a horvát és magyar rendek tiltakozása ellenére – közvetlenül a Habsburg Birodalomhoz csatolták, és külön tartományként kezelték, tehát nem csatolták se Horvátországhoz, és ezáltal a Magyar Szent Korona Országaihoz sem. A XX.századi jugoszláv és olasz uralom után, 1992 óta a független Horvátország része.
Dalmácia eredetileg egy tájegységet jelent, azonban a mai Horvátországnak egyúttal egyik régióját is így nevezik, aminek területe nagyjából egybeesik a történelmi Dalmáciával. Dalmáciát, mint régiót, négy kerületre osztják, melyeknek székhelyei közül, érdekes módon, három pont a négy dalmáciai világörökségnek otthont adó város közül került ki (Šibenik, Split, Dubrovnik, a negyedik székhely pedig Zadar [Zára]).
A híres dalmát városokhoz hasonlóan, Šibenik (Sebenico) is számos nevezetességgel rendelkezik (főleg templomokkal és erődökkel), azonban a világörökségi címet kifejezetten egy templomának, a XV-XVI.században épült Szent Jakab-katedrálisnak ítélték oda.
Šibeniktől kb. 30 km-t (légvonalban) délkelet felé haladva jutunk el Trogir (Trau) városába, melynek történelmi központja, óvárosa a világörökség része. A város híréhez – temérdek csodás műemléke mellett – az is hozzájárult, hogy itt talált menedékre az őt üldöző tatárok elől IV.Béla királyunk és családja.
További 20 km-t haladva érkezünk a Split (Spalato [Salonae]) nevű városba. Split jelenleg Dalmácia legnagyobb városa, a régió gyorsan fejlődő ipari, közigazgatási és kulturális központja. Történelmi műemlékegyüttese (Diocletianus palotájával együtt) a világörökség része. A város talán legfőbb nevezetessége a Diocletianus római császár által a III.század végén építtetett pompás palota, melynek romjai ma is láthatóak.
Horvátország délkeleti csücskében (ahol Dalmácia már egészen „elvékonyodik”) fekszik Dubrovnik (Raguza). A város a középkorban Európa egyik legnagyobb népességszámú települése és egy köztársaság (Raguzai Köztársaság) fővárosa volt. Önállóságának fenntartása mellett, névleg sokáig a Magyar Királyság része volt; a magyar királynak a tengeri hadjáratokban való részvétellel, adózással és a Szent Korona iránti hűséggel szolgált. Ebben az időszakban gazdagsága és kereskedelmi hálózata révén, Velence után az Adriai-tenger második legfontosabb városa lett. Fénykorának a földrajzi felfedezések és a XVII.század végének földrengései vetettek véget. Dubrovnik óvárosa, lenyűgöző erődítményeivel, kolostoraival, a kulturális világörökség része.
Utolsóként ejtsünk szót Porečről, mely bár nem dalmáciai város, mégis a horvát tengerparton fekszik. Poreč az Isztria-félsziget nyugati felén található, népszerű üdülőváros, hosszú történelemmel. A városban található Szent Eufrasius-bazilika és a püspöki palota műemlékegyüttese a világörökség része.
Képzeletben végigjártuk tehát Horvátország világörökségi helyszíneit, viszont nevezetességeikről csupán egy rendkívül leegyszerűsített beszámolót közöltünk. E nagy múltú városok részletesebb megismerését és megtekintését azonban már az érdeklődő olvasó személyes tapasztalatszerzésére bízom.